Franco Bifo Berardi: Nekronómia

(in: After the Future)

A gazdasági világválság hivatalosan 2008 szeptemberében kezdődött és 2009 nyaráig tartott. 2009 nyarától számítva a média, a politikai nyilatkozatok és a közgazdászok felszólalásainak hivatalos álláspontja: a válságból történő kilábalás volt. A tőzsdék árfolyamai újra emelkedni kezdtek, a bankok ügyvezetőinek ismét hatalmas bónuszokat szabhattak és így tovább.

Mindeközben a munkanélküliségi ráták az egekben, a fizetések zuhannak, a jólét megnyirbálódik, a következő évben várhatóan további 90 millióan csatlakoznak a szegénység hadseregéhez. Kilábalás ez? Feltételes reflexeink (amelyek a keyneziánus gazdaságtan által befolyásoltak, ahol a kilábalás az „igazi gazdaság” kilábalása) válaszoltak: nem, ez nem kilábalás, a kapitalizmus nem képes kilábalni csak a pénzügy eszközeivel.

Víziónkat át kellene dolgoznunk. A pénzügyek már nem egyszerű eszközei a kapitalista termelés növekedésének. A kapitalizmus financializációja[1] magát a pénzügyleteket tette a felhalmozás alapjává, ahogy ezt Christian Marazzi kifejtette legújabb munkáiban, például The Violence of Financial Capitalismban.[2]

A szemiokapitalizmus szférájában a pénzügyi jelek nem csak jelölők, amik a jelöltre utalnak. A jel és a jelölt megkülönböztetésének már vége. A jel a dolog, a termék, a folyamat. Az „igazi” gazdaság és a pénzügyi kilátások már nem elkülönülő szférák. A múltban, amikor az ipari termelés szférájában váltak a gazdagok gazdagokká, amikor a pénzügylet csupán a tőke mozgósítására használt eszköz volt az anyagi javak termelésének területén, a kilábalást nem lehetett kizárólag a pénzügyi szférára limitálni. Foglalkoztatás és kereslet kellett hozzá. Az ipari kapitalizmus nem tudott fejlődni, ha a társadalom nem fejlődött vele együtt. Ma el kell fogadnunk, hogy a pénzügyi kapitalizmus kilábalhat és gyarapodhat a társadalom kilábalása nélkül. A társas élet maradékká, fölösleggé, jelentéktelenné vált.

A pénzügyi körforgás a szociális közeget csapolja meg: folyamatosan szipolyozva az energiákat, az erőforrásokat és a jövőt. És semmit sem ad vissza. A kilábalás a tőke értékesülésének pénzügyi folyamatai révén történik, de ez teljesen leválasztódik az anyagi termelés körforgásáról és a társadalmi keresletről. A pénzügyi kapitalizmus autonómiát szerzett a társas élettel szemben.

Vegyük figyelembe ugyanennek a problémának a politikai vonatkozásait: egyszer volt, hol nem volt, amikor a válság csapásaitól szenvedő társadalom munkásai sztrájkokkal, viaskodással és politikai szervezkedésekkel, kikényszerített állami beavatkozással reagáltak a kereslet növelésének érdekében. Az ipari növekedésnek tömegfogyasztásra és társadalmi stabilitásra volt szüksége. Ami a fentiekkel ellentétben lenyűgöző a folyamatban lévő válságban, az a munkások széleskörű passzivitása, a szakszervezetbe történő tömörülésre való képtelenségük. Az európai politikai trendet a baloldali és munkáspártok összeomlása jellemzi. Amerikában Obamát naponta támadják rasszista és populista tömegek, de progresszív társadalmi mozgalom nincs kialakulóban. 1,2 millió ember jelzálogba tett házát árverezték el a fejük felől, otthonaikat elvesztették a másodlagos jelzálogpiaci[3] svindlinek köszönhetően, de ez ellen semmilyen együttes fellépés nem volt tapasztalható. Az emberek szenvednek és egymagukban sírnak.

