A H2Opelyhek médiatörténete

Ha Isten egy homár, ahogy azt némely francia filozófusok állítják,[1] akkor minden bizonnyal a vízben lakozik. Egyik ollója atomokat, másik ollója molekulákat tart össze, előbbieket szorosabban, utóbbiakat lazábban, ahogy azt illik. Isten egy kettős összetartó erő, egy elsőrendű kovalens- és egy másodrendű hidrogénkötés. A víz maga tehát az Ő kettős lénye, s ez az isteni lényeg távozik a sztrátumok[2] kialakulásakor: elhagyja a földet, hogy az egekbe szállva kialakítsa saját rétegeit. A felhők égi sztrátumok, a hópelyhek pedig a természet médiumai (genitivus obiectivus és subiectivus). Utóbbi állítás, azt hiszem, magyarázatra szorul.

A hópelyhek kialakulásához speciális körülményekre van szükség: megfelelő hőmérsékletre, a körülvevő közeg túltelített állapotára, továbbá olyan speciális anyagok jelenlétére, melyek körül a kristályosodás megkezdődhet. Minden hópehely ugyanis egy (molekuláris mértékkel mérve) nagyméretű jégkristály, ami egy központi mag körül keletkezik: ez a nukleusz lehet sivatagi homokszem, agyag- vagy biológiai részecske. A kristályosodás minden esetben egy hatszögletű formációval kezdődik, melyre újabb és újabb rétegek rakódnak, míg elég kiterjedt nem lesz a kristály ahhoz, hogy hat kiálló szögletén megkezdődjön a differenciálódás. A struktúrát eddig a pontig a molekulák lehetséges elrendeződésének geometriai szabályszerűsége határozza meg, ezen a ponton azonban szerephez jut a véletlenszerűség, a természet aleatorikus[3] valóssága (sic!). Habár a kristályosodási folyamatok mindenkori szimmetriára törekvése érvényesül, még ezt is felülírja a részecskék (és a hópehely) mozgásából és a létrehozó közeg fizikai változásaiból adódó szabálytalanság. A kristályok környezetük állapotainak megfelelően dolgoznak fel, tárolnak és továbbítanak adatokat, ebben az értelemben médiumok.[4]

A hópelyhek azonban nem csupán a vízmolekulákban rejtező istenek egyesülése, hanem olyan mediális struktúrák és jelenségek, melyeket az ember saját médiumain keresztül figyel meg. Habár az első hópehelyfényképet egy Johann Heinrich Ludwig Flögel nevű természettudós és -fotós készítette 1879. február 1-jén (-9°C-ban, 147-szeres nagyítással), az első kiterjedt hópehely-adatbázis Wilson Alwyn Bentley, becenevén „Snowflake” Bentley nevéhez fűződik.[5] Első képét egy mikroszkóp és fényképezőgép összeszerelése után 1885. január 15-én készítette el a vermonti Jericóban, majd ezt több mint 5300 kép követte. Fordulópontja (vagy kezdete) volt ez a hópelyhek médiatörténetének, amint ugyanis Bentley megjegyzi 1898-ban, ekkor váltak a hópelyhek belső struktúrái optikailag rögzíthetővé.[6] Ami a szem és kéz apparátushálózata számára lehetetlen, azt a mikroszkóp és kamera egy hópehely elolvadásánál rövidebb idő alatt véghezviszi. Mindennek két következménye van: egyrészt a hópelyhek által időlegesen tárolt adatokat ettől a pillanattól kezdve vagyunk képesek a magunk számára tartósan rögzíteni, azaz a természet csak e másodlagos mediális eljárás által válik vizsgálhatóvá, másrészt pedig ugyanebben a pillanatban ébredünk rá a hópelyhek mediális természetére.[7]

A hópelyhek első és talán mindmáig egyetlen igazi megszállottja, aki számára a hókristályok utáni vadászat vagy rákhalászat igazi öröm volt, az értelmezés dicsőségét sem engedte át másnak. Egymaga vállalkozott rá, hogy rögzítse, kategorizálja és megmagyarázza a természet e sokszínű jelenségét, s a már fent idézett első, 1898-as tanulmányában kijelölte azokat a kutatási irányokat, amelyek a hópehelykutatás következő 120 évét meghatározták és meghatározzák mindmáig. Bentley mutatott rá a kristályok egyedi mintázatainak („belső struktúrájának”) vizsgálandóságára: állítólag tőle származik a „nincs két ugyanolyan hópehely” városi legendája, s valóban, már az említett cikkben is arról ír, hogy két ugyanolyan belső szerkezettel rendelkező hópelyhet találni szinte lehetetlen. Habár kutatásainak van egy sokkal fontosabb, valóban tudományos aspektusa, a hópelyhekről szóló populáris diskurzust és többé-kevésbé az akadémiai kutatásokat is ez a teória határozza meg.

