Az értelmiség útja a semmibe?
Mik az okai a magyar értelmiség talajvesztettségének? Milyen történeti, politikai, szociológiai, gazdasági okokkal magyarázható megosztottsága, atomizáltsága? Miért vált a népi és az urbánus értelmiségi frakciók közös vonásává az alsóbb néposztályok iránti szolidaritás hiánya? Mi az értelmiség viszonya a politikaformáló technokráciához, és mennyiben rendelkezik társadalmi legitimitással? Milyen globális folyamatok játszottak közre a kritikai értelmiség társadalmi funkciójának erodálódásában?
Szalai Erzsébet szociológiai tanulmánya eredetileg a Lépték és irónia, szerk. Bozóki András és Füzér Katalin (Budapest, L’Harmattan, 2018) című kötetben, továbbá a szerző Hatalom és értelmiség a globális térben. Tanulmányok és publicisztikai írások 2015-2018 (Budapest, Kalligram Kiadó, 2018) című kötetében jelent meg. A kötet több, rendszerkritikus perspektívája miatt is alapvető írást tartalmaz. Jelen szöveg újraközlését az értelmiség társadalmi funkciója körül fölelevenedőben lévő viták, valamint az értelmiséget a politikai hatalom irányából érő kihívások körülményeinek és gyökereinek tisztázása miatt is fontosnak tartjuk. Ajánljuk még a szerző Újszocializmus – és a baloldal új helyzetben (Eszmélet 2020/126.) című tanulmányát, mely az itt közölt írást számos ponton finomítja, illetve továbbgondolja. Ugyancsak ajánljuk A refeudalizáció című tanulmányt (Replika 2016/1-2; angol változata itt érhető el).
Szelényi Iván 80. születésnapjára
Bevezető
Ki az értelmiségi? Melyek a funkciói? Hogyan változtak az értelmiségi lét tartalmi és formai jegyei a belátható múltban, milyenek a jelenben, és mi várható a jövőt illetően? Ezek a kérdések azóta foglalkoztatnak, amióta pályám kezdetén megismerkedtem Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című művével. Tanulmányomba ezeket a kérdéseket járom körül.
A kalandos körülmények között íródott könyv az 1970-es években született, és bár a szerzők nem láthatták előre a létezett szocializmus bukását és az ahhoz vezető konkrét tényezőket, a műben bevezetett számos új kategória és a benne megfogalmazott problematikák örökzöldek. Azzal együtt, hogy néhány fontos fogalom és állítás már az adott kor kontextusába helyezve is okot adhat kritikára.
Tanulmányom első részében Szelényiékhez képest módosítom az értelmiség fogalmát. Ezt követően a létezett szocializmus viszonyai között elemzem az értelmiség szerepét. A harmadik részben döntően a magyar újkapitalizmus viszonyai között vizsgálom az értelmiség hatalmi pozícióit és annak változásait. A negyedik részben az újkapitalizmus hazai és globális értelmiségi magatartásmintáit mutatom be. Végül prognózist próbálok megfogalmazni az értelmiségi funkció jövőbeni alakulásáról. (Eszmefuttatásom során valamennyire támaszkodom korábbi munkáimra is, ezekre azonban nem fogok minduntalan hivatkozni. Felsorolásuk az irodalomjegyzékben található). Elemzésemben a humán tudományokhoz kapcsolódó – tehát az emberre mint társadalmi lényre tekintő – értelmiség történetileg változó állapotának és viszonyainak bemutatására szorítkozom.
Az értelmiség fogalma
Konrád György és Szelényi Iván szerint értelmiséginek az tekinthető, akinek a társadalomban betöltött szerepét kizárólag sajátos tudása legitimálja, másrészt transzkontextuális tudást birtokol. Utóbbi értelmezésük alapján azt jelenti, hogy az értelmiség a telos jegyében választ ad arra a kérdésre, hogy mi a jó, mi a rossz és mit kell tennünk.
Az előbbieket kiegészítve magam a transzkontextuális tudás fontos ismérvének tekintem azt is, hogy annak birtokosa képes részismereteit egy tágabb kontextusba helyezni. Más megközelítésben – Bourdieu alapján –, képes különböző tudástőkéit egymásra konvertálni.
Az értelmiség definíciójához az előzőek mellet még egy elemet kapcsolnék: az értelmiségi szellemi produktumát a nyilvánosság elé tárja, vagy annak szeme előtt folytatja, vagy legalábbis törekszik erre. Tevékenysége így a nyilvánosság valamilyen körében megmérődik. Ezen szempont bekapcsolása nélkül ugyanis értelmezhetetlenné válik az értelmiségi tudás legitimitásához kapcsolódó elem: a legitimitás társadalmi jelenség, csakis a szűkebb vagy tágabb nyilvánosság folyamatos visszajelzése képes azt biztosítani. A visszajelzés mechanizmusa – piaci vagy más jelzőrendszer és ezek jellege –, valamint köre, kiterjedtsége hatással van a legitimitás minőségére és mértékére (de erre részletesebben később fogok visszatérni).
Értelmiségi létről csakis akkor beszélhetünk, ha valamilyen szinten mindhárom elem jelen van az adott személy vagy személyek, csoport vagy csoportok viszonyrendszerében. További megkötés, hogy amennyiben a transzkontextuális tudás értékracionális mozzanatát (mi a jó, mi a rossz, mit kell tennünk?) kizárólagos jelleggel egy célracionális mozzanat, vagyis a hatékonyság mozzanata (mi a hatékony megoldás, cselekvés, irány pl. a hatalom megragadása szempontjából) helyettesíti, akkor hiába van jelen a másik két kritérium, az adott alany vagy alanyok nem írhatóak le értelmiségieknek, csak techno-értelmiséginek tekinthetőek. Ha pedig a nyilvánosság elé lépés és annak visszajelzése szinte teljesen hiányzik, akkor a szellemi tevékenységet végző személy vagy személyek, csoport vagy csoportok szintén nem értelmiséginek, hanem technokratáknak tekinthetőek. (A másik két elem jelenléte esetén is).
Értelmiség a létezett szocializmusban
Konrád és Szelényi híres tézisével szemben úgy vélem, hogy a létezett szocializmusban nem az értelmiség van hatalmon, és nem is tart az osztályhatalom felé.
Mint azt több munkámban is kifejtettem, a posztsztálini időszakban a hatalom a hatalmon lévő rend kezében összpontosul, melynek csúcsán a legfelső pártvezetésből álló uralkodó rend helyezkedik el, részei továbbá a technokrácia (az állampárt és pártállam bürokratái) és a nagyvállalati vezetők. Sem az uralkodó rend, sem a technokraták nem tekinthetők értelmiségieknek. (Úgy gondolom, a nagyvállalati vezetőkről ezt nem is kell bizonyítanom).
Az 1950-es évek munkás megmozdulásait (a magyar 1956-ot) követően – az azok megismétlődésétől való félelem által vezéreltetve, de nem függetlenül érték- és ideológiai elköteleződésétől sem – az uralkodó rend egyik legfőbb célkitűzésévé az életszínvonal, ezen belül is elsősorban a nagyipari munkásság életnívójának folyamatos emelése válik. A posztsztálini korszakban a diktatúra autokráciába vált, a hatalom kivonul az emberek magánéletéből, az „aki nincs velünk, az ellenünk van” jelszavát az „aki nincs ellenünk, az velünk van” szlogenje váltja fel. Az egyének gazdasági mozgástere bővül, és megvalósulni látszik egyfajta relatív autonómiájuk. Mindennek következtében bár a rendszer politikai értelemben nem legitim, az 1960-as évek közepétől szociológiai szempontból egy enyhe legitimitást tud felmutatni. Ennek ellenére mind az uralkodó rend, mind az annak alárendelt technokrácia pozícióját alapvetően nem társadalmi elismertségük, hanem a Szovjetunió hatalmi-katonai apparátusának aktív jelenléte és támogatása biztosítja. Pozícióikat tehát nem elsősorban sajátos tudásuknak, hanem a külső hatalom irányába tanúsított lojalitásuknak köszönhetik. Másrészt valós stratégiáikat, célkitűzéseiket csak ritkán tárják a nyilvánosság elé, azokra a társadalom tagjai jórészt csak a sorok között olvasva tudnak valamelyest következtetni. Bár döntően az uralkodó rend és kisebb részben a technokrácia tagjai betöltenek teleologikus funkciókat (megkötés: a technokrácia inkább célracionálisan viszonyul az uralkodó rend teleologikus-ideologikus iránymutatásaihoz), ennek az egyetlen kritériumnak való megfelelés nem elegendő ahhoz, hogy a hatalmon lévő rend tagjait értelmiségieknek tekinthessük.
