Nyerges Csaba

Szubkultúra vagy magasirodalom?

A kortárs magyar irodalmi mező szexuális politikájáról

(III. rész)

Minden érték radikálisan kontingens, mivel nem egy rögzített attribútum, sem egy eredendő minőség, vagy a dolgok objektív tulajdonsága, hanem inkább több, folyamatosan alakuló és folyamatosan kölcsönhatásban lévő változó eredménye, vagy másképp fogalmazva, egy rendszer dinamikáinak terméke.[1]

– állítja Barbara Herrstein Smith. Elméletében a rögzített, szilárdnak tartott érték jellemzően kulturális folyamatok során, sajátos esetlegességek termékeként standardizálódik. Jelen tanulmányban Smith értékfelfogásához kapcsolódva a kortárs magyar irodalom olyan szövegeinek recepcióját tekintem át, amelyekben a szexuális és nemi kisebbségek szubjektivitása szolgál a legfőbb szövegszervező erőként. Rakovszky Zsuzsa VS, Kiss Tibor Noé Inkognitó és Nádasdy Ádám A szakállas Neptun című művének befogadási stratégiáit vizsgálom. A tanulmányt három részes sorozatban közli az új szem. Először azt az elméleti és módszertani pozíciót vázolom fel, amely segítségével az említett munkák befogadástörténetét értelmezem. A második részben az irodalmi korpusz körül kialakuló diskurzusokat elemzem a következő kérdések mentén: milyen szubjektivitáskonstrukciók strukturálják azokat, illetve miféle irodalomértelmezésről tanúskodnak; reflektálnak-e saját beszédpozíciójukra? Az utolsó részben összegzem és kommentálom a diskurzuselemzés tanulságait.

Nyerges Csaba

Keith Haring: Tuttomondo, 1989. (részlet)

A szexuális és nemi kisebbségek identitásformáinak stabilizációjáról a kapitalizmusban

A második részben olvasható elemzés eredményei minden bizonnyal egymástól nem függetleníthető kérdésekre mutattak rá, hiszen a vizsgált problémák a kritikák többségében összefüggő módon kerülnek elő. Miért szembesül az irodalomkritika újból és újból ugyanezekkel a nehézségekkel? Miért lehet érdemes megfigyelni azt, ahogyan ezek a diskurzusok gondolkodnak irodalomról és szubjektivitásról? Ezekre a kérdésekre összpontosítva ebben a fejezetben egy olyan elméleti kontextus kidolgozására törekszem, amely segíthet problematizálni a diskurzuselemzés során felmerült jelenségeket.

            Brian Massumi, Deleuze elismert fordítója hangsúlyozza, hogy Deleuze és Guattari munkájának egyik alapvető kiindulási pontja a kapitalizmus által uralt és vezérelt zárt szubjektivitás feltárása, amely csupán egyik oldala a kapitalista logikának. A szubjektivitás „kibontakozása” során a felismerés önfelismeréssé alakul, de a kapitalizmus a szubjektumot konstituáló vágyakat saját működésmódjának megfelelően csatornázza be.[1] A kapitalista rendszerek ezeket az „akaratokat” részben a szubjektumok világosan elválasztható kategóriákba történő besorolásával valósítják meg.

Férj/feleség, szülő/gyermek: ismételd meg a családot a házastársi élet nyújtotta kielégülésért. Fehér/fekete, férfi/nő, heteroszexuális/homoszexuális: ismételd meg a fajok és nemek közötti szokásos szétválasztást a felsőbbrendűség öröméért. Hívő/hitetlen: ismételd meg a hagyományos vallást, és örülhetsz, hogy mindig igazad van. Gazdagok/szegények: ismételd meg a társadalmi egyenlőtlenségeket és gazdasági kizsákmányolásban lelhetsz örömet.[2]

