első nap

Kedd hajnalban érkeztünk. Konstanca közelében már fel-feltűnt az autóból a tenger.

A táborhelyet könnyen megtaláltuk, pár fotó után a telefonom le is merült.

A hajnali tenger gömbölyded nagysága, a tengerből kelő nap váratlan boldogsággal tölt el.

Nyugalom. Az sem bánt, hogy otthon hagytuk a kétszemélyes felfújható matracot, így most nem tudjuk, éjszaka min alszunk.

Veronika, ahogyan megfogadta, rögtön kagylógyűjtésbe fog. Jolán a vízközelt keresi. Boldogan meglepettnek tűntek. Ez az első sátras kirándulásuk.

Fölvertük a tábort. Mártózás a parton, majd ebéd.

Ebéd után alvás, amikor fölébredtem, az jutott eszembe, hogy ez a vadkemping táborhely olyan, ahogyan a hajléktalanok élhetnek. Egy konferencián minap beszélt valaki az erdőben élő hajléktalanokról. Különös a szélsőséges kiszolgáltatottság, a törvényen kívüliség és szabadság érintkezése.

Meglátogatott egy nagy szürke kígyó. Emese látta, én nem.

Most Veronika még alszik a függőágyban, Emese és Jolán lementek a partra.

Már nem vagyok fiatal, idegesít, hogy új életkorba léptem.

A homok rejtett gazdagsága, sókristályok, rozsdaszín szemcsék.

A táborhely egy akácos-nyárfás vegyes erdőben van. A tengerparti szállodabiznisz által még nem bekerített hely. Otthonos, de ellenséges bozót is.

FORTEPAN 259083, Adományozó: UWM Libraries

(második nap)

Az este megbeszélés Jolánnal: a víz este fehér, reggel kék.

Éjszaka, amikor elhallgattak a bulizó bolgárok, egyszerre hallottuk az erdei tücskök ciripelését és a tenger hullámzását.

A gyér parti növényzet szúrós bogáncsai, hosszú, száraz füvek. Úgy képzelem, sós ízűek.

Milyen az erdő Krapecnál? Apró, szilvaalakú levelek. Magas, göcsörtös, girbe-gurba törzsek. Hat-hét méter magasan rózsaszirom-szerűen szétnyíló lombok, lent szúrós bozót, kis árnyas tisztásokkal. Éjszakai állathangok, surranás, krúkogás, egerek nyiszorgása, tücskök, madarak csörrenése.

Délelőtt a tengerpart. Jolánnal homokvárat építettünk. Veronika kissé megijedt a víztől, óvatosan közelít felé. Mindegyre elindul egyedül, mintha távolodni akarna tőlünk. Szalad a hullám mosta parton, vagy az erdőalji földúton. Első nap felszabadult öröm, most pedig egy kissé zavart.

Bent lenni a tengerben, érezni a hullámok erejét: a tengerhez képest minden csak utánzat.

Az akác és nyárfa vegyes erdő hasznosan közönséges: árnyékot ad, de tele van emberi szarral és egerekkel. A szürke kígyót nem láttuk többé.

Jó lenne kitisztulni a tenger mellett. Túl sok lerakódás a benti tenger alján.

A semmittevés nem pihentet, nem tisztít, kellenek keretek, apró önkéntes szabályozások.

Egy-két nap alatt, most úgy tűnik, a tenger is hétköznapivá válik. Az ünnep nem jön el sosem, hiába űzöm, egyre távolabbról.

harmadik nap – hajnal

 Napkelte előtt lementem a partra. Vágytam valamire, nem tudom, mire.

A parthoz ferdén csapódtak a hullámok, ahogy a hullám egyik vége eléri a partot, végigfut rajta egy habos hullámtaraj.

Napkelte előtt templomi félfény. A tengeren nincsenek helyek, a tiszta tér éjszakai pulzálása.

Megfigyelem, hogy a tengert és az eget önkéntelenül is a parton növő magas, száraz füvekhez viszonyítom, mintha saját helyemet is jelölni akarnám. A visszavonulás, a biztonságvágy gesztusa.

