Akik vagyunk
Bartók Krusovszky Akik már nem leszünk sosem című regényéről írt kritikájában elmarasztalja a kötetet, többek között azért, mert szövege kizárja azt a lehetőséget, hogy az olvasó is hozzá tudjon tenni, hogy olvasása bármilyen mértékben konstruktív feladat legyen. Valóban, az automatikusan, gépszerűen működő szöveg egy olyan masinéria képzetét kelti, amely aprólékosan megtervezett és összeállított (véletlenül sem barkácsolt), viszont bizonyos értelemben már nem irodalom.[1] Nagy kérdés azonban a Jerikó épüllel kapcsolatban, hogy nem válik-e maga is gépszerűvé tudományos-poétikus szövegével, amely gyakran nem csak súrolja, de át is lépi az érthetőség határát. Ha a beszélő bizonyos helyeken valamiféle „elmegépként” működik, amely befogadhatatlan szöveget termel, az másik oldalról, de pont ugyanolyan problémás megoldásnak tűnik. Természetesen mindkettő lehet érvényes szerzői gesztus. Az Akik már nem leszünk esetében azonban ez valószínűtlen, Bartóknál pedig, amennyiben művét úgy tekintjük, mint egy érvényes megszólalásmódra való kísérletet (bár ez az előfeltételezés megkérdőjelezhető), káoszba fulladása tulajdonképpen a kudarcát jelentené?
Mivel a szöveg egy harmincötéves író és tudós teljes tudását, és gyermekkorának borzasztó tapasztalatait felhasználva próbál valamilyen ma is érvényes megközelítési módot (a legjobb értelemben véve) kiszenvedni, szövedéke töredékes, sok helyen érthetetlen, legalább is az értelem síkján befogadhatatlan, és csak a végén kap kérdéses toldozást a függelékként csatolt öninterjúban. Ez számos, az olvasó által addig csak sejtett, kapargatott, bizonytalan koncepcióként élő problémát nevesít és magyaráz el. Nem kell – talán nem is lehet – mindennel egyetértenünk, mindent elfogadnunk, amit a kérdező vagy az interjúalany állít, mégis, alapvetően befolyásolja a mű olvasatát, hogy meggyőző értelmezést és konkrét életrajzi adatokat kapunk a szerzőtől. Az appendix számos kérdést vet fel. Elsőként természetesen, hogy milyen módon része a műnek, és így mennyire tekinthető értelmezésnek. Nem megkerülhető, hogy elfogadhatók-e állításai. És jelentheti-e az önértelmezés, önfelfejtés azt, hogy valami mást fontos elmondanunk a kötetről, és nem az interjúban magyarázott részekkel foglalkozni – a megismerés lehetősége, ki az elbeszélő, terápia-e a traumairodalom stb. –, vagy pont azokra a problémákra kell koncentrálni, amikre szöveg is reflektál. Azonban az öninterjú legfontosabb szerepe, hogy eldönti a mű olvashatóságának kérdését. Egy gesztus a befogadó felé, egyfajta kéznyújtás. Támasztékot ad, igaz ugyan, hogy mindent és mindenkit megkérdőjelezve, mégis lehetőséget ad a szöveghez való kapcsolódásra, természetesen a világ megmozdítását lehetővé tévő szilárd pontot is beleértve. Önellentmondásosnak tűnhet ez, de tényleg nem az számít, hogy mennyi valós információt vagy értelmezési lehetőséget kapunk a szerzőtől, hanem hogy felénk fordul.