Vagy az egyik, vagy a másik: ezek a kategóriák a kapitalista társadalom erőviszonyait reprodukálják. Deleuze és Guattari ezeket az erőszakos folyamatokat az applikáció[3] (application) fogalmán keresztül ragadja meg, amit Massumi a társadalmi kategóriákat csatornázó átfedésként magyaráz.[4] „Nyilvánvaló, hogy csak akkor létezhet egy »másik«, akivel az »ember« összezavarhatja az énjét, ha először van egy »ember«, akinek van énje: más szóval, ha a szubjektivitás zárt rendszerként működik.”[5] A kapitalista társadalmakban a szubjektivitás zártsága a francia teoretikusok szerint a nemi elvárások felől is megerősítést nyer, a nő és férfi megnevezések mint kulturális jelölők ugyanis csupán üres kategóriák; nincs olyan test, amely képes lenne valamelyik előíró kategóriába teljes mértékben belesimulni, csupán megközelíteni képes azt. Egy test ennek értelmében akkor lesz egyre „femininebb” vagy „maszkulinabb”, minél jobban képes illeszkedni a meghatározott kategóriába. „A »Férfi« és a »Nő« mint olyan nem rendelkezik sajátos valósággal, csupán logikai absztrakciók. Nem azoknak az emberi testeknek az absztrakciói, amelyekre alkalmazzák őket, hanem habitusképző attraktorok, amelyektől a társadalom elvárja, hogy függjenek.”[6] Eszerint a „Nő” egyszerűen a „Féri” fogalmának ellentéte, utóbbinak nem lenne kulturális jelentése az előbbi nélkül, és nem lenne mihez képest felsőbbrendű.

            Judith Butler egyik tanulmányában a cenzúra működésmódját vizsgálja, argumentációját a következő példa segítségével építi fel: 1994-ben az Egyesült Államokban hozták meg azt a rendeletet (DADT: Don’t Ask, Don’t Tell: „ne kérdezz, ne mondd”), amely törvényi szinten tiltotta a hadseregben a katonáknak a homoszexualitásról való beszédet és az ún. homoszexuális viselkedést. Váratlanul azonban a rendelet végrehajtását kísérő sokrétű dokumentáció és az ügy által inspirált viták nyomán az, amit megtiltottak, éppenhogy egyre inkább nyilvános diskurzusok tárgyává vált. Vagyis az a program, amely azt indítványozta, hogy a fogalom és az azzal kapcsolatos diskurzus korlátok közé szoruljon, egyszerre okozójává is vált annak, hogy a homoszexualitást tematizáló beszéd nagyobb körben elterjedt. Butler már ezen a ponton megelőlegezi, hogy az iterabilitásban (ismételhetőségben) rejlő erő milyen módon áshatja alá a domináns hatalmi rendszereket. A szerző a cenzúra és ágencia kapcsolatának vizsgálatakor elsősorban Austin beszédaktus-elméletére hagyatkozik, és azt gondolja tovább. Austin elméletében a performatív nyelvi megnyilatkozás – bár későbbi munkásságában kitágítja ennek kategóriáját – alapvetően kapcsolódik bizonyos rituálék meghatározott módon történő ismétléséhez; szerinte ugyanis csupán a pontos ismétlés képes a beszédaktust performatív erővel felruházni.[7] Butler ezt a meghatározást gondolja újra, miközben Pierre Bourdieu egyes állításainak kritikáját nyújtja. Bourdieu[8] azért látja problematikusnak Austin elméletét, mert annak előfeltételezései figyelmen kívül hagyják a társadalmi intézmények hatalmi mechanizmusainak folyamatos működését. Butler ugyanakkor éppen arra mutat rá, hogy Bourdieu gondolatmenetében a sikeres és sikertelen performatívum közötti különbség abban rejlik, hogy a beszélő miként tudja érvényesíteni saját társadalmi hatalmát. A feminista teoretikus rávilágít, hogy Bourdieu megközelítése statikusan kezeli a társadalmi intézményeket, ezért nem ragadható meg annak az ismételhetőségnek a logikája, amely a hatalmi diskurzusok kibillentője és ekként a társadalmi változások katalizátora lehet. Butler Rosa Parks esetén keresztül mutatja be, hogyan értelmezhető a másképpen végbevitt ismétlés (reiteration) potenciálja.[9] Parks 1955-ben az amerikai Délen a busz elejében foglalt helyet, és nem volt hajlandó átadni a helyét egy fehér bőrű utasnak. Azzal, hogy igényt formált egy olyan jogra, amely egyáltalán nem volt biztosítva számára, sajátos autoritást biztosítva a cselekedetének, saját szubjektivitásának létezésmódját a máshogy történő ismétlés révén felülírta. „Az ilyen normáknak abból a célból történő elsajátítása, hogy történelmileg szedimentálódott hatásuk ellenében használják fel őket, nem más, mint a lázadás pillanata a történelemben: a múlttal való szakítás, ami a jövő alapköve.”[10]

