Korpa Tamás versei

Paul Antschel

Paul Antschel sosem jutott el Párizsba.
valójában Bukarest Ferentari negyedében tanult
cipészetet.
emberfeletti szorgalommal cipőkanál-specialistává
küzdötte fel magát. a horpadásmentes lábbelik
doktoraként lett bejáratos a zárt fővárosi szalonokba.
kialvatlanságának természetes
bája, a tiszta lépések iránti
szenvedélye magával ragadta a villalakókat.
bukovinai motívumokkal díszített cipőkanalainak
már az első téli szezonjában híre ment.
cipőre erősíthető teleszkópos lábbújtatóiért,
melyek a citrom és a narancs ezernyi árnyalatában
tündököltek, megvesztek a bojárok.
harmincévesen hosszútávú szerződést kötött
a kolozsvári Napoca Cipő Művekkel.
sikerei csúcsán Kétvízközben saját üzletet nyitott.
Paul Antschel polcain katonás rendben
sorakoztak a napsárga sámfák és az önrugós cipőkanalak.
Szamos-parti házának teraszán kilencvennyolc
éves korában érte a halál.

 

Dal a házkutatásról

ne vágja földhöz oprea ezredes a hundertwasser-poharamat.
ne vágja földhöz, hiszen beültettem fűvel, s minden héten kinő, mint a haj, a lágy zöld.
ne vágja földhöz, mert minden héten körömvágó ollóval nyírom tövig, afféle fűnyíró körömvágó ollóval, igen.
ne vágja földhöz, mert már időszerű a tarvágás a pohárban.
ne vágja földhöz oprea ezredes a hundertwasser-poharamat, mert látnia kell, hogy bíborszín lesz a vége a fűnek és puha, mint a méz.
ne vágja földhöz addig, míg a ripityára gyűrt, hófehér, integetős zsebkendőmet elő nem veszem.
addig ne, amíg nem integethetek neki először és utoljára, egyszer és mindenkorra.

 

Déjà vu

későre jár, menned kell,
bár nincs mikor.
egy árnyék, másodmagával, elvonul utánad, ám nincs mikor.
lépéseiket szinkronizálja a kavicságy. nincs mikor.
mintha minden körmöd visszapillantó tükör volna, de nincs mikor –
kiselejtezett inkubátort beszövő borostyán, nincs mikor.
egy folyton-folyvást forgatott homokóra, amiben nincs mikor.
egyik szemedből a másikba lepergő homok: nincs mikor, nincs mikor.
a fény tapintása a közeli napórán, s a mutató telhetetlen körmenete
a házfalon: előbbit, utóbbit, de nincs mikor.
a homlokráncok tektonikus nyugtalansága, ha óhajtó módban kérdezel,
kikockázva, lassan, és szemedben miniatűr láng ég: nincs mikor.
egy fiatalon elhunyt bükk önéletírását olvasod,
az éjjeliszekrényét: mikor nincs mikor.
a lámpaoltás előtt kifent grafitceruza, csordultig mondanivalóval: nincs mikor.
a mosoly összegöngyölve a szádon, nincs mikor.
sarokba szorítva csillogott, nincs mikor.
mint a szemed, kong, nincs mikor.
minden más levélzaj, patthelyzet, emlékbetörés.
apródonként csöndes sürgetés.
valami ott végződik, ahol elástad a kilincset, de nincs mikor.

Kérdezz még!

a férfi, akit korábban sose láttam, hirtelen
mellém lépett.
a gyerekeid közül, ha az egyik huszonegy, a másik nyolcvankét évet
élhet, és te dönthetsz, melyiknek adnád a legszebb
pompájú hervadást?, kérdezte, majd hátrálni
kezdett.
kérdezz még!, üvöltöttem.
közben kapálózni kezdett a szája, mintha az
arcában fuldokolna.
ujjaim segítségére siettek. képesek vagytok rá,
bíztattam őket,
hogy kihúzzátok belőle a merülő ajkakat!