Ugyanakkor a kérdés az, hogy a szöveg önmagában is működik-e, az odafordulásnak is csak akkor lehet értelme. A korpuszhoz nyúlva először a szóviccek, a mindent átjáró undor ütik meg az olvasót, és hogy mennyi teret kap a tudományos-technikai nyelvezet. Bizonyos szempontból az utóbbi kettő ellentéte szervezi a szöveget a továbbiakban is. Egy zárt világ érzékiségre alapuló atmoszférájának kiépítése, illetve bölcsészettudományos utalások és elmélkedések, valamint az egyéb szakzsargonok beemelésének ellentéte működik a szövegben. Születésjelenettel kezdünk: onnan kerül az elbeszélő a mű első feléig egy pesti lakás falai közé, ahonnan, ha ki is szakad egy nyaralás erejéig, valójában nem menekül. Ott az undor, a magány és a gyűlölet által meghatározott élet egy hányásfolt köré szerveződik, amelyet senki nem takarít fel, és ami nem csak a lakásnak ad egyfajta origót, hanem a szöveg világának is központi elemévé válik, mintegy gravitációs erőként szintetizálja a fizikai valóság, a történések többé-kevésbé érthető, bár megszakadásokkal, iteratív módon szerveződő leírását, az érzéki tapasztalatokat, fantáziákat és a velük megjelenő gondolatokat. Vannak még ilyen alapvető, szenzuális pontok a család életében, amelyek újra és újra visszatérnek: az apa bolonyai szósza, a nagyanya zöldséges rántottája, és talán a legfontosabb elem, a hányásfolt.
Látható, ezek az elemek mind a családi étkezéshez tartoznak, és az étkezés mint a család fő szertartása visszatérő elemként működik. Mint fentebb is utaltam rá, a családi univerzum rendkívül zárt, a főszövegben egyetlenegyszer lép más autodiegetikus elbeszélő a színre (61), mégpedig a szeretőjét meglátogató anya. A cirka hatszáz oldalas mű 374. oldalán mondja ki az elbeszélő, csak egyetlen világ van, mégpedig az, ahol mi lakunk. Nem sokkal utána ugyan belépést nyerünk a külső világba is, de a könyv legalább annyira a szülők története is, mint a gyereké. Meglepőnek tűnik, hogy fókuszban álló alakjuk mindennek ellenére homályos marad, nem rajzolódik ki teljesen, de valójában ez illeszkedik a mű logikájába: a megértéssel próbálkozni kell, de lehetetlen.
Ebben a világban nem lehet, mert talán nincs is mit tisztán megmutatni. Ki lehet ugyan mondani, sőt sulykolni a hihetetlen traumákat, érzékeltetni a mindent átjáró viszolygást és reménytelenséget, de ez bizonyos értelemben üres marad; erről a tapasztalatról nem lehet hallgatni, de beszélni sem. Hiába veti valaki papírra, hogy az apja idegen nőkkel közösült előtte, az sem feloldozást, sem megértést nem szül.[2] A kötet e sorok bevezetőjében tárgyalt fegyvertára ugyanakkor a lehetőségekhez képest potens, a kísérlet meggyőzően pozícionálja magát a kortárs magyar nyelvű irodalom irányzatai közt. Élesen elhatárolódik mind a posztmodern vívmányait negligáló – mondjuk így – új történetiségtől, amely igazi történeteket akar mesélni igazi emberekről, anélkül, hogy az írást, a közvetítést, a befogadást, vagy a valóságot problematizálná, de szólni akar valamiről, ezt azonban úgy, hogy szembenéz mindazzal, ami ennek a lehetőségét kikezdi.
