A folyótól a tengerig. Izrael, Palesztina és a queer/feminista ökológia

E tanulmány célja a palesztinokra nehezedő izraeli elnyomás kritikája, melyet három részben fogok kifejteni. Először azokat a cionista közhelyeket vizsgálom, melyek végigkísérték Izrael létrejöttét. Gyakori állítás, hogy Izraelt a semmiből hozták létre: lakatlan földterület, amelynek potenciálját nem használták ki, eltékozolt földdarab, amely zsidó leleményességgel oázissá varázsolható a sivatag közepén, azaz nép nélküli föld egy föld nélküli népnek.[1] Ez a beszédmód, már ha egyáltalán megemlíti a palesztinokat, elmaradott, ostoba, esetleg primitív népként számol be róluk, akik képtelenek (és érdemtelenek) a földművelésre és a helyi erőforrások kiaknázására. A kritika első része kifejezetten a Zsidó Nemzeti Alap (JNF) erdősítési kezdeményezéseit vizsgálja, valamint azt, hogy ezek következtében hogyan lesznek egyre népszerűbbek a cionista toposzok és mítoszok.[2]

A Foragers [Gyűjtögetők], Jumana Manna 2022-es filmje azt mutatja be, hogyan korlátozza Izrael a környezetvédelem ürügyén, hogy a palesztinok a saját konyhájuk alapját képező fűszernövényeket – zaatart és akkoubot – szedjenek. Szövegünket a filmből vett képekkel illusztráltuk.

Ahogyan azt Irus Braverman alaposan dokumentálta Planted Flags: Trees, Land and Law in Israel/Palestine [Ültetett zászlók: Fák, föld és jog Izraelben/Palesztinában] című könyvében, a JNF és az izraeli kormány európai tájakra emlékeztető fenyőerdők telepítésére törekedett az elkobzott és lerombolt palesztin falvak helyén, ezzel próbálva elfedni a palesztinok létezését, és ezáltal átformálni nemcsak az izraeli környezetet, de a kulturális emlékezetet is. Ahogy Braverman megjegyzi, „a fenyő a cionista projekt szinonimája, amely a »kietlen« föld beerdősítésére irányul, az olajfa pedig az izraeli megszállás elleni és a palesztin nemzeti függetlenségért folytatott harc jelképévé vált.”[3] Az izraeli környezetvédelmi politika, beleértve a JNF erdősítési törekvéseit, olyan narratívát igyekszik kialakítani, amely a palesztinokat teljesen eltörli a föld színéről.

Másodsorban azt is bemutatom, hogy e képek miként sugallják az izraeli zsidók feltételezett felsőbbrendűségét – nevezetesen tehetségüket és intellektusukat, amelyek úgy vannak beállítva, mint ami lehetővé tette, hogy elérjék mindazt, amire a palesztinok nem voltak képesek. A toposzok ezenfelül számos ideológiai alaptételt is felfednek az izraeli zsidók és a palesztin arabok veleszületett „természetéről”. Az izraeli társadalom egyes aspektusai olyan társadalmi képzeteket szülnek, amelyekben az izraeli zsidó „természetszerűen” felsőbbrendű másokkal, főként az arabokkal és palesztinokkal szemben, akiket „természetszerűen” alacsonyabb rendűnek, „természetközelibbnek”, sőt állatiasnak tekintenek. Kritikámnak ebben a részében nagymértékben támaszkodom Meira Weiss The Chosen Body [A kiválasztott test][4] és Jasbir K. Puar Terrorist Assemblages [Terrorista gyülekezetek][5] című művére. Ezeket a szövegeket egymással párbeszédbe állítva megmutatom, hogyan formálja az izraeli társadalom az izraeli testről alkotott képet az arab test és a természet társadalmi konstrukcióival szemben. A testivé tett [embodied] és dominánssá vált izraeli identitást a földterület fölötti uralom megszerzése és megtartása hozza létre és termeli újra. Ezzel szemben a földtől való megfosztottság férfiasságuktól megfosztott palesztin/arab testeket teremt. Ezek a konstrukciók az izraeliek és palesztinok közötti aszimmetrikus hatalmi viszonyokat teszik természetessé.

Végezetül, a „természet” és az „emberi természet” izraeli konstrukcióit vizsgálom, mind önmagukra, mind a palesztinokra vonatkozóan, melyek áthatják az izraeli környezetpolitikát. Kritikám utolsó része a megszállt területeket érintő destruktív izraeli környezetpolitikára fókuszál. Izrael nagymértékben ellenőrzi az áru, a nyersanyag és egyéb tőke áramlását az elfoglalt területeken belül, így képes arra is, hogy gyakorlatilag ellehetetlenítse a különböző javak importját és exportját a palesztin közösségek és más államok között.[6] Ez különösen igaz Gázában, ahol a határok és a vízi útvonalak illegális és katasztrofális következményekkel járó blokád alatt állnak.[7] Palesztina városi és vidéki közösségei egyaránt szenvednek, a nagyvárosok (különösen Gázában) gyorsan sodródnak az ökológiai katasztrófa felé. A környezet pusztításának folyamata egyet jelent az etnikai tisztogatással, és komoly kérdéseket vet fel a föld, a táj és a természet katonai megszállásokban és erőszakos konfliktusokban való felhasználásáról.

A mezőgazdasági területek, köztük az olajfaligetek izraeli felszámolását, valamint a katasztrofális izraeli környezetpolitika palesztin közösségekben okozott pusztítását vizsgálom és összevetem civil szervezetek friss, a megszállás ökológiai hatásairól szóló beszámolóival is. Konkrétan az Amnesty International 2009-es Troubled Waters–Palestinians Denied Fair Access to Water [Zavaros vizek – megtagadják a palesztinoktól a vízhez való tisztességes hozzáférést][8] című beszámolójából, az ENSZ 2012-es Gaza 2020: A Liveable Place? [Gáza 2020: egy élhető hely?][9] című jelentéséből indulok ki, valamint az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának 2013-as jelentését használom, amely az izraeli telepes tevékenység palesztin életekre gyakorolt hatásáról szól.

A „rossz fejlődés” elve, illetve az, amit Vandana Shiva neokolonialista „fejlesztési projektnek” nevez, „[amely] kisajátítja [vagy elpusztítja] az alapvető természeti erőforrásokat a létfenntartás és a túlélés megteremtéséhez”, továbbviszik „a technológiailag fejlett nyugati ember ideológiailag konstruált kategóriáját, mint a különböző osztályok, kultúrák és nemek értékének egységes mércéjét”[10].

Elemzésem zárásaként kitérek a megszállásban és a palesztin közösségekkel szembeni egyéb erőszakos cselekményekben bűnrészes izraeli és nemzetközi intézmények elleni bojkottra, tőkekivonásra és szankciókra (BDS – Boycott, Divestment and Sanctions) felhívó palesztin civil kezdeményezésre.[11] Bízom benne, hogy jelen tanulmány a maga módján segítheti a változást céljául kitűző erőszakmentes társadalmi, politikai és gazdasági mozgalmat a régióban, mely sokak részvételével zajlik. Annak reményében próbálok olykor széttartónak tűnő elméleteket és mozgalmakat – ökofeminista, queer, környezetvédő és antirasszista politikákat – összekötni, hogy a végeredmény egyszerre legyen értelmes és érzékeny a különböző mozgalmak kulturális komplexitásaira.

