Az ideológia szorongása: boszorkányüldözések a kapitalizmus hajnalán I.

Silvia Federici Caliban and the Witch c. könyvének rekonstrukciója

 

„A nő nem szubjektum. Nem termel, hanem gondozza a termelőket, élő emlékműve a zárt házigazdaság rég letűnt időszakának. Számára a férfi által kikényszerített munkamegosztás kevéssé volt kedvező. A biológiai funkció megtestesítőjévé vált, a természet képévé, amelynek elnyomásában áll e civilizáció dicsősége. Évezredek vágyálma volt a természet korlátlan leigázása, a kozmosz átváltoztatása végtelen vadászterületté. Erre hangolódott az ember eszméje a férfitársadalomban. Ez volt az ész értelme, amellyel a férfi büszkélkedhetett.”

(Adorno – Horkheimer: A felvilágosodás dialektikája)

 

A 16-17. századi boszorkányüldözések Silvia Federici nagy hatású tanulmánya szerint Európában különleges gazdasági és politikai funkcióval rendelkeztek^[1]: az államok és a katolikus egyház nők ellen folytatott több évszázados irtóhadjáratával létrejöhetett az átmenet a feudalizmusból a kapitalizmusba. A munkást termelőeszközeitől elválasztó eredeti felhalmozáson kívül a nagy pestisjárványok, az ennek következtében kialakuló demográfiai válság és általános munkaerőhiány felelőseivé a korábban viszonylag nagy társadalmi autonómiával rendelkező nőket tették meg, mellyel a társadalmi reprodukciót a munkaerő újratermeléseként lehetett igazolni: a nők kontrollja reproduktív funkcióik felett és a gyógynövényekkel történő mágikus orvoslás gyanúba keveredett. A korábban nők által felhalmozott tudásanyag és az ebből fakadó mindennapi praxis a férfiak kezébe került, melyből a nőket kizárták. A női munkavégzést háztartásvezetésre és a nők reproduktív képességeire fokozták le, kizárva ezzel a nőket a bértermelő munkákból, ami a nők alacsonyabbrendűségének doktrínáját még inkább elmélyítette. A korábban a földarisztokrácia és kereskedői réteg ellen egységesen fellépő jobbágyságot és városi munkásságot ezáltal megosztották, amit a prostitúció intézményesítése csak felerősített, létrehozva ezzel egy olyan nőellenes politikai atmoszférát, ami táptalajául szolgálhatott a későbbi boszorkánypereknek. A nők visszaszorított társadalmi ereje és anyagi függősége létrehozta a bér patriarchátusát, amely a női testet erőforrásként használta fel, a női munka a munkaerő újratermelésének és általában a nők reproduktív képességeinek tőkehasznosítási formájában pedig állami ellenőrzés alá került. Az államok és a katolikus egyház által végrehajtott boszorkányüldözések jelentős gazdasági és politikai szerepet játszottak: ellehetetlenítették az osztályszolidaritást a proletariátusban, pauperizálták, majd likvidálták a bekerítésekkel nincstelenné vált nőket, megszilárdították az új uralkodó elit hatalmát, a nők elnyomásával fokozták a női munkaerő termelékenységét, ezzel lehetővé téve a tőkefelhalmozást és fellendítve a nemzetközi kereskedelmet. Ennek ideológiai alapját a mechanikus materializmus, a tudományos és technológiai fejlődéssel növekvő racionalizáció, valamint a reformáció során egyre inkább népszerűsödő protestáns munkaéthosz szolgáltatták.