           Butler a performatív aktusok lehetséges hatásmechanizmusát taglalja, ami a szubjektivitás sajátos értelmezését is magával vonja. Azon nyelvfilozófiákból indul ki, amelyek szerint a diskurzus megelőzi a szubjektumot, viszont aláássa azt a premisszát, miszerint a szubjektum – a nyelv révén – megképződhet, és szubsztanciális határai megragadhatóvá válhatnak: „[a]z »én« tehát az »én« helyének citálása a beszédben, s ez a hely bizonyos fokú elsőbbséggel és anonimitással bír az általa vezérelt élethez képest: ez az engem megelőző és meghaladó név történelmi revízió alá vehető lehetősége, amely nélkül azonban nem beszélhetek.”[11] A queer terminust elemezve Butler rávilágít az identitáskategóriák zárt rendszerének elégtelen mivoltára. Ezen a ponton érdemes hosszabban idézni:

Felmerül a kísértés, hogy azt mondjuk: az identitás-kategóriák azért elégtelenek, mert minden szubjektum-pozíció nem egyöntetű hatalmi viszonyok konvergenciájának helye. De ez a megfogalmazás alábecsüli a szubjektum radikális megkérdőjelezésének jelentőségét, amit pedig ezek a konvergáló viszonyok implikálnak. Mert nincs önazonos szubjektum, amely mintegy otthont adna ezeknek a viszonyoknak, vagy hordozná őket: nincs egy olyan locus, ahol ezek a viszonyok konvergálnak. Ebben a konvergálásban és megfogalmazás-átfedésben rejlik a szubjektumról alkotott mai képünk lényege. Más szavakkal: a szubjektum mint önazonos entitás nem létezik többé.[12]

A szubjektivitás zárt, esszencializáló megközelítését megkérdőjelező Butler filozófiája e ponton tanúskodik a legszembetűnőbben a francia hagyomány hatásáról. Ha az ágencia variációk és ismétlések sorában ragadható meg, amiként azt Butler értelmezi, akkor az ismétlés „maximum variációja”[13] éppen az a jelenség, amelyet Deleuze és Guattari skizofréniának neveznek. A két francia teoretikus egyik kommentátora szerint „a skizofrénia folyamata tehát nem a megőrülésről szól, vagy arról, hogy csupán egyéni menekülési útvonalakat keresünk a társadalmi elnyomás intézményei elől; a skizofrénia a szabadságot a különbségben és a differenciálódáson keresztül realizálja, ami a kapitalizmussal kezdődő egyetemes történelemben lehetővé tett állandó forradalom elve.”[14] A skizofrénia ebben a megközelítésben egyfajta törésként értelmezhető: „szökésvonalat” adhat a szubjektumnak és megakadályozhatná a szubjektum rögzítését. Ez jelenthet tartós menekvést az egységes ödipális kultúra és termelés által beállítani kívánt ödipális szubjektumtól.

       Butler filozófiája és az Anti-Oedipus gondolatmenete hasonló módon ragadja meg a szubjektumkonstrukciók rögzítésének tétjét a kapitalista rendszerekben. Deleuze és Guattari applikáció-értelmezéséhez Butler is csatlakozik, amikor ily módon érvel:

 […] paradox módon a társadalmi felismertség diszkurzív feltétele megelőzi és megszabja a szubjektum formációját: a felismerés nem valami olyasmi, amiben a szubjektum részesül, hanem maga a felismerés alakítja ki a szubjektumot. Továbbá, a teljes felismerés […] lehetetlensége azt jelenti, hogy a szubjektum-formáció instabil, és soha nem lehet teljes.[15]

A társadalmi felismertséget az applikáción keresztül erősítik meg, ez pedig látványosan elválasztja a kapitalizmust más társadalmi rendszereket produkáló termelési módozatoktól, mert ez a folyamat az identitáskategóriák világos elválaszthatóságán alapul, amelyen keresztül ezek újból megerősítést nyernek és axiómákká alakulnak. [16] „Az axiomatizáció amellett, hogy nem függ a jelentéstől, a hittől és a szokásoktól, aktívan szembeszáll azokkal és átformálja azokat, ami a kapitalizmusnak a sajátos dinamizmusát és modernizmusát biztosítja.”[17]