Elemzésem során nagymértékben támaszkodom az ökofeminista elméletre, amely sajátosan közelít a megszállás és Izrael Palesztinához fűződő aszimmetrikus viszonyának kritikájához. Rosemary Putnam Tong szerint „az ökofeminizmus arra törekszik, hogy feltárja az összefüggéseket az emberi elnyomás minden lehetséges formája között”, valamint, hogy megmutassa „az embernek a non-humán világ feletti uralomra tett kísérleteit.” Az ökofeminista nézetek szerint „a nők elnyomása és a természet leuralása között közvetlen kapcsolat áll fenn”[12]. Nemrégiben az ökofeministák kiterjesztették ezt az elméletet, lehetővé téve más marginalizált személyek, például a queerek, színesek [people of color], gyarmatosított népek elnyomásának interszekcionális elemzését is. Szerintük a patriarchátus arra törekszik, hogy a nőket, színeseket és queereket nem a normatív rend szerint működőnek, alsóbbrendűnek vagy „természetközelibbnek” állítsa be, elállatiasításukon keresztül pedig megakadályozza, hogy ezeknek az embereknek kultúrája, intellektusa vagy akár testének saját, szabad megélése lehessen. Ez egyszerre akadályozza a domináns fehér/heteroszexuális/férfi normához való hozzáférést, ugyanakkor annak fontosságát is megalapozza. Greta Gaard a Towards a Queer Ecofeminism [Egy queer ökofeminizmus felé] című esszéjében például azzal érvel, hogy „queer ökofeminista perspektívából […] világossá válik, hogy a nők felszabadításához elengedhetetlen a természet, az erotika és a queerek felszabadítása. A nők, a természet és a queerek elnyomása közötti fogalmi összefüggések ennek a szükségességét különösen világossá teszik”[13]. Gaard a különbözőségek patriarchális konstrukcióit úgy értelmezi, mint a marginalizált személyekkel szembeni elnyomás és erőszak naturalizálására, természetessé tételére tett kísérletet.[14]

Gaard queer szerepvállalása az ökofeminizmusban és környezeti tanulmányokban a queer érzékenység korai bevonódását jelzi az ökofeminista és környezeti elemzésekbe. A természet és környezet queer/ré tett perspektívája lehetőséget ad a „természetes” fogalom használatának alaposabb megértésére a föld, illetve az emberek földhöz való viszonyának toposzain keresztül, különösképpen Palesztina izraeli megszállásának kontextusában. Ahogy azt Mortimer-Sandilands és Erickson megjegyzik a Queer Ecologies: Sex, Nature, Politics, Desire [Queer ökológiák: szex, természet, politika, vágy][15] című, kiemelt fontosságú kötetükben, a queer ökológiák segítségével lehetőségünk nyílik „megvizsgálni és megkérdőjelezni azokat a biopolitikai összefonódásokat, melyeken keresztül a történelmi és a jelenkori szexualitások és környezetek találkoznak és hatnak egymásra.” Az ökológiával és környezettel foglalkozó queer elméletalkotók különös érdeklődést mutatnak „az egyes szexuális viselkedésformák természetessé tétele, […] a szexualitással kapcsolatos természeti terek történelmi és kortárs formációi”, valamint „a heteronormatív természeti viszonyok kiemeléséhez, szubverziójához és átformálásához ragaszkodó különféle irodalmi, filozófiai és pedagógiai irányzatok” iránt. Egy queer/ré tett ökofeminista nézőpont sokkal inkább lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük, miként működik a szexualitás a megszállás kontextusában, és hogyan bélyegzik a cionista toposzok a palesztinokat és arabokat queernek (furcsának – szerk.), deviánsnak és különbözőnek. Palesztina izraeli megszállásának kontextusában a queer ökológiára fordított figyelem az ökofeminista elméleti kerettel párosítva, sokkal részletesebb elemzést tesz lehetővé, mint amilyet bármelyik más elmélet önmagában nyújthat.

Queer/ré tett ökofeminista nézőpontból például megfigyelhetjük, hogy a hatalmon lévő intézmények és emberek hogyan hozzák létre a kifosztottak olyan archetípusait, amelyek újraírják azok természethez való feltételezett közelségét; őket állatiasnak állítják be, alacsonyabbrendű státusukat pedig úgy indokolják, mint ami „velük született” és a „természetükben rejlik”.[16] Ezek a dinamikák gyakran gyarmati vagy posztkoloniális kontextusban működnek, amelyekben a Nyugat a kultúra helye, a „globális Dél” pedig a természethez közelebb álló, primitív vagy retrográd. Ahogy azt Huggan és Tiffin a Postcolonial Ecocriticism: Literature, Animals, Environment [Posztkoloniális ökokritika: irodalom, állatok, környezet][17] című könyvükben kifejtik, az ilyesféle posztkoloniális hatalmi rendszerek, melyek a földhöz való viszonyon keresztül mutatkoznak meg, az ökológiai imperializmus, a biokolonializmus, valamint a diszkurzív és materiális környezeti rasszizmus különböző formáiban nyilvánulnak meg. Ez a hatalmi rendszer pedig beépül a földről és a természetről alkotott elképzeléseinkbe. Fontos, hogy felhívjuk a figyelmet a különféle módokra, amelyeket elméletalkotók és aktivisták alkalmaznak a környezetpolitika társadalmi, kulturális és politikai következményeinek vizsgálatára, anélkül, hogy ezeket az eltérő keretrendszereket egyetlen, monolitikus ideológiává tömörítenénk. A queer ökológia és az ökofeminizmus kiegészítik egymást, segítségükkel könnyebben érthetővé válik, hogyan használja fel Izrael a természetet és a tájat a palesztinok elnyomásának fokozására. Ezt megtehetjük úgy is, hogy közben szem előtt tartjuk, hogy a queer ökológia és az ökofeminizmus egyedi kontextusokkal, történetekkel és diszkurzív gyakorlatokkal rendelkező elméleti mozgalmak.

I.

Ahogy Meira Weiss The Chosen Body [A kiválasztott test][18] című könyvében kifejti, „A cionista forradalom, melynek célja egy új nép megteremtése volt egy új földön, egyedi testi aspektussal rendelkezett… […] A korai cionista gondolkodók szerint […] az Izraelbe való visszatérés és a föld megművelése helyreállítja a zsidó testek egészségét. A cionista forradalom magába foglalta a »visszatérést« a Sion-hegyhez, a természethez és a testhez.” A korai cionista gondolkodók és izraeli telepesek számára a „cionizmus gyakorlatilag izmos judaizmus volt.” Az erős, hatalommal rendelkező zsidó totemikus képe a gyenge, hiperintellektuális és férfiasságától megfosztott, diaszpórában élő zsidó képével szemben épült fel, akinek szüksége van „ősei hősiességére Sion földjén.” Weiss szerint ezek a korai cionista elképzelések az ideális zsidóról és az ideális zsidó testről idővel beépültek a kortárs izraeli kultúrába – ezt a jelenséget a „kiválasztott testnek” vagy „egészség, az erő és a tökéletesség idealizálásának” nevezi.

