Későújkori védőbeszéd a szerelemről

A szerelemről való gondolkodás annak a művészete, hogy miképpen elmélkedjünk egy, a maga egzisztenciális mivoltában egyetemes (minden emberi létezőt érintő) és egy kulturális, a művészeteket és a társas érintkezést mélyen átható toposzról. Alain Badiou mindezt közhelyesség nélkül teszi. Számbavehetetetlen az a temérdek művészeti alkotás (az eposztól a regényig, a művészettörténeten át, nem lezárva a végeláthatatlan felsorolást az operával, a filmmel és a popkultúra egynyári slágereivel), amelynek tárgya a szerelem. Éppen a közhelymentesség kitétele miatt, hogy bár mindenki életében (pozitív és negatív aspektusaiban egyaránt) meghatározó szerepet betöltő élményről, tapasztalatról van szó, nehéz olyasmit mondani a szerelemről, amit már ne állítottak volna korábban, és ezt a jelentőségteljes intenzitást és kitüntetett tartamot más és más megvilágításba helyezni, a teória madártávlatából szemlélni. Pontosan emiatt nagyon is véges és könnyűszerrel behatárolható azon „szerelemelméleti” írások sora, amelyek a filozófia prizmáján keresztül közelítik témájukat, nem pedig pszichológiai, szociológiai vagy más társadalomtudományi nézőpontból. Az teszi Badiou könyvét egyedülállóvá, hogy a szerelmet radikálisan elmozdítja az érzelem, a vágy és a párkapcsolati pszichológia megszokott nyelvezetétől olyan filozófiai fogalmak felé, mint az igazság, az esemény, a különbség vagy a közös világ konstruálása, amelyek teoretikus munkásságának fogalmi szegletkövei. Badiou nem a szerelem eredetére, okaira kérdez rá, hogy miért szeretünk valakit, hanem azon lehetőséghorizont feltárásán munkálkodik, amit a szerelem megnyit két ember számára: egy olyan világ megkonstruálását, amit csakis az a két ember tud megtapasztalni. 

Tárgyához méltó az itt recenzált könyvecske szövegformája: a dialógus, amely két ember között bomlik ki, és nem szorítkozik a tudományos értekező próza egynézőpontúságára. A szerelem dicsérete (Éloge de l’amour)^[2] című – ezidáig magyar fordításban meg nem jelentetett – beszélgetőkönyv kérdezője a francia újságíró-esszéista, Nicolas Truong, akinek figyelmes és megfontolt válaszokat adó beszélgetőtársa a francia gondolkodó, Alain Badiou. Érdemes tudni, hogy az Avignoni Fesztivál részeként Truong Le Théâtre des idées címen máig futó beszélgetéssorozatot működtet a kétezres évek elejétől kezdve. Ennek keretében Badiou több alkalommal is meghívást kapott, és két beszélgetésüket a Flammarion francia könyvkiadó ki is adta.^[3] A szerelemkönyv mögött álló beszélgetés 2004. július 14-én zajlott.