Messze lent még egy ember állott a parton, kis fekete foltnak látszott. Merengés, hogy vajon van-e hozzá valami közöm, pusztán csak mert mindketten ugyanakkor vagyunk a parton, mert fejünkbe vettük, hogy megnézzük a napfölkeltét.

Lassan elindultam fölfelé. Amikor a dombra érve visszanéztem az égő félgömb már ott volt a láthatár peremén. Semmi különös.

Tegnap beszéltük a gyerekekkel, hogy a fekete madarak varjak. Most eszembe jut, hogy az Odüsszeiában találkoztam velük, a tengeri varjakkal. A Léthében van egy rész:

„Virág, kiáltja, virág,

Vénusz márványa, hús,

fogínyfájásból kelt arany Aphrodité,

tengeri varjak vízre öltött nyelve.”

Homályos ősi kavargás bennem. Futó gondolatfoszlányok arról, hogy régen miként láthatták az emberek a tengert. Úgy, mint ami már mindig is volt, van. Semmi ősi pillanat. Aztán egy ember, akiben valami haszontalan költői bárgyúság, érzékenység is találtatott, megfogalmazta a tengert.

Guggolva, hunyorítva a fűrétegen át lestem a napot és a tengert. Atavisztikus fantáziafoszlány: egy valamikori ember ugyanígy, tengerparti fű mögé bújva pislog. A mindenoldalú látottság élménye. Különös aszimmetria, hogy én látom a tengert, a tenger is mintha mindent látna, de van valaki-valami harmadik is, aki elől guggolva bújok. Én kicsi vagyok, a tenger hatalmas, a harmadik elem megfoghatatlan. Talán a félelem. Amiből megszületett Isten és a Törvény.

Üldözött lény az ember.

A madarak hova repülnek? Azt gondolnánk, van valami céljuk. A hajnali derengésben úgy tűnt, semmi oka a repülésüknek. Inogva szállnak a szélben, erre, arra, aztán vissza. Őket nem üldözi semmi. Nem gondterheltek vagy gondtalanok. Létük nem küldi őket sehova. A természet csak felület. Mi zuhanunk bele a mélység semmijébe folyton.

Leírom ezeket, sose tudni, mi válik hasznára valakinek, aki szintén az időben tévelyeg.

Még egy impulzus ebből a hajnalból: a vágy, az erotikus viszony. Valami láthatatlan. Nem természeti. A vágy az érintésre, érintkezésre. Vágy, hogy viszonyba kerüljek önmagammal egy másik lény érintésén keresztül, aki olyan, mint én, vagy egészen más. Talán ez szakít ki a felület természetéből, a természet felületéből. Az erotikus viszony mint transzcendencia.

Se mag, se héj. Eszembe jut Goethe Ultimátum című epigrammája és a róla szóló értelmezés Lukácsnál Az esztétikum sajátosságából, melynek címe: Az ember mint mag vagy héj.

Und so sag ich zum letztenmals:

Natur hat weder Kern

Nocht Schale:

Du prüfe dich nur allermeist,

Ob du Kern oder Schale seist!

 

S utolszor most öntöm szavakba:

A természetnek héja nincs

se magja;

inkább csak magadról ítélj,

hogy mag vagy-e avagy a héj!

– Eörsi István fordítása

 

FORTEPAN 134002, Adományozó: Chuckyeager tumblr

délután

Reggel köszönt a lengyel, aki a családjával mellettünk táborozott le. Két 8-10 éves forma fiúgyermekkel és a feleségével. Egész infrastruktúrát hoztak magukkal. Külön konyhasátor, linóleumozott tábori asztal, alatta porondszőnyeg. Napelemek, kis áramfejlesztők, gázzsákok, grillező. Egy részéről azt sem tudom, mire való. Délután egy fejszével munkához látott. Fiatal nyárfát vágott ki, csak hogy valami kis ágast fabrikáljon. Kis kereséssel talált volna letört ágat is erre a célra.