Az ipari kapitalizmus korszakában a munkásosztálynak módjában állt egy jól azonosítható célpont ellen lázadni: a főnök, az üzletember ellen, akinek a tulajdonában olyan anyagi dolgok álltak, mint a gyár és a munkások munkájának terméke. Ma a főnök felszívódott. A főnök a pénzügyi részlegek milliárdjaiban darabjaira hullt, és képviselők millióira szóródott szét a világ minden pontján. Maguk a munkások az újraegyesített tőke részét képezik. A jövőbeli állami jövedelmet nyugdíjpénztári befektetéseiktől várják. Részvényopciókkal rendelkeznek abban a vállalatban, ami saját robotjukat zsákmányolja ki. Rabok, mint légy a pókhálóban, és ha mozognak, megfulladnak, de ha nem mozognak, a pók kiszipolyozza belőlük az életet. A társadalom rohadhat, darabjaira hullhat, gyötrődhet. Nem lesz hatással a kapitalizmus politikai és gazdasági stabilitására. Amit a gazdaság kilábalásának hívunk, az a társadalmi pusztítás új formája.

Tehát a válságnak vége, a kapitalizmus kilábal. Ennek ellenére a munkanélküliség növekvőben, a nyomorúság terjedőben van. Ez azt jelenti, hogy a pénzügyi kapitalizmus autonóm a társadalomhoz képest. A kapitalizmusnak nincs szüksége dolgozókra: az alulfizetett, engedélytől függő, deperszonalizált robot sejtekből álló fraktáljaira van. Személytelen dühenergiák darabjai, újraegyesítve a hálózat által. A krízis a technológiai változásnak tör utat, ami az emberi munkát helyettesíti a gépével. A foglalkoztatottság aránya nem fog növekedni a jövőben, a termelékenység azonban igen. A csökkenő számú munkások arra lesznek kényszerítve, hogy többet és többet termeljenek és túlórázzanak.

Az igazi buborék a munka buboréka. Túl sokat dolgoztunk ezidáig, és még mindig túl sokat dolgozunk. Az emberi fajnak nincs szüksége még több termékre, a meglévők újraosztására van szüksége, a technológia tudatos alkalmazására és a munkának elkötelezett idő világméretű csökkentésére. A társadalmi energiákat fel kell szabadítani a kényszerű munkavégzés alól, és vissza kell téríteni a szociális érzékenység, oktatás és terápia irányába.

Komolyan kellene vennünk az autonómia fogalmát. Az autonómia jelen állapotban a gazdasági törvénykezés területéről történő kivonulást jelenti: ki-gazdálkodást [out-onomy], a gazdasági cserekereskedelem elhagyását, a tudás és termelés önszervezettségét a társas élet olyan szférájában, amely többé már nem függ a gazdasági kultúrától és elvárásoktól – termékcsere, az idő és kompetencia szabad cseréje, a táplálék öntermesztése, városrészek elfoglalása, az önvédelem megszervezése.

A nagy összeomlás, ami megrendítette a világgazdaságot, 2008 szeptembere óta a világtörténelem új fejezetét nyitotta meg. Néhány hónapnyi ámulat és zűrzavar után a média, a politikai intézmények és a közgazdászok elkezdték ismételni önnyugtató mantrájukat: kilábalás következik. Nem tudom, mi fog történni, de azt gondolom, hogy a világ kilábalása keveset jelent a jelenlegi helyzetben. Véleményem szerint, ami biztos az az, hogy a munkások nem fognak kilábalni a válságból, ha a neoliberális ideológiák nem válnak meghaladottá, és ha a gyarapodás mítosza nem helyettesítődik egy új narratívával. A munkanélküliség mindenhol nő, és a fizetések csökkennek. És a bankok megmentésére felhalmozott hatalmas tartozás a jövő társadalmának vállaira nehezedik.

Soha nem ütközött még ennyire egymással a gazdasági és a társadalmi racionalitás. A gazdaságtudomány nem képezi részét a krízismegoldásnak: éppen hogy maga a probléma forrása. 2009. július 18-án a The Economist szalagcíme: „Mi a baj a közgazdasággal?”. A szöveg megpróbálja a közgazdász szakma és a közgazdaságtani tudományok krízisét minimalizálni. A neoliberális közgazdászok számára a növekedés központi dogmái, a profit és a verseny megkérdőjelezhetetlen, mert a piac hibátlan matematikai racionalitásával azonosított. És a piac belső racionalitásába vetett hit nélkülözhetetlen a gazdaság neoliberális teológiájában.