A kötet címében ott visszhangzik a szerelem nagy teoretikusának, Platónnak egyik fő gondolata, miszerint aki nem a szerelemmel kezdi, semmit nem fog tudni a filozófiáról. Két fontos platóni dialógus tanúskodik a vágy és megismerés fogalmilag megkülönböztethető, egymástól azonban szétválaszthatatlan viszonyáról, A lakoma és a Phaidrosz. A lakomában Diotimától hallunk egy megvilágító erejű beszédet, aki szerint a filozófus nem pusztán bölcs (szophosz), hanem a bölcsesség szerelmese (philoszophosz). A „szerelem létrájaként” ismeretes beszédben Diotima szerint a filozófiával való megismerkedés, majd az ahhoz való felemelkedés egyetlen szép test szeretetével veszi kezdetét, majd eljut arra a felismerésre, hogy minden testben meglátja ugyanazt a szépséget, hogy aztán továbbhaladjon a szép lelkek szeretetéig, majd eljusson a tudás szeretetéig, végül pedig magát a szép ideáját szemlélje.^[4] A Phaidroszban a szerelem nem puszta érzelemként jelentkezik, hanem a megismerés kezdeteként jelenti be magát; a szépség megtapasztalása felébreszti a szerelmes lelkét, aki innentől fogva képessé lesz visszaemlékezni az ideákra.^[5] A második fejezetben (A filozófusok és a szerelem) Badiou is ráerősít Platón koncepciójára. Ha visszagondolunk az imént elővezetett Diotima-beszédre, ebben Badiou szerint felfedezhető az egyetemesség magva (23). Ugyanis a szerelmi élmény egy olyan dologra való törekvés, amelyet Diotima később „ideának” nevez. S ha most a Phaidroszra gondolunk, úgy összekapcsolható a másik megismerése a világ megismerésével: mert a szerelemben megtapasztalható az az átmenet, amely a véletlen puszta egyediségétől egy univerzális értékkel bíró elem felé vezet (23). Ezáltal megtanulunk a világból akként részesülni, hogy azt – a másik által bevezetett – különbségekből kiindulva is megismerhetjük, és nem csupán az azonosság logikája mentén (24).

Badiou saját, szisztematikus filozófiájában a filozófusnak négy olyan szerepet tulajdonít, melyeket meg kell testesítenie ahhoz, hogy a filozófiát a maga teljesértékűségében gyakorolhassa; elképzelése szerint a filozófia négy feltétele a tudomány, a művészet, a politikai aktivizmus és a szerelem, tehát a filozófusnak tudósnak, művésznek, aktivistának (militant) és szerelmesnek (amant) is kell lenni. Ezen területekre az interjúkötetben hol részletekbe menően, hol érintőlegesen tér ki (13). A veszélyeztetett szerelem című első fejezetben Badiou mintha csak a kockázat-társadalom fenyegető tényezőire és veszélyforrásaira irányuló elkerülési stratégiáit mutatná be egy francia társkereső oldal, a Meetic példáján keresztül, amelynek idézi abszurd reklámszlogenjeit: „Ayez l’amour sans le hasard !” („Legyen szerelmes, véletlenek nélkül!”); „On peut être amoureux sans tomber amoureux !” („Lehetünk szerelmesek anélkül, hogy szerelembe esnénk!”); „Vous pouvez parfaitement être amoureux sans souffrir !” („Fülig szerelmes lehet, anélkül hogy szenvedne!”) (15). Badiou szerint a szerelem felfokozottsága, bensőségessége, átfogó időfolyamatai és kitüntetett pillanatai, jelentősége, vagyis röviden mindaz, ami a szerelmet kiteszi, nem elgondolható kockázatok, próbatételek, bizonyos fokú kontrollvesztés nélkül. Badiou a 21. század fröccsöntött szerelemtermelésben alapvetően propagandát lát, amely az alapértelmezett biztonsági gondolkodás miatt veszélyezteti a szerelmet (17). Badiou ebben a szakaszban azt problematizálja, hogy ezek a szlogenek egy olyan kockázatkerülő és biztonságkereső világképbe illeszkednek, amely a szerelemből kiiktatja mindazt, ami annak intenzitást és jelentőséget kölcsönöz. Szerinte egyfelől a biztonsági gondolkodás a személyes biztonságérzet nevében teszi zárójelbe a szerelmi kapcsolatba való belépés és elköteleződés „merni kell merni” típusú kockázatvállalását, amely „minden véletlent, minden találkozást és végső soron minden egzisztenciális költészetet elkerül a kockázatmentesség alapvető kategóriája nevében”^[6]. Másfelől viszont azt tartja problematikusnak, hogy minden jelentőséget eltagadunk a szerelemtől azáltal, hogy „csupán az általános hedonizmus egyik változataként, az élvezet különböző formáinak egyik variánsaként tekintünk rá”^[7]. Ennek ellenében azt indítványozza, hogy a biztonság és komfort ellenében fedezzük fel újra a kalandot és a kockázatot (19).

