Mohácsi Balázs versei

szeretteinek harsonázik

egy darab kő emberfejszerűvé formázása
nem művészet a művészet nem témaföldolgozás
a rózsák tejét gordonkahangon gurgulázni
hazafias cselekedet bár már unom hogy
zikkuratokat építek a véletlenkonzervekből
és nem csókolnak ki pfz-csókokkal
hát ez is egyfajta pultmagány
ketyegő kékek csillaglanak pihenten
ébred egy nonszensz égi harmónia
kattognak a mélyhangok ventiljei
ezen a helyen trikolór térdű tamatea
lenyelte a hegyeket és nem adja vissza
egyre csak szeretteinek harsonázik
pedig a svájcisapka nem korona
csak egy elavult öregapám korabeli
fejfedő amit én már nem érthetek
ezért én már nem is énekelhetem.

nehéz

híreim vannak én vagyok a nép tehát
ez népművészet cefrére cukor paprika
pörköltbe köhögésre kalapkúra plázába
melegedni a nagy szavak esőtől súlyos
nyári lombja hűvös cseppekkel szór én
nem szólnék bele mások versébe mert
más kezével pödörni a bajuszt baromi
nehéz mint egy zsíros töltött káposzta
egy szabályos sestina egy hajnali
ének vagy egy puttony szőlő közben
jachtok szállnak az égen és chemtrailezik
a testvéreim megkísért a kollektív költészet
kosárlabda-akadémiája a közös az amiből
magamnak minél többet megszerzek
svédasztal trikolór jelképek igazság
a csillagok a felhők miatt vesznek el.