Tusolás közben késztetést érzek, hogy martinis pohár alakúra formázzam a szőrzetem. A hónaljamon megszokásból meghagyom, a lábamon nem. Templomba készülök. Már legalább tíz éve nem voltam misén. Legalább tizenöt éve nem hiszek istenben, bár abban sem kifejezetten, hogy nincs. Nem hiszek istennek. Áthúzom a garbót a nedves hajamon, és érzem azt az elviselhetetlen borzongást az agyam és a homlokcsontom között. Csak akkor múlik el, amikor rágyújtok. Még nem hagytam el a fürdőszobát, a vérnarancs illatú pára cicázik a dohányfüsttel. Átsétálok a konyhába. Nem tudom, mit egyek. Kihalászok három darab kovászos uborkát a műanyag vödörből, és kettészelem őket. Felsejlik a lucskos zöld belsőjük, és már termelődik is a nyál a nyelvem alatt. Rettenetesen emlékeztetnek valamire, valami igazán élőre. Egy-egy vízisiklóra talán. Amikor a Dunába mártottam a lábam, féltem, hogy rácsavarodik egy olyan. Hiába fonta ujjait hónom alá mindig erősen egy felnőtt, ehető voltam, akár a béka. Mégis könyörögtem minden alkalommal: a cipőmet hadd vegyem le, a talpamat hadd tegyem bele. És nem vettem ki akkor sem, amikor az ismeretlen, a látatlan – hínár, szemeteszacskó, vagy éppen sikló – hozzásimult. A fenséges nagyobb a félelemnél. A perverz lehetősége annak, hogy élve elfogyaszt egy pikkelyes hüllő. Szentül hittem: így fogok meghalni. Az alkaromon kovászos lé csorog, a belső combomon barna nyák. Nem érdekel eléggé, hogy utánajárjak. Megtörlöm magam és felöltözöm.
Nézegetem magam a tükörben. Itt-ott meghúzogatom az arcbőröm, vicsorgok, ijesztően nagyra nyitom a szemem. Már régóta nem nevetett ki senki. Próbálom sorra venni, hány alkalommal váltam vicc tárgyává, és hogy milyen okból, de nem jut eszembe semmi hasznos. Sokan vallottak szerelmet nekem, és olyankor mindig bűntudatot éreztem. Csak egy kivétel van, egy fiatal fiú, akit kinevettem.
Kirúzsozom a szám, de nem festem ki a szemem. Nem vagyok feszült a mise miatt, inkább csak nincs hozzá kedvem. Megkocogtatom a zománcot a jobb felső metszőfogamon. Egy kissé kopott. Álmomban gyakran kihullik, és olyankor újra érzem, amit akkor régen: a nyelvemet a nyers íny és az éles dentin között, az elpattanó ideget, a pánikot. Az összes tejfogamat elraktam egy kis dobozba, de nem tudom, hol lehet. Az én részem! Nem természetes így szétesni, feldarabolódni. Közel kell tartani, ha már halott is. Egy időben nem voltam hajlandó kidobni semmit. Minden tárgy, amihez közöm volt, testem nyúlványává vált. Hüvelykujjam semmivel sem volt értékesebb, mint a papíron maradt színes radírforgácsok. Testiségük tanúskodott a felszámolt gondolat jelenlétéről: az íróasztalon pihent, a gumiban rekedt grafitrészecskékben. Később, ha valakihez nagyon vonzódtam, a használt óvszert napokig az ágyam melletti kukában hagytam, hogy szubjektuma egy része ott maradjon velem a szobában. Magával a spermával nem kezdtem semmit, csak izgatott a tudat. A gondolat, hogy nélküle is egy légtérben lehetünk. Ennyire ragaszkodtam még a hibákhoz is.
Bezárom magam mögött az ajtót, ellenőrzöm, hogy bezártam-e, és gyalogolni kezdek. Próbálok visszaemlékezni, hogyan kell átszellemülni, rákészülni az ige befogadására. A Kiskörút zajos, de biztos vagyok benne, hogy nem ez akadályoz. Zavar, hogy tudom az utat. Sosem tévedtem el, mert nem volt hol. Ahol el lehetett volna, ott megszállottan simultam anyám húsos combjához, mert tudtam: eltévedhetek. Utólag bánom, hogy nem tettem. Történhetett volna velem valami borzalmas, és most mondhatnám: ez történt! Ezért lettem ilyen elbaszott! De nem történt. Anyám combja megfosztott minden potenciális kifogástól.