Jóllehet Badiou hevenyészve felvonultatott média- és technikakritikája filozófiai munkásságának egészét tekintve egy ennél jóval átfogóbb és kidolgozottabb antikapitalista érvelésbe ágyazódik, mégis azt gondolom, hogy néhány fontos aspektust szem elől téveszt, amikor ilyen leegyszerűsítően nyilatkozik az online társkereső platformokról. Ez persze összefügg Badiou modern platonizmusával, hogy a társadalmi tényezőknél és meghatározottságoknál előbbre valónak tartja az ideákat, illetve az ideológiákká szervesülő vezéreszméket. Könnyűszerrel rácsatlakozhatunk itt persze a francia-izraeli szociológus, Eva Illouz kritikai tézisére, miszerint a kapitalizmus érzelmesítette a fogyasztást, ekképp a szerelem megélése a mindennapokban romantikus élményeket kínáló termékek, szolgáltatások és fogyasztási gyakorlatok összességévé vált.^[8] Mint ahogy az is tagadhatatlan, hogy egymás profiljait tallózva önmagunk és a másik is lecserélhetővé, eldobhatóvá és pótolhatóvá válik, „egyszeri és megismételhetetlen” személyiségünk eldologiasodik, piaci árucikké silányul. És azt is lehetne fejtegetni, hogy micsoda profitmaximalizáló logikát követnek az efféle randiappok tervezői, mikor a szerelembe esést is időben és teljesítményben mérik; szemléletes példája ennek egy német társkereső alkalmazás jelmondata: „11 percenként lesz szerelmes egy szingli a Parshipen keresztül”.

Badiou kritikai elemzésében véleményem szerint azonban legalább két fajsúlyos szociológiai-szociálpszichológiai tényezőt figyelmen kívül hagy: az egyik, hogy a spontán, nyilvános találkozások társadalmi infrastruktúrája meggyengült; megváltoztak, de leginkább erőteljesen visszaszorultak a véletlenszerű találkozások lehetőségterei, csökkent a heterogén nyilvános érintkezések szerepe, és (a randiappok és a közösségi média révén) egyre inkább platformizálódott az ismerkedés. Az ún. „harmadik helyek”^[9] (third places), vagyis azok a munka és az otthon közötti informális közösségi terek (kávéházak, klubok, helyi közösségi terek), amelyek korábban elősegítették a véletlenszerű találkozásokat, ezzel egyidejűleg sok helyen visszaszorultak, ami újabb nehezítő körülmény a spontán találkozások megélhetőségére nézve.

A másik fontos aspektus pedig a párkapcsolatok funkcionális túlterhelődése: míg a tradicionális társadalmakban a házasság vagy párkapcsolat gyakran elsősorban kizárólag gazdasági, családi vagy társadalmi intézmény volt, ami biztosította a megélhetést, gyermekvállalást, a vagyon öröklését vagy a társadalmi státuszt, a romantikus kapcsolat, a viszontszerelem érzelmi beteljesülése ritkán volt központi motívuma a párválasztásnak. Napjainkban viszont, ahogy a merev társadalmi rétegződések és elvárásrendszerek fellazultak és átstrukturálódtak, gyakori elvárás az partnerünktől, hogy az egyszerre töltse be a szerelmes társ, a legjobb barát, a szexuális partner, az érzelmi támasz, a szülőtárs, a bizalmas vagy akár a személyiségfejlődés legfőbb támogatójának szerepköreit is, míg azok korábban egyenletesebben oszlottak szét a tágabb, több generációt is magába foglaló nagycsalád, a barátok, a vallási csoportosulások vagy helyi közösségek között. Minthogy tehát ilyen sokféle fronton kell helyt állnia az egyénnek a mindennapok állóháborúiban, nem meglepő, hogy kevesen vágynak a magánéletükben újabb „frontvonalak” megnyitására, olyan könnyen sebző villámháborúk levezénylésére, amilyen például egy randevú is. Ennélfogva a magánéletben a vállalkozó kedvű kalandorszellem alábbhagy, és felértékelődnek benne az olyan kategóriák, mint az érzelmi biztonság, a megbízhatóság, a kiszámíthatóság, a tervezhetőség és a kockázatminimalizálás. Ám a felhasználói kényelem és rutinmegoldások hívei jóformán mindent mellőznek, ami Badiou szerint érdemleges, lényegi összetevője a szerelemnek – a kockázatot és a kalandot. Egyik sem öncélú izgalomkeresésből fakad; Badiou szerint a szerelem mindig eleve kockázatos, hiszen fellobbanása megszakítja az addigi megszokott életünk menetét, ráadásul nem is tudni bizonyossággal az elején, hogyan fejlődik tovább, mi lesz belőle:

„Fogalmazzunk úgy, hogy egy szubjektum létrejöttéhez, aki több mint élőlény (bár élőlény volta az egyetlen alapja), valami olyasminek kell történnie, ami redukálhatatlan arra, amiben az élőlény szokásosan »van«. Ezt a többletet nevezzük eseménynek. És különböztessük meg a sokaság-létet, amelyben nem létezik igazság (csak vélemények) az eseménytől, amely arra kényszerít minket, hogy egy új létmód mellett döntsünk.”^[10]

Elsősorban tehát az az előre beláthatatlan következményekkel járó találkozás vész el így, amit Badiou eseménynek nevez, és amelyben megjelenik a Kettő tapasztalati horizontja, melyben két ember egy ismeretlen, közös világ felépítésére vállalkozik.

A kötet harmadik fejezete (A szerelmi konstrukció) tér rá Badiou szerelemfelfogásának lényegi részére. A matematikus-filozófus Badiou elkezdi hozzárendelni a szerelem egyes aspektusait a tőle már jól ismert onto-logikai kategóriákhoz, mint amilyen az esemény, a konstrukció, a folyamat vagy a tartam. Ám ezek az absztrakt fogalmak a szerelem vonatkozásában konkretizálódnak, és ezáltal közérthetőbbé válnak. Badiou azt állítja, hogy a szerelem felhajtóereje egy alapvető különbözés, elválasztás, különbség. Vagyis a szerelem elsősorban a Kettővel foglalkozik, e köré szerveződik (31). Másodsorban, mivel a szerelem egy elválasztás által meghatározott, „abban a pillanatban, amikor a Kettő megmutatkozik, és a szerelem mint olyan színre lép, hogy új módon tapasztalhassuk meg a világot, ez csakis véletlenszerű vagy esetleges formát ölthet”^[11]. Ezt nevezik találkozásnak. Ennek a találkozás-fogalomnak Badiou az esemény metafizikai státuszát tulajdonítja, amennyiben úgy tekint rá, mint olyasvalamire, ami nem illeszthető be a dolgok közvetlen rendjébe, ami egy ismert és megszokott paradigmán belül nem értelmezhető, ami egy mozgásrend szabályszerűségeiből nem kiolvasható, mert nem lehet előrejelezni, sem kiszámítani. Két különbözőség, amelyeket a legerőteljesebb kettősségek és legradikálisabb elválasztások hatnak át, találkozásuk egy esemény, valami véletlenszerű és meglepő, ami egy olyan folyamatot indít be, ami alapvető világtapasztalatot jelent a Kettő tagjai számára (32). Badiou szerint a szerelem ugyanis nem formalizálható csupán két egyén találkozása és a közöttük kialakult kapcsolat összegeként, hanem egy konstrukció – egy olyan élet, amelyet többé nem folytatható az Egy perspektívájából, hanem csakis a Kettő nézőpontjából élhető és belakható.