Mindazonáltal a hatalmon lévő rend széles értelmiségi bázisra számíthat – melyet a népi kollégiumokkal, és a korábban elnyomott, a társadalom alsóbb szintjein elhelyezkedő rétegek gyermekeit pozitívan diszkrimináló felsőfokú felvételi rendszerrel és más eszközökkel részben maga termel ki. Korábban nem ismert szélességű mobilitási csatornákat nyitva meg ezzel a korábban kisemmizettek számára, ugyanakkor igazságtalanul a korábbi hatalom- és státuszbirtokosok gyermekeivel szemben.
Az így megújuló értelmiség mind presztízsét, mind anyagi helyzetét tekintve kiemelt pozíciót élvez. Ennek alapvető oka az, hogy mivel a társadalom hallgatásra van ítélve, a részérdekek intézményes kifejezésére sincs mód, ezért a társadalommal kapcsolatos információk jórészt csak az értelmiség közreműködésével juthatnak el a hatalom képviselőihez: az értelmiség elégíti ki a hatalomnak a társadalmi valóság – ezen belül a hatalmi döntésekre adott tényleges vagy várható társadalmi reakciók – ismeretére vonatkozó szükségletét. Az értelmiség pozícióját alapvetően az ehhez a funkcióhoz kapcsolódó tudás biztosítja, de tekintélyes értelmiségiek nyilvánosság előtt megjelent műveik közvetítésével ennél szélesebb társadalmi elismertséget – enyhe legitimációt – is kivívhatnak a maguk számára. Az értelmiség kiemelt helyzetének másik oka ismét csak a hatalom gyenge legitimitásában keresendő: a csak korlátozott elismertséggel rendelkező hatalomnak nagy szüksége van ideológusokra, vagyis olyan aktorokra, akiknek közreműködésével megszólíthatja, és/de főként manipulálhatja a társadalmi szereplőket. Ilyen körülmények között nagy szerephez jutnak az értelmiség teleologikus és transzkontextuális funkciói, értékracionális iránymutatásai.
Az 1970-es évek második felétől a sokasodó gazdasági feszültségek bázisán a hatalmon lévő rend technokráciájának kebelén belül megjelenik egy fiatal, nyugat- és piacpárti technokrata csoport – a késő-kádári technokrácia – mely a hierarchiában való gyors előrenyomulásával párhuzamosan egyre inkább szembekerül a „kommunista nomenklatúrával”, bár a nyílt konfrontációt hosszú ideig nem vállalja fel. Hasonló erjedési folyamat megy végbe a hatalmon lévő rend értelmiségén belül is, melynek fiatal lázadó tagjait több hullámban megfosztják privilegizált pozícióiktól, sőt sok esetben állásaiktól is. Belőlük rekrutálódik a marginális értelmiség: a demokratikus ellenzék és a népi írók tábora. Ők többé-kevésbé felmondják a hatalommal kötött alkut, és elsősorban a szamizdat közvetítésével közvetlenül a széles társadalmi nyilvánossághoz kívánnak szólni. A hatalmon lévő rendről való leválásuk azonban hosszú ideig nem teljes, két okból. Egyrészt a „sorok között” nem csak a társadalom, de a hatalom képviselői felé is sugároznak üzeneteket, másrészt egzisztenciálisan nem képesek teljesen elvágni a hatalmon lévő rendhez fűződő köldökzsinórt.
A két csoport között az 1980-as évek elejétől szoros informális kapcsolati háló alakul ki. Mindazonáltal helyzetük első látásra rendkívül törékeny, hatalmi és társadalmi bázisuk gyenge: a késő-kádári technokrácia bár hullámzó, de folyamatos konfliktusban áll az őt eredetileg legitimáló hagyományos nomenklatúrával, a marginális értelmiség szellemi kisugárzása pedig szűkebb értelmiségi körökön nem igen terjed túl. De nem is terjedhet túl, mert a hatalom több esetben is kinyilvánítja, hogy az ellenzék egy szélesebb, a „munkásosztály” irányába is történő nyitását keményen megtorolná.
A látszat ellenére azonban a késő-kádári technokrácia pozíciója stabil, és különösen az IMF-be való belépésünket követően gyorsulóan erősödő. Erősebb kifejezéssel: eme technokrácia bázisa globális, ami azt jelenti, hogy a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra (a világ hatalmi központjainak hálózata) támogatását élvezi. Ebből a támogatásból a marginális értelmiségnek is jut – amelyet emellett (hogy Szelényiék gondolatát alkotó módon alkalmazzam) értelmiségi létükben állásvesztéseik kapcsán és után éppen a belső ideológiai és „empirikus” rendőrség legitimál. („Ha a bíróság egy kézirat szerzőjét annak tartalmáért börtönbüntetésre ítéli, hiába vonja meg a bírói határozat a vádlottól annak foglalkozását megjelölve az írói címet, maga az ítélet definiálja őt íróként. Hiszen ha műve nem lett volna értelmiségi termék, tehát transzkontextuális – általános érvénnyel – orientáló értékű, el sem ítélték volna /Konrád-Szelényi 1989, 53-54 o./).
Szelényiék szerint az értelmiség kialakulófélben lévő osztályhatalmának alapfolyamata az, hogy a technokrácia szövetséget köt a marginális értelmiséggel, mely utóbbi a munkásosztály érdekeinek képviseletét felvállalva becsatornázza azokat az új hatalmi koalícióba (azért teheti ezt meg, mert a technokrácia is mutat érzékenységet a munkásérdekek iránt), és így együttesen előbb utóbb elsöprik az értelmiség hatalmi törekvéseinek korlátozásában érdekelt uralkodó rendet (vagyis a legfelsőbb pártvezetést).
A valóság ezzel szemben az, hogy a marginális értelmiség domináns csoportja, a demokratikus ellenzék szinte már keletkezése pillanatában feladja a munkásság iránti elkötelezettségét, és különösen az 1970-es évek végétől, 1980-as évek elejétől – vagyis „Bibó-hívő” korszakának kezdetétől – hőse már nem a munkás, hanem általában a civil társadalom, ezen belül is a fiatal értelmiség, valamint a maga számára piaci mozgásteret igénylő kisvállalkozó. Bár a dolgozói önigazgatás egészen 1986-1988-ig szerepel célkitűzései között, szerepe egyre halványabb programpontjai körében. Ez a változás nem független a késő-kádári technokráciával szövődő egyre szorosabb kapcsolatától: bár az 1980-as évek elejétől eme csoport több prominens képviselőjét is foglalkoztatja az önigazgatás eszménye, lehetősége, ez a halványan megfogalmazott cél is igen hamar fügefalevélnek bizonyul. Amint a fiatal technokraták a legkisebb lehetőségét is látják a „klasszikus” magántulajdonosi viszonyok „bevezetésének”, azonnal ejtik az önigazgatás gondolatát. Miután a főleg bölcsész ellenzékiekkel szemben ők a „szakemberek”, döntően pedig mert az ellenzék (tehát a késő-kádári technokrácia és a demokratikus ellenzék) külső, globális támogatói a kapitalista, pontosabban újkapitalista viszonyok (az 1970-es évek második felétől a világban végbement neoliberális fordulat nyomán létrejött új hatalmi szerkezet) reprezentánsai, a piacpárti fiatal technokrácia és az alapvetően harmadik utas demokratikus ellenzék kapcsolatában a technokrácia bizonyul erősebbnek: a demokratikus ellenzék már a politikai rendszerváltás lehetőségének első jelére feladja addigra amúgy is elerőtlenedett önigazgatói elképzeléseit.
Igen, a demokratikus ellenzék klasszikus korszakában harmadik utas volt. Halvány önigazgatói gondolataik mellett erre utal az alulról, szerves úton fejlődő civil társadalom gondolata iránti elköteleződésük, és a kisebb-nagyobb civil csírák tényleges támogatását is jelentő gyakorlati tevékenységük egyfelől, a fiatal, nyugati orientációjú értelmiség, és a kisvállalkozók piedesztálra emelése másfelől. Nem mások voltak ők, mint a Kádár-korszak sajátos harmadik utas viszonyainak (vegyes tulajdon, adminisztratív piac, látens pluralizmus) ideológusai – az adott korban valójában ez volt a legdöntőbb alapja legitimitásuknak.
Azt látjuk tehát, hogy mire a késő-kádári technokrácia és a demokratikus ellenzék szövetsége már elég erőssé válik az uralkodó rend megdöntésére, addigra programjaikban már semmi nem marad a „munkásosztály” érdekeinek képviseletéből. A késő-kádári technokrácia a kapitalista rendszerváltás uralkodó és vezérlő erejévé, a demokratikus ellenzék pedig eme rendszerváltás ideológusává lesz. Ezzel az új szerepével azonban a demokratikus ellenék nemhogy nem osztályhatalmát, hanem a saját – és az egész értelmiség – öngyilkosságát készíti elő.