A társas élet csökkentése a gazdasági értékek javára olyan megszállottság, aminek semmi köze a tudományhoz. Ez egy politikai stratégia, ami az embert számító-gépként igyekszik meghatározni, s melynek célja az emberi viselkedést és érzékelést olyan módon formálni, hogy a pénz váljék a szociális cselekvés egyedüli motivációjává. De ez nem pontos leírása az emberi kapcsolatok társadalmi dinamikájának, konfliktusainak, patológiájának és irracionalitásainak. Inkább törekvés a homo calculans antropológiai brendjének létrehozására, amit Foucault ismertetett 1979-80-as szemináriumaiban, és publikált The Birth of Biopolitics címen.[4]

Az emberi lényeket számító készülékekként azonosító törekvés kulturális pusztítást idézett elő, de végül az is bebizonyosodott, hogy mindez hibás feltevéseken alapszik. Az emberi lények igenis számítóak, de számításaik nem teljes mértékben racionálisak, mert az árú értéke nem objektív érvek alapján meghatározott, és mert a döntéseik befolyásolva vannak azáltal, amit Keynes állati szellemnek nevez. „Soha nem fogjuk teljesen megérteni a fontos gazdasági eseményeket, hacsak nem nézünk szembe a ténnyel, hogy ezek okai nagymértékben mentális természetűek.” –  mondja Akerlof és Shiller Animal Spirit[5] című könyve, visszhangozva Keynes feltevését, mely szerint a piac racionalitása önmagában nem tökéletes. Akerlof és Shiller elismerik a neoliberális gondolkodás krízisét, de kritikájuk nem eléggé radikális és nem érinti a gazdasági episztémé legitimitását sem.

Az Animal Spirit egy másik könyv címe is, szerzője Matteo Pasquinelli.[6] Pasquinelli testekkel, számokkal és parazitákkal foglalkozik, és sokkal mélyebbre megy a krízis eredetének megértésében, mint névadó elődje. „A kognitív kapitalizmus egy parazita formájában lép elő: a kollektív tudást alattvalójává teszi és elfojtja az emancipatórikus potenciált.”[7] „A számítógép-képernyőkön túl, a prekariátus dolgozói és szabadúszói tapasztalják meg, hogyan falja fel egyre növekvő étvággyal hétköznapjaikat az Ingyen Munka és a versengés.”[8]

Pasquinelli a probléma magjáig hatol: a köztermelés[9] virtualizációja egy parazita elszaporodásaként hatott, kipusztítva a személyes kapcsolatteremtés előzetes feltételeit, elszívva és semlegesítve a kognitív munkások életenergiáit. A gazdasági válság nem csak a pénzügyi tébolyodottság következménye, ugyanúgy a szociális terület devitalizációjáé is. Ezért a gazdasági rendszer összeomlása a gazdasági episztemológia összeomlása is egyben, azé, ami a politika irányvonalát is megszabta az utóbbi két évtizedben.

A közgazdaságtan nem képes megérteni a krízis mélységeit, mert a pénzügyi csereforgalom krízise alatt a szimbolikus csereforgalom krízise található. Tömeges pánik, depresszió és az öngyilkosság klinikai rohamaira gondolok; a vágy és szociális empátia általános hanyatlására. Az összeomlásból eredeztethető kérdés annyira radikális, hogy a gazdaságtan fogalmi rendszerében fel sem tehető.

Továbbá az is kérdés, hogy valóban tudomány-e a közgazdaságtan? Ha a „tudomány”-on fogalmak megalkotását értjük egy dolog megértése és leírása céljából, akkor a közgazdaságtan nem tudomány. A tárgya nem létezik. A közgazdaság-tudomány tárgya (szűkösség, fizetett munka és profit) nem olyan tárgy, ami a gazdaságtani episztémé performatív művelete előtt vagy ezen kívül létezett volna. Amikor a munka leválasztódik és szembeállítódik az emberi tevékenységgel, amikor a kapitalista uralom dominanciája alá esik, akkor a termelés, a fogyasztás és a mindennapi élet a gazdaságtani diskurzus részévé válik.

A közgazdaság-tudomány tárgya nem előfeltételez konceptuális tevékenységet, és a közgazdaság-tudományos leírás valójában normatív tevékenység. Ebben az értelemben a Közgazdaságtan egy módszer, a világ szemiotizációjának folyamata, és egyben egyfajta mitológia, narráció. A közgazdaságtan egy javaslat és egy kategorikus imperatívusz.