A túlárazott kisbolt láttán megkívánom a bort. Bemegyek, leveszek a polcról egy tábla keserű csokoládét. Nyolcvanöt százalék kakaómasszát tartalmaz, háromszor annyiba kerül, mint egy vörös Varga. Hátrasétálok a tisztálkodási szerekhez, felmarkolok egy doboz applikátoros tampont, és a csokoládéval együtt a farmerkabátom és az oldalam közé szorítom. Elköszönök az eladótól, kilépek az ajtón, és kiélvezem a bizsergést, ami átjárja az ujjperceim. A pulzusom lassan normalizálódik, és ismét langyos nyugalmi állapotba kerülök. Nem emlékszem, mikor loptam először. Amikor elkaptak, egy apró, raktárszerű kis szobában kellett megvárnom, hogy felhívják a szüleim. Közben meggyőztem magam arról, hogy javítóintézetbe kerülök, és igyekeztem sorra venni minden olyan tulajdonságomat és képességemet, ami hasznomra válhat majd ott. Nagyjából fél órát gondolkozhattam, de csak annyi jutott eszembe, hogy kifejezéstelen az arcom. Visszajött a biztonsági őr, és felajánlotta, hogy nem szól senkinek, ha kiverem neki. A Podmaniczky sarkán félreállok, előhúzom a doboz tampont, elhelyezem egy épület betonpárkányán, és továbbsétálok. A csokoládét a biztonság kedvéért megtartom.
Már bánom, hogy leborotváltam a lábszáram. A nadrág merev anyaga minden lépésnél súrolja a legyalult bőrfelületet, és nem látom, de tudom, hogy apró piros pöttyök jelennek meg rajtam sorra. Akár egy elektromos hangyahadsereg, úgy szalad végig újra és újra ez a csípős diszkomfort az alsó végtagokon. Múlt héten tonhalkonzervet vásároltam, amiből tonhalsalátát készítettem, és az egészet elfogyasztottam, pedig egyáltalán nem szeretem a tonhal ízét. Rengeteg olyan férfivel feküdtem le önszántamból, akivel nem akartam. Haragszom rájuk, mert észre sem vették, hogy csupán falcolásra valók. Az ilyen jellemtelen tonhalférfiak utóíze keserűbb, mint a ragadozóké. Mellettük cinkos vagyok, nem áldozat.
Ebben az utcában, abban az épületben gyakran megfordultam. Furcsák voltunk, mint Schiele szerelmesei, mégis erotikusabbak bármelyik pornófilmnél. Ritkán találok kedvemre való videót. Ennek ellenére könnyen, gyorsan és rutinosan ki tudom elégíteni magam. A tudatom kettéreped. Egyikőjük ösztönösen mozgatja a csuklót és a mutatóujjat, az erotikus képeken és hangokon kívül mindent figyelmen kívül hagy, érzékszervei reflexszerűen fókuszálnak. Az őt szemmel tartó intellektuális individuum-komponens ítélkezik. Nem az ösztönlény felett – a médiaanyagot elemzi. Filmesztétikai szempontokat vesz sorra, szociológiai kritikát fogalmaz meg, etikai kérdéseket vet fel, pszichológiai kórképet alkot. Mire elélvezek, épkézláb esszét tár elém. Pornóra maszturbálni olyan, mint olcsó dolgokat lopni.
Próbálom kipiszkálni azt a sánc és köröm közötti felszámolhatatlan kis bőrcafatot a bal hüvelykujjamon. Kaparom, húzom, igyekszem elcsípni a fogacskáimmal, akár egy lemming. Mániákusan meg akarok szabadulni tőle, kiiktatni, kitoloncolni a korpuszból. Éppúgy nem bírom elviselni, mint a mandarinszeletekre tapadt hajszálszerű, gyenge fehér rostokat. Ha ott voltak, tudtam, anyám haragszik rám. Akkor is megpucolta a gyümölcsöt, amikor nem szeretett, csak nem olyan gondosan, mint amikor igen – lehántani azt a lágy hálót aprólékos, hosszadalmas munka. Hogy a kis porcelántányéron sorakozó gerezdek szépek lesznek-e aznap este, csak rajtam múlott.
A cipőm orránál egy mopsz szimatol. Mikor és miért álltam meg? Gyorsan bizonyítékot keresek a létezésemre, és lépkedni kezdek. Gépies a mozgásom, nincs benne semmi belőlem. A megfigyelők, akár egy marionettmester, némán fegyelemre intenek, és én, a bábu, kénytelen vagyok haladni. Ügyelek, hogy egy esetlen mozdulattal bele ne gabalyodjak valamelyik zsinórba, el ne botoljak. A tekintetek addig kísérnek, amíg már magamtól, tudattalanul is képes vagyok járni, aztán szépen elfelejtenek.