            Mi motiválja a kapitalista rendszerek e tagolt, axiomatizáló szubjektumkoncepcióját? Egyrészt a kapitalizmus elkötelezett a végletekig vitt, öncélú termelés mellett, mely során a munka produktivitását a végsőkig fejleszti, másrészt a termelőeszközök magánbefektetés-szerű tulajdon volta miatt a társadalmi munka és az élet olyan termelésre és fogyasztásra korlátozódik, amely csak ezt a már meglévő tőkeállományt értékesíti fel.[18]

A reterritorializáció megakadályozza a többlet más célokra való elköltését, mint a további többlettermelő tevékenységbe való újrabefektetés, míg a deterritorializáció mint gazdasági összetevő »a termelési eszközök állandó forradalmasítását« jelenti, amely változást hoz és felszabadítja a termelési és a fogyasztási energiákat meglévő tárgyaik és korlátaik alól.[19]

A reterritorializáció és a deterritoritalizáció egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul tartja fenn a kapitalizmus dinamikáját. Mindez átfordítva a szubjektum-képzetek működésmódjára: a szubjektum decentralizált, mindig változásban lévő jellegét a deterritorializáló diskurzusok engedélyezik, hiszen a fogyasztáshoz deterritorializálni kell. Ahhoz ugyanakkor, hogy a termelés a maximum potenciál szerint működjön, a szubjektivitás zárt, esszencialista és kiszámítható értelmezése szükséges, ehhez pedig reterritorializálni kell. A szexuális és nemi kisebbségek rögzítése elemi érdeke a kapitalizmusnak, amelynek dinamikus jellege e két folyamat állandó jelenlétében is megmutatkozik.

            Ien Ang hívja fel a figyelmet arra, hogy a kelet-európai térséget a humántudományos diskurzusokban a 20. század végétől kezdve egyre inkább egyfajta határterületként értelmezik. Ang a határterületek romantizáló felfogásával szemben a perifériák kifejezetten szabályozott jellegére világít rá. A határterület

nem egy hatalmi viszonyoktól független hely, ahol a korlátoktól mentes és heteroglosszális dialógus és csere megtörténhet, hanem egy küzdelmekkel teli tér, ahol konkrét, eltérően pozicionált szubjektumoknak kell sajátos stratégiákhoz folyamodniuk azért, hogy megszólalhassanak és meghallják őket.[20]

Ang értelmezése alapján tehát a periférián erősebbek az egyes pozíciókat fixáló diskurzusok. Visszatérve Deleuze és Guattari két fogalmához, arra a következtetésre juthatunk, hogy a határterületen – ebben az esetben Kelet-Európában, így Magyarországon is – sokkal inkább a termelés kerül előtérbe, tehát a kapitalizmus reterritorializáló logikája működhet erőteljesebben, amely kikényszeríti a szubjektivitás rögzítését. Ezt a megfigyelést alátámasztják a hazai genderértelmezésekről szóló elemzések is.

         A genderkoncepciókat feltárni kívánó kutatások Kováts Eszter[21] szerint sok esetben foucault-iánus módszertant alkalmaznak, amennyiben a politika és a hatalom diszkurzív összefüggéseit vizsgálják. Mégis az efféle diskurzusanalízisek sokszor leegyszerűsítő módon olyan konklúziókhoz jutnak, amelyek szerint az egyik oldalt az egyenlőség, elfogadás, nyitottság, a másik oldalt pedig az elutasítás jellemzi, így ezek alapján a genderellenes diskurzusokról szóló elemzésekhez a társadalmi egyenlőtlenségek további megerősítése lenne köthető. Kováts szerint ez a megközelítés éppen a foucault-iánus elméleti alapvetés – miszerint a különböző diskurzusok képesek az alternatív valóságteremtésre – ellenében működik, és a megismerés ily módon alapból elutasított.[22] Ez abból a szempontból is meglehetősen problematikus, hogy a genderellenes diskurzusok motivációja és működésmódja ekként alig érthető meg.

            Miért lehet fontos az itthoni politikai rendszernek a szexuális és nemi kisebbségek rögzítésének vágya? Kováts saját korábbi megközelítését bírálja felül, miszerint a gender csupán „szimbolikus kötőanyag”, „üres jelölő” – eszerint a helyére bármi behelyettesíthető lehetne, lényege csupán a társadalmi mobilizálás egy láthatatlan ellenségképpel szemben. Ehelyett tényleges „ellenségek” széles skáláját hivatott kijelölni.