Pénzzel bármit elérhetünk. A világon minden cselekedetnek ez az alapja, és talán az egyetlen erőforrás, amibe befektetünk. Úgy tűnik, az életünk múlik rajta. Legbelül mindenünk azt mondja, hogy nem, ez lehetetlen. De a Mindenható Dollár uralomra tört. Minél jobban tagadjuk, annál jobban mutatja Mindenhatóságát. Talán minden más tekintetben, minden más érték terén csődöt nyilvánítottak, a pénznek valamiféle szent istenség erejét tulajdonítva, ami azt követeli, hogy elismerjék. A közgazdaságtan már meg sem próbálja a pénzt viselkedésre bírni. A számok nem tudnak parancsolni a bestiának, nem tudják lefektetni és elhallgattatni vagy vigyázzba állítani és trükkök végrehajtására rávenni. A legjobb esetben a közgazdaságtan a pénz neurózisa, ami azért lett kitalálva, hogy a bestiát bizonytalanságban tartsa. Ilyenformán a közgazdaságtan és a pszichopatológia nyelve közös – infláció, depresszió, alacsony/rossz és magas/jó [szám és kedv], nagy zuhanások és csúcsok, befektetések és veszteségek.[10]

Az (angliai) bekerítések korszakától kezdve a gazdasági folyamatok a szűkösség előállításának (szűkösítés[11]) folyamatai voltak. A bekerítések célja az volt, hogy a földeket, vagyis a túléléshez szükséges alapvető eszközt szűkösítsék, hogy azok az emberek, akik ezidáig képesek voltak élelmet termelni családjaik számára, kénytelenek legyenek proletárokká válni, ezután pedig fizetett ipari munkásokká. A kapitalizmus a mesterséges szükségletteremtésen alapszik, a gazdaságtan pedig az idő, élet és élelem szűkösítésének technikája. A szűkösítés-folyamatokon belül az emberi lények kizsákmányolásnak és profitorientált aktivitásoknak vannak kiszolgáltatva. A földek szűkösítése után a kapitalizmus magát az időt szűkösítette, arra kényszerítve azokat az embereket, akiknek saját életükön és testükön kívül nem áll más tulajdonukban, hogy a tőkének adják kölcsön azt. Jelen pillanatban a kapitalista gyarapodáskényszer szűkösíteni akarja a vizet és a levegőt is.

A gazdaságtan nem a jövendölés tudománya: inkább egy módszer, ami gyártja, kivitelezi és erőlteti a szűkösítést és szűkölködést. Ezért beszélt Marx politikai gazdaságtanról és nem közgazdaságtanról. A gazdasági szűkösítés módszere mitológián alapszik, egy elbeszélésen, ami a gazdagságot tulajdonságnak és vívmánynak tekinti, és az élet élésének lehetőségét aláveti az idő kölcsönzésének és az emberi tevékenység fizetéses munkává történő átalakításának.

Az elmúlt évtizedek technológiai újításai fokozatosan erodálták a gazdasági tudományok alapjait. A kézzelfogható dolgok termelésének szféráját a szemiokapitalista termelés anyagtalan termékei váltják fel, a gazdasági fogalmak elveszítik alapjukat és legitimitásukat. A közgazdaságtan alapkategóriái fokozatosan mesterségessé válnak.

A magántulajdon elméleti igazolása, ahogy az John Locke írásaiban olvasható, a kizárólagos fogyasztás igényén alapszik. Az almát muszáj magánosítani, ha el akarod kerülni annak a veszélyét, hogy az almádat valaki más megegye. De mi történik akkor, ha a termékek anyagtalanok, végtelen számú gyártható le belőlük bérmentve? A gyártási folyamat digitalizációjának és immaterializációjának köszönhetően a magántulajdon törvénye elveszíti alapját, raison d’être-jét, és csak erővel lehet leleplezni. Továbbá eltűnőben van a fizetés legszilárdabb alapja, az összefüggés a termeléshez szükséges idő és a termék értéke között is. A termelés immaterializációja és kognitivizációja szinte lehetetlenné teszi az érték előállításához szükséges átlagidő mérését. Idő és érték összemérhetetlenné válnak, és az erőszak az egyetlen törvény, ami lehetővé teszi az ár és fizetés meghatározását.