Badiou gondolkodását azonban jobban érdekli maga a folyamat lefolyása és időtartama, mint a kezdeti vagy végpontja. Ezért mondja, hogy a szerelem legelemibb alkotórésze nem a kezdeti, eksztatikus szerelmi találkozás, noha ennek is felbecsülhetetlen értéke van, hanem az az elem, amelyet kissé szikár módon tartós konstrukciónak nevez (34). Ha egy új kapcsolatlétesítés egyenlő egy új kalanddal, akkor az elidőzés e kaland eseményében – paradox megfogalmazással élve – makacs kaland (34), mert nem tántorítják el a kapcsolaton belül megtapasztalt nehézségek, belső bizonytalanságok és kívülről érkező viszontagságok:

„A [szerelem] kalandos oldal[a] elengedhetetlen, de a kitartás sem kevésbé az. Ha már az első akadálynál, az első komoly nézeteltérésnél, az első problémáknál feladjuk, az csak a szerelem eltorzítása. Az igazi szerelem az, amely kitartóan, még ha néha nehézségek árán is, de diadalmaskodik az akadályok felett, amelyeket a tér, a világ és az idő gördít elé.”^[12]

Badiou a továbbiakban meggyőző cáfolatát adja azoknak a pesszimista kritikáknak, amelyek jelentékeny francia moralistáktól erednek, miszerint a szerelem mint olyan nem is létezik, az pusztán a szexuális vágy álöltözéke vagy a féltékenység palástja. Badiou ezt a szerelemtagadó felfogást is a biztonsági gondolkodás egyik megnyilvánulási formájának tartja, ami azt mondatja velünk, hogy ha az embert szexuális vágy fogja el, akkor azt meg kell valósítania, „ki kell élnie”, de ne ringassunk magunkat olyan illúziókba, hogy ehhez valakit szeretnünk is kell (36). Hogy ezt a negatív szemlélet érvényességét cáfolja, személyes példával él, amellyel azt a konstruktív emberi kapcsolódást demonstrálja, hogy nem mozdulnánk ki önnön komfortzónánkból, nem hágnánk át a saját határainkat, nem tennénk ki magunkat a másik tekintetének, szavainak és érintésének, ha a szerelmi ígéret és, miként Badiou fogalmaz, annak „anyagi záloga”, a „testek ceremóniája” (37.), vagyis a szexualitás, nem volna ránk olyan elemi hatással, intenzív lendítőerővel, jelentésképző és a személyes életünknek értelmet adó képességgel:

„Mint azt hiszem jóformán mindenki, én is ismerem a szexuális vágy erejét és akaszkodását. A korom nem feledtette el velem. Azt is tudom, hogy a szerelem kibontakozása során a szexuális vágy megvalósul. És ez egy fontos kitétel, mert ahogy egy nagyon régi írás is mondja, a szexuális vágy beteljesülése egyike azoknak a ritka, materiális, a testhez szorosan kapcsolódó bizonyítékoknak, amelyek alátámasztják, hogy a szerelem más, mint puszta vallomás. A »szeretlek« típusú vallomás megpecsételi a találkozás eseményét, elkötelez. De odaadni testünket, levetkőzni, lemeztelenedni a másik előtt, végrehajtani az időtlen, örök gesztusokat, minden szégyenlősségünket leküzdeni, felkiáltani – az az egész szerep, amelyet a test itt játszik, a szerelemnek való önátadás bizonyítékának tekinthető.”^[13]

Az interjúkötet negyedik fejezetében, A szerelem igazságában Badiou az igazságfolyamat fogalmát bontja ki. Igazságfolyamat alatt olyan tapasztalatot ért, amely az igazság egy bizonyos típusát hozza létre. Ez az „igazság” a maga egyszerűségében a Kettőről szóló igazság; a különbség igazsága a „Kettő színpadán” (39). Azon időbeli folyamat igazsága, mely az első találkozástól és az azt követő szerelmi vallomástól a hűség próbatételein keresztül egy szerelmi kapcsolat tartamáig ível. Annak az újfajta valóságtapasztalatnak az egyetemessége, amely megmutatja nekünk, hogy milyen egy világot ketten létrehozni és otthonossá tenni, és nem egyedül (40).