Szereplője válogatja, hogy ki mit ellenez. Ezért is hasznos politikai eszköz a »gender«, hiszen sokféle sérelmet tud megszólaltatni: egyfelől az elmúlt évtizedek változásait a nők és a melegek, illetve a leszbikusok jogainak, lehetőségeinek kiterjesztését illetően. Ahogyan láttuk, ilyen szempontból értékvitáról lehet szó: a patriarchális és heteronormatív hegemónia védelméről (vagy utóvédharcról).[23]

Véleményem szerint ezek a hazai diskurzusok, egyetértve Kováts megállapításával, bizonyos értékek lehorgonyzását célozzák, amennyiben ezen értékek végső soron a szubjektivitások előíró megközelítését hangsúlyozzák: mit jelent férfinek lenni? Mit jelent nőnek lenni? A állítások Barbara Herrnstein Smithtől éppen ezért jelentősek, mert a magyarországi politikai beszédmódok jelentős részét képezi a patriarchális és heteronormatív hegemónia védelme. Smith szerint „egy entitás minden egyes tapasztalata más-más szerepbe helyezi azt [az értéket], és más-más konfigurációként konstituálja, különböző »tulajdonságok« előtérbe helyezésével és elfojtásával.”[24] Smith arra világít rá, hogy a rögzítettnek tekintett, megkérdőjelezhetetlen értékek gyakran csupán állandósított és standardizált kontingenciák eredményei. Az értékek határozott rögzítése ezekben a diskurzusokban azért lehet problematikus, mert bizonyos identitáskategóriák és szubjektivitások részleges vagy teljes mértékű kizárásához és patologizálásához járul hozzá.

            Tanulmányom harmadik részében a kapitalizmus alakította szubjektivitás egy lehetséges megközelítését és a „genderellenesség” bizonyos magyarországi jellemzőit mutattam be. Az identitásformák stabilizációja ebben a közegben két irányból is megerősítést nyer: a kapitalizmusban a deterritorializáló és reterritorializáló logikák újból és újból rögzíthetik a szubjektumokat, a hazai genderellenes diskurzus pedig bizonyos értékek normatív előírásán keresztül igyekszik a politikai cselekvésre való felszólítást megvalósítani. Hangsúlyozandó, hogy a tanulmányban felvázolt értelmezés csupán néhány megfigyelést igyekezett bemutatni – a kapitalizmus és a szubjektivitás kérdése ennél sokkal bonyolultabb. Mégis azt gondolom, hogy e szöveg látószögén belül a körülírt kontextus segíthet az irodalomkritika diskurzusainak elemzéséhez termékeny támpontokat nyújtani. E ponton visszacsatolva a diskurzusanalízis eredményeihez, megfigyelhető, hogy az analízis során detektált öt visszatérő jelenség hangsúlyos összefüggést mutat. Ezek a kérdések ugyanis nem elszigetelten, önmagukban, és nem is csak egy-egy kritikában kerülnek elő, hanem a legtöbbször kölcsönösen feltételezik egymást. Az eredmények alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az irodalomkritika domináns diskurzusai tovább legitimálhatják saját köreikben a kapitalista rendszer értékstabilizációit, amennyiben az irodalmi szövegekben megszólaltatott szexuális és nemi kisebbségek rögzítését akarják intencionáltan vagy akaratlanul megvalósítani. A megfigyelt problémák továbbá különféle – Said nyomán értelmezhető – interferencia-jelenségeket idéznek elő: a politikai-társadalmi reflexió igénye többször megfogalmazásra kerül, de több szövegben azt láthattuk, hogy mielőtt ez megvalósulhatna, a recenzens bizonyos értékítéletek alapján elvitatja az általa egyébként hasznosnak tekintett genderalapú értelmezői pozíciók termékeny mivoltát. Végső soron a magyarországi domináns genderdiskurzusok megerősítéséhez is hozzájárulhatnak a felvázolt kritikai beszédmódok, amennyiben a szubjektivitásokat bizonyos értékfelfogások mentén igyekeznek stabilizálni.