1988-ban Nancy Knight, jég-, hó- és hóviharkutató úgy vélte, életműve koronájaként talált két ugyanolyan hópelyhet, s ezzel be is került a Guinness Rekordok Könyvébe, de a California Institute of Technology egyetem is dollármilliókat költ egy olyan laboratórium működtetésére, melynek missziója „ugyanolyan” hópelyhek szintetikus előállítása, s az ezekről készült videók és nyomtatott albumok terjesztése (cím szerint: The Snowflake: Winter’s Frozen Artistry; The Secret Life of a Snowflake; The Art of the Snowflake és Ken Libbrecht’s Field Guide to Snowflakes).[8] Ennél egy lépéssel előrébb jár a természettudományos vloggerek egy csoportja, akik éppen azt hangsúlyozzák és bizonyítják, hogy habár formailag lehetséges találni két ugyanolyan hókristályt, azoknak belső kémiai elrendezése soha nem fog megegyezni a deutériumatomok[9] véletlenszerű elhelyezkedése miatt.[10] A formai-optikai identikussággal ellentétben tehát szerintük a kémiai-ontológiai azonosság matematikai lehetetlenség – vagyis annyira valószínűtlen, hogy szinte az.

Bentley másik, fontosabb felfedezése, hogy a hókristályok alakilag meghatározottak nemcsak a (másodlagos, hidrogénkötésen alapuló) kémiai szerkezet geometrikus szabályai, de az időjárás aktuális jelenségei és fizikai jellemzői által is. Ennek megfelelően pedig a hópelyhek nemcsak egyénenként meghatározott és struktúrájukban rögzített történettel rendelkeznek, de hasonló tulajdonságaik alapján kategorizálhatók is. Első tanulmányában Bentley megállapította, hogy a nagy kiterjedésű viharok szimmetrikusabb, míg a lokális hóesések „tökéletlenebb” hókristályokat eredményeznek,[11] de a hőmérséklet is jól tipizálható különbségeket eredményez a hópelyhek között.[12] Bentley továbbá mintegy nyolcvan kategóriát hozott létre a kristályok szerkezeti-formai osztályozására, s ezekre a formai jellegzetességekre az időjárási viszonyokkal és a légkör szerkezetével (sztrátumelemzés)[13] összefüggő magyarázatot is szolgáltatott. Ennek a kutatási iránynak a későbbi termékei az olyan táblázatok és diagramok, melyek a hópelyhek alaki tulajdonságait a hőmérséklet és a kémiai túltelítettség szerint kategorizálják (l. lentebbi ábra). Azért mondhatjuk ezt a kutatási irányt termékenyebbnek, mert recehártya-nyalogató képek helyett az időjárásra és annak jelenségeire vonatkozó adatokat szolgáltat. Ezek alapján a hópelyhek nem csupán a természet véletlen formációi, melyek legfeljebb esztétikailag megítélhetők, hanem tudást kódoló médiumok, melyeknek információtartalma azok megfigyelésével kinyerhető. Habár ezt a megfigyelést az ember végzi, olyan optikai adat- (vagy rák)halászat ez, amelynek nemcsak tárgya, de megalapozó ágense is a természeti környezet: a kinyerhető adatokat a légkör maga kódolja és továbbítja (Isten egy felhőkben bujkáló kriptográfus [crabtográfus]).

A médiumökológiai vállalkozás újragondolása már e felől a rövidke médiatörténet és az általa feltárt kettős medializáció felől is lehetségesnek látszik, de ahogy az angol mondja, there is more to it than meets the eye. Az optikai réteg alatt a tudomány és a médiaelméleti meggondolások egy mélyebben fekvő sztrátuma húzódik. Eddig azt vizsgáltuk, miről árulkodik a hópelyhek (mostantól H₂Opelyhek) alaki struktúrája, s hogyan lesznek hozzáférhetők ennek segítségével az – Eva Horn szerint máskülönben primer módon megtapasztalható[14] – időjárás nem érzékelhető tulajdonságai; most azonban a kémiai összetétel (és Isten másik, atomokat összetartó ollója) felé fordulunk.