Tegnap délután érkeztek, de a tengerhez csak egy nap múlva mentek le. Rutinos nyaralók. A lengyel persze akkor sem, ő tabletezett, csak az anya és a gyerekek. A parton is mellettünk telepedtek le. A két fiú különös intenzitással, szinte vadul hatalmas gödröt ástak a homokba. Jolán és Veronika odamentek, hogy megnézzék, mi az, de ők mintha nem látnának, hallanának.

A gödör aztán befejezetlenül maradt. Majd elmossa a dagály.

Az a gyanúm, a tengerparti nyaralás számukra technikai kaland. Az okos eszközeik praktikumát élvezik, belefeledkeznek a technikai uralom vak elszántságába. Nincs kontempláció, csak techné. Kijöttek a természetbe, de inkább legyőzendő erőt látnak benne. Vajon megtöri-e ezt valami?

A lengyel seggét csak félig fedi a nadrág. Szorgosan hordja a sült húst a fiainak a grillezőből. Van benne valami ragadozó kimértség, mint egy sas vagy keselyű. Grillező, lángfújó, füstszűrő, vákuumos nemtudommi, elektromos herkentyűcske.

A nő is valahogy dacos, rátarti, de mint a faluról városba került első generációs középosztálybeliek. Nincs explicit jele, de azt feltételezem, lengyel kispolgári „keresztény” nacionalisták.

negyedik nap

Ahogy fölkelt a nap, elindult a szél is.

Kezdtem megszokni a part és az erdő együttállását, az együttélést a homokkal. A homok nem más, mint kagylótörmelék. Szárazon is tapadós kissé.

A parti helyünkön hajnalban sirálylábnyomok. A legszebbek a fekete és a mély, tintakék kagylótöredékek.

Évmilliók óta fölkel a nap reggel.

A nap nem kel fel.  A föld fordul a tengelye körül, miközben őrülten száguld a nap körüli pályán.

Az elemi erők kíméletlenül következetes érvényesülése közben meglepő, hogy van nyugalom a földön. De ez is csak a homokszem nyugalma, mely nem észleli, mi történik vele, hogyan jön létre egy tengeri sejtesedés kemény héjaként, amit majd homokká őrölnek a hullámok. Mennyi kagylóhéj termelődött, hogy a part és a vízalatti egész partszegély homokossá legyen a talpunk alatt.

Elég lenne csak azt leírni, ami nap mint nap történik.

Kagylóhéj, homok, sós víz.

Tegnap túl erős volt a szél és a hullámok, Veronika nem szeretett a vízben lenni. Fél a hullámoktól.

Vacsorázni lementünk a közeli, lakókocsiba berendezett büfébe, szalmakrumplit ettünk. A gyerekek nem szeretnek „viselkedni”, túlságosan közvetlenek az idegenekhez is. Az idegen férfiakat Jolán elnevezte Gazsi bácsiknak, amiből aztán Gagyi bácsik lett. Ha közeledett feléjük egy férfi, kacagva elrohantak, azt kiáltva: „Jaj-jaj, egy Gagyi bácsi! Szaladjunk!” Szerencsére, azok nem értik a nyelvünket.

A parton van egy népréteg, akik a mindenféle solar ketyeréjüket birizgálják, ezeket kis lapos, nap felé fordított, fényevő berendezéseket. Fényevő civilizáció lettünk.

Kagylóhéj, homok és fény.

A fényenergia befogása talán minket is áttetszőbbé, üresebben fénylővé tesz.

A nap messze van. Vagy közel.

Nemcsak a láthatóság, hanem a bőr, amely befogja a fotonokat.

A büfében egy fiatal bolgár pár, nagyon szerelmesek. Láttam őket korábban is andalogni a parton. Szerelem: zárt kör. Mint valami molekuláris napkitörés. Napvillám a parton. Ha homokba csap a villám, üveg keletkezik.