Ez a konstrukció magában foglalja és konzerválja a „férfias, tökéletes és egészséges askenázi zsidó” képét mint olyan „ideáltípust, amely alapján a konkrét izraeli testeket születésüktől halálukig értelmezik és alakítják.” Weiss kifejti, hogy a kiválasztott testet gyakran az izraeli „úttörő” vagy sabra (szívós, autentikus, izraeli születésű izraeli) képére formálják, ami pedig mindkét képben közös, az a föld feletti uralom. Hiszen, ahogy Weiss is állítja, „a föld és a munkaerő meghódoltatása az első alija (Palesztinába érkező bevándorlási hullámok) során”, csakúgy, mint az izraeli függetlenség kikiáltása és az egymást követő katonai összecsapások „mind arra szolgáltak, hogy formálják, igazolják és fenntartsák az izraeli testről alkotott képet.” A kiválasztott test feltételezett felsőbbrendűségét a természeti környezet izraeli irányítása írja újra. Éppen ezért az izraeli úttörő és sabra számára a győzelem a terület és a palesztin nép felett egyben az férfiasságától megfosztott és kiszolgáltatott zsidó korábbi képe felett való győzedelmeskedést is jelentette. A palesztin föld elvétele újraírta a heteroszexualizált férfiközpontú zsidó identitást. A sabrával, egy Izraelben/Palesztinában őshonos kaktusszal való azonosulás lehetővé teszi, hogy az izraeli telepesek kolonialista jelenléte a régióban egyenesen természetesnek hasson.

Ez az új identitás, amely azért hoztak létre, hogy megváltoztassa Izrael/Palesztina természetes tájképét, rögzíti az izraeliek feltételezett, istentől jövő jogát a földhöz és a helyi természeti erőforrásokhoz. Ahogyan azt Irus Braverman kifejti, „a munka, és különösen a természet megmunkálása központi szerepet játszott az új halutz ivri (zsidó úttörő) alakjában: a zsidó földműves, aki megműveli a földet és munkája gyümölcséből él.”[19] A korai cionisták számára a (nyugat-) európai zsidó földműves alakja szinte ismeretlen volt. Úgy gondolták, az európai zsidókat túlságosan lekötötte az intellektuális tevékenység és a nagyvárosi élet, meggátolva őket a zsidó hatalom és kollektív identitás visszaszerzésében. A korai cionista gondolkodók szerint „az európai városokból származó »gyökértelen kozmopolita« zsidó a föld művelésén keresztül olyan fizikai munkássá válik, aki bensőséges kapcsolatban van a Földdel”. Azzal érveltek, hogy „a növényültetéskor végzett munka egyúttal gyógyítja és naturalizálja (honosítja/honpolgárrá avatja) a zsidókat, miközben hozzászoktatja őket új nemzeti identitásukhoz”. A produktív, hatalommal rendelkező, önérvényesítő izraeli zsidó képe, avagy a „kiválasztott test” aztán szembekerül az arab test izraeli/amerikai/nyugati kivetülésével, amely az arab testet visszamaradottnak, alacsonyabb rendűnek, férfiatlannak/queernek és a természethez közelebb állónak mutatja. Míg a palesztin/arab test természetközeliként, primitívként és a kulturális normáktól távolabb állóként mutatkozik, addig az izraeli/zsidó test ezekben a felsőbbrendűségi vetületekben uralja a természetet, a földet, és a hozzá oly szorosan kötődő embereket.

Foragers, Jumana Manna, 2022.

Jasbir K. Puar írja Terrorist Assemblages [Terrorista gyülekezetek] című könyvében, hogy „a muszlim férfiasság egyszerre betegesen eltúlzott és elnyomó, perverz, de homofób, férfias, mégis férfiatlan, ijesztő, de gyenge.”[20] Puar számára a nyugati biopolitikai folyamatok az arab testet egy rasszizált queer paradigmán keresztül képzelik el és alkotják újra.

Miközben a nyugati társadalom bizonyos asszimilált queer testeknek helyet szorít, az arab „szexuálisan kivételes szubjektum a queerség ellenében konstruálódik meg. Ez a rasszizálással is összefonódó folyamat a nyomorban élő népeket az élet-projekt szempontjából periferikusnak tekinti, emberi hulladékként feláldozhatóvá teszi és az elhalasztott halál irányába tolja.” A normatív queer testek büntetésének korlátozásával, amit Puar „homonacionalizmusnak” nevez, az egyéb queer/ré tett identitások (ez esetben arab testek) jobban elkülönülnek, félelmetessé és kiátkozottá válnak, ahogy az a korábbi évtizedekben a normatívabb queer testekkel történt. A homonacionalista rezsimek a nem nyugatiasodott arab testeket többek között visszamaradott, halálközpontú, perverz és tisztátalan testekként dekódolják. Ezek a nemileg megkülönböztetett/rasszizált palesztin/arab férfitestek mára még szorosabban összekapcsolódtak a halál és perverzió fogalmával, részben a Nyugatnak a terrorizmussal, dzsiháddal, öngyilkos merényletekkel és az arab szexualitással való extrém megszállottsága miatt. Ennek az engedett teret, hogy a normatívabb queer testek és a halál összefonódása (ahol az AIDS a perverzióval és a halállal egyenlő) elkezdett kikopni a társadalmi emlékezetből.

Puar kifejti, hogy az „iszlám szexuális elnyomás nyugati képe, amely megfertőzi az emberi jogi, a liberális queer és feminista diskurzusokat is”, „pedofiliáról, szodómiáról és perverz szexualitásról szóló orientalista fantáziákkal” fonódik össze. Sőt, Raz Yosef a Beyond Flesh: Queer Masculinities and Nationalism in Israeli Cinema [A húson túl: queer férfiasság és nacionalizmus az izraeli filmben][21] című könyvében azt írja, hogy „az izraeli heteroszexuális maszkulinitás és az arra épülő látszólag egységes közösségiség képtelen önmagát elképzelni a kirekesztett, szexualizált etnikai és faji »mások« koncepciójától függetlenül, amelyen alapszik, és amelyet ő maga hozott létre.” Yosef azzal folytatja, hogy „a cionista fallikus férfiasság a queer, a (homo)erotizált mizrahim (arab zsidók) és a »más« palesztin férfiak kizárásának erejéből jön létre.” Az izraeli testnarratívák kimetszették a zsidó önképből a diaszpóra-léthez kapcsolt tulajdonságokat, mint a gyengeség, a férfiatlanság, kisemmizettség és kitaszítottság, és ezeket a palesztin/arab test képének megalkotására használták fel.[22] Yosef kifejti, hogy ezt a hipermaszkulin képet az izraeli zsidóságról a „keletről (vagy a globális délről) formált orientalista szemlélet határozza meg, kiváltképp a keleti testek társítása a higiénia hiányával, járványokkal, betegségekkel és szexuális perverzióval. Azzal, hogy a keleti népességet a halál és a degeneráció tárgyaként határozta meg, a cionizmus belső biologizált ellenséget hozott létre, amellyel szemben a cionista társadalomnak meg kell védenie magát.”