Említettem már azt a manapság több helyen olvasható vagy hallható elképzelést, hogy a H₂Opelyhek azért nem lehetnek identikusak, mert bennük a deutériumok (más néven nehézhidrogének, ²H) különbözőképpen helyezkednek el. Nem mondhatunk ellent ennek az érvelésnek, de fel kell tennünk a kérdést, hogy miért is fontos ez az azonosság, és hogy nincs-e mindennek egy lényegibb aspektusa? Amíg ugyanis a deutériumok csak máshol, de ugyanolyan (a hidrogénekhez képest kb. 1:6500-hoz) arányban vannak jelen a hóban, addig hihetünk Bentleynek, hogy nincs mitől félnünk.[15] Amikor azonban megnő a deutériumot tartalmazó nehézvíz (²H₂O) aránya, s nehezen olvadó ²H₂Opelyhek hullnak mikroszkópunk alá, legfőbb ideje szembenézni önmagunkkal és ökológiai státuszunkkal.

A nehézvíz felfedezése Harold Urey nevéhez és az 1931-es évhez kötődik, de valódi jelentőségét – ahogy erre a nehézvíz feltalálásának és alkalmazásának részletes története rámutat – a második világháborúban nyerte el.[16] Habár a kutatás korai szakaszában a rák lehetséges gyógymódját remélték benne, hamar egyértelművé vált, hogy a nehézvíz elsődlegesen a nukleáris reakciók kutatásában és előidézésében válik felhasználhatóvá. Az első szintetikus nehézvíz-előállító telepet a norvég Norsk Hydro hozta létre 1934-ben, évi 12 tonna nehézvíztermeléssel, ám stratégiai jelentősége csak az ország 1940-es német megszállása után lett. A gyár kémiai termékének lehetséges szerepvállalása a szövetséges hatalmakat egy olyan kiterjedt, 1940-től ’44-ig tartó hadműveletre ösztönözte, ami a „norvég nehézvíz-szabotázs” néven került be a történelemkönyvekbe.[17] Ennek részletes ismertetése külön dolgozatot igényelne, itt azonban elég arra rámutatnunk, hogy a nehézvíz szintetikus előállítása az atomfegyverek gyártásának és felhasználásának elengedhetetlen mozzanata, ami háborúban minden ökonómiai és ökológiai szempontot felülír. Az olyan események, mint például az 1944-es náci nehézvízszállítmány elsüllyesztése, zárt rendszerekben a ²H₂O előfordulásának arányát növelhetik. Amikor tehát egy megszállott hópehelykutató azt tapasztalja, hogy jégkristályai a szokásosnál lassabban tűnnek el fényképezőgépének lencséje elől (ti. a nehézvíz olvadáspontja magasabb [3,82°C], mint az átlagos „könnyűvízé”), kezdhet gyanakodni, hogy ²H₂Opelyhekkel van dolga, amik egy atomcsapás és klímakatasztrófa, a természet radikális  átformálásának lehetséges indikátorai.

Ha mindez nem lenne elég, netalán a hatásvadászat vádjával illetnének minket – bár e hatásvadászat a klímáról szóló diskurzus elengedhetetlen feltétele[18] –, más irányból is közelíthetünk Isten atomokat tartó ollójához. Mint említettem, minden H₂Opehely egy központi részecske körül alakul ki, ezek általában a légkörben található mikroszkopikus „porszemek”. Amikor ezeket szemügyre vesszük, le kell mondanunk arról az elképzelésünkről, hogy a csapadékképződés minden esetben természeti (vagy  természetes) jelenség lenne: 1946-ban kifejlesztették, s azóta megszakítás nélkül alkalmazzák a cloud seeding elnevezésű időjárás-befolyásoló módszert.[19] Ennek során olyan részecskéket juttatnak a felhőkbe, melyek a természetes nukleuszokkal megegyező módon csapadékképződést eredményeznek, így befolyásolva egy terület időjárását. Nemcsak az emberi ágencia és technológia szerepe miatt beszélhetünk itt a természetesség felfüggesztéséről, de azért is, mert a csapadék kémiai összetétele megváltozik. Olyan összetevők (elsődlegesen ezüst-jodid [AgI]) kerülnek a csapadékba, amelyek az emberi tevékenység nélkül nem vagy nem olyan mennyiségben lennének jelen.

