Kiazmusok fogságában (Kali Ágnes: Ópia)
„Apámuram, gyönyörűm, válaszoljál egyenesben, mondj igent vagy nemet. Veszteglyek. Adj tanácsot. Segéts. Mióta kérlek és mióta ígéred… hagyjuk. Tunni kévánom, Istennek tetsző-e az életem. Beszélj. Nélkülem te se vónál apa, ne feledd.”
(Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk)
Kali versei az apa és gyermek, élet és fikció, illetve az én és a szerepei közötti kiasztikus viszony feltárására tesznek kísérletet. A Koenig szótárából választott szócikk, az opia a tekinteteknek egy olyan kölcsönviszonyát igyekszik leírni, amelyben lehetetlenség eldönteni az én és a másik egymáshoz való pozícióját, azt, hogy az én helye belül vagy kívül van, befogad-e vagy behatol, de ezzel együtt mégis előfeltételezi a másiktól való kölcsönös függést. A tekinteteknek ezen egymásba fonódása emlékeztethet Maurice Merleau-Ponty kiazmus fogalmára, mely szerint „aki lát, csak azért kerítheti hatalmába a láthatót, mert őt magát ez utóbbi már eleve hatalmában tartja, olyannyira, hogy a látó belőle van, vele szükségképpen egylényegű; csakis azért tekinthet végig a láthatókon, mert a tekintet és a dolgok egymásba illeszkedésének törvénye szerint ő maga is látható.”[3]
Ugyanakkor az egymásfonódásnak a kölcsönösségét, valamint az én és a másik együttes jelenlétét Kali verseiben a határon való létezés és egy alapvető hiány váltja fel. Az én nem kezdődhet és végződhet a másik nélkül: „görcsbe rándult pillanat, átléped a határt./ ahol már nem biztonságos, ott kezdődsz el:/ ott kezdődöm én.” (4). A 4 című vers a kötetben szereplő negyedik költemény, de jelöli azt a szimbolikus jelentőséggel felruházott számot is, ahány évesen a lírai én (akárcsak Csokonai Lili) elveszítette az édesapját. A vers szépen viszi színre azt a körkörös logikát, ahogyan a lírai én saját létezését származtatja az apa létezéséből – vagy éppen az ő hiányából – s ezzel együtt mégis önmagából hozza létre az édesapát: „tavaszra várva ebben a télben / elképzelem az illatod hazugságokból, / vagyok, nagyon vagyok, most vagyok leginkább, / sötétalvás, édesapám, négy voltam, / négy év a szerelem, / nem élem túl soha. […] belőled nincs kiút. / belémszültek. / ő szült belém, aki szeretett.” (4)
Hiány köré szerveződő, és mégis hermetikusan zárt viszony ez. A kiasztikus összefonódást az is hangsúlyozza, hogy a vers néhány soránál elbizonytalanodhat az olvasó, vajon a második személyű igealakok még mindig a megszólított apára utalnak vagy önmegszólítások: „elkezdődik minden a teremnél. kiokádod magadból. / a búzaföld is egyszerű, olyan leszel te is, / görcsbe rándult pillanat, átléped a határt.” (4)
A kiasztikus alakzatok a kötetben több helyen is felbukkanó gondolatstruktúrát alkotnak, amit ugyanakkor nehezen lehetne egységes, kötetszerevező motívumnak tekinti. Jelölheti a pusztítás és újrakeletkezés körforgását („földhöz szorítják a szarvast / négykézláb rángatják agancsát / ahányszor kitépik visszanő / ahányszor visszanő kitépik.” Möebius). Vagy éppen az én megképződésének határán húzódó kereszteződések válnak kiazmussá, ahogyan a gyakran visszatérő tükörmotívum esetében is. („A tükörképemmel cigizünk a vécén, zár kattan/ beszívja, kifújom, beszívom, kifújja” Mondóka; „a mennyezet üveggel van kirakva, ahogy felnézek, meglátom magam és zuhanni kezdek.” Egy üres) De mégis talán a legmeghatározóbb egymásbafonódások az én szerepjátékai során keletkeznek, amelyek főként a kötet cím nélküli, dőlt betűkkel szedett darabjaiban jelennek meg. Ezek a szövegek hol expliciten, hol a képek szürrealitásából következően egy álomvilágot festenek le, amelyben a lírai én gyakran különböző családtagok szerepeibe bújva szólal meg. A négyévesen magára hagyott kislány helyett egyszercsak a szülő szerepéből beszél, miközben úgy tűnik, a gyermek átveszi az édesapa hangját: „Most van egy lányom. Négy éves, szőke, göndör hajú, homlokán smaragdszínű ékszer csillog. Előttem áll, lenézek rá, ő felnéz, és férfi fejhangon egy idegen siratódalt énekel torkaszakadtából.” (Most van egy)
A család maga válik az összefonódások hermetikus rendszerévé, melyben a költői hang önkéntelenül felveheti az anya, az apa vagy a gyermek szerepét. Ám ezek a szerepek folyamatosan kereszteződnek: a lány szüli meg a szülőt, az anya issza az anyatejet.