A Magyarországi újkapitalizmus és az értelmiség
A késő-kádári technokrácia hatalma egészen a 2000-es évek második feléig töretlen, vagyis majdhogynem független attól, hogy jobb vagy „baloldali” kormányok vannak-e hatalmon. Eme technokrácia első vonala korábbi párt és államapparátusi szocializációjával, az ott elsajátított értékekkel és életelvekkel összefüggésben nem vágyik nagyburzsoává lenni, ehelyett inkább vezérelni, uralni szeretné e nagyburzsoázia kialakulásának folyamatát. Vagyis/ezért a mindenkori gazdaságpolitikai csúcspozíciókat célozza meg – és sikerrel. Bár pártja alapvetően az MSZP (amely a kommunista nomenklatúrával összefonódó múltja miatt neoliberális elköteleződését sokáig nem vállalhatja nyíltan), az 1990-1994-es MDF vezette, majd az 1998-2002-es Fidesz vezette kormányokban (a Fideszében 2000-ig) is az állami gazdaságirányítási apparátus csúcsán és első vonalában helyezkedik el. Egészen a techno-burzsoázia (gyakorlati piaci tapasztalatokkal és közepes nagyságrendű magántőkével rendelkező politikai vállalkozók) megjelenéséig, vagyis Gyurcsány Ferenc, majd Bajnai Gordon felbukkanásáig és miniszterelnöki bársonyszékbe jutásáig.
Érdekes módon innentől kezdve az aktív pályájuk végére érő késő-kádári technokraták az értelmiségi szerepet célozzák meg: gyakran szerepelnek a széles nyilvánosság fórumain, mégpedig azzal az igénnyel is, hogy ők legyenek azok, akik a társadalmi jó és rossz tartalmát meghatározzák, és az elvi alternatívákat is felrajzolják. Immár nyilvánosan is teleologikus, transzkontextuális funkciók betöltésére törnek tehát – de két ok miatt mégsem válhatnak klasszikus értelmiségivé. Egyrészt, bár sokszor titkolják, de előbbi funkcióik jórészt csak látszatok: náluk a társadalmi jó és rossz csupán a hatékony és ”hatékonytalan” álruhái. Másrészt társadalmi pozíciójukat nem elsősorban sajátos tudásuknak, hanem az államigazgatásban korábban betöltött vezető szerepüknek és ott kivívott tekintélyüknek köszönhetik. Vagyis valójában nem mások ők, mint techno-értelmiségiek.
Ilyen szereplő többek között Békesi László, Chikán Attila vagy Bokros Lajos. Utóbbi például rendszeresen közöl nagy terjedelmű írásokat az Élet és Irodalomban, melyekben nem csupán a gazdaságpolitika nagy kérdéseit boncolgatja, de általános társadalmi problémákat is felvet, és választ is keres azokra: visszatérő témája a verseny és a szolidaritás kapcsolata, mely kapcsolatban ő a maga részéről csupán kölcsönösen egymást erősítő hatásmechanizmusokat vél felfedezni. Bár Bokros politikus is – a Modern Magyarországért Mozgalom vezetője –, pártjának a mérhetőség határát sem megütő támogatottsága ezt a pozícióját tökéletesen formálissá teszi. Mindazonáltal szerepének valamennyire mégis fennálló kettőssége – pontosabban kiváltképp az abban kifejeződő kettős ambíció – kontinuitást mutat a késő-kádári technokráciának a létezett szocializmusban játszott kettős szerepével: eme technokrácia, miközben szeretett önmaga előtt értelmiségi színekben tetszelegni, a gazdasági hatalmi viszonyok közvetlen formális és informális befolyásolására, majd az 1980-as évék végéhez közeledve már uralására, vagyis politikai szerepre is igényt tartott.
Miközben a késő-kádári technokrácia első vonala jórészt mind a mai napig összetartó csapatot alkot, az értelmiség népies és urbánus csoportjának törzsi háborúja már a politikai rendszerváltás előtt (a meg nem valósult második monori tanácskozás előkészítése során Kis János és Csurka István szembekerülésével) elkezdődik. A konfliktusnak valós társadalomszerkezeti alapja van: a világgazdaság félperifériáján elhelyezkedő Magyarország számára hosszú történelmi időszakon keresztül csak két egymással éles ellentétben álló alternatíva nyílott, melyek irányába az ország váltakozva haladt. Az első a gazdasági, politikai és kulturális bezárkózást hirdető és követő nemzeti, nacionalista modell, amely gazdaságilag döntően a belső piacra és belső felhalmozásra épített (volna). A második a teljes gazdasági, politikai és kulturális nyitást megvalósító „kozmopolita” alternatíva, melynek képviselői azt képzelték, hogy a külső tőke és külső piac vezérelte gazdaság olyan dinamikus lehet, mely magával képes lesz majd húzni a hazai szegmenseket, vagyis képes lesz áthatni, dinamizálni az egész társadalmat. Félperifériás létünk egyenes következménye hogy mindkét választás súlyos adósságcsapdába vezetett. Az egyensúlyi állapot így soha nem jöhetett létre, egyik végletes választás követte a vele ellentétes másikat.
A két eltérő alternatívát megtestesítő értelmiségi csoportok szembeállása azonban az idők folyamán olyan élessé vált, hogy a társadalom vezérlésében a még oly csekély kompromisszumos lehetőségek felismerését is lehetetlenné tette. Míg a létezett szocializmus időszakában a politikai nyomás miatt a konfliktust nem lehetett artikulálni, addig a politikai rendszerváltás során és azt követően két, egymással nem kommunikáló nyilvánosság alakult ki, berögzülve mindkét oldal a maga dogmáiba és fóbiáiba.
Ez a megkettőződés és a vele járó torzulás önmagában is elég lett volna az értelmiség talajvesztéséhez – annak azonban mélyebben ható okai is vannak.
A magyar – és kelet-európai – értelmiség társadalmi beágyazottsága mindig is gyenge volt: a polgári fejlődés megkésettségéből fakadó erőtlen civil társadalom és ezzel összefüggésben a felülről vezérelt modernizáció objektív szükségessége a hatalom felhőrégiói felé irányította eme értelmiség figyelmét. Hiányzó polgárság híján neki kellett a kapitalista fejlődés motorjává válnia, ami hajlamossá tette arra, hogy – néhány kivételtől és kivételes korszaktól (ilyen volt a létezett szocializmus néhány időszaka) – a kapitalizmus alapviszonyát jelentő tőke-munka viszonyban a tőke oldalára álljon.
Mint arról már szó volt, a létezett szocializmus virágkorában, majd hanyatlásának idején a marginális értelmiség harmadikutas volt, ezen identitása azonban annyira gyenge lábakon állt, hogy fel sem igazán ismerődött. A geopolitikai viszonyok változásával (a Nyugat győzelmével a Szovjet Birodalom felett) is összefüggésben akaratán és tudtán kívül (?) ezen értelmiség utóbb a burzsoázia uralta kapitalizmus eszmei szálláscsinálójának bizonyult. Bár a rendszerváltás során és után számos tagja vállalt politikai szerepet – többen lettek közülük pártvezetők és/vagy országgyűlési képviselők –, urbánus csoportjaik hűsége a késő-kádári technokráciához és elköteleződésük az immár valóságosan is létező burzsoáziához töretlen maradt. Utóbbin belül elsősorban a multinacionális tőkéhez való lojális viszonyuk erős – miközben „népies” csoportjaik inkább a hazai burzsoáziát támogatták és támogatják. Elmondhatjuk, hogy a Szelényiék által korábban feltételezett osztályhatalom helyett e két értelmiségi csoportosulás két egymással harcoló rendet (saját megközelítésem szerint formális és informális kapcsolati háló által összetartott, közös etosszal és értékrenddel bíró közösséget) alkot, melyek mindenkor alárendeltjei egyfelől a külföldi, másfelől a hazai burzsoáziának – elsősorban nagyburzsoáziának –, valamint ezek technokráciájának és politikai pártjainak. A két értelmiségi rend technokráciája abban különbözik egymástól, hogy míg az urbánusoké a késő-kádári technokrácia képében már az létezett szocializmusban megszületett, addig a „népies” értelmiségé csak a 2008-as világgazdasági válság nyomán lép igazán színre – vagyis a korábban késő-kádári technokrata Matolcsy György gazdaságpolitikai csúcshatalmi pozícióba kerülésével. Az ő markáns színrelépéséhez köthető a nemzeti-konzervatív technokrácia megjelenése majd pozícióba kerülése a gazdaságirányítás vezérlőpultjainál. (Erre még visszatérek).