Vissza kell még térnünk arra a kérdésre, hogy mit tud adni a szöveg azoknak, akik kevesebb rétegét értik meg. Csak a szűk értelemben vett irodalmi közösség belső ügyeként tud-e kibontakozni vagy? Például, ha azt mondjuk, iszonyú minden angyal (48), az egy Rilke-kutatónak sokféle jelentőséggel bírhat, egy irodalomtudósnak, a világirodalom területén jártas embernek eszébe juthat róla ez-az, a legtöbbeknek azonban így, dekontextualizálva némi borzongó hangulatnál nem sokkal jelenthet többet.[3] Összességében véve azonban úgy látom, hogy legalábbis akkor, ha már valaki erősen elszánta magát arra, hogy elolvassa a könyvet,[4] az megadja rá a lehetőséget/elszánja magát arra, hogy utánajár az utalásoknak. A szöveg, ha fokozatosan is, de egyre érthetőbbé válik. A kevésbé megfogható vagy nehezebben becsatornázható tudományos utalások és eszmefuttatások mellett olyanok is részei a szövegnek, amelyek kifejtetten működnek.[5] Fontos intertextusként feltűnnek populáris irodalmi szövegek is. Stephen King ragyogása utalás szintjén újra és újra, elejétől a végéig feltűnik a szövegben, állásinterjú-jelenete pedig az egyik leghosszabb szcenárió alapjává válik. Hogy miért kap ilyen kiemelt szerepet egy olyan mű, ahol egy túlérzékeny és intelligens kisfiú diszfunkcionális családjával, alkoholista, bántalmazó apjával egy olyan elzárt környezetbe kerül, ahol minden sarkon várja a névtelen rettegés, felesleges magyarázni. Annál érdekesebb, hogy a megidézett és átírt szövegben az anya képes kiállni önmagáért és gyermekéért, az apa halála előtt öntudatára ébredve megmenti családját. A Dűne főszereplő fiúgyermeke megváltóvá emelkedik. A populáris(abb) irodalom szövegeinek beemelése nem csak elérhetőbbé teszik a szöveget, de érzelmileg is könnyebbé teszik csatlakozást. Nem csak az ismerős kódok miatt, hanem mert a mű azon kétségkívül kevésbé domináns részéhez tartoznak, amely a remény felé mutat. Szintén fontosak a regényben az olyan részek, amelyek más alkotásokról szóló írások részleteiként jelennek meg ugyan, de megállapításaik döntő része a Jerikó épülre is vonatkoztatható. Tetten érhetők jobban ismert világirodalmi toposzok is, mint például a madeleine, bár kiforgatva, a teljes reménytelenségbe és még nagyobb bezártságba visszavezetően, bolonyai tésztaszósz, hányásfolt, vagy a kétségkívül kevéssé sötét zöldséges rántotta formájában.
Különösen érdekes a gondolati és a szenzuális együttműködése, ha például a szöveget Nádas Péter Világló részletek című memoárjával vetjük össze. A családi ebéd ott is a középpontban áll, ugyanakkor az emlékezés folyamata a végtelenségig racionalizált. Szembenéz annak problémáival, tökéletlen mechanikájával, de többször hangsúlyozza, hogy mindent, a lehető legpontosabban megtett a múlt feltárásának érdekében, így azt, ha az emberi korlátok figyelembevételével, és a lehetőségekhez mérten is, de transzparensnek láttatja. Az elmélet a feltárás, illetve a történtek vonatkozásában válik a mű részévé, az érzéki dimenzió pedig Bartókkal összevetve gyakorlatilag hiányzik. Mindkettő a magyar nyelvű irodalomban mostanában különösen népszerűvé váló, a személyes és a történelmi, a fikció és a történetiség közti határvonalon egyensúlyozó, az emlékezés, megismerés, írás kérdéseivel foglalkozó önreflektív művek sorába tartozik,[6] és noha a fentebbi szerint annak két ellentétes oldalához, Bartók kétségkívül sokat merít Nádas írásművészetéből.[7] Fontos az is, hogy bár a Jerikót többen kötötték valamiféle generációs életérzéshez, ami finoman és nem túl hangsúlyosan, de meg is jelenik (délszláv háború, menzás bolonyai, betárcsázós internet könyvek, játékok), úgy tűnik, itt a történet alapvetően egyéni marad, és (például) Nádassal ellentétben a kor és a történelem nem központi elem, pusztán megjelenik az élet részeként.