***

Silvia Federici olasz marxista feminista, politikai aktivista és társadalomtudós. Federici életművében a marxi elméleti eszköztár segítségével rajzolja újra a nő státuszát a globális kapitalizmusban. Az ún. házimunka-vita során az 1960-as évek végétől egészen az 1980-as évekig számos jelentős elemzés látott napvilágot, mely a háziasszony férjétől való gazdasági függőségét a marxi munka- és értékelméletek segítségével vizsgálta, majd arra a következtetésre jutott, hogy a bérkompenzáció nélküli reproduktív feladatok (házimunka, gyereknevelés, gondoskodás, idősgondozás, érzelmi munka stb.) kizárólag a nőkre hárulnak. A házimunka-vita alapjaiban mutatott rá arra a tényösszefüggésre, hogy a kapitalizmusban a háziasszonyt nemi alapon zárták ki a munka világából, hogy munkahelyének a háztartást tették meg, mellyel elszigetelték a többi dolgozótól, így a magánszférába utalt reprodukciót láthatatlanná tették, melyet magától értetődőségként kezeltek, mint ami a „jó háziasszony kötelessége és hivatása”. A radikális és szocialista feministák egyaránt kritizálták a tőkés termelési módot, mint ahogy a szocialista mozgalmakat, pártokat és szakszervezeteket is, ahol a nők kettős alárendeltségére – elnyomás és kizsákmányolás – nem fordítottak kellő figyelmet vagy ugyanúgy elnyomták a nőket a politikai szervezeteken belül. Ebből kifolyólag Federici, munkatársaival együtt mozgalmat indított a házimunka állami bérezéséért, 1975-ben pedig Bérekkel a házimunka ellen (Wages Against Housework) címmel röpiratot jelentett meg, melynek híres állítása így hangzik: „Ők azt mondják: szerelem. Mi azt mondjuk: fizetetlen munka.” 2004-ben megjelenő Caliban and the Witch c. könyve a (lázadó vagy rendszernek ellenálló) test története, melyet a „hosszú tizenhatodik század” intervallumában (1450-1640) vizsgál, amelyre a tőkés termelési mód geneziseként szokás tekinteni: a késő középkor parasztlázadásaitól kezdve a boszorkányüldözéseken át egészen a mechanikus világkép kialakulásáig Federici nagy mennyiségű történelmi forrás és releváns szakirodalom segítségével bemutatja, hogy a társadalmi reprodukciót és a vele egyidejűleg lezajló gyarmatosítást hogyan igazolták és racionalizálták különféle ideológiákkal. A könyv központi tézise, hogy a test és elme kibékíthetetlen ellentétén alapuló materialista elméletek nélkül a boszorkányüldözések, tehát a nők ellen indított több évszázados háború, valamint a mechanikus világképpel legitimálható kegyetlenkedések (a gyarmatosítást és rabszolgaságot is ideértve), és ami még fontosabb, a feudalizmusból a kapitalizmusba történő átmenet nem lett volna megvalósítható.

 

1. TERMELÉSI VISZONYOK ÉS OSZTÁLYANTAGONIZMUSOK

 

Marx a feudalizmusból a kapitalizmusba történő átmenetet az eredeti felhalmozással azonosította: a jobbágyság megszűntével az új kapitalista uralkodó osztály (földbirtokosok, kereskedők, klérus, politikai vezetők stb.) vagyonának gyarapítására törekedett, ehhez azonban előbb a munkát és a tőkét kellett felhalmoznia. A tőkefelhalmozáshoz szükségszerű volt a munkást elválasztani termelőeszközeitől, aki ezáltal a kapitalista jólét elsődleges forrásává vált. Federici azonban hangsúlyozza, hogy a tőkés termelési mód kialakulásában a munka színtereinek nemek alapján történő szétválasztása ugyanolyan lényegi szerepet játszott, mint maga az eredeti felhalmozás: míg a férfiak árukat termeltek, addig a nők megteremtették és fenntartották a munkás és családjának létfeltételeit (házimunka, gyereknevelés, idősgondozás, haszonnövény-termesztés stb.), újratermelve ezzel a munkaerőt. A munka világának produktív és reproduktív színterekre való felosztása ugyanígy szükségszerű volt a tőke szempontjából, ugyanis a földarisztokrácia és a hűbérurak ellen irányuló parasztlázadások rendszeressé váltak; a nők kizárása a termelő tevékenységekből végérvényesen széttagolta a korabeli proletariátust, ennek következtében nem tudott hatékonyan fellépni az őt sanyargatva elnyomó uralkodó réteg ellen.