A beszélgetés legszemélyesebb mozzanata itt található, ahol Badiou azt állítja, hogy csak egyetlen egyszer adta fel szerelmét, és a továbbiakban mindvégig kitartott a mindenkori szerelmei mellett. Megkapó ez a keresetlen vallomásosság, ami ugyanakkor, önnemesítő etikai gesztus mivoltában egészséges szkepszist ébreszthet az olvasóban; felmerülhet bennünk az igény, hogy mindezekről a Badiou által szeretett nőket is érdemes lenne megkérdezni, hogy ők miképpen élték meg mindezt.

„Életemben csak egyszer fordult elő, hogy feladtam egy szerelmet. Ez volt az első szerelmem, és egyre inkább tudatosult bennem, hogy ez a feladás vétek volt, így későn, nagyon későn tértem vissza ehhez az első szerelemhez – a szerettem halála már közeledett –, de óriási intenzitással és elszántsággal tettem ezt. Azóta soha többé nem adtam fel. Voltak drámák, fájdalmak és bizonytalanságok, de soha többé nem hagytam el egyetlen szerelmemet sem. És biztosan tudom, hogy azokat, akiket szerettem, örökké szerettem, és még mindig szeretem őket.”^[14]

Badiou szerelem-koncepciója e tekintetben rendkívül izgalmas: szerinte a szerelem pontosan azért annyira intenzív érzés, mert bár az emberi élet véges, és két ember szerelme gyakran még ennél is hamarabb megszakad, a „szeretlek” itt és mostját az időtlenség tartományába helyezi át: „Mert tulajdonképpen ez a szerelem: az örökkévalóság kifejeződése, amelynek az időben kell megvalósulnia vagy kibontakoznia, amennyire csak tud. Az örökkévalóság leereszkedése az időbe.”^[15]

A beszélgetőkönyv ötödik fejezetében, a Szerelem és politikában Badiou abból indul ki, hogy a politika és a szerelem egyaránt igazságfolyamat, csak míg előbbi a közösséget érinti, utóbbi csupán két ember közt bontakozik ki. Mindkettő olyan kísérlet, amelynek „célja a világot a különbség szempontjából kitapasztalni”^[16]. A két eset persze nem azonos egymással. Míg a szerelemben arról van szó, hogy két ember képes-e arra, hogy elfogadja kettejük különbözőségét, és azt teremtő módon felhasználja, addig a politikában a közösség, egy heterogén halmaz tétetik próbára, hogy képes-e a maga sokféleségéből egyenlőséget létrehozni (49.). Ami azonban a politika legfőbb megkülönböztető jegye Badiou szerint, az az, hogy a konfliktushelyzetekben megjelenik a „barát vagy ellenség?” kérdés: a politikai szubjektum magát e mentén határozza meg, a másikkal összhangban vagy éppen ellentétben (52.). A szerelemben azonban nincs szó ellenségről, még akkor sem, ha rendre felütik a fejüket drámák, és akadályok, amelyekre megoldást kell találni a két félnek (52.). A szerelemben Badiou szerint nem egy esetleges rivális az ellenség, hanem csakis önmagunk vagy az önközpontúsági logika, az egoizmus lehet a szerelmi kapcsolat kerékkötője. Az az „én”, „amely az azonosságot akarja a különbséggel szemben, amely a saját világát akarja érvényesíteni a különbség prizmájával felbontott és újraegyesített világgal szemben.”^[17] (53.) A szerelem igazi nehézsége Badiou szerint belül van: a két különböző szubjektum egymáshoz való viszonyában, az én önazonosságának megtartásában és annak konstruktív feladásában a másikkal való közös világ létrehozásáért.