Lent a falu szélén, a bolt előtti raklap-asztaloknál tegnapelőtt egy különös, elnehezült női test. Csapzott fekete fürtjei arcába lógtak. Magában beszélt. Ivott. Arcán, ahogy kivillant a hajtincsek mögül, az őrültek fensőbbséges félmosolya. Romló hús és tiszta szellem keveréke. Túl sok fényt ivott. Látszott, ő itthon van itt, de mégis kirekesztett, talán ezért jár ide, a faluszéli táborozó hely közelébe, ahol sok az idegen. De az idegenek is otthon vannak saját jól kiszámított és beüzemelt turista-idegenségükben. Szóval közéjük sem tartozhat. Megrázó volt, ahogy elvonult ez a romló hústömeg, szikrázó szemekkel. Tépett tengeri varjú. Foszladozó rongyai lebegtek körülötte a szélben. Vissza a faluba, ahol ismerik, mint a rossz pénzt.

Mivel csak áthajtottunk a falun, ő volt eddig az egyetlen, aki hírt hozott a falu világáról. Krapec. Bolgár határszéli falucska. Bizonyára meg fogja ölni a turizmus a települést, ha még nem ölte meg. „Sun and fun”, ezt írja a bérelhető kempingházak bejáratánál. Túl sok reményt hoz, végül semmit sem hagy. Most még átmeneti fázisban vagyunk. A fényevők támadásának nem fog tudni ellenállni. De hát miért is állna ellen?

Délelőtt bementünk a faluba autóval vizet és kenyeret vásárolni. Kicsit körülnéztünk. Többnyire szegényes, borzas, falusi telkek, évek óta félbehagyott házépítések. Néhány vállalkozó azonban láthatóan jól él a tengerparti turizmusból. Két panziót is láttunk, amelynek az udvarán úszómedence állt. Alig ötven méterre a tengertől. Ezt elég nehéz érteni. Eddig azt gondoltam, az úszómedence csak jobb híjára van, ahol nincs semmilyen szabad part. Ez rácáfol erre. Az úszómedencés falusi udvar, illetve panzió, a luxus és a hollywoodi filmek nyomán elképzelt jó élet szimbóluma, önálló árukapcsolás része keleteurópában, úgy látszik. Bárhol készülhet úszómedence, ahol felüti fejét a barbár kivagyiság.

Ivo Andric könyvéből azt a felkavaró fejezetet olvastam, amelyben Radisevet, a lázadó parasztot az aga karóba húzatja. Egyszerre kíméletesen tágas és kegyetlen leírás, kegyetlenség mint történelmi adottság, morálisan leküzdhetetlen. Andric a kegyetlenséget a török birodalmi hierarchiával magyarázza: mindenkit kivégeztethet a közvetlen felettese, ha rámondják, hogy megkárosítja a szultánt. A kegyetlenség félelem és megfelelési kényszer gyümölcse.

Ami szemet szúrt, hogy a karóba húzást végző hóhérok: cigányok. Egy Holocaust-visszaemlékezés jut eszembe, amelyben megjegyzi a szerző, hogy a koncentrációs táborban a cigányok talán túlságosan is kaphatóak voltak arra, hogy jutalomért aljasságot kövessenek el. Simon Magda Cselédkenyéren című kisregényében a nyomor legszélső pólusát, a cselédsoron is kívül lévő kasztot, amely egyben túl van a humanitáson is, a dögevő cigányok képviselik, akiknek már csak az elhullott állatok jutnak.

Alighanem az „a cigány az cigány” mondat, amit gyakran hallani a Székelyföldön, és ami azt jelenti, hogy a cigány nem ember, összefügg ezzel a súlyos, sötét örökséggel. A cigányokhoz az emberen túli aljasság, a hóhér, a krajcáros gyilkos, a dögevő pária emlékezete is kapcsolódik.

Az emberi és a nem-emberi határa szimbolikus, vagyis idővel átkölthető. De nagyon kemény munka lesz még ez. Ha lesz egyáltalán, aki ebbe belebocsátkozik.

ötödik reggel

Fáradtság.