A költői hangok viszonyrendszerével érdekes párbeszédet alakítanak ki Kali unokatestvérének, Kusztos Julinak a munkái. A szövetekre rajzolt figurák Kali címekkel ellátott versei közé ékelődnek, valamennyi csonkolt női testeket ábrázol, melyek kifacsarodnak, möebius szalagként önmagukba alakulnak, vagy sérüléseket okozó, fallikus alakzatokra támaszkodnak. Mindegyik alak maszkot visel, ezzel is utalhatnak a szövegek szerepvers jellegére. Míg Esterházynál Csokonai Lili esetében a női szerep megalkotása egy régi-új nyelvezet megalkotásával jött létre, Kali szövegei és Kusztos munkái mintha a szerepek által deformálódott nőiséget kívánnák hangsúlyozni. A kötet címe egy újabb, ehhez köthető asszociációt enged meg. Balázs Imre József hívja fel a figyelmet, hogy az opia szóból az opiumnak a nőnemű változatát is ki lehet hallani,[4] amely visszhangozhatja a versek delejes álomvilágában eltorzuló nőiséget. Kusztos figuráinak fehér maszkjai ezen kívül hangsúlyozhatják még a Kali számára fontos színszimbolikát is. A fehér szín jelentős szerepet játszik a kötetben: feltűnik a szintén visszatérő anyatej motívummal együtt, több ízben jelöli a havat, a halotti leplet, és főként az Esterházy-allúziókként felbukkanó hattyúkat. Valamennyi erős, de bizonytalan jelentésű motívum, nehezen lehetne összefüggő értelmezést kínálni.
Kali verseire általánosan jellemző, hogy inkább gondolatritmusok és valamifajta indulatos nyersesség szolgál kohéziós erőként, mintsem egy összefüggő gondolatmenet vagy motivikus keret. Az olvasót néha zavarhatja, hogy egy-egy motívumot vagy képet nem visznek végig, nem bontanak ki teljesen a versek. Nem egy olyan szöveg kapott helyet a kötetben, ami nem tűnik indulatos gesztusnál többnek (hogy csupán egyet példát említsek: „annyira unom felszívni az utolsó csíkot elszívni az utolsó cigit ezt a szorongást a történeteimet”). Ugyanakkor az egyes szövegek szerkesztetlenségéhez képest maga a kötet már egy jóval szigorúbb struktúrával rendelkezik. Minden címmel ellátott költemény közé vagy egy kurzívan szedett, prózaversszerű szöveg vagy egy kép ékelődik. A keretet pedig ugyanannak az álomhelyzetnek két különböző variációja alkotja: az elhúnyt apa meglátogatja a lírai ént a sepsiszentgyörgyi könyvtárnál, arra kéri, hogy lője le a szeretteit, és akkor újra együtt lehetnek. A kötet végén azonban úgy tűnik, a lírai én rájön, mire megy ki a játék. Az erőszak és a bántalmazás körforgása nem szűnik meg. A lírai én saját életének akar véget vetni, az öngyilkos apa nyomdokaiba lépve: „De az álom folytatódott. Aztán egy vasárnap éjszakán rájöttem, mit kell tennem: halántékomhoz szorítottam a pisztoly hideg csövét. Azóta páran már elmentek. Senki nem jött vissza.” (Ahogy teltek)
Az álombeli öngyilkosság annak a kudarcát jelölheti, hogy az én létre hozza önmagát az apai hiányból, illetve sajátmaga számára újjá tudja alkotni az apát. Az alkotás (ön)pusztításba torkollik, az édesapával való egyesülés nem tudja felváltani a magányt. A kötet egésze olvasható egy kétségtelenül tragikus narratívaként, amely az írás rehabilitáló erejét kezdi ki.
Az Ópia erőteljes felütésekkel él, összetett gondolatszerkezeteket igyekeszik felépíteni és jellegzetes képvilágot hoz létre. Ugyanakkor, mint a legtöbb első kötetben, az Ópiában is túlburjánzik a motívumok és gesztusok sokszínűsége, melyek nem mindig találnak maguknak formát. Kali egy olyan költői hanggal kísérletezik, amelynek sok a mondanivalója, sok szerepből tud megszólalni anélkül, hogy elveszítené személyességét. Néha sebzően nyers akar lenni, mint a testbe fúródó, meghatározhatatlan objektumok Kusztos Juli illusztrációin, néha pedig kigondolt költői szerepekbe és gondolati struktúrákba bújik, ahogyan a női testek rejtőznek a fehér maszkok mögé ugyanezeken a rajzokon. Az Ópia nemcsak a hiányzó apa nyomában jár, hanem egy olyan költői beszédmódot is igyekszik felkutatni, amely e két véglet között keresi a maga hangütését.
Kali Ágnes: Ópia, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2018
[1] Kemény István, Ex Libris, Élet és Irodalom, LXII. évfolyam, 32. szám, 2018. aug. 10.
[2] „Mivel az apakeresés nagymértékben meghatározta [Kali] gyerek- és kamaszkorát, ezért később Esterházy Pétert is úgy képzelte el, mint egy ’élő, de idegen apukát’.” Mărcuţiu-Rácz Dóra „a szöveg nem ver át, veled együtt alakul” – Kali Ágnes könyvbemutatójáról. című szövegében jelzi, hogy Esterházyt Kali szimbolikus apafiguraként jellemzi, ami még inkább hangsúlyozza a családi viszonyok szövegekbe ágyazottságát.
[3] Merlau-Ponty, Maurice, Az egymásba fonódás – a kiazmus, In: A látható és láthatatlan, Budapest: L’Harmattan, 2006, 148–179., itt: 152–153.
[4] Balázs Imre József, Éberszem néz álmodószemet, dunszt.sk kulturális magazin, 2018. szeptember 24.
