Közösségkeresésben
Merítése a recens, 20–21. századi budapesti úgymond „történelmi” eseményekből nemcsak a már sokak által felvetett, akár revizionált 1956-os forradalomra, azt körülvevő konjunktúrára terjed ki. Hanem, az egyik irodalmi úttörőként, a 2006 őszén lezajlott, a közbeszédben egyelőre könnygázas „zavargások” névvel illetett tiltakozássorozatra is. Egyfajta kontinuumban tehát például az egyetemi oktató, irodalomtörténész, sok műfajban szépíró szerző 2014-es Esernyők a Kossuth téren című esszé- és publicisztikakötetével. „Esztétikai viszony kialakítása a közöshöz” – Schein Gábor Kiss Ernő Csongornak adott interjúja szavaival ez az egyik tétje a regénynek.
Kivel lehet valami közös? És mi lehet az? A kérdésekre a történet(ek)ben helyzetek, szereplői és domináns elbeszélői szólamok, fejtegetések keresik a választ. Elmondható, erre a reflexióra kiválóan alkalmas a fabula szintje (bár érdemes óvatosan kezelni a sorrendiség kérdését: gondolatok, ideák vagy azokat hordozni tudó történetek, szereplők voltak-e előbb? Vagy nem is volt előbb, csak mellett?): ötven évvel azután, hogy 1957-ben egy gyermektelen svéd házaspár magához vett és sajátjaként felnevelt egy osztrák menekülttáborba került magyar kisfiút, az immár özvegy apa úgy dönt, megkeresi a vér szerinti anyát, hogy feltárhassa fia előtt származásának igazi történetét. Ebben az igyekezetében kéri néhány magyar, köztük egy doktornő segítségét.
Látható, egyfajta „a határ túloldaláról / visszanézve az időben” a regény alaphelyzete. Egymás nyelvét nem beszélők és városaik jelennek meg egymás tekintetében – mindez a művet par excellence alkalmassá teszi hermeneutikai kísérletekre, kérdésfelvetésekre. A szerkezetében fellazított, poétikáját tekintve nem radikálisan felújított próza tartalmas. A gondolati magokat pedig nemcsak a – már említett elfelejthetetlenül jelenlévő – elbeszélői kommentárok („Hipnotizáltságának, helyesen, mindvégig politikai jelentőséget tulajdonított…”) vagy az előbbivel helyenként összeszálazódó, kedvelt (szabad) függő beszéd („egy világ választotta el a jelent 1969-től. Átugorhatatlan szakadék”; „Hogyan lehetne valaki egyszerre kommunista, magyar, zsidó, szovjetbarát és a független Magyarország harcosa, ha egyszer tudvalevő, hogy zsidóként nem lehet más, mint ávós, kommunistaként viszont nem magyar… Ez a törvény, törvénynél is erősebb tudás, hit, vélemény”) hordozzák. Gyakorlatilag folytonos, a szöveget ezért helyenként túlzottan megterhelő metaszintet építenek azok a betétek, önemblémák, tükrözések, melyeknek a regényvilág mélyebb megértését kellene segíteniük, jelentését hordozniuk.
Ilyen elsősorban egy az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben, értsd a Lipótmezőn kezelt személy hiteles tanúvallomása vagy önfeljelentése mint talált tárgy, mely a regényben a nyomozás egyik eredményként „kerül elő”. És nagyszerűen magára veszi és hordozza és megmutatja a 20. század közepi ideológiai csavarok, értelmetlen kényszerek és hazugságok romboló hatását az egyén létezésére: „mintha ő is önálló félként venne részt a küzdelemben, amely nem érte zajlott, ő csupán tanúja és áldozata volt, hiszen az ő elméje, az ő élete lett a küzdelem legfontosabb csatatere”. Ugyanígy épül a szövetbe szereplői levelezés, részlet a fiú, Ervin által fordított szövegből, a doktornő orosz olvasmányából, több álomleírás, ekphrasziszok: egy könyvillusztráció, festmény, nimfa-szobor. Utóbbiak és a fő kérdésív közti kapcsolat zavaróan nehezen teremthető meg (ha egyáltalán). Az olvasónak bizonyos pontokon így az az érzése támad, több van kidolgozva, mint ami szervesen tudna illeszkedni az egészbe.