Az értelmiségi és technokrata-burzsoá körök kapcsolata azonban egyirányú: miközben előbbi töretlenül hűséges utóbbiakhoz, a technokrácia és a már kialakult és megerősödött nagyburzsoázia egyre kevésbé tart igényt az értelmiség szolgáltatásaira: számos tagjuk saját maga akar transzkontextuális és teleologikus funkciót betölteni. Másrészt tartanak is attól, hogy a másodhegedűsi pozíciót elfoglaló értelmiség előbb-utóbb kritikai szerepben fog fellépni – velük szemben is. Ezzel összefüggésben az eredendően értelmiségi szereplők fokozatosan kiszorulnak a parlamentből és más nyílt politikai pozíciókból, mely folyamat leglátványosabb mozzanata az SZDSZ 2010-es kiesése az országgyűlésből, majd azt követő gyors szétesése. Mindazonáltal a technokráciához és a nagyburzsoáziához hűséges értelmiség továbbra is megmarad az azokat képviselő politikai pártok holdudvarában – kissé ironikus és túlzó megfogalmazásban a liberális értelmiségi még ma is a már csaknem egy évtizede megbukott SZDSZ holdudvarát alkotja.
A hatalom által egyre mellőzöttebb értelmiségnek csak egy töredéke válik a „nép” szerves értelmiségiévé, miközben tehát a hatalom „dobja”, társadalmi bázist sem szervez – nem tud maga köré szervezni. Légüres térbe kerül, ezért társadalmi presztízse és befolyása az 1990-es évek közepét követően rohamosan csökken. Ez abban is megnyilvánul, hogy egyre kevésbé képes a közvéleményben folyó viták tematizálására. A televíziós stúdiókba például csak a politikusok által felvetett kérdések megvitatására „hívják be” – de ezekre is egyre kevésbé. Pontosabban, megszületik néhány jolly joker funkciót betöltő médiaceleb, akik garantáltan nem vágják ki a biztosítékot a közvélemény elől elfedni akart mélyebb és alapvetőbb kérdések boncolgatásával. Erre is visszatérek még.
Ha a politikusok alkalmanként nyilvános fórumaikon szerepeltetnek is neves értelmiségieket, akkor sem a véleményükre kíváncsiak, hanem csupán azok erkölcsi tőkéjét kívánják a maguk számára kamatoztatni. Kivételt ebből a szempontból csak két korszak képez. Az első a Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége alatti időszak, amikor a már idézett liberális értelmiség első vonala Gyurcsány közvetlen közelébe kerülve átmenetileg visszaszerzi korábbi társadalmi befolyását, sőt valamennyire még erősíti is azt: eme értelmiségiek a homályos, gyenge identitású miniszterelnök első számú vonatkoztatási csoportjaként funkcionálnak. Vagyis Gyurcsány elsősorban nekik akar megfelelni.
A második ilyen korszak a CEU 2017 eleji megtámadásával veszi kezdetét: akciójával a szélsőjobboldalivá vált Orbán Viktor és csapata a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra helyi reprezentánsával akar leszámolni. De általában is minden mással, ami értelmiségi. A szinte azonnal kirobbanó nemzetközi tiltakozás ezért (is) nem csupán a „szuperstruktúra” ellencsapása, hanem a pozícióját már jó ideje folyamatosan gyengülőnek érzékelő globális értelmiség megszerveződési kísérlete és erődemonstrációja is.
Az értelmiségi befolyás szinte folyamatos gyengülése mellett az értelmiség helyzetét tekintve fontos különbség mutatkozik a baloldali liberálisok és a jobboldaliak uralta időszakok között: a „ballib” politikai erők – az előbb említett kivételtől eltekintve –, bár egyre inkább „átnéznek” az értelmiségen, egzisztenciális létfeltételeiben nem fenyegetik azt – még a (később tárgyalandó) rendszerkritikai értelmiségieket sem. A második és harmadik Fidesz-kormány viszont általános támadást indít az értelmiség ellen – legfőbb célpontja a rendszerkritikai értelmiség, melynek több tagját is megfosztja egzisztenciájától. Emellett számos (elsősorban a tudományos ranglétrán való előremenetelt mennyiségi – a természettudományokban szokásos – paraméterekkel szabályozó) eszközzel korlátozza a tudományos kutatói és oktatói szabadságot. A CEU elleni támadás csak csúcsa egy már jóval korábban megindult folyamatnak. Nem beszélve az értelmiség proletáriátusának tekinthető pedagógusok vagy szociális munkások elleni támadásról, melyet „reformjaikkal” megfosztanak a szabad hivatásgyakorlástól (vagyis transzkontextuális és teleologikus funkcióik működtetésétől), és az értelmiségi léthez tartozó egzisztenciától, valamint a tanítás alapfeltételét jelentő tárgyi és anyagi feltételektől.
A különbség nem vezethető le a kétfajta politikai erő tagjainak eltérő érzületéből, annak döntően hatalomszerkezeti oka van: a „ballibek” alatt a késő-kádári technokrácia, (majd a techno-burzsoázia) és a nagyburzsoázia alkotják a hatalom domináns csoportját, amelyek – mint a „szuperstruktúra” által is támogatott gazdasági hatalmi aktorok – elég erősek ahhoz, hogy ne kelljen érzékenynek lenniük az esetleges értelmiségi kritikákra vagy támadásokra. Ezért alárendelt pozícióban lévő pártjaik is toleránsak az értelmiség irányába. A Fidesz vezette kormány azonban a korábban domináns csoportok fölé kíván kerekedni, mely szükségképpen csakis korlátozott hatékonyságú vállalkozás lehet: egy gazdasági hatalmi centrumokkal szembeforduló, azokat kordában tartani kívánó politikai hatalom ereje csak jóval labilisabb lehet, mint egy olyan politikai hatalomé, melyet eme centrumok uralnak, pontosabban támasztanak alá. Ráadásul a Fidesz vezette kormány külső támogatottsága is gyenge, szinte csak Oroszországra korlátozódik. Vagyis a Fidesz uralta főhatalom a látszatok ellenére gyengébb, mint a „ballibek” – de valójában a „szuperstruktúra” és a burzsoázia valamint azok szószólói – által dominálté. És a Fidesz-kormány értelmiség-ellenessége éppen ebből a gyengeségből fakad: az értelmiség puszta létét fenyegetésként éli át, tartva attól, hogy ha az szembefordul vele, nem nagyon lesz olyan, aki megvédje. Biztonsági okokból tehát az értelmiséget ki kell iktatni – és emellett létre kell hozni a hozzá lojális írástudókat. Nem véletlen, hogy ezt a feladatot a hatalmi konglomerátumon belüli (Orbán Viktor utáni) legerősebb szereplőre, a nemzeti-konzervatív Matolcsy György jegybankelnökre bízzák, aki az MNB alapítványokhoz kötődő pénzforrások segítségével „saját” értelmiséget kíván gründolni.
A hatalomhoz hű értelmiség kitermelésére irányuló kísérlet azonban – mint azt a CEU-ügy kapcsán látjuk, amikor is számos jobboldali értelmiségi is tiltakozik az egyetemet ért támadás ellen – kétélű fegyver lehet: bármely értelmiséginek, értelmiségi csoportnak funkcionális okokból csak nehezen megjósolható, sőt kiszámíthatatlan a hatalomhoz való viszonya.
Értelmiségi szerepek a jóléti kapitalizmusban és a globális újkapitalizmusban
Kitágítva horizontunkat, most már azt a kérdést fogjuk vizsgálni, hogy van-e, és ha igen, milyen az „útja” az értelmiségnek a jóléti kapitalizmusból a globális újkapitalizmusba való átmenet során, majd utóbbi egzisztálásának máig tartó korszakában. Ezt az utazást azon a szálon haladva követjük nyomon, hogy az idők változása során milyen jellegzetes értelmiségi magatartásminták rajzolódtak és rajzolódnak ki, ismét csak abból a szempontból, hogy azok mennyiben felelnek meg az értelmiségről a bevezetőben felvázolt kritériumoknak. A magyar félperiféria értelmiségének szerepkészletét ebbe a keretbe ágyazva fogjuk elemezni.