A Szerelem és művészet című hatodik fejezetben Badiou olyan szempontjával foglalkozik a szerelemnek, ami kevés művészt ihletett meg, és a „Boldogan éltek míg meg nem haltak.” végződésű mesékből is rendszerint kimarad: ez pedig a tartam, legyen szó annak intézményesített formájáról, a házasságról, vagy puszta általánosságban a szerelem időtállóságának problematikájáról. Jóllehet korábban, a második fejezetben (A filozófusok és a szerelem) már említette Badiou a „szerelmi tartam” nagy gondolkodóját, Kierkegaard-t. A dán filozófus főművében, a Vagy-vagyban kidolgozza a szerelem három stádiumát. Míg az esztétikai stádiumban a szerelem az első találkozásokról, az érzéki örömökről, az élvezet egoizmusáról szól, melynek archetípusa Mozart Don Giovannija, addig az etikai stádiumban a szerelem már valódi mélységet kap, és ekkor nyeri el komolyságát. Ezen a ponton a szerelem már az abszolútumra irányuló örök kötelék. Az etikai stádiumban a szerelem átvezethet a legmagasabb szintre, a vallási stádiumba, amennyiben a kapcsolat önértékét a házasság megszenteli. Itt azonban fontos nyomatékosítani, hogy Kierkegaard nem a kapcsolat normalizációs eszközeként tekint a házasságra, mint ami a társadalmi kötelék megerősítésével ellensúlyozza a szerelmi zűrzavarok veszélyeit, hanem mint arra az intézményre, amely az igaz szerelmet lényegi rendeltetéséhez vezeti (22). Kierkegaard szerint a szerelem legmagasabb szintű megdicsőülésének ez a lehetősége akkor áll fenn, ha „az Én átlátható módon abban a hatalomban alapozza meg magát, mely őt létrehozta”,^[18] vagyis ha a szeretet megtapasztalásának köszönhetően az Én önnön isteni eredetében gyökerezik meg.

Egy korábbi szöveghelyen Badiou kijelenti, hogy tartamon nem annyira azt kell értenünk, hogy a szerelem tartós, hogy mindig vagy örökké szeretjük egymást, hanem jóval inkább azt, hogy a szerelem egy másik módot talál ki arra, hogy az életben fennmaradjon: „A szerelem próbatétele során minden egyes ember létezése egy új időbeliséggel szembesül.”^[19] A továbbiakban Badiou az igazságfolyamat koncepciójára utal vissza, amikor azt mondja, hogy amennyiben a szerelemről tartós időfolyamatként gondolkodunk, úgy az nem más, mint fáradságos keletkezés^[20]. A francia filozófus hangsúlyozza, hogy a „fáradságos” jelzőt pozitív módon kell értenünk. A szerelem ugyanis nem csupán egy csoda, ami egyszer csak megtörténik két emberrel, hanem legalább ennyire elidegeníthetetlen és lényeges része az is, amit fáradságnak, vagy másképp a szerelem munkájának nevez: „Folyamatosan ugrásra késznek, résen kell lenni, egyesülnünk kell önmagunkkal és a másikkal. És akkor, igen, akkor fáradozásaink immanens jutalmaként boldogok leszünk.”^[21]

