Sokszor elhangzik az a vélemény, hogy a nevelés, az oktatás és az iskolarendszer bármilyen társadalmi változás kulcsa. Vajon nem feltételezzük ezzel azt, hogy a nevelés, oktatás kívül áll a társadalmi viszonyokon?
Egy adott ponton mindketten meghoztuk azt a döntést, hogy vissza fogunk térni, és falun fogunk letelepedni. De mit jelent a példánkul szolgáló Gergyóremete és Zsobok, vagyis a kelet-európai falu „fejlődése”?
Az államot uraló román nemzethez való viszonyunk aszimmetrikus, az etnopolitika kizárólagossága viszont nem fedi le a magyar társadalom egészét.
Az egyéni test határai egyre hangsúlyosabban vannak jelen a politikai közbeszédben, és úgy tűnik, az azzal szembeni erőszakot letiltjuk, illetve fokozott mértékben kérjük számon.
A fasizmus mára az emberi gonoszság szinomájává vált, bármit és így semmit sem jelent.
Gyakran hangzanak el a kortárs közbeszédben a keresztyénséget, vallásosságot sirató szólamok, ugyanakkor az elmúlt évtizedek során az egyházak az egyéni, társadalmi, politikai és gazdasági élet újabbnál újabb területeit vették ismét birtokba.
A háborúról való beszédre gyakran vetül rá a gyanú, hogy maga is a háború szolgálatában áll. Megkérdőjelezhetetlenül „kemény ténynek”, adottságnak, szükségszerűségnek tekintik, amely, ha már bekövetkezett, nem lehet kitérni előle.
Az erdélyi magyar humánértelmiség tagjai gyakran panaszkodnak arra, hogy a politikai elit nem veszi figyelembe szakmai javaslataikat. A társadalom felől ugyanakkor gyakran fogalmazódik meg az értelmiséggel szemben a kritika, hogy eltávolodott a tulajdonképpeni társadalmi problémáktól, közösségi szükségletektől.
Városainkban az elmúlt tíz évben egyre több lett a szobor és a szoborvita. Ami ezekből a vitákból nem szokott kiderülni, az az, hogy az elmúlt 30 év neoliberális újkapitalizmusában mind a szobrok, mind pedig a közterek funkciója megváltozott.
A magyar romák társadalmi helyzete, kultúrája, a magyar és a román politikai közösséghez való viszonya korunk egyik központi kérdése.