A neoliberális iskola világszinten engedett utat a köztermelés deregularizációjának, táplálta az ésszerű várakozások[12] mitológiáját a gazdasági cserekereskedelemben, agyonhirdette a piac önszabályozásának képzetét, mindenek előtt a munkaerőpiacon. De az önszabályozás egy hazugság. Azért, hogy növelni tudja a kizsákmányolás mértékét, és hogy rombolja a társadalmi jólétet, a világkapitalizmus olyan politikai intézményeket használt fel, mint a Nemzetközi Valutaalap és a Kereskedelmi Világszervezet, nem beszélve arról, hogy ezen intézmények politikai döntései mögött a hadsereg állt támogató erőként. Távolról sem önszabályozásról, hanem a piac katonai szabályozottságáról van szó.

A piac működösét ismerő szabad egyének kitartó versengésének mítosza szintén hazugság. A valódi emberi lények nem tökéletesen racionális számító-gépek. És az ésszerű várakozások mítosza végre összeomlott az ingatlanokat elzálogosító csalássorozat felrobbanása után. Az ésszerű várakozás teóriája meghatározó eleme a neoliberális gondolkodásnak: a piaci ágensek látszólag szabadon, teljes mértékben racionális döntésekre hagyatkozva választhatják ki a legkedvezőbb ajánlatot adásvételkor. A befektetési ügynökségek által elkövetett csalás több millió amerikai életét tette tönkre, és közszemlére tette az elméleti svindlit.

A gazdasági csere nem írható le racionális játékként, mert a társas életben általában irracionális faktorok játsszanak központi szerepet. A csalás, a félrevezető információ és a pszichikai manipuláció nem kivételek, hanem a hirdetők, pénzügyi ügynökök és a gazdasági tanácsadók bejáratott eszközei.

Az elgondolás, mely szerint a társadalmi kapcsolatok leírhatók matematikai terminusokkal, a mítosz erejével bír, azonban ez nem tudomány, és semmi köze a természeti törvényekhez. A teória csődjének dacára még mindig a neoliberális politika irányítja a globális gépezetet, mert az uralmat megkaparintó rablórétegnek nem áll szándékában lelépni, és mert a társadalmi agy nem képes újraszervezni magát és nem tudja megtalálni az önszervezés módját sem. A következőket olvasom a New York Times 2009. szeptember 6-ai számában:

Miután a tavalyi évben a jelzálogbiznisz becsődölt, a Wall Street-i befektetők elkezdték keresni a következő nagy ötletet. Úgy gondolják, hogy megtalálták. A bankárok „élet-megállapodásokat” terveznek vásárolni: életbiztosítás-típusokat, amiket beteg és idős embereknek adnak el készpénzért, melyeknek ára a biztosított személy várható élettartamától függ. Majd azt tervezik, hogy ezeket „kötvényesítik”, vagyis több-százezer ilyet egy kötvény-csomagba pakolnak. Ezeket a kötvény-csomagokat újra eladják a befektetőknek, például a nagy nyugdíjalapoknak, akik majd megkapják a járulékaikat, amikor a biztosított személy meghal. Minél hamarabb hal meg a biztosított, annál nagyobb a hozam, ha az emberek a vártnál tovább élnek, a befektetőknek alacsony hozama lesz vagy még pénzt is veszíthetnek.

Képzeljük el, hogy megvásárolok egy életbiztosítás-típust (ez valami olyasmi, amit sohasem tennék). Természetesen a biztosítóm hosszú életet fog nekem kívánni, hogy sok éven keresztül fizethessem az illetéket, hogy aztán ő majd sok pénzt fizessen a családomnak, amikor meghalok. De valamelyik felvilágosult pénzügyi gurunak az a briliáns ötlete támad, hogy ő majd biztosítja a biztosítót. Ő megvásárolja a kockázatot, és abba a reménybe fektet, hogy én minél hamarabb meghalok. Nem kell Philip K. Dick képzelőerejével rendelkezned, hogy kikövetkeztesd a történet folytatását: a pénzügyi ügynökök motiváltak lesznek, hogy megöljenek az éjszaka folyamán.

A kilábalásról szóló beszéd nekronómián, a halál gazdaságán alapszik. Nem új ez, a kapitalizmus mindig is profitált a háborúkból, mészárlásokból és tömeggyilkosságokból. De most az egyenlet egyértelművé válik. A halál az ígéret, a halál a befektetés és a remény. A halál a lehető legjobb jövő, amit a kapitalizmus biztosítani tud.