Összegzés

„Az irodalom nem ártatlan szórakozás, átalakítja a világot, de ez nem jelenti, hogy programozza a gondolkodást. Ha ez nem így lenne, semmi szükség nem lenne se az irodalomkritikára, se az irodalmi kánonokra, se az irodalomtanításra, de még az irodalmi marketingre se.”[25] Az irodalom szerepének megragadása igen fontos és érthető cél. Annak ugyanakkor, hogy milyen értékek mentén képzeljük el a irodalmat, számos következménye lehet. Az itt alkalmazott elkötelezett elméleti pozíció arra segített rávilágítani, hogy mindez egyáltalán nem semleges, hogyan történik, hiszen amint láthattuk, az irodalomról való gondolkodás képes lehet bizonyos diskurzusokat alátámasztani. Ebből a szempontból problematikusnak tűnhet az, hogy az itt elemzett szövegek az identitáspolitikai jelenségeket gyakran részben vagy teljesen figyelmen kívül hagyják.

            Azért e három szöveg (a VS, az Inkognitó és A szakállas Neptun) recepcióját vetettem össze, mert a hozzájuk készült kritikákban és recenziókban jól látszódtak azok a diszkurzív motivációk és előfeltevések, amelyek a szexuális és nemi kisebbségeket megszólaltató szövegek befogadását meghatározhatják. Fontosnak tartottam a beszédpozíciómat is részletesen kifejteni, hiszen a diskurzusanalízis módszertanának egyik alapvető kitétele az elemző pozíciójának bemutatása. A kutatás e formájában korántsem teljes, a jövőben több (irodalmi) szöveg befogadási diskurzusait is meg kell majd vizsgálni, hogy ennél szélesebb perspektívában is láthatóvá váljanak az irodalomkritika politikai működésmódjai. A jelen tanulmányban megfogalmazott, sajátos nézőpontú megfigyelések reményeim szerint használható alapot nyújthatnak egy kiterjedtebb vizsgálathoz.


[1] Brian Massumi: A User’s Guide to Capitalism and Schizophrenia – Deviations from Deleuze and Guattari. Cambridge (Massachusetts)/London: MIT, 1992. 75.

[2] „Husband/wife, parent/child: replicate the family and the satisfactions of conjugal life. White/Black, man/woman, heterosexual/homosexual: replicate the customary separation between the races and sexes and the satisfaction of feeling superior. Faithful/infidel: replicate traditional religion and the satisfaction of being right. Rich/poor: replicate social disparity and the satisfaction of economic exploitation.” Massumi: A User’s Guide to Capitalism and Schizophrenia. 76.

[3] Gilles Deleuze – Félix Guattari: Anti-Oedipus. Ford.: Robert Hurley, Mark Seem, Helen R. Lane. Minneapolis: University of Minnesota Press, 2000 (1983). Az applikációról lásd például: 84–106; 262–273.

[4] Massumi: A User’s Guide to Capitalism and Schizophrenia. 77.

[5] „Clearly, there can only be an »other« to confuse »one«’s self with if there is first a »one« to have a self: in other words, if subjectivity functions as a closed system.” Massumi: A User’s Guide to Capitalism and Schizophrenia. 83.

[6] Massumi: A User’s Guide to Capitalism and Schizophrenia. 86–87.

„»Man« and »Woman« as such have no reality other than that of logical abstractions. What they are abstractions of are not the human bodies to which they are applied, but habit-forming whole attractors to which society expects it bodies to become addicted.”

[7] J. L. Austin: Tetten ért szavak. Ford. Pléh Csaba. Budapest: Akadémiai kiadó, 1990. 29–47.

[8] Pierre Bourdieu: A beszédtevékenység gazdaságtana. Ford. Wieland Andrásné. Műhely IX. évf. 26. sz. (1978), 1–45. Lásd kifejezetten a Cenzúra és formalitás című részt.

[9] Judith Butler: Burkolt cenzúra és diszkurzív ágencia. ford. Reichmann Angelika. In: Antal É. – Kicsák L. –Széplaky G.: Performatív fordulatok, Eger: Líceum, 2015. 133.

[10] Butler: Burkolt cenzúra…, 147.

[11] Judith Butler: Jelentős testek. A „szexus” diszkurzív korlátairól. Ford. Barát Erzsébet – Sándor Bea. Budapest: Új Mandátum, 2004. 213–214. (Kiemelés tőlem.)

[12] Butler: Jelentős testek. 217.