Az este megjöttek a barbárok. Egy csapat fiatal bolgár az egyik oldalon, egy csapat fiatal román a másik oldalon táborozott le. Egész éjszaka bömbölt az a fajta univerzálisan rossz zene, ami Pekingtől Washingtonig bárhol felismerhető. Ritmikus zajsémák, kitapinthatatlan minőségű, auditív-affektív dezinformáció. A román csapatból valaki éjszaka láncfűrésszel, részegen ment neki az erdőnek, hogy fát vágjon tüzelőnek. Egy időre gyárrá változott az erdő.

A rombolás szelleme, a neutralizáció üzemszerű rémuralma az erdőben. Se gyerek, se állat, se erdő, se tenger, se fény nem érinti őket.

Azon töprengtem a sátor előtt ülve a sötétben, miközben kétoldalt eszeveszetten tomboltak a két reflektorfénybe borított tisztáson, hogy nekik ez talán a törvényen kívüliség zónája: a vadkemping, ahol végre nem kell figyelemmel lenniük másokra. A megmaradt állatok megrettenve lapulnak a kis akácerdő mélyén. Biztos, a szürke kígyó is menekülőre fogta.

Dühös látomások: az utolsó szabad tengerparti erdőt átengedtük egy öntudatlanul, röhögve egymás nyakába okádó nemzedéknek. Vagy mindez csak azért van, hogy az elharapózó barbárság nyomán a nagyvállalkozó, aki majd fölvásárolja az egész partot, hogy hoteleket építsen ide, megmentőként, civilizátorként tüntethesse fel magát.

A lengyel szomszédunk, aki szintén nem tudott aludni, ott ült mozdulatlanul a kivilágított konyhasátrában, és nézett a semmibe. Azokhoz képest, akik most fölverik az erdőt és minket, aki nyugalomra vágynánk, az ő drónos, soláros techno-fetisizmusa is valamifajta kifinomultságot, civilizációt képvisel. Úgy tűnt, mintha legyőzötten ülne kivilágított konyhasátrában és tehetetlenül vigyorogna.

A román csapat három kutyával „fölszerelkezve” érkezett. Reggel az egyik a sátrunk mellett ugatott, erre ébredtem.

Nincs mit tenni, mennünk kell innen. Úgy is csak egy napot maradtunk volna még.

Úszás reggel. A víz még sohasem volt ennyire tiszta. Mintha vigasztalni akarna az éjszakai csalódásért. Látszottak a tengerfenék homokjának hullámmintái.

Ahogy lépkedtem lefelé mezítláb a lépcsősre kivájt ösvényen, megtalált valami régtől ismert, de régóta nem érzett belső béke és fegyelem. A nyugalom, ami eddig körülvett, most a talpam és a homok érintkezésébe húzódott vissza.

„Marine! Managere!” – kiabálta lent a parton is az egyik barbár. Úgy látszik, ezek civilben menedzserek.

Nem tudom még, sikerül-e megmenteni ezt a napot. A víz tiszta. A talpamban nyugalom. Reggeli szűztenger.

FORTEPAN 185318, Adományozó: Kende János

(búcsú a tengertől)

A nap folyamán már előre hiányzik a tenger. Megértem, hogy nemcsak elemi mozgató ereje – Jolán mozgató és habos hullámként osztályozta a tengeri vízmozgást –, hanem érzelmi ereje is van a tengernek. Megfontolt lágyság, türelem, öntörvényű befogadó erő együttese. A szerelem egyik minőségéhez hasonlít. A szív alatti, gyomorszáj fölötti részt érinti meg, saját érzelmi zónát képez a testben.

Veronika az utolsó napon is lepkegyűjtő szenvedélyének hódolt. Az erdőben együtt követtünk egy gyönyörű Atalantát.

Megrázó búcsúja a tengertől, az utolsó tengeri úszkáláskor, a tengernek címezve: „Köszönöm, hogy nem bántottál.”

Majd indulás északnak.

Hazafelé megálltunk Mangalián, hogy Emese lefényképezze a valamikori Szakszervezetek Művelődési Házán a szocmodern mozaikot: egy anya és egy apa, amint heroikusan előrenyúlva a nap felé tartják csecsemőjüket. Tökéletesen érthető és idegen. A méltatlanul lekicsinyelt szocialista kultúra, amely a jövőt a jelenbe vonva előre nyúlik egy lehetséges másik történelem felé: hit a jelen transzcendenciájában.