A jobbágyság kialakulása Európában az 5-7. századra tehető, amikor a Római Birodalom rabszolgaságon alapuló rendszere széthullott, az egykori római és germán területeken szétszóródó rabszolgáknak a földbirtokosok önkéntelenül is földet adományoztak, mert el akarták kerülni a csavargók hordákba verődését és elejét akarták venni egy esetleges földhiány miatt fellépő felkelésnek. A rabszolgakereskedelem megszűntével az uraság nem számíthatott utánpótlásra, így meg kellett becsülnie az útjába kerülő „erőforrást” és takarékoskodnia kellett ezzel az emberanyaggal. A felbomló gazdasági struktúra miatt költségvetését nem alapozhatta ingadozó bevételekre, ehelyett a szolgáltatások hagyományos rögzítésére törekedett, így meg kellett egyeznie a birtokán élőkkel.^[2] A földhöz jutás ugyanakkor nem járt áldozatok nélkül. A földesurak elkezdték leigázni a volt rabszolgákat és a későbbi germán inváziók során menekülő fegyvertelen szabad parasztokat, akik szabadságukért cserébe földet és védelmet kaptak a földesúrtól. A jobbágyokat a földbirtokoshoz kötötték; a kapott föld, a jobbágy (és családjának) munkaereje és ingóságai, valamint politikai jogai a földesúri tulajdon részét képezték.^[3] A jobbágyokat a hűbérurak a hét bizonyos napjain földjeik megművelésére kötelezték, emellett földesúri járadékokat róttak ki szolgáltatások, örökösödési és házasodási adók formájában, megadóztatták az erdő- és legelőhasználatot, továbbá a szállítás, út- és hídépítés költségeit is kiszervezték a jobbágyoknak.^[4] A hűbéri lánc ezzel egyidejűleg a mezőgazdasági munkások számára kedvezően értelmezte újra a munka feltételeit. Az újonnan létrejövő jobbágyság alapvetően munkája produktumainak és azok többletértékének megtartására törekedett, valamint gazdasági és törvénykezési jogköre kiszélesítésére. A munkásnak közvetlen hozzáférése volt a termelőeszközökhöz, földjének terményeiből fedezni tudta maga és családja létszükségleteit. A közös földek használata bőséges nyersanyagforrást biztosított a jobbágyoknak tüzelőanyag, építkezésre használt fa, a halastavakból származó halállomány és takarmány formájában, a közös munka pedig feltételezte a kooperációt és szorosabbá vált a társadalmi háló. A bérbe adott földnek politikai dimenziója is volt: a jobbágy elkezdett a földre mint sajátjára tekinteni, egyre kevésbé nézte jó szemmel a megszorításokat és elkezdett szembeszegülni szabadságának korlátozóival. A jobbágynak a hűbérúr földjein szolgálatot kellett teljesítenie, ami a későbbi jobbágyfelkelések legfőbb indítéka lett. A földarisztokráciának a feudalizmusban nem volt abszolút hatalma, a parasztlázadások során éppúgy meggyilkolhatták a hűbérurat és kifoszthatták annak házát, mint ahogy komoly retorziókkal számolhatott a lázadás leverésével a földesúr ellen felkelő paraszt is.  Minden az osztályharc végső kimenetelétől függött.

