Kállay Eszter versei

 viasz

nem ebédelni szeretek, hanem veletek lenni.
kiveszem a kezetekből a munkát, nem mászom be
a ruhaujjon és ülök meg könyökhajlatokban.
örökletes bennünk a jószándék.
nem vagyok kullancs, mindenkit szeretek.
egy életen át rettegek attól, hogy elfogy az, akin segíteni lehet.
azért hívlak, mert én vagyok a ragasztó,

azért hívlak, mert én tartom kézzel az asztalt
a kitört lábak helyett. nem kérek enni, én adok.
hogy felnőjenek a ragasztógyerekek, más családi
asztalok köré ülhessenek. viasz csöpög a gyertyáról,
odaragaszt a széléhez egy pár apró legyet.
beragasztalak titeket az albumba, egyenként,
az asztal közepére légypapírt terítek.

idegen föld

a zűrzavar emlékét úgy hordod magadban,
mint a madárpiszokkal borított járda.
épp most szállt föl róla egy galambcsoport.
a talaj, mint egy szőnyeg, szájat formál.
egy tölgy háromszázötven rovarfajt tart el,
épp ideje, hogy valamit adj te is, mondja.

ma is láttál egy szőnyeget valaki
vállán, mintha aszfalttal
takarózna. a hideg a ház tövébe
sodorta. ő mondta, hogy a madarak tépnek.
kukorica- vagy emberszemet, meg
kell élniük az idegen földön.

vágyakozva nézed az árnyékod, te lehetnél
a súlyod nélkül. mindennek egyből
fölveszi az alakját, és nem kell neki semmi ehető.
későn látod meg, hogy az árnyékodnak hátul
szárnya van, a lábad szürkéspiros.
amit reggelre nem tüntet el a hideg,
azon a megfeketült hóval osztozol.

tudatos álmodás

rajta nem lesz nehéz a föld:
akár fordulhat is majd egyet, mint mellettem,
az ágy egyik oldaláról a másikra, szelíd horkanással, halkan,
amíg felriasztom magam a beszéddel.

mikor megérkezik,
úgy fog süllyedni, mint aki hirtelen
rájön, hogy elfelejtett szárazföldön járni.
az utakon lévő törmelékhalmaz a cipőm
pereme fölött befolyik a lábujjaim közé.
itt mindenki végleg köszön el,
hajak lógnak ki a föld fölé, a gyereknek
azt mondom, hogy ritka növények.

lebombázott házak ablakain feszül a szárítókötél,
kimerevített sírás –
dézsaszám nagy, fehér pelenkák.