A Nyugat e társadalmi képzeteiben az arabok, különösképpen az arab szexualitás és maszkulinitás természetközelibbek, viselkedésük pedig állatias, és hiányzik belőlük nyugati társaik kulturális érzékenysége. Ezek a projekciók ugyanúgy beleszövődnek a palesztinok „természetét” állatiasnak beállító izraeli diskurzusba is, és az Izrael megalapításáról szóló korai cionista és kortárs izraeli narratívák alapját képezik. Ez utóbbiak szerint a korai cionisták egy elmaradott népet találtak a területen, amely képtelen volt a helyi természeti erőforrásokról, önmagáról vagy a földről gondoskodni. Ha a palesztin nép létezését tudomásul is veszik, az Izrael alapításáról szóló mítoszokban egy olyan palesztin megtestesülés jelenik meg, amely bár közel áll a természethez, képtelen megfelelően uralni azt vagy annak erőforrásait.

 

II.

Izrael zsidó betelepítésének szóló cionista narratívái gyakran tagadják a palesztin nép létezését, vagy olyan porfészekként hivatkoznak az 1948 előtti Palesztinára, amelyet tönkretettek elmaradott lakói. Az előbbire jó példa, hogy a 2013-as izraeli függetlenség napi ünnepségek során Izrael elnöke, Simón Peresz tagadta a palesztin nép létezését, ünnepelve, hogy az izraeliek leuralták e „meddő és kiábrándító” földet:

Emlékszem, hogyan kezdődött minden. A teljes izraeli állam egy milliméternyi része a Közel-Kelet egészének. Statisztikai hiba, meddő és kiábrándító föld, északon mocsarak, délen sivatag, két tó, egy holt és egy jelentőségében túlbecsült folyó. Nincs természetes erőforrásunk a maláriától eltekintve. Nem volt itt semmi. És most miénk a világ legjobb mezőgazdasága? Ez egy csoda: egy ország, melyet emberek építettek.[23] [24]

Sandra Sufian egy, az 1948 előtti Palesztinában a maláriára adott zsidó reakciókat elemző kutatásban kifejti, hogy „az izraeli társadalomban a természet feletti uralomra irányuló modern törekvés a maláriáról és mocsarak lecsapolásáról szóló történetek formájában jelenik meg az izraeli/cionista történelemben.” Hasonló narratívák – ezúttal az őslakos palesztin népességről tudomást véve – megtalálhatók Herzl Tivadar 1902-ben megjelent Ősújország című művében is. A cionista vezető híres orientalista utópiájának alábbi részlete egyedülálló módon világítja meg ezt az izraeli ősképet, összekapcsolva a palesztinok vélt alacsonyabbrendűségét azzal magyarázza, hogy képtelenek uralni a földet. Íme mindebből egy hosszabb passzus:

Jaffa nagyon kellemetlen benyomást keltett. A város rendkívül lepusztult állapotban volt… a sikátorok piszkosak, elhanyagoltak, förtelmes bűzzel teltek. (…)

Mindenütt nyomor, élénk keleti rongyokba öltöztetve. Szegény törökök, mocskos arabok, félénk zsidók ténferegtek – gyámoltalanul, reménytelenül, koldus módjára… (…)

A táj, amelyen áthaladtak, lepusztult képet festett. Az alföldeket többnyire homok és mocsár borította, a sovány mezők mintha leégtek volna. A feketére meszelt arab falvak lakói úgy néztek ki, mint a rablók. Meztelen gyerekek játszottak a koszos sikátorokban. (…)

A távoli horizonton Júdea csupasz dombjai magasodnak. A kopár lejtőkön és a sivár, sziklás hasadékokban a jelenlegi vagy hajdani földművelés némi nyoma látszik. (…)

– Ha ez a föld a mi földünk – jegyezte meg Friedrich szomorúan —, akkor ez is úgy indult hanyatlásnak, mint a népünk.

– Igen, elég rossz a helyzet – értett egyet Kingscourt.

– De erdősítéssel sokat lehetne ezen a területen segíteni, ültetni ide félmillió fiatal óriás cédrust – úgy hajtanak ki, mint a spárga. Ennek az országnak nem kell más, csak víz és árnyék, hogy nagy jövője lehessen”

– És ki hozza ide a vizet és az árnyékot?

– A zsidók! [25]

A Zsidó Nemzeti Alap, a Cionista Világszervezet egyik szárnya, látszólag Herzl zsidó utópiája által inspirálva, nem sokkal Izrael állam megalakulása után kiterjedt fenyőültetési és erdősítési programba kezdett. Nur Masalha kifejti: „a Nakba utáni időszakban [Izrael megalakulása után] a Zsidó Nemzeti Alap több százezer európai fát ültetett, hogy eltüntessék a frissen elpusztított palesztin falvak nyomait.” A JNF cionista faültetési tevékenysége szinte kizárólag a nem őshonos fenyőre korlátozódott. Masalha hozzáteszi, „ez ökológiailag rendkívül romboló eljárás volt, nagyrészt azzal a politikai céllal, hogy felszámolják az ősi tájat, és az újonnan megszerzett területeket zsidó-európaivá tegyék.” Ma a lerombolt palesztin falvak helyén izraeli fenyőerdők tucatjai húzódnak, elfedve a palesztin múltat. Másutt már régen kiürített történelmi palesztin falvak maradéka ad otthont izraeli közösségeknek. Ezek a közösségek és az őket körülvevő fenyőerdők egy olyan földön fekszenek, amelynek tájképét ez a „naturalizáló/honosító| folyamat megváltoztatta. Mégis, hasonlóan a „kiválasztott test” izraeli konstrukcióihoz, ezek a fenyőfák zsidó fákká lényegülnek át, olyan megszálló erővé, amelynek gyökerei mélyre nyúlnak.

A fenyősítési kezdeményezésekről Braverman így ír: „a huszadik század számos gyarmati erdősítési projektjéhez képest a cionista erdősítési program jelentősége nem az erdei fák gazdasági szerepében rejlik, sokkal inkább abban, hogy a fákat a földdel való szimbolikus, fizikai és imaginárius kapcsolatok (és a földtől való elszakadás) jelölőjeként és létrehozójaként értelmezik. A JNF fenyőfáinak elterjedtsége Izraelben „természetessé teszi [a] zsidó jelenlétet”, mivel ezek a fák a zsidóknak a földdel való kapcsolódását és felette gyakorolt uralmát szimbolizálják. Palesztina izraeli megszállásában az izraeli fenyőfák maguk is megszállókká válnak, az izraeli kormány álcaként veti be őket, hogy elrejtse a palesztinok létezését, és kisajátítsa a jelenleg még palesztin földeket, ezzel otthonokat és egész közösségeket rombolva le. Ezt a megtestesülés-rendszert tovább bonyolítja, hogy az izraeli fenyőfák az emlékezetpolitika, a megemlékezés és az ünnepélyes faültetések révén szimbolikusan is izraeli testeket képviselnek.