A spekuláció logikája különbözik a későmodern időkre jellemző spektákulum logikájától. A spektákulum az élet visszatükröződése, az élet átvitele a látványos felhalmozódás tükrébe. A spekuláció a jövőnek a pénzügyi tükör általi leigázása, a jelen élet helyettesítése a jövendőbeli pénzzel, ami sosem érkezik meg, mert mindig a halál érkezik hamarabb.

A tanulság, amit a gazdasági válság első évéből kell levonnunk, szomorú: a neoliberális ostobaság nem tűnik el, a pénzügyi spekulánsok nem hagyják abba spekulációikat, ahogy a vállalatok sem hagyják abba a kizsákmányolást, és a nagyrészt vállalati lobbik által irányított politikai osztály nem akarja, vagy nem tudja megvédeni a társadalmat a végső ostromtól.

G. Ballard írta 1996-ban: „tökéletes bűntény – amikor az áldozatok vagy nem hajlandóak beismerni, vagy nincsenek tudatában annak, hogy áldozatok.”[13] Úgy tűnik, a demokrácia képtelen megállítani azt a rablóréteget, amelyik megkaparintotta a gazdasági irányítást, mert a döntések nem a politikai vélemény szférájában születnek, hanem a hozzáférhetetlen gazdasági automatizmuséban. A gazdaság a döntéshozatal alapjává lett nyilvánítva, és a közgazdászok pedig a Gazdaságot szisztematikusan a kapitalista gyarapodáskényszerrel azonosították. Azzal, hogy vállalati alapelvek ágyazódtak be a nyelv és a képzelet szöveteibe, megszűnt a politikai döntéshozás lehetősége.

[1] Angol financialization, a folyamat, ami által a pénzügyi szektor, a pénzügyi intézmények és pénzügyi elit erőteljesen behatol a gazdasági életbe, egyre nagyobb befolyásra tesz szert a gazdasági döntéshozatal és gazdasági folyamatok kimenetelének irányításában. [A ford.]

[2] Marazzi, C. (2010) The Violence of Financial Capitalism, trans. K. Lebedeva, Los Angeles: Semiotetext(e).

[3] Vagy másodrendű jelzálogpiaci, angol sub-prime. Jelzáloghitel, ami nem felel meg az elsőrendű (prime) jelzáloghitelek követelményeinek. Jelentős kockázatú hitelek. A másodlagos jelzálogpiaci válság során az adósok fizetésképtelensége magukkal rántotta hitelezőiket is. [A ford.]

[4] Foucault, M. (2008) The Birth of Biopolitics: Lectures at the Collège de France 1978-1979, trans. G. Burchell, New York: Palgrave.

[5] Akerlof, G. A. and Shiller, R. J. (2009) Animal Spirits: How Human Psychology Drives the Economy, and Why It Matters for Global Capitalism, Princeton University Press.

[6] Pasquinelli, M. (2008) Animal Spirits: A Bestiary of the Commons, Rotterdam: NAi Publishers.

[7] Uo., 93

[8] Uo., 15.

[9] Angol social production. Nagyszámú embercsoportok kreatív energiáinak együttese, akik legtöbbször az internet segítségével, jelentős projekteket viteleznek ki. Köztermelés, amikor az okostévé problémáival az illető nem a gyártó céghez, hanem egy internetes fórumhoz fordul, ahol a legtöbbször megoldást talál gyorsan és ingyen – ugyanígy ez a tévé gyártójának sem kerül pénzbe. A köztermelés hozta létre és tartja működésben a Wikipédiát is. [A ford.]

[10] Sordello, R. (1983) “Money and the City,” in Money and the Soul of the World, Dallas: Pegasus Foundation.

[11] Angol scarcification. Közgazdaságtani megfogalmazásban a szűkösség azt jelenti, hogy a gazdasági javak a szükségletekhez képest korlátozott mennyiségűek. A javak többségéből nem áll annyi rendelkezésre, mint amennyire szükség volna. [A ford.]

[12] Angol rational expectations. Közgazdaságtani model/teória, mely szerint a közgazdasági tényezők döntéseiket racionális kilátások, a meglévő információk és múltbeli tapasztalatok alapján hozzák meg. [A ford.]

[13] Ballard, J. G. (1996) Cocaine Nights, London: HarperCollins, 188.