Noha a jobbágyság rendszere korántsem volt eszményinek mondható, a feudalizmusban nem vált szét a munka termelő és háztartási egységekre, továbbá minden munkavégzés a család létfenntartását szolgálta. Ennek köszönhetően a nők relatíve nagy anyagi függetlenséget élveztek, munkájukat pedig valódi munkaként tartották számon; a férfiakkal együtt dolgoztak a földeken, ezzel egyidejűleg végezték a házimunkát és a gyereknevelést, kertjükben gyógy- és fűszernövényeket termesztettek. Hogy a nők munkája nem értéktelenedett el, hogy munkájuk helyszíne nem korlátozódott a háztartásra, növelte a nők társadalmi erejét, és egyben alapja volt a nők közötti kapcsolatok kialakulásának, valamint a szolidaritásnak, például amikor szembeszálltak a férfiak akaratával, annak ellenére, hogy a katolikus egyház kezdettől fogva a nők férfiaknak való alávetettségét hirdette és a törvénykezés sem büntette a házasságon belül élő nők elleni erőszakot.

 

 

Az 1315-17-es nagy éhínség azonban alapjaiban felforgatta a termelési viszonyokat. A nagy esők, áradások és a hosszú telek a termés nagy részét tönkreverték. A lakosság jelentős hányada legyengült az állandó éhezéstől, járványok ütötték fel a fejüket és megjelent a pestis. A „fekete halál” a 14. századi Európa lakosságának mintegy harminc-negyven százalékát pusztította el. Az előre nem jelezhető népességcsökkenés és a nyomában fellépő munkaerőhiány újrarajzolta Európa politikai és társadalmi térképét, mellyel egy új korszak vette kezdetét: a kapitalizmus. A pestis legfontosabb következménye az volt, hogy a munkaerőválság intenzifikálódásával az osztálykonfliktusok kiéleződtek: mivel a munkaerő megtizedelődött, emelkedtek a munkavégzés költségei és a munkások ellenállóbbá váltak a feudális termelési viszonyokkal szemben. A 14. század végére a jobbágyság gyakorlatilag eltűnt, a jobbágyok helyét átvették a szabad földművesek, akik csak jelentős ellenszolgáltatás fejében vállaltak munkát. A jobbágyok célja ezentúl nem a jobb alkupozíció elérése volt, hanem a földbirtokosok hatalmának megtörése. Életsztenderdjeik javultak, szabadságuk nőtt a magas munkabérek és a gyakori munkamegtagadások következtében, ami botránykő volt a munkáltatók szemében. A parasztok és a kézművesek politikai horizontja kiszélesedett, szervezettségi szintjük fejlődött. A jobbágyságot elnyomó földarisztokrácia ellen egész régiók lázadtak fel, gyűléseket szerveztek és hadsereget rekrutáltak. Megostromolták a hűbérúr kastélyát, megsemmisítve a jobbágyságukat rögzítő iratokat, melyek szolgaságuk letéteményesei voltak.

Ennek tudatában érthetővé válik, miért került sor a földprivatizációra, melynek a kilakoltatások, a bérleti díjak emelése és a megnövelt állami adók mellett a szisztematikus bekerítések is szerves részét képezték. Ez volt a földbirtokosok és a kereskedők munkaerőválságra adott válaszreakciója. A bekerítések során a közös földeket felszámolták, majd a hűbérúr és az egyház birtokainak határait kiterjesztették. A közös tulajdonban álló földek koncepcióját meghaladottnak tartották, ami nem volt több múlt iránti nosztalgiánál. A polgári közgazdászok elképzeléseivel ellentétben a bekerítések nem növelték a mezőgazdaság hatékonyságát, mivel a rajtuk megtermelt élelmiszereket piacra és exportra termelték, az így megtermelt nyereség pedig nem lett visszaforgatva a köztulajdonba. A bekerítések „forradalmi vívmánya” tehát a korabeli munkásság számára két évszázados állandó éhezéssel volt egyenlő. A kézműves ipar gazdasági helyzetét is aláásták a bekerítések, ugyanis a földjeiktől megfosztott parasztság jelentős része a városokba áramlott, ezzel olcsó vidéki munkaerőként gyengítve a városi céhek érvényesülésének esélyeit a munkaerőpiacon. A földarisztokrácia viszont – később állami támogatással – a bekerítések taktikájával tőkét halmozhatott fel és a földjein megtermelt árucikkeit a nemzetközi kereskedelemben értékesíthette.^[5] A földkisajátítások megváltoztatták a munkások bérhez való viszonyát: míg a bér a középkorban a szabadság záloga volt, addig a korai kapitalizmusban a rabszolgaság eszközévé vált.