Braverman egy magas rangú JNF-tiszttel készített interjújában elhangzik, hogy „a fáknak az volt a szerepe, hogy fizikailag elfoglalják, megszállják és uralják a földet.”. A tájak elfoglalásának, megszállásának és ellenőrzésének izraeli gyakorlata – amely a palesztin földek fizikai megszállásának kiterjesztéseként olajfák kivágásában mutatkozott meg a legszembetűnőbben – a palesztinok kollektív büntetésére irányuló izraeli politikával párosulva a terület politikai instabilitásának előidézését hivatott megtorolni a palesztinokon. Irus Braverman megjegyzi, hogy „Izrael Állam a megalakulása óta, és az elmúlt két évtizedben fokozódó mértékben, egyre nagyobb számban vágott ki palesztin olajfákat.” Azzal folytatja, hogy annak ellenére, hogy Izrael tagadja, hogy ezek büntető vagy megtorló jellegű gyakorlatok lennének, hiszen akkor sértenék a nemzetközi jogot, Izrael mégis elismeri, hogy ezek a tevékenységek segítik a katonai infrastruktúra terjeszkedését. Például szolgálnak erre a megszállt Ciszjordánián keresztül kígyózó elválasztó falak, az izraeli ellenőrzőpontok és biztonsági tornyok, valamint az Izrael és Palesztina közötti ütközőzónák.

Tovább bonyolítva a kérdést, Braverman kifejti, hogy számos izraeli számára a fenyő ültetése és a fenyőerdők szimbolikusan és közvetetten a zsidó jelenlét egy másik típusát testesítik meg, a Holokauszt során vagy a térség erőszakos konfliktusaiban meggyilkolt zsidók kísérteties jelenlétét, illetve a zsidó népi hősök emlékét az izraeli néplélekben. A fáknak nevet adó, azokat emlékhelyként kezelő, rájuk alapuló megemlékezési gyakorlatokon keresztül az izraeli fenyőfák „nemcsak magukat a halottakat képviselik, hanem emléküket is átalakítják egyfajta feltámadás révén: az emberi test a fa testében születik újjá.”

 Ezek a gyakorlatok még inkább természetessé teszik a zsidó jelenlétet Izraelben/Palesztinában, és arra szolgálnak, hogy a JNF erdősítési projektjeit depolitizálják, vagy legalábbis kivonják a politikai vitákból, mivel így a faültetés az emlékezés látszólag ünnepélyes rituáléjaként van számon tartva.

III.

A megszállt palesztin területek ökológiai sokszínűségét romboló, izraeli rossz fejlesztési politikák veszélyeztetik a palesztin közösségek életét és jövőjét. Az izraeli fenyőerdő-monokultúrák károsítják a földeket, mivel a hozzájuk kapcsolódó infrastruktúra a vizet és más természeti erőforrásokat a megszállt területekről Izraelbe irányítja át, ráadásul katonai csapások során rendszeresen a palesztin infrastruktúrát (például üvegházakat és öntözőrendszereket) támadják és károsítják. Összességében ezeknek a módszereknek a célja, hogy újraélessze a környezetet a technológia révén uraló Izrael ideáját. A megszállt palesztin területek földjének, vizeinek és egyéb természeti erőforrásainak elkobzásával a cionisták és az őket mentegetők tovább erősítik az áldozathibáztató narratívát, a palesztinai ökológiai válságot a palesztinok „természetes” ostobaságának, korrupciójának és általános elmaradottságának következményeként állítják be. Izrael a palesztinokból és arabokból az orientalista sztereotípiák alapján rájuk vetített „természetük” révén csinál bűnbakot, így leplezve környezetvédelmi politikájának rasszista mivoltát.

2005-ben a fenyő felkerült az Izraelben őshonos vadon élő fafajok listájára, annak ellenére, hogy „a természetvédők ugyanezt a fenyőt a helyi ökoszisztéma biodiverzitását komolyan fenyegető, sőt invazív fajként határozzák meg.” Izraelben ezek a fenyőfák invazív fajnak számítanak, „tűleveleik kipusztítják az aljnövényzet nagy részét” [4], károsítva a talajt a fák tövében és általában a JNF erdeiben. Ezek a hatalmas fenyő-monokultúrák nem csak az izraeli természeti tájat alakítják át, de tovább károsítják Izrael természetes biodiverzitását is. A természet és erőforrásainak az izraeli társadalom „javára” történő kitermelése egy olyan átfogóbb hatalmi struktúra része, amely a palesztinokat egyszerre fosztja meg természeti környezetüktől és annak a lehetőségétől, hogy haszonnövényeket ültessenek és takarítsanak be, halásszanak, szabadon közlekedjenek a földjükön, és elegendő élelmet és vizet biztosítsanak családjaik számára.

A 2009-es Troubled Waters: Palestinians Denied Fair Access to Water [Zavaros vizek – megtagadják a palesztinoktól a vízhez való tisztességes hozzáférést] című jelentésben – amelyet nem sokkal a 2008 végétől 2009 elejéig tartó izraeli „Öntött ólom” hadművelet után tettek közzé, amelynek során Izrael több mint ezer gázai lakost ölt meg, és több mint ötezret megsebesített – az Amnesty International megállapítja, hogy „az elegendő, biztonságos és tiszta vízhez való hozzáférés hiánya régóta probléma a palesztin népesség számára a megszállt palesztin területeken.  (…) A problémát elsősorban az izraeli vízügyi politika és gyakorlat okozza, amely diszkriminálja a palesztin lakosságot.”[26] A jelentés szerint Izrael egy főre jutó vízfelhasználása négyszerese a palesztinnak, miközben a palesztinok fejenkénti vízfelhasználása jelentősen elmarad az Egészségügyi Világszervezet által javasolt napi 100 literes minimumtól (csupán napi 70 liter vizet használnak). A jelentés kitér arra is, hogy a vidéki palesztinoknak ritkábban van hozzáférésük tiszta ivóvízhez, és az izraeli közlekedési korlátozások és a Gázai övezet blokádja miatt, amely megtiltja a vízügyi infrastruktúra fejlesztését az övezeten belül, a vizet nem lehet a városi területekről távolabbi régiókba szállítani. Ráadásul, ha egyesek hozzá is férnek vízhez, az elavult víztisztító- és csatornázási rendszerek miatt az súlyosan szennyezett lehet.