Zsíros húscafatok egymás hegyén-hátán. A feldolgozott disznóépítmény a gyorsbüfében úgy forog saját tengelye körül, mint a rózsaszín balerinák az orosz zenedobozokban. Émelygek a szagtól. Amikor a szomszéd felakasztotta magát, a felnőttek azt mondták: elköltözött. És nekem csak hosszas kérdezősködés árán sikerült kiderítenem, hogy erről a világról költözött el, és hogy sajnos a pokolra jutott. Ezután gyakran elképzeltem, én hogyan ölném meg magam, és sikerült megterveznem a tökéletes keresztény szuicídiumot. A fondorlat abban rejlik, hogy a tetszőleges mérget egy templom mellett kell lenyelni, így utolsó pillanatban be lehet szaladni a paphoz bűnbocsánatot kérni. Gyónom a mindenható Istennek és neked, lelkiatyám, hogy legutóbbi gyónásom óta öngyilkos lettem. Ezután természetesen már nyugodtan meg szabad halni. A halálszag az utca túloldalán is fojtogat. A szomszéd ajtaját csak két nappal később feszítették fel, és ott volt ő, a magányos húsbalerina.
Tanti minden vasárnap felültetett a konyhapultra, a mosdókagylóba tette a lábaim, és megborotvált. Ültem, vártam, mint egy serdülő csimpánz – vártam, hogy tanti visszaállítsa a gyermeki állapotot. A szőr megtapadt a lefolyó tetején, kezével gyűjtötte össze. Ez volt az ő rituáléja. Így nem váltam nővé. Tanti tudta, milyen korcsnak érzi magát az ember lánya tizenhárom évesen, amikor már nem bájos, de még nem vonzó. A mellbimbója már duzzadt, de mások szemében még jelentéktelen. Elfog az az ismerős szégyen, aminek sosem találom az okát. Minden valaha volt, lényemből született szó és mozdulat különös, elviselhetetlen gyalázattá sűrűsödik. Rácsimpaszkodik a mellkasomra az a kampós valami, és húzza, minden irányba húzza, amíg teljesen ki nem fordítja önmagából. Fintorgok. Az épületek, a forgalom, és a városnak nevezett organizmust működésben tartó összes porcika egyszerre összezsugorodik, és mint egy ügyetlen cirkuszi elefántot taszít a porondra. Izzadtan érkezem meg a méretes vaskapuhoz.
A hívek libasorban távoznak. Nem vagyok meglepve. Pontosan tudtam, hogy ha gyalog megyek, elkésem, mégsem szálltam villamosra. Megkerülöm őket, és besétálok a félhomályba. Letérdelek. Elképzelem, hogy egy apáca simogatja a fejbúbomat. Elképzelem, hogy anyám büszke rám, amiért önszántamból térdepelek itt csukott szemmel. Elképzelem, mit mondanék a papnak, ha meggyóntatna. Elképzelem, hogy nem vagyok önző. Elképzelem, hogy még sosem szexeltem, de egyből eszembe jut a legutóbbi alkalom, amikor szexeltem. Újra érzem: összeér mind a négy mellünk. Elképzelem, hogy nem politikai hovatartozásuk alapján válogatom meg a partnereim – olyan a vaginám, mint egy párizsi presszó ’68-ban. A vaginám is itt van velem a templomban, és nem érti, mi történik. Azt hiszem, ő arra is emlékszik, amire én nem – van benne egy duzzadó gubó, valahol mélyen, ami elraktározza minden változatomat, minden eufóriámat és melankóliámat. Elképzelem, hogy nem bírja tovább, és kilöki magából. Megszüli a nyers, véres kelést, és nekem a mellkasomra kell fektetnem és néznem, mint Szűz Máriának a kisdedet. Elképzelem, hogy a számon át a mellkasomba hatol a fény, fennakad a szemem, mint a szentképeken, és megtérek, itt és most megtérek! De nem érzek semmit.
Felállok, kimegyek, megállok az utolsóelőtti lépcsőfokon. Körbenézek. Idekint semmi nem állt meg. Megtérési kísérletem senkinek sem tűnt fel – intim, giccses kis titok marad. Három rutinos mozdulattal megtekerem a cigarettám, gyújtó után kutatok a kabátom zsebében. Odalép hozzám egy nálam fiatalabb lány. Hatalmas műszempillái mintha rajzolva volnának. Meglepően közel hajol az arcomhoz.
– Vérzel – suttogja, és diszkréten az ágyékomra pillant.
Valóban rettentően görcsöl a méhem.
– Igen… köszönöm.
Még legalább két percig matatok, mire sikerül előkotornom azt a rohadt öngyújtót. Elindulok. Szeretnék látni egy medvét, egy rókát, vagy legalább egy macskát. Szeretném, ha végre történne valami, és nem nekem kéne mindig mindent kitalálni.