A 16. században a munkaerő-piaci válságot az európai államok gazdasági expanzióval kísérelték meg orvosolni, ami értelemszerűen háborúk sorát vonta maga után. A haditechnika fejlesztése mellett a hadsereg létszáma megtízszereződött, állandósult és professzionalizálódott. Az állami és kereskedői réteg által pénzelt hadjáratok célja nem csak az ellenség legyőzése, hanem annak teljes megsemmisítése volt. Federici éppen ezért sorolja a háborús pusztítást is a földkisajátítások kategóriájába, mivel a hadjáratok után vidéken feldúlt falvak, szántókon heverő hullák tucatjai, járványok, letarolt termés és éhínség maradt hátra. Ahol tért hódítottak a protestáns mozgalmak, ott vallási reformokkal törölték el az ünnepnapok többségét, minekutána a munkanapok száma megduplázódott. Ehhez még hozzátartozik, hogy a katolikus egyház számos bérleti szerződést megszüntetett, amikor az egyházi földeket a reformáció során elkobozták, ami elsősorban az alsóbb osztályokat sújtotta. A földkisajátítások következtében a földjüktől megfosztott parasztok és elszegényedett kézművesek újabb problémát jelentettek a városvezetőknek; a pauperizációt azonban nem szociális reformokkal kívánták enyhíteni, hanem szegény-, valójában szegénységellenes törvényekkel. A szegényeket elkezdték börtönökbe zsúfolni és kórházakba tömöríteni, Európa egyes részein pedig egyenesen megtiltották a polgároknak a jótékonykodást és a szegények befogadását.^[6]

 

2. SZEXUÁLPOLITIKAI ELLENFORRADALOM

 

A vidék felbomlása a városba vonzotta a kisemmizett rétegeket. A nőkre is igaz volt, hogy a nagy szegénység ellenére a „városi levegő szabaddá tett”: kevésbé voltak alárendelve a férfiaknak, gyermekeiket egyedül is nevelhették, új közösségi formákat alakíthattak ki, lakóhelyüket pedig sok esetben más nőkkel is megosztották, emellett tipikusan „férfi foglalkozásokat” is gyakorolhattak (kovács, hentes, pék, serfőző stb.). A szülészetben női orvosok ill. „bölcs asszonyok” domináltak, akik állami támogatással praktizálhattak, vagy pácienseiktől kaptak juttatást. Az egyre jelentősebb társadalmi autonómiára szert tevő nők a korabeli feljegyzésekben is visszaköszönnek. Sűrűn intik tisztességre a prédikációkban az engedetlen és fegyelmezetlen nőket, míg a periratokban gyakran találkozni olyan feljelentésekkel, amiket nők tettek az őket megerőszakoló férfiak ellen. A prostitúciót önkormányzati rendeletekkel szabályozzák, a hadseregben nők is teljesíthetnek katonai szolgálatot, vagy a „munka tartalék hadserege”-ként állhatnak munkába szakácsként, ápoló- vagy mosónőként és egyre nagyobb lesz a női részvétel az eretnek mozgalmakban is.