De a történetekkel sem egyszerű megbirkózni: a valóságot, vagy annak egy lehetséges verzióját töredékes, motívumok köré épülő szerkezet adja át, és sűrűn váltakozik álomszerű, fikciós jelenetekkel, az egész pedig egy nagyon erősen poétikus (és természetesen különféle kulturális-tudományos utalásokkal sűrűn átszőtt) nyelven keresztül jut el hozzánk. Amely úgy tűnik, olykor túlkapásokra hajlamos (szürcsölöm mészpor kelyhéből a csirke álmát, 44), összességében mégis koncepciózus, érett prózanyelv ez; a nyaralásról szóló rész például (persze sokszor nyomasztóan, undorítóan és reménytelenül, de) gyönyörű.
Szövegemben legfőbbképpen az olvashatóság problémája felől közelítettem meg Bartók regényét. Nem csak azért fontos aspektus ez, mert a recenzens végül is ajánl (vagy sem) egy művet, hanem mert ez a kérdés ma egy mű magyar nyelvű irodalomban való elhelyezkedésével kapcsolatban kiemelt jelentőségű. Nem célom egy lezáró bekezdésben irodalomtörténeti érvényű kijelentéseket megalapozni, de azt állíthatom, hogy a Jerikó épül meggyőző módon evez a különféle hagyományok és irányok között. Hiszen ott vannak azok, akik igazi embereket és igazi történeteket akarnak megmutatni, a posztmodernnel szembe helyezkedve, ott vannak az autofikciós alkotások történelm és családtörténet összefódásában, akik látszólag akarnak valamit kezdeni a mindent átjáró bizonytalansággal, és vannak, akik valóban erre fókuszálnak. Bartók saját utat talált. Bár megjelenít egy jól körülhatárolható korszakot, mégis személyes, nem menekül a nyelv, az értelem, a valóság bizonytalanságának problémái elől, sőt frontálisan ütközik velük, de műve mégsem befogadhatatlan. A valóság jelenik meg, olyan gyomorbavágóan, mint nem sok műben, átélhetően, érzékien, de nem a felvetődő problémák összetettségének kárára. Ha a szöveg poetikussága néhol túl is burjánzik, eszközei nem öncélúak, sokkal inkább egy olyan próbálkozást kaptunk kézhez, amely remélhetőleg nagy hatással lesz a mai magyar nyelvű prózára.
Bartók Imre: Jerikó épül. Jelenkor, Budapest, 2018.
[1] Ilyen még például az utóbbi évekből Szécsi Noémi Nyughatatlanok című regénye.
[2] Az interjúban világosan meg is fogalmazódik ez a következtetés, azonban a vélemény nem feltétlenül állja meg a helyét. Ajánlom a trauma elbeszélése és a trauma feldolgozása közötti viszony újraértelmezése kapcsán Pederson tanulmányát: Pederson, Joshua, Speak, Trauma: Toward a Revised Understanding of Literary Trauma Theory = Narrative, 2014/3, 333-353. Bár szintén tartalmaz megkérdőjelezhető állításokat, ugyanakkor elősegíti azt, hogy erről az irodalomban is nagyon fontos témáról élő diskurzus folyjon.
[3] Természetesen problematikus kérdés, hogy ez a mondat önmagában milyen hatással volna a befogadóra, de véleményem szerint egy egyébként is nehezen olvasható, nagy terjedelmű korpuszban könnyen elcsúszik felette a nem erre képzett olvasó szeme.
[4] Ez sok szempontból nézve még mindig egy nagyon szűk réteg. De ez a megállapítás olyan társadalmi kérdések felé vezet tovább, amelyeket most nem szeretnék, és talán nem is tudnék kifejteni.
[5] Például két derridai koncepcióra való utalás, az idő adományára (404), illetve a différance-ra (415).
[6] Úgynevezett autofikciós művek, mint erre Balajthy Ágnes recepcióösszegző és -esztétikai kritikájában rávilágított. (Balajthy Ágnes, A radír titka, a feleslegtermelés poétikája = Alföld, 2019/8, 100-106.)
[7] Erről bővebben lásd szintén Balajthyt.