A jóléti kapitalizmus klasszikus értelmiségi magatartásmintáját a Sartre-féle társadalmilag elkötelezett, küldetéses értelmiségi testesíti meg. Ilyen Bourdieu is, akinek életművét elemezve Fáber Ágoston (2016) helyesen állapítja meg, hogy abban a tudományos és politikai mozzanatok szerves egységet alkotnak: tudományos attitűdjéből és elméletéből az őt ért bírálatok ellenére szinte egyenesen következik, szinte egyenesen levezethető kései politikai szerepvállalása, kiállása a szegények és elesettek ügye mellett.
Ez az eredendően orosz értelmiségi szerep akkor tud nyugaton és elsősorban Európában gyökeret verni, amikor a második világháborút követő gyors gazdasági növekedés bázisán, és nem utolsósorban a Szovjet Birodalom mint rivális létezésének következtében, valamint a szociáldemokraták által vezette szakszervezeti harc eredményeként ezeken a tájékokon is jelentősen kiszélesedik az állami redisztribúció – melynek áldásos hatását az értelmiség is élvezi. Két szempontból is: egyrészt a modern redisztributív társadalmakban a hatalom élénken érdeklődik az általa közvetlenül nem érzékelhető társadalmi viszonyok iránt – nem csak a hatalom megtartása vagy kiterjesztése céljából, hanem mert a redisztribúció rendszere valamiféle tervezés nélkül működésképtelen. Ezt láttuk a létezett szocializmus viszonyainak bemutatásakor is: ott annyiban volt speciális a helyzet, hogy szinte teljességgel hiányoztak a társadalmi részérdekeket becsatornázni, artikulálni képes mechanizmusok és intézmények. Bár a jóléti kapitalizmusban utóbbiak nagyon is léteznek, a „teljes” társadalmi valóság hatalom általi megismerhetőségének funkcióját önmagukban nem tudják betölteni. Márpedig a jóléti kapitalizmusban mint redisztributív rendszerben szintén szükség van valamiféle tervezésre – ha nem is olyan mélységűre, mint amilyen a létezett szocializmusban funkcionált. (A konvergencia-elmélet akkori híveinek sok szempontból igazuk volt).
Másrészt a gyors gazdasági növekedés bázisán volt miből újraelosztani (a redisztribúció kiszélesedésére részben emiatt kerülhetett sor), jelentős anyagi források állhattak ezért rendelkezésre a Bourdieu által definiált tudományos mező táplálására.
Ezek a tényezők viszonylag stabil egzisztenciát és erős hatalmi befolyást biztosítottak az értelmiség számára. Virágozhattak a társadalomnak a hatalom által nem érzékelő finomszövetét feltáró empirikus társadalomtudományok, de az értelmiség teleologikus funkciójára és transzkontextuális, belül értékdemonstráló és célkitűző tudására is nagy kereslet mutatkozott – mind a hatalom, mind a gyors növekedésből származó feszültségeket érzékelő társadalom részéről. Bourdieu eme időszakban „tetőződő” munkássága tükrözi is az empíria és az elmélet, valamint az utóbbitól elválaszthatatlan teleológia és transzkontextualitás egyidejű igenlését: elméletalkotást nem tudott elképzelni valamiféle empirikus bázis nélkül, mint ahogy az „objektív valóság” megismerését is csak tudatosan alkalmazott elméleti iránytű segítségével tartotta lehetségesnek. Az értelmiség kapitalizmusbeli virágkora volt ez, melyben a rendszer keretein belül megvalósítható legnagyobb szabadságot élvezete: az egzisztenciájáról jórész gondoskodó állam legalábbis a valóban jelentős értelmiségieket nem tartotta szoros pórázon.
Mindazonáltal nyilvánosságbeli szerepét egy tökéletlenül működő, manipulált monopolpiac igazolta vissza, mely a klasszikusan értelmezett értelmiségi szerephez szorosan nem kötődő kommunikációs készségeket követelt. Valamint, legalábbis valamennyi, alkalmazkodást a burzsoázia finanszírozta médiák által manipulált közízléshez – panaszkodott is emiatt sokat Bourdieu. Csak a tudományos mezőben és a médiumok világában kiemelkedő pozíciót elérőknek volt módjuk arra, hogy alkotói tevékenységük során és a nyilvánosságban tökéletesen önmagukat adhassák. Azok az értelmiségiek, akik ezeknek a kritériumoknak nem feleltek meg, de legfőképpen azok, akiknek baloldalisága a kapitalista rendszer radikális tagadásában öltött testet – amint arra Szelényiék is rámutattak – egymástól is elszigetelt gettókba szorultak.
Vagy legalábbis egy, de az idők előrehaladtával egyre nagyobb részük elkezdett proletarizálódni: az állami redisztribúcióhoz kapcsolódó tervező munka során – főként a hatalmi hierarchia kiterjedő középszintjein – sokkal inkább bonyolult csoportmunkára alkalmas technokraták, mint döntően individuális tevékenységet végző értelmiségiek iránt mutatkozott a hatalom részéről kereslet. Az egyre nagyobb és bonyolultabb nagyvállalatok is növekvő keresletet támasztottak az alapvetően a techné princípiumaival rendelkező felső és középszintű menedzserek iránt. Ők munkaerejük áruba bocsátásából éltek, vagyis nem rendelkezhettek szabadon munkatermékük felett – az egyetemi ifjúság Párizsból induló 1968-as lázadását Szelényiék éppen a fiatal értelmiségi aspiránsok proletarizálódástól való félelmével magyarázták.
Az újkapitalizmus kezdetét jelentő, az 1970-es években elinduló és az egész világon végigsöprő neoliberális hullám az 1980-as évek végén a szovjet birodalom felbomlásával tetőződik. Ez fordulatot hoz az értelmiség helyzetében, ezen belül szerepének strukturálódásában is.
A szovjet birodalom felbomlásával nagy erővel kerülnek felszínre a kapitalizmus belső ellentmondásai, és ez mindhárom nagy eszmerendszer – tehát a szocializmus, a liberalizmus és a konzervativizmus – tartópilléreit megingatja: a tervezett társadalmak gondolata megbukott, de a spontán piaci folyamatok is rossz irányba visznek, mivel működésük nyomán kontrollálhatatlan és a piaci versenyt korlátozó óriásmonopóliumok jönnek létre. Az önmagát egyre gyorsító rendszerben alapjaikban inognak meg az öröknek gondolt hitek és értékek – közöttük a felvilágosodás nagy vívmánya, a racionalitásba vetett (elsősorban a szocializmushoz és liberalizmushoz kötődő) hit.
A hitek és értékek elbizonytalanodásának tünete a posztmodern, mely a racionalitás halálának és a világ darabokra szakadásának érzetéből táplálkozik. Az értékvezérelten és racionálisan berendezhető és megismerhető társadalom illúziójának szertefoszlásával pedig alapjaikban inognak meg a korábbi értelmiségi szerepek. Eme megingásban azonban a döntő szerepet az egyre globálisabbá váló tőke határozott ellenérdekeltsége játssza: nincs többé szüksége ideológusokra, pontosabban más típusú ideológusokra van szüksége (miként azt Magyarországon is láttuk).
A Sartre- és Bourdieu-féle küldetéstudatos, ugyanakkor gazdag empirikus tudással felszerelkezett értelmiségiek napja leáldozóban. Helyüket eme magatartásminta kettészakadása nyomán a médiacelebek és szaktudósok veszik át. Mindkét szerep értelmiségi mivolta problematikus.
A médiacelebek betölthetnek teleologikus és transzkontextuális funkciókat, vagyis nyilatkozhatnak a jóról és a rosszról, a „mi a teendő?” kérdéséről, valamint résztudásaikat konvertálhatják egymásra – de állításaikat tilos empirikus adatokkal alátámasztaniuk. Már csak a számukra a médiákban biztosított rövid terjedelem okán is.
Legfőképpen pedig kerülniük kell az árnyalt gondolati megközelítéseket. Debray (1981) szerint a profik az egymástól való elszigetelődéssel növelik az esélyüket arra, hogy előrenyomuljanak a kiválasztottak körébe, anélkül, hogy tekintettel kellene lenniük a visszahatásra vagy visszaigazolásra az értelmiségi körök centrumában. A teljesítmény non plus ultrája a kirekesztődésben, és az elhajlásban áll. Ha el is tűrik még a köröket és társaságokat, csak afféle kívülállásoknak tekintik őket. A tömegmédiák a személységgel dolgoznak, nem a kollektívával, a szenzációval, nem a gondolatisággal, a szingulárissal és nem az univerzálissal.