A palesztinokkal szembeni izraeli bánásmódra utalva az Amnesty International felhívja a figyelmet arra, hogy „a [ciszjordániai illegális telepeken élő] izraeli telepesek nem szembesülnek hasonló [vízügyi] kihívásokkal – ezt bizonyítják bőséges öntözést igénylő farmjaik, dús kertjeik és úszómedencéik.” Miközben Izrael a ciszjordániai telepesek luxuskomplexumainak szolgálatára alakítja át a természeti környezetet, a rászoruló palesztinoktól elvonják a palesztin erőforrásokat a túlzott izraeli igények kielégítésére. Ahogy a jelentés kifejti, a megszállás évtizedei alatt „Izrael túlhasználta a palesztin vízkészleteket, hagyta leromlani a [megszállt palesztin területeken] a vízügyi- és csatornázási infrastruktúrát, és a megszállt palesztin területeket hulladéklerakónak használta, károsítva a felszín alatti vízkészleteket és a környezetet.” Erről a dinamikáról, amit egy, a célba vett kisebbség kollektív büntetése mellett elkötelezett apartheid rezsim pusztító erejeként lehet csak leírni, az Amnesty International azt állítja, hogy:

Az izraeli erők katonai műveleteik során számos kutat, esővízgyűjtő ciszternát és tetőtéri víztartályt, valamint sok [kilométernyi] vízvezetéket, egyéb létesítményt és öntözőhálózatot rongáltak vagy semmisítettek meg. Az izraeli katonák palesztin városokba és menekülttáborokba való benyomulása során a tankok és páncélozott járművek rendszeresen szétzúzzák a vízvezetékeket és a szennyvízcsatornákat Ciszjordániában és a Gázai övezetben is, gyakran a lakosok víztartályait is célba veszik és megrongálják. Míg a károk egy része véletlen, az izraeli hadsereg pusztításának nagy részét szándékos, célzott  vagy válogatás nélküli támadások okozták, ami sérti a nemzetközi humanitárius jogot[27]

Az ENSZ Gáza 2020 című jelentése hasonló észrevételeket tartalmaz, megállapítja, hogy Gázában a föld víztartó rétegét érő terhelés miatt „a hálózat már 2016-ban használhatatlan lehet, és a kár 2020-ra már visszafordíthatatlanná válhat Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának 2013-as vizsgálata, amely az illegális izraeli telepek palesztin életre gyakorolt hatásait tanulmányozta, e jelentések megállapításait szintén alátámasztja.

Az ENSZ Gáza 2020 című beszámolója dokumentálja az izraeli „Öntött ólom”-hadművelet gázai infrastruktúrára gyakorolt hatásait, megállapítja, hogy „6268 otthon semmisült meg vagy szenvedett súlyos károkat; 186 üvegház ment tönkre; 931 becsapódási krátert számoltak meg az utakon és a mezőkön; az egyetemek 25 millió dolláros kárt szenvedtek; 35 750 szarvasmarha, juh és kecske, valamint több mint egymillió csirke és egyéb madár pusztult el; és a megművelt terület 17%-a megsemmisült.” A jelentés megállapítja továbbá, hogy „a vízi és csatornázási infrastruktúrában közel 6 millió dollárnyi kár keletkezett.”[28]

Foragers, Jumana Manna, 2022.

Mivel a palesztinok szabad mozgását Gázában és a megszállt területeken az izraeli katonaság korlátozza, a földművelés, növénytermesztés, illetve a nemzetközileg elismert palesztin vizeken való halászat nehézkes vagy akár halálos kimenetelű vállalkozás lehet a palesztinok számára. Gáza mezőgazdasági területének harmincöt százaléka a két ország közötti, Izrael által „ütközőzónaként” kijelölt területen fekszik, ahol így nem folytatható mezőgazdasági tevékenység. Az erre vonatkozó tiltásokat megszegő palesztinokat izraeli katonák megtámadhatják, letartóztathatják vagy akár meg is ölhetik, termésüket és földjeiket pedig az izraeli buldózerek és egyéb katonai gépek pusztítják el. Hasonló akadályokba ütközik palesztin vizeken a halászat, hiába ismeri el ezeket palesztin tengeri területként a nemzetközi közösség, azok 85 százalékának használatát Izrael korlátozza. Az ezekre a vizekre belépő gázaiak azt kockáztatják, hogy izraeli katonák zaklatják őket, rájuk lőnek vagy megölik őket, csónakjaikat pedig megrongálják vagy elsüllyesztik.

Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának (UNHRC) 2013-as jelentése megerősíti az ENSZ palesztinai tisztviselői és az Amnesty International számos észrevételét. A jelentés továbbá beszámol „számos tanúvallomásról, amelyek [izraeli] telepesek által [ciszjordániai palesztinok ellen] elkövetett erőszakos támadásokat írnak le, többek között személy elleni fizikai támadásokat, kések, fejszék, botok és más rögtönzött fegyverek használatát, valamint lövöldözést és Molotov-koktélok dobálását. A tanúvallomások a palesztin földeken, palesztin vízforrásoknál vagy a hebroni és kelet-jeruzsálemi palesztin negyedek közepén tartózkodó fegyveres telepesek általi szándékos megfélemlítés pszichológiai hatásairól is beszámolnak.” A jelentés dokumentálja továbbá az erőszak és megfélemlítés hatását a palesztin gazdák életére és megélhetésére: a telepesek ezek révén akadályozzák a gazdák hozzáférését a települések közelében lévő földjeikhez; felgyújtják, kiforgatják és rongálják a palesztin termést; birtokba veszik a földet és saját termést ültetnek; elkerítik és beépítik a palesztin mezőgazdasági területeket.” A Tanács meghallgatta olyan palesztin közösségek beszámolóit is, akik tanúi voltak annak, hogy a telepesek megbuherálták vagy tönkretették vízrendszerüket, arra kényszerítve őket, hogy víz után kutatva elhagyják a területet. Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa dokumentálta, hogy az izraeli telepesek által elkövetett erőszak és zaklatás elleni palesztin tiltakozásokra az izraeli hadsereg jellemzően fokozott erőszakkal reagált, hogy így akadályozzák a palesztinok gyülekezését és politikai szerveződését.[29]

 

IV.

A palesztin önrendelkezésért folytatott küzdelem – a mozgalom, amely Ciszjordánia izraeli megszállásának és a Gázai övezet ostromának megszüntetését követeli, valamint azt, hogy Izrael tartsa tiszteletben a palesztin emberi jogokat – egyre inkább eléri a nyugati kritikus tömeget. Diákok, akadémikusok és progresszív aktivisták a palesztinokkal szolidaritást vállaló, átgondolt és elkötelezett aktivizmus élharcosai, különösen a palesztin elnyomást segítő vagy abból profitáló izraeli és nemzetközi intézmények elleni bojkottra, tőkekivonásra és szankciókra (BDS – Boycott, Divestment and Sanctions) való felhívásukban. Amíg a palesztinok és a velük szolidáris aktivisták folytatják felszabadító küzdelmüket, fontos figyelembe vennünk, hogy a környezet, táj és természet milyen változatos módokon használható fel, alakítható és teremthető újra a palesztinok jogainak előmozdítása vagy korlátozása érdekében.

