David Lynch: Small stories – játék a valóságokkal
A harmadik Budapest FotóFesztivált a főként rendezőként közismertté vált David Lynch Small Stories/ Kis történetek című fotókiállítása (2019.03. 01. – 2019.06.02.) nyitja a Műcsarnokban. A rendező nevéhez olyan filmek köthetőek mint a Radírfej, az Elefántember, a Kék Bársony vagy a Lost Highway, illetve ő a Twin Peaks című sorozat rendezője és forgatókönyvírója is. Emellett zeneszerzőként, képzőművészként és vizuális művészként is elismert. Művészi alkotásait a kritikusok a pop-szürrealizmus irányzatába sorolják, mely a klasszikus szürrealizmustól annyiban tér el, hogy az amerikai pop- és a fogyasztói kultúra specifikus elemei is is megjelennek benne. David Lynch befogadóit a nyomasztó álmok világába kalauzolja, ahol felfüggesztődik a forma, a normatív idő és tér, illetve az olyan, eddig alapvetőnek számító fogalmaink, mint például az ember, arc, identitás, test nem szolgálnak többé támasztékul. Ezt a világot a folyamatos elbizonytalanítás és egyensúlyvesztés jellemzi. Képtelenség benne eligazodni vagy tájékozódni, mert a valóságok megsokszorozódnak, hálószerűen egymásba nyílnak, összegabalyodnak.
Ugyanez jellemzi a Small Stories című, 55 fekete-fehér képből álló kiállítást is. A néző egy kisebb barlangszerű térből léphet be a kiállító termek közül ez elsőbe. Ez a barlangszerű tér a földig érő vörös függönyökkel és a fehér-fekete cikcakkos padlóval a Twin Peaks ikonikus vörös szobáját idézi meg, mely előre jelzi, hogy a befogadó egy rémisztő, erőszakos, romlással teli, néhol humoros és nosztalgikus világba lép be, ahol a hétköznapi világra jellemző tájékozódási képességünkre nem számíthatunk. Ugyanezt sugallják a teremben kirakott, sötétbarna székek is, melyekkel kapcsolatban egy tiltás fogalmazódik meg: „ne ülj a székekre!”. Hamarosan kiderül, hogy a tiltás szükségtelen, hiszen a székek olyannyira csonkítottak, hogy képtelenek lennének betölteni eredeti funkciójukat. A funkciójuktól megfosztott székek az egyensúlyi állapot hiányát, a hétköznapok normáinak és a fogalmak, dolgok funckióinak felfüggesztődésére készítik fel a belépő embereket.
Az első kép, Megérkezés valahová: sivatagra emlékeztető, pixeles táj, egy fém emberalak és egy játékautó. A napot egy fekete folt helyettesíti. A táj beazonosíthatatlan. Az ismerős elemek: az égitestszerű alakzat, az embert idéző figura és a játékautó sem segít a tájékozódásban. Ugyanez a helyzet a Gyermekkori emlék vagy az Enetriőr című képek esetében: egy sivatagszerű tér, egy deformált felnőtt alak cumival és egy aránytalanul nagy hintaló; egy szobabelső, nő ül az ajtókeretben, egy porcelán figura kísértetiesen hátrales a nőre fél szemével; vagy ugyanaz a szobabelső, egy óriási, mechanikus, gépszerű légy mely egy beazonosíthatlan dolgot cipel. A fotográfus eljátsza, hogy konkrét tereket „dokumentál”, azonban mindig úgy rendezi el a térbeli elemeket, hogy azok kibillentik a tér konkrétságát és megragadhatóságát. Úgy tűnik, hogy a befogadó folyton elillanó, újrakonstruálódó álomterekbe lép be, melyek mindig új és új konstellációban térnek vissza.
Lynch képein ember, állat, technológia, élő, élettelen, minden és mindenki dekorációvá válik. Jobban mondva, ezek egyformán és egyenlően fontos elemei azoknak a valóságoknak, amelyet fotóiban megalkot. Nem különböztetődik meg a figura és a háttér, vagy az élő és az élettelen, a szerves és a szervetlen, az ember és az állat vagy az ember és a technológia. A normatív világot jellemző dichotómiák feloldódnak, az eddig hierarchikus viszonyban álló elemeket közös nevezőre hozza a fotográfus. A műalkotások lényege a képeken megjelenő folyamatosan kibillenő és újrakonstruálódó elrendeződésekben, valóságokban rejlik. Például, az egyik képen egy épületet látunk, melyből egy alaktalan hústömeg gyúródik ki. Az épület összefonódik ezzel a pókszerűen hömpölygő alakzattal. Nem lehet kettejüket külön személni. Az egész konstelláció egy nagy, gyúrmaszerű organizmussá válik, nem beszélhetünk külön épületről és egy deformált lényről, hanem sokkal inkább egy épületlényről lehet szó. A kettő közti megkülönböztetés irrelevánssá válik, azon van a hangsúly, hogy ezek milyen alakzatokká állnak össze. Egy másik képen az állat és ember közti határ mosódik el, egy balerina ruhába öltöztetett kislány és egy pók fonódik össze szétválaszthatatlanul. A pók feje a kislány feje is: hirbidek, kimérák, kiborgok, mindenféle határ legfőbb összezavarói.