A földprivatizáció azonban leginkább a nőket sújtotta, mert a terhes vagy gyermeküket nevelő nőknél a mobilitás korlátozott volt, a vidékről városba történő helyváltoztatás anyagi szükségszerűsége ugyanakkor kiszolgáltatta őket a nőellenes politikai atmoszférában egyre gyakoribbá váló férfi erőszaknak. Innentől fogva nem vettek be nőket a hadseregbe, a hadsereget kísérő nagyszámú munkásságot pedig a 17. századra megszüntették. A kereszténység már államvallássá válásakor felismerte, hogy a nő szexualitásával képes uralni a férfit, melynek következtében az egyház megpróbálta a nőket száműzni a liturgiából és kizárni őket a szentségekből. Megkísérelték a nők életadó képességének elbitorlását, ennek jeléül a klérus férfi tagjai női ruhákba öltöztek, a szexualitást pedig a szégyennel és a bűnnel azonosították, míg a keresztény erkölcs fundamentumát a szexuális önmegtartóztatásban és a házasság intézményében jelölték meg. A pronatalista ideológiának köszönhetően a szexualitás egyet jelentett a házasságon belül történő nemi aktussal és a gyermeknemzéssel, míg a szabad szerelmet és a nem reproduktív szexet gyakorló nőt „szodomistának” vagy prostituáltnak bélyegezték, szexuális „kihágásait” büntették.

A 16-17. századra a nők a társadalmi élet minden területéről kiszorultak. Ez egyfelől a nők jogainak erodálódásában nyilvánult meg, másfelől az önálló munkavégzés felszámolásában. A térbeli elkülönböződés kiszorította a nőket a férfiakkal közös munkahelyekről, de még az utcáról is, ami annyit jelentett, hogy aki nőként kíséret nélkül lépett utcára, az nevetség tárgya lehetett, sőt, meg is erőszakolhatták. A kulturális kánon a nemi különbségek maximalizálására törekedett és megpróbálták elhitetni a lakossággal, hogy a nő önkontrollra képtelen lény, mert érzelmeit nem képes uralni és szexuálisan túlfűtött, ezért a férfiaknak kell átvenni felettük az ellenőrzést. Kimondták, hogy a nő inferior, tehát a férfinál alacsonyabb rendű lény. Ennélfogva, a nők alacsonyabb státusza olyan bánásmódot vont maga után, melyben az engedetlen nőt meg kellett szelídíteni, a közösséghez és a családhoz kellett domesztikálni, míg el nem érte személyiségének végső, tehát engedelmes formáját.  A biológiai funkcióira redukált nő helyzete, akit kizártak Ész istennő birodalmából, az állatéhoz volt hasonlatos: mert akinek „világa fogalom nélküli világ”,^[7] aki akaratgyenge, akinek nem kenyere a versengés, annak nem lehetett azonos státusza a „férfiemberrel”. Aki nem volt eléggé szervilis, tehát nem illeszkedett bele a kapitalizmus hajnalán meghonosodó nőideálba, azt  „házsártos feleséghez”, boszorkányhoz vagy prostituálthoz hasonlították.

A munka differenciálódása létrehozta a proletár nők osztályát, ugyanis a reproduktív feladatokat feminizálták. A férfiakhoz hasonlóan a munkásnőket is kisemmizték, csakhogy ezáltal a nőket kétszeresen is elnyomták: egyfelől a bértermelő munkaszférából történő kizárásukkal, másfelől a társadalmi reprodukció láthatatlanná tételével zsákmányolták ki őket; a reproduktív munkát továbbra is megfizették, jóllehet, a lehető legalacsonyabb bérezéssel, emellett számos foglalkozást nem is végezhettek. A munkaerő újratermelését főként házon belül végezték, ebből kifolyólag az otthomunka láthatatlanná vált, amit a nők „természetes hivatása”-ként illetve „női munka”-ként misztifikáltak, így azt evidenciaként kezelve nem kellett bérrel kompenzálnia az államnak és a munkáltatónak. Másfelől a munkásosztály megosztottságával a nőket osztályon belül és a családban is elnyomták, mivel a nők érdekeit osztályalapon senki nem képviselte, így a korábban egységet képező proletariátus vagy parasztság nem tudott kollektíven fellépni az uralkodó osztály ellen, ezáltal a nyomásgyakorlás is ellehetetlenült.