2011-ben Chandra Mohanty posztkoloniális feminista akadémikus és aktivista egyesült államokbeli őslakos és színes női aktivistákkal, művészekkel és tudósokkal karöltve egy szolidaritási delegáció részeként beutazta Ciszjordániát, hogy első kézből szerezzen tapasztalatokat az izraeli megszállásról, agresszióról és állami terrorról, illetve egyéb rendszerszintű visszaélésekről. A küldöttség a látottakat apartheid-rendszerként jellemezte.[30] A delegáció különböző hátterű tagjai – egyesek a Jim Crow-törvények által szabályozott Délen, mások az Egyesült Államok indián rezervátumaiban, vagy a a dél-afrikai apartheid államban nőttek fel – igyekeztek megerősíteni támogatásukat a megszállás befejezésére vonatkozóan, illetve kapcsolatot teremteni a palesztinok rendszerszintű elnyomása és más kortárs és történelmi szociális igazságossági küzdelmek között. A rákövetkező évben Palesztinába utazott egy queer delegáció is, hogy a helyi palesztinokkal a megszállásról beszélgessen, illetve a palesztinok elleni izraeli agresszió miként keresztezi a globális hatalmi struktúrákat, beleértve többek között a rasszizmus, szexizmus, heteroszexizmus és kolonializmus rendszereit. Az Egyesült Államokba való visszatérésük után mindkét küldöttség felszólította az amerikaiakat – különösen az akadémikusokat és tudósokat – a palesztin nép önrendelkezésért folytatott küzdelme és a globális BDS-mozgalom támogatására. A BDS mozgalom célja, hogy erőszakmentesen nyomást gyakoroljon az izraeli kormányra annak érdekében, hogy véget vessenek Ciszjordánia megszállásának, a Gázai övezet ostromának és a palesztin jogok széleskörű elnyomásának.

Az aktivisták és akadémikusok a palesztinokkal együttműködve évtizedek óta próbálnak változást elérni a tudomány, aktivizmus és kampányok révén. A globális BDS-mozgalmat szorgalmazó 2005-ös palesztin felhívás [3] óta, számos feminista és queer aktivista és akadémikus szólalt fel aktívan a megszállással és az Izrael által elkövetett egyéb jogsértésekkel szemben.[31] A megszállás és az izraeli agresszió következményeit, ideértve a föld és a „megtestesülés, testivé válás” (embodiment) ideológiáit, amelyek Izrael és a megszállt területek jelenlegi környezetvédelmi politikáját keretezik, eddig kevésbé vizsgálták ökofeminista szempontból. Bízom benne, hogy elemzésem részben választ ad az Izrael és Palesztina kritikai tudományos megközelítésére szólító felhívásra, azáltal, hogy Palesztina izraeli megszállását ökofeminista szempontok mentén elemzi és kritizálja. Igyekszem hangot adni nők és queer csoportok szolidaritási törekvéseinek, és a külföldi aktivisták és feministák számára egy újabb forrást biztosítani, aminek segítségével a megszállást árnyaltabban és ökológiai szempontból mélyebben megérthetik.

Foragers, Jumana Manna, 2022.

A természetről, a földről és a tájról szóló izraeli homonacionalista diskurzusok megalapozzák az izraeli állam és a palesztin közösségek közötti igazságtalan hatalmi viszonyokat. Miközben az izraeli erőszak tovább erősödik, nyugati aktivisták számottevő eredményeket tudtak elérni a palesztin civil társadalom szolidaritási felhívására és a BDS mozgalomra válaszul. 2013-ban az Ázsiai-Amerikai Tanulmányok Egyesülete,[32] az Amerikai Tanulmányok Egyesülete és az Amerikai Őslakosok és Őslakos Tanulmányok Egyesülete egyaránt támogatta az Izraellel szembeni akadémiai bojkottot.[33] 2013 áprilisában a New York-i Városi Egyetemen megtartották az első „Homonacionalizmus és pinkwashing” konferenciát, amelynek a Leszbikus és Meleg Tanulmányok Központja adott otthont. Az eseményen az USA-ban épp fellendülő BDS-párti „Open Hillel” mozgalomhoz tartozó zsidó egyetemisták mentek szembe az Izraellel, a megszállással és más kapcsolódó kérdésekkel kapcsolatos felszólalásokat korlátozó addigi egyetemi gyakorlattal. Akár az „Open Hillel” kezdeményezései, akár a BDS-t támogató kampányok vagy a queer színes és őslakos hallgatók tevékenysége révén, akik felszólalnak a pinkwashing és a palesztinok elnyomását normalizálni próbáló egyéb narratívákkal szemben, a mozgalom továbbra is figyelmet kelt és újabb lendületet vesz. Észak-Amerika egyetemein egyre több, az izraeli politika és a palesztin önrendelkezési jog témáival foglalkozó vitát rendeznek.

Ezeknek az eredményeknek a tükrében elkerülhetetlen, hogy a palesztinok izraeli elnyomásának bírálata során ökofeminista és queer ökológiai perspektívákat is figyelembe vegyünk a konfliktus alaposabb és átfogóbb megértése érdekében.

 

A fordítást az eredetivel Anghel Anna, Tolnai Rege és Székely Örs vetette egybe.


[1] Shapira, Anita: Land and Power: The Zionist Resort to Force, Oxford: Oxford UP. 1992.

[2]  A ‘cionista’ kifejezést a lehető legtágabb értelemben használom, elismerve annak homályos és zavaros taxonómiáját. Ahogy Sarah Schulman írja Israel/Palestine and the Queer International [Izrael/Palesztina és a Queer Internacionálé] című könyvében: „A palesztin emberek jogait védők között a »cionista« egy furcsa divatszó lett. Azt jelenti, hogy »Izrael-párti« […] [ahelyett, hogy minden zsidót vagy Izraelhez kötődő zsidót cionistaként értelmeznék] számomra a »cionisták« inkább az Izraelt támogató emberek egy alcsoportját jelentik.”

[3] Braverman, Irus: Planted Flags: Trees, Land, and Law in Israel/Palestine. London: Cambridge UP, 2009.

[4] Weiss, Meira: The Chosen Body: The Politics of the Body in Israeli Society. Stanford: Stanford UP, 2004.

[5] Puar, Jasbir K: Terrorist Assemblages: Homonationalism in Queer Times. Durham: Duke UP, 2007.

[6] Az izraeli politika gazdasági hatásai még szembetűnőbbé válnak, ha megnézzük, hogy Izrael exportálható fogyasztási cikkeket termel illegális telepeken a megszállt Ciszjordániában, és célzottan akadályozza a palesztin exportot Gázából és máshonnan.

[7] Emberi jogi szervezetek világszerte illegálisnak, erkölcstelennek és a gázai palesztinok számára katasztrofálisnak nevezték Gáza izraeli ostromát. Bővebben lásd Nebehay U.N. experts say Israel’s blockade of Gaza illegal [Az ENSZ szakértői szerint illegális Izrael gázai blokádja] című, a Reuter”s által publikált írását.

[8] Amnesty International, Amnesty International Publications International Secretariat: Troubled Waters-Palestinians Denied Fair Access to Water. London: Amnesty International, 2009.