E jelenséghez egy másik háború, a vietnami kötődik, amelynek során az amerikai légierők a monszun évszak mesterséges meghosszabbításával igyekeztek katonai előnyre szert tenni (make mud, not war), nem is sikertelenül (l. Popeye hadművelet [1967–1972]).[20] Ebben a térségben persze nem jellemző a havazás, de ez nem jelenti azt, hogy az eljárás más éghajlaton ne lenne alkalmazható, ahogy előszeretettel alkalmazzák is, ma már nem csak és nem elsősorban háborúkban,[21] s így témánknak ne képezné részét. Az ezüst-jodid hóban való jelenléte és kémiai kimutathatósága a harcmező kiterjesztését jelenti, megerősítve azt a tételt, hogy már nemcsak a tömegmédiumok világa, de az egész természet a médiumok experimentális közegévé vált,[22] végleg felszámolva így természet és kultúra különbözőségét.[23]

Persze e kettő fogalmi elkülöníthetősége nemcsak itt válik kérdésessé, korunk ökológiai elméleteinek egyik alapvető meggondolása ez. Maga az antropocén elnevezés és koncepció is erre utal azzal, hogy az emberi tevékenységet, kultúrát a maga totalizáló jelenlétében mutatja fel. Amint Noah Heringman az emberi faj „geológiai szuperhatalomként” való Lewis- és Maslin-féle elképzelésével kapcsolatban megjegyzi, „[e]z az alakzat azt az állításunkat hivatott megerősíteni, miszerint az antropocén egy »anti-kopernikuszi« forradalom, ami egyetlen faj bomlasztó erejére hívja fel a figyelmet”.[24] Amíg azonban az antropocén említett gondolkodói az embert földtörténeti kontextusban, annak mély idejéhez viszonyítva, a távoli jövő perspektívájából definiálják újra,[25] addig a H₂Opelyhek médiaelmélete ezt a jelen pillanatban, a kristályok létrejöttének és felbomlásának mikroidejében gondolja lehetségesnek. A földi és égi sztrátumok vizsgálata tehát ugyanazzal a tanulsággal kecsegtet, csak a nézőpont és az általuk feltételezett viszonyulás különbözik: a föld archaikus, hívogató szavával szemben a tudomány mennyei józansága.[26]

Messzire jutottunk Istentől és Bentley naiv rácsodálkozásától, de ez egy komolyan vett médiumökológiában nem lehet meglepő. A „hópehelyember” mániája sokakat megfertőzött, de láttuk, hogy a H₂Opelyhekhez való optikai és esztétikai viszonyulás nem minden. Nemcsak formai szépséggel, de meteorológiai és médiumökológiai tanulsággal is kecsegtetnek a jégkristályok, méghozzá akkor, amikor kémiai tulajdonságaikat, összetételüket is megvizsgáljuk. Nemcsak azt bizonyítják a H₂Opelyhek, ezek a „természeti” médiumok, hogy Isten ügyesen használja ollóit a természet megformálásakor (ekkor még csak az óvodások papírhópehely-készítése lenne imitatio Dei), hanem egyrészt azt, hogy a természet képes kódolni, rögzíteni és továbbítani az önmagára vonatkozó adatokat, tehát már az embert megelőzően medializált, másrészt pedig azt, hogy a ²H₂O és AgI arányának megnövekedésekor nem beszélhetünk már az embertől független, elkülönült természetről, natura és cultura dichotómiájáról. Bentley még azt hihette, hogy a hópelyhek optikai médiumokkal való megfigyelése a természet megfigyelése, de mi már tudjuk, hogy a H₂Opelyhek maguk is médiumok: olyan tükrök, melyekbe belenézve önmagunkat látjuk viszont. És ebben a pillantásban, pillanatban sem a természet, sem az ember nem olyan már, mint amilyennek a 18–19. század elképzelte.

„Akinek sikerül a CD szintetizátorhangzásában meghallani vagy a diszkó lézerviharában meglátni magát a kapcsolási rajzot [és hópehelyben a H₂Opelyhet – S. L.], boldogságra lel. Jégen túli boldogságra, mondta volna Nietzsche. A könyörtelen alávetés pillanatában azoknak a törvényeknek, amelyeknek esetei vagyunk, elmúlik az emberről mint a médiumok feltalálójáról alkotott fantazma. És a helyzet felismerhetővé válik.”[27]

*

Sándor László az ELTE-BTK magyar szakos hallgatója. Elsődleges érdeklődési és kutatási területe a kittleri és „poszt-kittleri” médiaelmélet, ill. a kultúrtechnikaként felfogott íráspraxisok. Véleménye szerint minden filozófia alapja két gonosz fül, s kérdezősködni kalapáccsal érdemes.

---

[1] Gilles Deleuze, Félix Guattari: A Thousand Plateaus, Minneapolis (MN), 1987, 40.

[2] Vö. Uo. 39–74.

[3] A szó a latin ’dobókocka’ jelentésű alea szóból származik, itt a köznapi értelemben vett véletlenszerűség mellett a fizikában és információelméletben is használatos entrópia-elvre utal.