A hűség fogalma Badiou etikájának kulcsfogalma, és épp ez teszi naggyá szerelemfilozófiáját is, hogy a filozófus nem csupán a kezdeti találkozás eksztázisát és egy leendő párkapcsolat csúcspontjait tartja nagyra a szerelemben, hanem a szerelem mint igazságfolyamat egészét, és a kezdőpontjánál bekövetkező eseményhez való hűséget, mely a kapcsolat további részében mindig is alapvető referenciapont marad két ember számára. Badiou koncepciójában hűségesnek lenni annyit tesz, mint nem engedni, hogy az esemény pusztán múló történéssé halványuljon emlékezetünkben. Vagyis az eseménytől, a szerelmi találkozástól kezdődően, minden adódó szituációban „úgy viselkedünk, hogy a helyzetre az esemény felől gondolunk.”^[22] Egyszerűbben fogalmazva, ha az esemény bekövetkezik, akkor a szubjektum felismeri annak jelentőségét, és kitart mellette, hű marad hozzá, állhatatossá válik, majd megpróbálja egy igazságfolyamat révén kibontani, hogy milyen új világot tesz lehetővé a benne rejlő lehetőséghorizont. A szerelemben tehát kő kövön nem marad: „Világos, hogy amikor egy szerelem fellobban, akkor, ha valóban hű akarok maradni a helyzethez, nyilvánvalóan fenekestül fel kell forgatnom addigi életemet.”^[23]   

Badiou egy igencsak meggyőző példát hoz a szerelem időtállóságának, a szerelmi hűségnek művészi feldolgozására, ez pedig Samuel Beckett Ó, azok a szép napok! című 1960-ban íródott abszurd drámája. E példaválasztás igencsak meglepő, hisz Beckettről azt mondják, hogy a kétségbeesés és a lehetetlenség költője, ezzel szemben Badiou felhívja a figyelmet arra, hogy a kitartó szerelem írójaként is tekinthetünk rá (68). Az Ó, azok a szép napok! egy házaspár történetébe nyújt betekintést, ahol közös életük már szinte teljesen kiüresedett, ám a másik jelenléte még mindig nélkülözhetetlen. A színpadon leginkább csak a nőt (Winnie) látjuk, aki kezdetben derékig, majd fokozatosan egyre jobban be van ásva a földbe. Az előadás alatt a férfi (Willie) Winnie dombja mögött, a nézők elől nagyrészt kitakart térben fekszik és mászik, ahol Winnie számára egyáltalán nem látható. A darab végén Winnie, aki már nyakig be van ásva a földbe, azt mondja a magát végre látótérbe vonszoló Willie-nek: „Ó, már megint milyen szép napunk volt.”^[24] És ezt Badiou szerint Winnie csak azért tudja mindennek ellenére – és a darab során számos alkalommal újra meg újra – kimondani, mert a szerelem még mindig jelen van kettejük közt (68–69).

Ami a fejezetet valóban művészivé-költőivé teszi, az az a Fernando Pessoának tulajdonított idézet, miszerint „a szerelem egy gondolat”^[25], melynek pontos forrása azonban ebben a formában nem lelhető fel a portugál költő műveiben. Látszólag nagyon paradox állítás ez, hiszen általában a szerelemhez a szív rezdüléseit, a vágyat, az érzelmeket, a testiséget, az eksztázist, a megváltozott lelkiállapotokat társítjuk, nem pedig az észt és a gondolkodást. Badiou viszont azt mondja, hogy a szerelem felfogható egyfajta gondolkodásként, amennyiben ennek a gondolkodásnak a testtel való kapcsolata egészen különleges (71).

Badiou eredeti és megkapó szerelemfilozófiája egyaránt táplálkozik az európai filozófiai tradícióból és 20. századi művészettörténetből, de saját ötleteinek felvillantásaként, önálló gondolatkonstrukcióként is tekinthetünk rá. E recenzió szándéka, mint ahogy A szerelem dicséretének alapvető indítéka még inkább, hogy elgondolkodjunk önmagunkról és szerelmi viszonyainkról, hátrahagyjuk komfortos azonosságlogikánkat, merjünk fellépni a Kettő színpadára, képesek legyünk gyakorolni a szerelmet, e „legkisebb kommunizmust”,^[26] hiszen a szerelmi kapcsolattal egy közösen épített, közös tulajdonú világot hozunk létre, anélkül, hogy végeredményben a kettő különbségét megszüntetnénk, és végül, de nem utolsósorban, hűek maradjunk a szerelem eseményéhez.