[9]  Gaylard, Maxwell: Gaza 2020: A Liveable Place? Report by the UN Country Team in the OPT. United Nations County Team, 2012.

[10] Shiva, Vandana: Staying Alive: Women, Ecology and Development. New York: South End Press, 2010.

[11] Amikor Palesztinával kapcsolatban az izraeli állam működésének különböző formáiról írunk a nyelvezet bonyolulttá, kuszává és homályossá válik. Elismerem, hogy ebben az írásban a „megszállás” és a „Palesztina megszállása” kifejezéseket gyűjtőfogalomként egyaránt használom Ciszjordánia Izrael általi megszállására és a Gázai övezet ostromára, valamint a palesztin nép Izraelen belüli diszkriminációjára, és a jogfosztás és elnyomás szélesebb körű izraeli politikájára. Ebben íróként és tudósként korlátolt vagyok, és remélem, hogy az, hogy a megszállás kifejezésre hagyatkozom, nem egyszerűsíti le túlzottan a palesztin tapasztalatok összességét.

[12] Putnam Tong, Rosemary: Feminist Thought: A More Comprehensive Introduction. Boulder: Westview Press, 1998.

[13] Gaard, Greta: Toward a Queer Ecofeminist. New Perspectives on Environmental Justice: Gender, Sexuality and Activism. Szerk.: Stein, Rachel. New Brunswick: Rutgers UP, 2004. 21–44.

[14] Érdekességként Gaard megjegyzi, hogy a queerek egyedülálló módon illeszkednek ebbe a patriarchális paradigmába, mivel gyakran „a természet ellen valónak”, „természetellenesnek” tartják őket.

[15] Mortimer-Sandilands, Catriona – Bruce Erickson: Introduction: Queer Ecologies: Sex, Nature, Politics, Desire. Bloomington: Indiana UP, 2010. 1–50.

[16] Lásd Surasky Out of answers on how to confront BDS, StandWithUs comic book portrays Palestinians (and allies) as vermin, reminiscent of Nazi propaganda [Kifogyva válaszokból a BDS elleni küzdelemre vonatkozóan, a StandWithUs képregény a palesztinokat (és szövetségeseiket) a náci propagandát idézve kártevőkként ábrázolja] című írását a Monodoweiss oldalán.

[17] Huggan, Graham – Tiffin, Helen: Postcolonial Ecocriticism: Literature, Animals, Environment. New York: Routledge, 2015.

[18] Weiss, Meira: The Chosen Body: The Politics of the Body in Israeli Society. Stanford: Stanford UP, 2004.

[19] Braverman, Irus: Planted Flags: Trees, Land, and Law in Israel/Palestine. London: Cambridge UP, 2009. 77.

[20] Puar, Jasbir K: Terrorist Assemblages: Homonationalism in Queer Times. Durham: Duke UP, 2007. XXV.

[21] Yosef, Raz: Beyond Flesh: Queer Masculinities and Nationalism in Israeli Cinema. New Brunswick: Rutgers UP, 2004.

[22] Az izraeli és palesztin megtestesülés [embodiment] nyugati/izraeli totemisztikus projekcióit kölcsönözve, ezeket a konstrukciókat a kritika eszközeként használom. Tudatában vagyok, hogy nem minden izraeli zsidó, és nem minden palesztin arab vagy muszlim stb. Ezek a nem-normatív izraeli és palesztin testek tovább marginalizálódnak az izraeli zsidó kiválasztott testének és palesztin arab, queerré tett, elférfiatlanított testének nyugati/izraeli projekcióiban.

[23] Szó szerint: „a land built by people”. Feltehetően szándékos a kétértelműség a megművelt föld [land] és a felépített ország [szintén land] között. – ford. megj.

[24] Pappe, Ilan: When Israeli Denial of Palestinian Existence Becomes Genocidal. Electronic Intifada, 2013.

[25] Idézet: Braverman 83-84

[26] Amnesty International, Amnesty International Publications International Secretariat: Troubled Waters-Palestinians Denied Fair Access to Water. London: Amnesty International, 2009. 4.

[27] Amnesty International, Amnesty International Publications International Secretariat: Troubled Waters-Palestinians Denied Fair Access to Water. London: Amnesty International, 2009. 63.

[28]  Gaylard, Maxwell: Gaza 2020: A Liveable Place? Report by the UN Country Team in the OPT. United Nations County Team, 2012. 4.

[29] The United Nations Human Rights Council: Report of the independent international factfinding mission to investigate the implications of the Israeli settlements on the civil, political, economic, social and cultural rights of the Palestinian people throughout the Occupied Palestinian Territory, including East Jerusalem. New York: United Nations Human Rights Council, 2013.

[30] Lásd Talpade Mohanty és tsai, Justice for Palestine: A Call to Action from Indigenous and Women of Color Feminists [Igazságot Palesztinának: őslakos és színes feminista nők cselekvésre hívása] című írását. 2013-ban abban a kiváltságban volt részem, hogy részt vehettem Chandra Talpade Mohanty professzorral egy szemináriumon a hamiltoni McMaster Egyetemen, Ontarióban. Mohanty professzor megindítóan beszélt 2011-es palesztin szolidaritási útjáról. Nem sokkal később találkozhattam Sarah Schulman professzorral Torontóban, ahol ő is a queer szolidaritási palesztin útjáról beszélt, ami röviddel a Mohantyé után történt. Ezeknek a nőknek a megindító élményei lehetővé tették számomra, hogy felülvizsgáljam a neoliberális akadémiához való viszonyomat, és annak a lehetőségét, hogy létrehozzunk egy felszabadító tudományosságot, amely kihívást jelenthet a nyugati intézményeknek, amelyek túl gyakran elhomályosítják a globális hatalmi és elnyomó rendszerekhez való viszonyunkat, mint például Palesztina Izrael általi megszállása.

[31] Sarah Schulman például Israel/Palestine and the Queer International [Izrael/Palesztina és a queer internacionálé] című kötetében azt írja, hogy „a [BDS] bojkott globális résztvevői között jelentős számú LMBT személy van: palesztinok, izraeliek és nemzetköziek, akik a bojkottot a queer politika felől közelítik meg.”

[32] Lásd Nora Barrows-Friedman BDS Roundup: US scholars group unanimously passes boycott of Israeli institutions [BDS összefoglaló: Amerikai tudósok csoportja egyhangúlag elfogadta az izraeli intézmények bojkottját] című szövegét az Electronic Intifada oldalán.

[33] Lásd Ali Abunimah Major Indigenous studies group endorses Israel boycott [Őslakos tanulmányokkal foglalkozó jelentős csoport támogatja az Izrael-bojkottot] című írását az Electronic Intifada oldalán.

Print Friendly, PDF & Email
Megosztás
Avatar photo
Mitch Goldsmith

A Brock University Interdisciplinary Humanities Doktori Iskolájának abszolvense, jelenleg a Canadian Studies Center igazgazóhelyettese.

Cikkek: 1