[4] Friedrich Kittler definíciója alapján, ennek értelmezéséhez l. Sybille Krämer, Friedrich Kittler – az időtengely-manipuláció kultúrtechnikái, Prae 2014/4, 162–182.

[5] És ő vált híressé mint „az első, aki lefényképezett egy hópelyhet” – l. itt. A szöveg melletti képek az ő felvételei.

[6] „Extended examination of snow crystals has hitherto been very difficult because, except in a very uncomfortable atmosphere, the delicate structures speedily disappeared, and their outlines could be preserved for study and comparison only by the aid of skillfully executed drawings. Even these must often be hastily made, and could show little of the internal structure which is so important a feature of most snow crystals.” W. A. Bentley, G. H. Perkins, A Study of Snow Crystals, Popular Science Monthly Volume 53 (May 1898). Itt érhető el.

[7] Olyan pillanat ez, amely során az optikai médiumok pillantásában megtörténik a médiummá-válás – vö. Joseph Vogl, Médiummá-válás: Galilei távcsöve, Tiszatáj 2017/2, 68–75.

^[8] L. http://www.snowcrystals.com/identicaltwins/identicaltwins.html  és http://www.snowcrystals.com/books/books.html. A szöveg melletti kép is ebben a laboratóriumban készült.

[9] A deutérium a hidrogénatom egy neutronnal rendelkező stabil izotópja.

[10] https://www.youtube.com/watch?v=fUot7XSX8uA és http://mentalfloss.com/article/20296/it-true-no-two-snowflakes-are-alike

[11] „The greater number of perfect crystals is found in widespread storms, or blizzards, while the local storms produce most often granular or imperfect forms. So marked is this distinction that very often the character and extent of a storm may be in general determined by an examination of the crystalline forms obtained.” W. A. Bentley, G. H. Perkins, i. m.

[12] „It is well known that crystals which form in a low temperature are smaller and more compact than those formed in a warmer atmosphere.” Uo.

[13] „[A]s they fall through layer after layer of clouds, each layer subjecting them to its own special conditions, they may be greatly modified, and by the time they reach the earth they may closely resemble the crystals from lower clouds, though they can usually be distinguished from them by an examination of the internal structure.” Uo.

[14] Eva Horn: A holnapután időjárása, Prae 2017/1, 52.

[15] „To such a student the winter storm is no longer a gloomy phenomenon to be dreaded.” W. A. Bentley, G. H. Perkins, i. m.

[16] Chris Waltham, An Early History of Heavy Water, itt érhető el.

[17] https://en.wikipedia.org/wiki/Norwegian_heavy_water_sabotage, ill. https://www.atomicheritage.org/history/operation-gunnerside

[18] Vö. Eva Horn, i. m., 52–55.

[19] https://climateviewer.com/2014/03/25/history-cloud-seeding-pluviculture-hurricane-hacking/ és https://en.wikipedia.org/wiki/Cloud_seeding – a bekezdés melletti kép innen származik.

[20] https://medium.com/war-is-boring/mud-wars-how-the-air-force-tried-to-muck-up-vietnam-a198568c72a9 és https://en.wikipedia.org/wiki/Operation_Popeye

[21] Az időjárás-befolyásolás hadászati felhasználását ma nemzetközi egyezmények korlátozzák vagy tiltják. Vö. https://treaties.un.org/Pages/ViewDetails.aspx?src=IND&mtdsg_no=XXVI-1&chapter=26&lang=en

[22] Vö. Wolfgang Ernst: Kísérletezés a mediális időbeliséggel, itt érhető el.

[23] És tudván, hogy Bentley maga is szenvedélyének, egy hideg időben elkapott tüdőgyulladásnak az áldozata lett, mi sem feledkezhetünk meg arról, hogy a kísérletezés veszélyes mulatság, amibe mindnyájan belehalhatunk.

[24] Noah Heringman: Az antropocén Buffon-olvasata (avagy geológiaként olvasni), Prae 2017/1, 32.

[25] Vö. Jan Zalasiewicz, The Earth After Us: What legacy will humans leave in the rocks?, New York, Oxford University Press, 2008.

[26] L. Harold Adams Innis Empire and Communications c. művének a time-biased és space-biased médiumok különbségére vonatkozó részét – itt érhető el, ill. vö. Jeffrey Jerome Cohen, Stone: An Ecology of the Inhuman, University of Minnesota Press, Minneapolis, 2015, 75–126.

[27] Friedrich Kittler: Gramofon – film – írógép, Prae 2014/4, 76. (A fordítást módosítottam, a kiemelés tőlem.)