Ráadásul, mivel teljesítményüket csak egy tökéletlenül működő, erős monopóliumokkal tarkított médiapiac szelektálja és igazolja vissza – vagyis társadalmi legitimációjuk igen bizonytalan –, értelmiségi létük erősen kétséges. Vagy legalábbis sokkal inkább színészek, mint autonóm gondolkodók. Színpadukat kiterjeszti az 1990-es évek közepétől tömegessé váló internethasználat, melynek nyomán globális médiasztárok emelkednek ki. (A magyar társadalom, de legfőképpen a magyar médiumok tekintélyelvűségére utal, hogy nálunk azokból válhat a legnagyobb eséllyel médiaceleb, akik a politikai rendszerváltás során vagy azt követően magas politikai pozíciót töltöttek be, vagy hazatérő „külföldre szakadt hazánkfiai”).
Velük szemben elefántcsonttoronyban élnek a pozitivista szaktudósok, akiknek semmi más céljuk nincs, mint a magas impakt-faktorú globális szakfolyóiratokban való minél gyakoribb jelenlét és az azokban regisztrált hivatkozások gyűjtése. Elméletalkotás csak körük centrumkapitalista országokban élő legtekintélyesebbjei számára engedélyezett. Némi túlzással ez a világ olyan „kádertemetőknek” tekinthető, ahová a hatalom – elsősorban a globális tőke, pontosabban legfőbb intézménye, a „szupersrtuktúra” – száműzi a tényleges vagy potenciális küldetéstudatos értelmiségieket.
Ők alkotják az egyetemi oktatók és kutatóintézeti munkatársak derékhadát. Fő funkciójuk a politikai elit és a burzsoázia számára szükséges szakemberek folyamatos utánpótlása és ezzel párhuzamosan a fiatalok közéleti érdeklősének, aktivitásának eliminálása – vagyis a fiatal értelmiség már korábban megindult proletarizálódásának biztosítása. Teleologikus és transzkontextuális funkciót nem töltenek be, és mivel nyilvánosságuk is igen korlátozott, legitimitásuk is igen gyenge lábakon áll. Ráadásul az ő világuk a nagy, döntően nemzetközi projektek világa, ahol azután végképp nincs szükség autonóm, elmélyült munkára. És főként nincs szükség nyilvános „okoskodásra” (Habermas, 1971) sem. Mindezért sokkal inkább technokratáknak – a „szuperstruktúra” és a nemzeti hatalmi elitek technokratáinak –, mint értelmiségieknek tekinthetőek. (Magyarországon az értelmiség technokratizálása, technokratizálódása különösen a Fidesz 2010-es választási győzelme után válik erőteljessé, mivel – mint arról szó volt – az új, korábbiaknál erőteljesebb aspirációkkal fellépő politikai elit jóval gyengébbnek, ezért az értelmiség által sebezhetőbbnek érzi magát, mint a hatalom korábbi domináns csoportját alkotó burzsoázia).
A még inkább kiterjedő és globalizálódó nagy gazdasági szervezetek növelik keresletüket a bürokráciájukban és kutatóhelyeiken foglalkoztatott diplomások iránt. Ezek egy része menedzseri pozíciót tölt be (felső rétegük a burzsoázia része) másik része pedig már nyersen proletárnak tekinthető: közülük legalábbis azok, akik nemcsak, hogy kizárólag munkaerejük áruba bocsátásából élnek, de sem teleologikus, sem transzkontextuális funkciót nem töltenek be, és semmilyen formában nem rendelkeznek munkatermékük felett.
Azzal párhuzamosan, ahogy a küldetéstudatos, feladatát autonóm módon kitűző és egzisztenciálisan viszonylag független értelmiség közéleti befolyása csökken, szárba szökkennek a think-tankek (ezek már korábban is léteztek, de szerepük most erősödik), melyek döntően a politikai elit szükségleteit elégítik ki. Ezeknek az agytrösztöknek, tanácsadó testületeknek az alkalmazottai akkor is a hatékonyság – a politikai hatékonyság (tehát nem a társadalom szempontjából értelmezett politikai jó és rossz) – iránytűje alapján végzik tevékenységüket, amikor munkatermékükkel a nyilvánosság előtt is megjelennek. Ennek alapja az, hogy alapítványaikat döntően a politikai pártok és a burzsoázia finanszírozza. (Utóbbi részvétele biztosítja többek között burzsoázia befolyását a politikai pártok irányvonalára és döntéseire – hacsak nem dominanciáját azok felett). Mindennek alapján az ezekben a szervezetekben dolgozó diplomások technoértelmiségieknek tekinthetőek. Jól mutatja a Bourdieu-féle értelmiségtől való különbségüket, hogy a társadalom, a társadalmi folyamatok csak abból a szempontból jelentik kutatásaik, elemzéseik tárgyát, amennyiben azokban feltárulnak a választópolgárok politikai preferenciái, és ennek alapján megtervezhetőek és alakíthatóak a politikai pártoknak feléjük sugárzott üzenetei. Természetesen a think tank-eknek is megvannak a globális változatai, melyek azonban döntően a globális nagyburzsoázia döntéseinek megalapozását célozzák: ilyenek többek között a nagy nemzetközi hitelminősítő szervezetek.
A közvetlenül az egyes emberekkel vagy azok kisebb csoportjaival foglalkozó humán értelmiségiek – pedagógusok, szociális munkások stb. – helyzetének alakulásáról hiányosak a nemzetközi szintű ismereteim. Hipotézisem szerint pozícióik differenciálódnak: az újkapitalizmus terjedő autokrata modelljeiben (miként Magyarországon), önállóságukban, alkotó, kreatív tevékenységükben erősen korlátozottak, ezért teleologikus és transzkontextuális funkcióikat nem gyakorolhatják. Ők is proletarizálódnak – egzisztenciális létfeltételeiket tekintve is. Az újkapitalizmus demokratikus hagyományokat még őrző változataiban – döntően az észak-európai országokban, melyek versenyképességüket nem az olcsó és kevéssé képzett, hanem a magas tudástőkével rendelkező, és jó mentális és fizikai állapotban lévő munkaerőre alapozzák (bővebben lásd. Pogátsa Zoltán, 2016) – legalábbis egyes csoportjaik autonómia-lehetőségei még bővülhetnek is, és társadalmi presztízsük valamint egzisztenciális helyzetük is egy erős „középosztályi” szintet érhet el.
A fent vázolt szerepek az értelmiség megrendüléséből, szétszakadásából születő ideáltípusok, igen gyakori a kevert stratégiák alkalmazása: lehet valaki például szaktudós, aki alkalmanként népszerű publicisztikákat ír, miközben ezekkel párhuzamosan tanácsadói munkát végez valamilyen think tank-ben. A keveredés különösen Kelet-Európában és más félperifériákon gyakori, ahol a több lábon állás súlyos egzisztenciális kényszer is. Ennek a helyzetnek a kiéleződése a szellemi vállalkozó megjelenése, aki tudására mint a legkülönfélébb piacokon megforgatandó és kamatoztatandó tőkére tekint – bár egy más metszetben (és egy magyar ifjúságkutatásom során ezt láttam) inkább pontosabb lenne szellemi kényszervállalkozónak tekinteni: elsősorban azokban a térségekben, ahol a diplomások számára ez az egyetlen stratégia kínálkozik.
A hol készségesen vállalt, hogy kényszerű szerepkeveredés súlyos identitászavar forrása – de ebben az identitászavarban az újkapitalizmus korábban érintett válságos jellege is kifejeződik: nem látszik immár mód a világ megjavítására, és a tét nélküli gondolkodás a kultúra és a kultúrát létrehozók hanyatlásában is kifejeződik.
Bár a Bourdieu-féle kritikai értelmiségi szerep vonzereje és jelentősége halványul, eme magatartásminta – nem ritkán az előbb ismertetett magatartásmintákkal összefonódva – továbbra is funkcionál.
A nemzeti-konzervatív kritikai értelmiség jól érzékeli a globalizálódó újkapitalizmus teremtette feszültségeket, de azokat elsősorban mint a hagyományos értékek – nemzet, család stb. – erodáló erejeként artikulálja. Az újkapitalizmus bajait a nemzetállami keretek erősítésével kívánná orvosolni, ezért jelentősége manapság – amikor a 2008-as világgazdasági, majd a 2015-től tetőződő menekültválság következtében szerte a világon erősödik a nacionalizmus és a szélsőjobboldal – növekedésnek indulhat. Legitimitásának forrását egyik oldalról a globális tőke által, másik oldalról az autoriter politikai elitek által megvezetett – végső mentsvárként a nemzetállami keretekben és családjukban megkapaszkodni vágyó és akaró – társadalmi csoportok visszajelzései jelentik.