A meleg tengerparti város sűrű, mediterrán élete is megérint, otthon érzem magam. Az erdei tábor és az otthoni falu abban hasonlítanak, hogy nincsenek a szociális élet és termelés sűrűsége által kikényszerített társas terek és viszonyok. Vagy hiányosak. Ahol emberek között, mégis megfelelő távolságra lehetsz tőlük, bevonódva a társadalmi önteremtés dialektikájába.

Egy gyorsbüfénél megkértem a fiatal pincérsrácot, hogy amíg eszünk, csatlakoztassa a telefontöltőmet, hogy hazafele követni tudjuk a térképet, s ne tévelyegjünk. Magától értetődő természetességgel teljesítette kérésem, mintha régi ismerős lennék. Van ez a fajta városi kultúra is, az elidegenült mellett, hogy az idegennek is magától értetődő helye van, hisz mindenki az. Nem kellenek hozzá személyes viszonyok, mivel ez társadalmi evidencia, vannak közös infrastruktúrák.

Ahogy elhagytuk a román főváros körzetét, csökken a forgalom. Lassan eltűnt a tengerpart fénytelisége, intenzitása. Ploiești, mely körül hosszan keringtünk a várost elkerülő utakon, mint lepke a fényszóró körül, már másfajta gazdagságot sejtet, amely a kőolajkutak és olajbárók halálos üzelmeiből, a román kapitalizmus hőskorából ered. Épp a táborban olvastam el Geo Bogza A kőolaj világa című 1934-es riportsorozatát, amely erről a vidékről tudósít, és amely félreérthetetlenül utal arra, hogy a kapitalizmusban az erőszak, a háború folyamatos, sőt valamiképpen szubsztanciális jellegű, nem pedig kivétel, vagy mellékszál, s ez főként a félreesőbb, rejtettebb régiókban látható tisztán.

Predeal és Brassó környéke éjfél után kihalt, hűvös vidéknek látszik most, ezek a téli turizmus nagy helyszínei.

Brassó után tűnt fel az első kétnyelvű tábla. Ahogy elértük Székelyföldet, feltűnt a vidék rendezett szegénysége. Falvak, régi típusú parasztházak, kétsávos utak. Semmi fény, sem a tőkéé, sem a mediterrán átsugárzásé. Ide talán sose ért el igazán a modern, kapitalista élet gazdagsága és kreatív rombolása. Székelyföld, mint egy mindig rövid pórázon tartott házikutya. A rendezett szegénységből hiányzik a modern városi életforma mindent átható, felszabadító, átalakító, elemi, utópikus dialektikája. Nincsenek belülről, a modern termelési viszonyok által tagolt és árnyalt társadalmi terek.

Csak a megfeneklett, elvetélt ipari erőlködés nyomai sejlenek föl foltokban. Meg a parasztkultúra privatizáltsága, kispolgári korlátozottsága. Melyben szintén jelen van a krapeci erdőben ránk talált romboló menedzseriális társadalmi hajtóerő sajátos változata is.

Székelyföld Erdély és Magyarország viszonylatában keleten van, de a Fekete-tenger viszonylatában északiak vagyunk. Ez így pontos.

A hajnali Székelyföld ilyenkor, augusztus elején is hűvös, ködfoltos, őszies, dércsípte.

Azt gondoltuk, a tenger hatása nyomán a Maros kicsinek fog tűnni. Nem így történik. Ahogy kilépek a kertbe és lenézek a partra, úgy látom, megvannak neki a saját arányai. Magamban most már mégis így nevezem meg: kis hegyi folyócska.

Hazaérkeztünk.

2022.

Krapec-Remete

Print Friendly, PDF & Email
Megosztás
Avatar photo
Borbély András

Borbély András (1982) költő, esszéista. Gyergyóremete.

Cikkek: 65