Az ember fogalmának és az identitásnak még erőteljesebb elbizonytalanításaként és fölfüggesztéseként értelmezhető a kiállítás egyik portrésorozata, mely egy arcától megfosztott figurát jelenít meg, aki akár az angol Francis Bacon festményeiről érkezhetett volna. A portré definícióját tekintve olyan alkotás, mely az emberi arcot és a felső test egy részét ábrázolja. Az emberi arc ábrázolása által az ember személyiségét és egyediségét sűríti egy képkockába. Lynch azáltal, hogy az emberi alakot megfosztja arcától, az ember egyediségét és egyszeriségét számolja föl, hiszen a számos darabból készült portrén egy megsokszorosított arctalan alak tér vissza. Ez az identifikációs folyamatnak ellenálló alak folyamatosan megismétlődik, reprodukálódik. Az ember többé nem Isten egyszeri és megismételhetetlen képmása, hanem egy végtelenségig reprodukálható anyagként jelenik meg, akinek arca helyét torz szájszerű nyílások, vagy egy kéz árnyéka, hegek veszik át: intenzív dehumanizációs gesztus. Majd különféle hibridizációs folyamatoknak is alá vetődik: a fejébe különböző tárgyak olvadnak bele, vagy épp tehéntőgy, illetve egyéb orrmányszerű kinövések borítják. Az arctalan hústest gyakran egymástól eltérő történések hordozófelületévé válik, például egy viharnak, mely a fejben koncentrálódik. Aztán a lény megfosztódik materiálitásától, testétől is, és nem marad egyéb a fejből és a felsőtestből, mint egy jin és jang szerű szerveződés egy vulkán fölött. Egy másik fotósorozat, Fej az ablakban, pedig ezzel a portrésorozattal párhuzamosan egy újramaterializálódásként értelmezhető, a fej itt egy deformált sziklaszerű anyagból tér vissza különféle kompozíciókban. Mintha ezek a képek azt kérdeznék, mi az, amit arcként, identiásként, testként fogadunk el? A fotós előhívja a prekoncepcióinkat, elvárásainkat, jól bejáratott koordinátarendszerünket, majd egy kattintással káoszba dönti a szisztémát.
Lynch a Small Storiesban nem pusztán a fotóművészet különböző műfajainak határait lépi át, például a portré határait, ahol egy arctalan figuráról készít arcképeket, a portré lényeges elemét eltörölve, hanem a fotográfia médiumára is rákérdez, azt is kibillenti. Tulajdonképpen Lynch fotográfiái anti-fotográfiák, hiszen szerzőjük nem egy gombnyomással készít valóságlenyomatokat, hanem a fotók elkészítése után átszabja, digitálisan szerkeszti és feldolgozza azokat. Úgy bánik fotóival, mintha festményt készítene. Át- és újrarajzolja a világot, melyet a kamera lencséje rögzített. Már maga a hordozófelület sem biztos, a médium határai is felbomlottak.
Fontos eleme a kiállításnak, hogy a képek rendkívül erősen tükröződő üvegfelületek mögött találhatóak. Ez nem a kiállítás szervezőinek a hóbortja, hanem a fotós eredeti koncepcióját képezik. Lynch így küldte el a képeket a kiállításra. Amint a befogadó rátekint a képekre, önmaga arcképével is találkozik. A tükörfelület megsokszorozza az ént, és megjelenik a mindenkori néző portéja, mely mintegy rávetül a képekben felbukkanó alakokra. Mintha Lynch belekomponálta volna a nézőt is alkotásaiba, hogy azok mindig új és új kompozíciókat hozzanak létre. Ezek tehát nem lezárt, hanem befejezetlen, mindig folyamatban lévő, újraképződő műalkotások. A tükörfeületek a valóságok közti határokat is összezavarják: egyszerre vagyok a mű világában, de a mű szemlélője is én vagyok. Én vagyok a művilág egyik eleme, tárgya, de a a tekintet alanya, a dekódoló is. Aztán feltűnik valami egyéb is: nem csak magamat, és kiállítás termét látom a képekben feltűnni, hanem a másik falon függő képet is viszont látom. Keverednek egymással a művilágok, egybenyílnak a valóságok, összekuszálódnak, hálószerűen lüktetnek. Grandiózus játék az egész, és már nem lehet kiigazodni, csak kimenekülni Lynch száján kersztül a teremből.