A liberális kritikai értelmiség vezérlőcsillagát az emberi jogok, a jogállamiság és a szabadpiac értékei jelentik, ezeket az értékeket kéri számon a „létező kapitalizmuson”. Ezeket kívánja megerősíteni és kiterjeszteni. Elsősorban azokban az országokban, térségekben van manapság jelentősége, amelyekben az újkapitalizmus bajaira való válaszkísérletként autoriter politikai rezsimek jöttek létre. Ezeken a helyeken kritikai szerepük a leglátványosabb: mivel a liberalizmus az erősek ideológiája, ők, vagyis a legerősebbek tudnak leghatékonyabban küzdeni a kapitalizmus tekintélyuralmi változata ellen. Ők meg tudnak szerveződni, az autoriter hatalom által elnyomott gyengék nem. Bár sokszor szociálisan is érzékenyek és szegénypártiak, a szegénység strukturális okaival – ezen belül a gazdagság, gazdagodás és szegénység, elszegényedés szoros összefüggésével – nem kívánnak szembenézni. Mozgalmaikban elsősorban önmagukat reprezentálják, képviselik. (Mindezt látjuk a mai Magyarországon is). Globálisak, globális pozícióikat döntően a „szuperstruktúra” biztosítja, gyenge társadalmi legitimitásuk a szabadság értékét mindennek fölé helyező, döntően fiatal értelmiség, technokrácia és burzsoázia visszajelzéseire korlátozódik.
A szocialista vagy baloldali kritikai értelmiség rendszerkritikai funkciót tölt be, vagyis a kapitalizmusból mint a tőkelogika által áthatott társadalmi struktúrából vezeti le az elnyomást, a kizsákmányolást, a szegénységet és az elidegenedést. Ebből adódik gondolkodásának paradoxonja is: többnyire nem ad választ arra a kérdésre, hogy ha a rendszer uralkodó logikája minden létszférát áthat, akkor hogyan, milyen erők által lehet abból kitörni – márpedig tevékenységét ennek a célnak a jegyében folytatja. Helyzetét nehezíti – a kritikai gondolkodók leggyengébb aktorává teszi őket – hogy ex lex helyzetben van: a globalizált, de az elnyomottakat, kizsákmányoltakat továbbra is erősen megosztó világban a baloldal már nem lehet nemzeti, de még nem lehet nemzetközi sem. (Ezt mutatja egyfelől a még most is zajló görög tragédia – mely nemzetállami szintű kitörési kísérlet volt, még csak nem is a kapitalizmusból mint átfogó rendszerből, hanem csupán annak neoliberális változatából – másfelől a 2000-es években induló globalizációkritikai mozgalmak lehanyatlása).
Egyes kiemelkedő, főként pedig a közízléshez legalább valamennyire alkalmazkodó tagjait a burzsoázia és a politikai elitek eltűrik, sőt adott esetben még támogatják is – ha másért nem, hát azért, hogy erejüket bizonyítsák. (Persze gyakran lelik bennük szórakozásukat is). De ezeket is főként csak akkor, ha „globalizálódnak”, vagyis – mint például Zižek – globális színtereken (is) fellépnek, melynek széles nyilvánossága valamennyi legitimációt és védelmet jelent számukra. Többségük azonban még inkább kicsiny gettókba szorul, egzisztenciája bizonytalan, társadalmi visszaigazolása rendkívül gyér, hiszen azon társadalmi alanyok érdekeit szólaltatja meg, akik eme érdekeiket vagy fel sem ismerik, vagy legalábbis nincs erejük azok mentén megszerveződni. Szeretnének az elnyomottak Gramsci-féle szerves értelmisége lenni, erre azonban igen csekélyek a lehetőségeik. Társadalmi legitimációval ezért alig-alig p rendelkeznek. (A rendszerkritikai értelmiség Magyarországon különösen gyenge: a politikai rendszerváltás után először a szélsőjobboldal és annak értelmisége, másodszor a liberális értelmiség „lopta el előle a show-t”: 2006 őszén az előbbi volt, 2014-től pedig utóbbi képes több hullámban kanalizálni a társadalmi elégedetlenséget). Ebből adódóan baloldali kritikai értelmiségi szerepre manapság csak döntően azok vállalkoznak, akik hajlamosak az önsorsrontásra, tehát valamiféle lelki devianciával rendelkeznek.
Régi-új kihívások és az értelmiség jövője
De hogyan szövik át az informatikai robbanás, az internet majd a közösségi site-ok a fent vázolt világot?
Benjamin R. Barter (1994) több mint húsz éve a következőeket írta erről: „Engem nem a dzsihád vagy a McWorld érdekel, hanem a kettőjük közötti kapcsolat. Mivel magyarázható, hogy két nemrég megjelent kiadvány (Zbigniew Brzezinski könyve az etnikai nacionalizmus által okozott ’globális zűrzavarról’ és Kelvin Kelly könyve a számítógépekről és a ’neobiológiai civilizáció’ megjelenéséről: az egyik a dzsihadról, a másik a McWorldről ugyanazt a címet viseli: Out of Control. Lehetséges, hogy a dzsihád és a McWorld közös vonása az anarchia? A közös akarat hiánya, a jog által szabályozott tudatos és együttes emberi irányítás – a demokrácia – hiánya?” (i.m. 34-35 o.)). Napjaink facebook-világában pedig már Tallár Ferenc (2015) nyomán a Mű, a Szerző és a Szubjektum eltűnése is vizionálható. Ez azt jelenti, hogy a közösségi site-ok szövegáramát olyan sokan írják, hogy első látásra már meg is szűnt a számon kérhető entitással és identitással rendelkező alkotó szubjektum és alapfeltétele, az önálló mű. Ez az ára annak, hogy ez a világ mindenki számára lehetőséget teremt a megnyilvánulásra. De ebből sem anarchia, sem demokrácia nem következik.
Barabási László (2003/2002/) bebizonyította, hogy az internet világa kizárja az egyenlő esélyeket. A hálózatban központok és perifériák vannak, melyek viszonyában az előnyök és hátrányok folyamatosan halmozódnak. Ugyanez vonatkozik ezen belül a Facebookra és társaira is: csak kivételes esetekben sikerülhet kizárólag innen indulva véleményvezérré válni, ezen világ hierarchiájának csúcsán a globálisan vagy országosan nagy, szerkesztett médiumokban celebpozíciókat elérő, tehát már eleve nagy ismertségnek örvendő személyek állnak. Mindazonáltal, miután a Facebookon „mindenki fenn van”, és a technikai lehetőségek szintjén mindenki mindenhez hozzászólhat, ez az instrumentum valamelyest gyengíti a korábbi értelmiségi szerepek szétválását, vagyis erősíti az ideáltipikusan felvázolt értelmiségi szerepek keveredését – de a Facebook-profil „csináltsága”, labilitása, kétes hitelessége miatt a gyengülő értelmiségi szerep és identitás leépülését is. Tallár víziójában tehát a jelen pillanatot tekintve van igazság.
Eddigi történetünk a gyengülő, önmagát feladni kénytelen vagy gettósodó értelmiségiéé. De vajon a folyamat irreverzibilis-e? Az értelmiség útja tényleg a semmibe vezet?
Válaszom bizonytalan.
Az értelmiség soha nem volt annyira labilis, szerep- és identitászavaros, mint jelenünkben – de soha nem is volt annyira szükség a folyamatokat a teleológia és a transzkontextualitás jegyében értelmező szerepére, mint ma és amint a közeljövőben az várható. A kihívást legközvetlenebbül a Big Data jeleníti meg. Éber Márk Áron (2017) Han gondolatmenete nyomán a következőképpen fogalmaz: „A Big Data roppant adathalmazai önmaguktól nem szólalnak meg, nincs nyelvük. A Big Data mindent megőrizhet ugyan, az elemző figyelme azonban ugyanúgy szelektív, ahogyan az őröké (a szerző itt Foucault börtön-hasonlatára utal – kiemelés Sz. E.). Az elemzőnek kell kérdéseket feltennie, adatokat leválogatnia, kiválasztania és csoportosítania, kategóriákat létrehoznia, adatokat és folyamatokat ezek alá besorolnia, együttjárásukat vizsgálnia, tendenciákat azonosítania. Önmagától semmit sem ’mond’, az adatok tengere önmagában semmit sem ’mutat’. A Big Data távolról sem önműködő megfigyelési rezsim. Ahogy a panoptikumban szükség van börtönőrre, úgy a Big Datához is nélkülözhetetlen az elemző. (i.m. 197-198 o.).