---

^[1] Az egyes korszakolások eltérést mutathatnak. Bár az európai boszorkányüldözések a 16. és a 17. században érték el tetőpontjukat, mégis a késő 15. századtól vették kezdetüket, Kelet-Európában pedig a késő 18., sőt még a 19. században is találna boszorkányperre példát.

^[2] Vö. Max Weber: Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1979, 72. o.

^[3] Vö. Weber: Gazdaságtörténet, 69. o.

^[4] Vö. uo, 75. o.

^[5] A bekerítések gazdasági funkciójáról Wallerstein a következőket írja: „Hol kapta a földtulajdonos a legközvetlenebbül a legtöbb profitot? Egyrészt megváltoztathatta birtokhasználatát (legelőkké tehette őket magasabb profit érdekében, vagy kisfarmereknek pénz fejében bérbe adta azokat – mindkét megoldás nélkülözi a feudális munkaszolgáltatás követelményeit), és az új profitot a kereskedelembe vagy az iparba fektethette, és/vagy arisztokratikus fényűzésre költhette. Másrészről arra törekedhetett, hogy nagyobb profitra tegyen szert a legfontosabb árucikkek (különösen a búza) termelésének fokozásával, és az új profitot a kereskedelembe (de nem az iparba és/vagy arisztokratikus luxuscikkekbe) fektesse. […] Ettől kezdve az államhatalom támogatta a bekerítéseket az állattenyésztés (és zöldségtermesztés) érdekében Angliában, Kelet-Európában viszont a búzatermesztő nagybirtokok létrehozása gyarapodott.” Immanuel Wallerstein: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest: Gondolat 1983, 177. o.

^[6] Braudel a következőképpen írja le a szegénység kriminalizálását: „A polgárok kegyetlensége mértéktelenül megnövekszik a XVI. század vége felé, de még inkább a XVII. század beköszöntével. A probléma az lett, hogyan lehet ártalmatlanná tenni a szegényeket. Párizsban a betegeket és a rokkantakat mindig is a kórházak felé irányították, a munkabírókat pedig kettesével egymáshoz láncolva a város árkainak soha véget nem érő, nehéz és lélekölő tisztogatási munkájához használták fel. Angliában Erzsébet királynő uralkodásának a vége felé megjelennek a szegénytörvények – poor laws –, a valóságban inkább szegényellenes törvények. Lassacskán Nyugat minden országában megszaporodnak a szegények és a nem kívánt elemek számára intézményesített házak, amelyekben az internált kényszermunkára van ítélve, az angol Workhouse-okban csakúgy, mint a német Zuchthausokbun, vagy a francia maison de force-okban („kényszerházak”), amilyenek például azok a börtönszerű intézmények voltak, amelyet az 1656-ban alapított párizsi Nagy Kórház igazgatása alá rendeltek. A szegényeknek, az őrülteknek, a bűnözőknek, a szüleik által felügyelet alá helyeztetett „jobb családokból származó” gyermekeknek e „nagy elkülönítése” az egyik lélektani aspektusa a XVII. század józan, de józanságában egyúttal könyörtelen társadalmának. Lehet azonban, hogy e nehéz évszázadban a nyomor elhatalmasodásának szinte elkerülhetetlen visszahatása ez. Egy jellemző adat: Dijonban a városi hatóságok odáig mennek, hogy 1656-ban megtiltják a polgároknak az egyéni jótékonykodást és a szegények befogadását. A XVI. században meggyógyítják és feltáplálják az idegen koldust, mielőtt kiűznék. A XVII. század elején kopaszra nyírják. Később megkorbácsolják. A század végén aztán az elnyomás eléri végső kiteljesedését, és kényszermunkára ítélt rabot csinál belőle.” Fernand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV–XVIII. század. A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Fordította: Pődör László. Budapest: Gondolat 1985. 71–72. o.

^[7] Max Horkheimer – Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek. Budapest: Atlantisz 1990, 287. o.