[13] „Deleuze’s materialist ontology of difference intersects very fruitfully with Butler’s analysis of subjectivity and repetition. For if agency, as Butler so cogently argues, consists of variation in repetition, and freedom is measured in degrees of variation in repetition, the maximum variation in repetition is precisely what Deleuze and Guattari call schizophrenia.” Eugene W. Holland: Deleuze and Guattari’s Anti-Oedipus – Introduction to schizoanalysis. New York: Routledge, 2014 (1999). 153.

[14]  „schizophrenia […] is thus not about going mad or taking merely individual lines-of-flight from institutions of social repression; it is about realizing freedom in difference and through differentiation, the principle of permanent revolution made possible in the universal history inaugurated by capitalism.” Holland: Deleuze and Guattari’s Anti-Oedipus. 154.

[15] Butler: Jelentős testek. 213.

[16] Érdemes itt röviden kitérni arra a jelenségre, hogy a 20. századi kapitalizmus adott teret az LMBT-diskurzusoknak, kezdett el emberi jogokat biztosítani stb. A melegmozgalmak 20. századi emberi jogi küzdelmeinek eredményei azonban csakis olyan áron valósulhattak meg, hogy az LMBT-identitások ezzel egyidőben árucikké is váltak. Ez a jelenség jól példázza a kapitalizmus szubjektumkonstituáló működésmódjának kettősségét. A melegjogi mozgalmak elértek ugyan fontos eredményeket, de a reterritorializáló logika rögtön becsatornázza a rendszerbe az újonnan realizált identitásokat ez pedig utóbbiak rendszerkritikus hangjait is tompíthatja.

Vö. John D’Emilio: Capitalism and Gay Identity. In: Henry Abelove – Michèle Aina Barale – David M. Halperin: Lesbian and Gay Studies Reader. New York, London: Routledge, 1993, 467–476.; Mészáros György: Az LMBT+ identitások és mozgalom politikai gazdaságtana a félperiférián. Fordulat 24. sz. 215–241.

[17] „Axiomatization not only does not depend on meaning, belief, and custom, but actively defies and subverts them, giving capitalism its distinctive dynamism and modernism.” Holland: Deleuze and Guattari’s Anti-Oedipus. 90.

[18] Holland: Deleuze and Guattari’s Anti-Oedipus. 106.

[19] „Reterritorialization thus […] prevents the expenditure of surplus for purposes other than reinvestment in further surplus-production, while deterritorialization as the economic component represents the »constant revolutionizing of the means of production« that generates change and frees the energies of production and consumption from their existing objects and limitations.” Holland: Deleuze and Guattari’s Anti-Oedipus. 107.

[20] Idézi Angtől Horváth Györgyi: Horváth: Utazó elméletek. 19.

Ien Ang: Doing Cultural Studies at the Crossroads – Local/Global Negotitations. European Journal of Cultural Studies 1. évf., 1. sz. (1998). 20.

[21] Kováts Eszter: Genderőrületek Németországban és Magyarországon. Budapest: Napvilág, 2022.

[22] Kováts: Genderőrületek…, 65–70; 315–316.

[23] Kováts: Genderőrületek…, 322. (Kiemelés tőlem.)

[24] „Rather, each experience of an entity frames it in a different role and constitutes it as a different configuration, with different  »properties« foregrounded and repressed.” Barbara Herrstein Smith: Contingencies of ValueAlternative Perspectives for Critical Theory. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 1988. 32.

[25] Bagi Zsolt: Kulturális logika vagy emancipatorikus esemény? Kapitalizmus és irodalom. In: András Csaba –Hites Sándor: Kapitalizmus és irodalomtörténet. Budapest: Reciti, 2022. 22.

Print Friendly, PDF & Email
Megosztás
Avatar photo
Nyerges Csaba

Nyerges Csaba az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának PhD-hallgatója az 1945 utáni magyar irodalom című programon, és az Eötvös József Collegium Magyar műhelyének tagja. Kutatási érdeklődésének fókuszában a marxista hagyományhoz kapcsolódó baloldali kultúraelméletek állnak. A kortárs magyar irodalmi diskurzusokat elemezve azt vizsgálja, hogy a szexuális és nemi kisebbségeket megszólaltató szövegek recepciótörténetét milyen társadalmi-politikai kérdések határozzák meg.

Cikkek: 3