Vagyis a Big Data megfigyelési rezsim (is). És az értelmiség nem hagyhatja, hogy a megfigyelők kizárólag a burzsoázia és a politikai elitek ügynökei legyenek, akik azért „figyelnek”, hogy a manipuláció immár testre szabott eszközeit még és még hatékonyabbá fejlesszék. Itt tehát adódik egy értelmiségi feladat, betöltését azonban már jó ideje korlátozza az értelmiség autonómiájának jelentős korlátozása és tekintélyének elporladása. Ezek visszaszerzése – amint azt Bourdieau már 1996-ban meghirdette – kollektív és globális misszió: „Az intellektuelek közös cselekvéseinek arra kellene irányulniuk, hogy megszerezzék vagy visszaszerezzék az autonómiát szavatoló vagy védelmező eszközöket. Ez a cselekvés, melyet nevezhetünk korporatistának, nem öncélú. Azért van rá szükség napjainkban, mert a művészek, írók és tudósok egyre inkább úgy találják: kizárják őket a dolgok – kiváltképp a saját illetékességükbe tartozó dolgok – nyilvános megvitatásából” (i.m. 5. o.).
Bourdieu programját értelmezhetjük úgy is, mint kísérletet az értelmiség rendies szerveződésének visszaállítására, megerősítésére és globálissá tágítására. Ennek keretében felfoghatjuk úgy is, mint az értelmiség utolsó próbálkozását hatalmi befolyásának visszaszerzésére – tehát érdekérvényesítési eszközeként is. Nos, az értelmiségnek valóban elemi érdeke hatalmi befolyásának fenntartása – de nem korlátlan kiterjesztése. Magunk is láttuk, hogy a létezett szocializmus felbomlásának idején extrém hatalmi törekvései önnön öngyilkosságába torkollottak: amikor az értelmiségi hatalom politikaivá válik, immanens sajátosságával kerül szembe, ezért elporlad. Mindazonáltal az értelmiség számára – ha szerepe fennmarad – a teljes hatalomnélküliség állapota soha nem jön, jöhet el: ez a hatalom bonyolult hatásmechanizmusokon keresztül fejti ki erejét, és célja, pontosabban funkciója a társadalom, vagy valamely „társadalmi rész” önreflexiós és prezentációs szükségletének kielégítése.
Igen ám, de mi van akkor, ha – mint jelenleg – a társadalom és annak részei – osztályok, rétegek, csoportok, család – már annyira atomizálódtak, hogy már-már megszűnt létezésük, ezért önreflexiós és prezentációs igényeik sem funkcionálnak többé?
Nos, akkor az van, amit most látunk: a széttöredezett nyilvánosságot a saját személységüket, szubjektivitásukat árúba bocsátó médiacelebek és lájkvadászok uralják. Azért tehetik ezt meg, mert az egyre magányosabb, érzelmileg (is) elszigetelt egyének szubjektivitás-igényeit elégítik ki – legalábbis egy-egy pillanat erejéig.
Vagyis időnk nem a racionálisan, árnyaltan elemzők és valós alternatívákat megfogalmazók ideje – tehát nem az értelmiségéé. És amikor azt írtam, hogy a különösen a Big Data uralmának idején elemzőkre, vagyis értelmiségiekre szükség van, akkor ez vajon nem felhívás-e a szükségletek feletti diktatúrára? És bizony az értelmiségnek – legalábbis csírákban – a hatalmiak mellett vannak kifejezetten diktatórikus hajlamai is, hiszen lehetnek bármily demokratikus nézetei, tevékenységének fő terepe, a tudomány nem a demokrácia világa: a tudományos igazsághoz nem demokratikus konszenzus révén vezet út, az igaz és hamis tény vagy elmélet kérdésében nem a többség dönt – gyakorta csak egyetlen személy állításai relevánsak a többiekével szemben.
Belátom, gondolatmenetemnek valóban lehet olyan olvasata, hogy itt nincs másról szó, mint az értelmiség diktatórikus ambícióinak ismét csak a társadalmi szükségletek köntösébe öltöztetett és újjá varázsolt ideológiájáról. De – és most mégis csak gyakorolva transzkontextuális funkciómat – vajon jó-e az embereknek abban az állapotukban lenni, amelyikben most vannak? Amikor az egyenlőtlenségek olyan mértékűvé növekedtek, amely már a fékez bármiféle gazdasági előrehaladást. Amikor a teljes ökológiai katasztrófa minden nappal közelibbé válik. Amikor az erősödő bizonytalanság és elmagányosodás következtében a mentális megbetegedések lassan a leggyakoribb és legveszélyesebb kórrá válnak a világban.
Megkockáztatom a választ: nem jó. Nem jó irányba mennek a dolgok. Ugyanakkor – amint azt többek között a CEU-ügy kapcsán láttuk, amelyet reményeim szerint mélyebb társadalmi rétegek megmozdulása követhet – mintha talán ismét meglódulna a globális civil társadalom megszerveződése. És ha az működni fog, akkor az értelmiségnek ismét lesz társadalmi bázisa és a mainál erősebb legitimitása, melynek alapján visszanyerheti önazonosságát. Sőt a folyamatot maga is katalizálhatja, még ma létező, megingott állapotában is. Másrészt a globális civil mozgalmakban lehet elég erő, mely visszafogja értelmiségének hatalmi ambícióit és törekvéseit, ha azok az égig akarnának nőni.
Vajon így lesz? Vagy ez csak egy vesztét érző értelmiségi utolsó reménye? Közösen kell majd ezen elgondolkodnunk.
Szalai Erzsébet (Budapest, 1948) szociológus, az MTA doktora, egyetemi tanár. Többek között Akadémiai díjas (1998), Bibó István díjas (2000), Polányi Károly díjas (2002) és Hazám díjas (2016).
Akadémiai és egyetemi állásaiból 2010-2011-ben eltávolították.
Főbb kutatási területei: a létezett szocializmus, az újkapitalizmus, globális és lokális hatalmi viszonyok, különös tekintettel a burzsoázia és a csúcsmenedzserek szerepére, az újkapitalizmus társadalomlélektana, értelmiségi szerepek, magyar munkásság.
Irodalomjegyzék
- Barbási Albert László (2003/2002/): Behálózva. A hálózatok új tudománya. Budapest: Magyar Könyvklub.
- Barker, R. Benjamin (1994): Piac vagy demokrácia. In: Mozgó Világ, 11. sz. 25–38. o.
- Bourdieau, Pierre (1996): Az egyetemesség szószólói – az értelmiség szerepe a modern világban. Lettre Internationale. 20.sz. 2-5.o.
- Bozóki András (1997): Mozgalmi-értelmiségi politika a rendszerváltás után: A Demokratikus Charta. Politikatudományi Szemle, 6.évf. 1. sz. 98-135. o.
- Debray, Regis (1981): Voltaire verkaftet man nicht. Die Intellektuällen und die Macht in Frankreich. Hohenheim, Köln-Löwenich.
- Éber Márk Áron (2017): A lelkünkben duruzsoló hatalom. Pszichopolitika, neoliberalizmus és a hatalom új technikái. Eszmélet, 113.sz. 190-199. o.
- Fáber Ágoston (2016): Pierre Bourdieu „Politikai fordulat”. Cselekvések, politika és kritika Bourdieu társadalomelméletében. Budapest: kézirat.
- Habermas, Jürgen (1971): A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest: Gondolat Kiadó.
- Konrád György – Szelényi Iván (1989): Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest: Gondolat Kiadó.
- Pogátsa Zoltán (2016): Magyarország politikai gazdaságtana. Az északi modell esélyei. Budapest: Osiris.
- Szalai Erzsébet (1994): Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. Budapest–Szombathely, Pesti Szalon Könyvkiadó – Savaria University Press.
- Szalai Erzsébet (1998): Feljegyzések a cethal gyomrából. A kulturális elit válsága és az értelmiség dilemmái. In: Az elitek átváltozása. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.
- Szalai Erzsébet (2000): Értelmiségi szerepek az ezredvégen. In: Ezredváltó dilemmák Magyarországon. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó. 12–26. o.
- Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest: Aula Kiadó.
- Szalai Erzsébet (2004): Az első válaszkísérlet. A létezett szocializmus – és ami utána jön… Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.
- Szalai Erzsébet (2006): Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet… Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.
- Szalai Erzsébet (2008): A kelet-európai átalakulás nagy kérdései és az értelmiség. Politikatudományi Szemle XXVII. évfolyam. 2008/3. 111–126. o.
- Szalai Erzsébet (2008): Rendszerváltás és az értelmiség útja… Merre is? Politikatudományi Szemle XXVII. évfolyam. 2008/3. 161–172. o.
- Szalai Erzsébet (2011): Koordinátákon kívül. Fiatal felnőttek a mai Magyarországon. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.
- Szalai Erzsébet (2014): Autonómia vagy újkiszolgáltatottság. Budapest: Kalligram Kiadó.
- Tallár Ferenc (2015): Az áramlások terében. Budapest: Liget Műhely Alapítvány.