Ez az eljárás ugyanakkor párhuzamos a svéd férfi, Grönewald úr műgyűjtői szenvedélyével – az analógia a tudatosság fokozott igényét implikálja. Az élettől, családjától őt elidegenítő archiválás elsősorban az emlékezés természetére kérdeztet rá („Miért volna jobb kezdettől fogva az ószeres idő teli zsákjának lenni, mint üres és amúgy is lyukas zsáknak?”), amellett, hogy fikció és valóság, a személy értéke vagy tárgyiasíthatósága és a választás jogosultsága tematizálódik. Esetleg az emberek között lehetséges kapcsolódások tárgyakba íródottsága (egy asztal, ágynemű, egy ezüst étkészlet révén „bele lettünk rángatva” a deportáltak német birodalmi vámhivatal általi meglopásába). Vagy akár az, létezik-e „semmi más, csak egy történet”, mely nem szól „az üdvösségről és a szánalmas kis hazudozók erkölcsi világrendjének egyéb cselfogásairól”. Értsd jól.
Ez a fajta finom irónia a Svéd egyik kiemelendő pozitívuma. A realizmus helyenkénti abszurdba billenése izgalmasan fokozza az olvasói örömöket. Ilyen mozzanat a bezárását váró, betegeivel metonimikusan azonosuló, lassan agonizáló elmegyógyintézet ostromhangulatának érzékeltetése a kórtermekbe becsapódó repülőgépek képével. Ilyen a Grönewald úrnál felhalmozott tárgyak között meglapuló „kővé vált zápfog”. Melyre azonnal csattanó replika, saját maga és az olvasó ellen irányított narrátori fintor a folytatás: „amivel a képzelet csak benépesítheti egy régiségbúvár polcait.” Tárgyat és értőn-humoros reflexiót összekapcsoló két elegáns, biztos kézzel megformált mozzanat az egyenes küfli megkülönböztetése a görbe kiflitől (a nyelvi szkepszis egész lavináját elindító apró páciensi szokás), illetve Budapest és Stockholm különbségének a sütemények ízében való megragadása (előbbi javára – ugye, Kárpáthyék lánya és a stefánia).
Egy másik különbség azonban, hogy „Magyarországon mindenkit normálisnak nyilvánítottak. Ha eddig lehetett is oka errefelé az emberfiának, hogy zavaros elképzelései támadjanak, ettől kezdve garantáltan nem lesz.” Az őrület, specifikusabban a pszichiátria, illetve politikum és személyesség problematikus kapcsolata az egyik pont, amelyre fókuszálva a regény másik igencsak erős ütőkártyája megragadható: jó megfigyelések, néha akár csak kimondásra váró, de arra váró igazságok kertelés nélküli, bátor megfogalmazása, a következtetések levonása. „…[N]em bizonyíték-e azok igazára, akik azt állítják, hogy a pszichiátria, vagy a pszichiátria által is támogatott korszellem betegként bélyegez meg olyanokat, akik nem azok, csak nem képesek a gyors és zökkenőmentes alkalmazkodásra?”
Kimondott igazságokból és képben sugallt válaszokból bontakozik ki a regény világlátása, pontosabban azok a lehetőségek, melyeket felmutat. A szereplői révén, akik nem egyértelműen találkozhatnak valamilyen közösben (egyiküknek sincs kereszt- és vezetékneve is, a családnév nem képes kohéziós erővel összefogni férjet, feleséget, fiút; egy női név helyett Bíró doktornő áll). Akik, mint kiderül, nem különböző, de egyenlő státusú nyelveket beszélnek, hanem más ontológiai lehetőségekkel rendelkező rendszereket (a „szélvédett” svéd „semmi olyasminek az elmesélésére, tanúsítására nem kényszerült soha, megközelítőleg sem”, amit egy meghurcolt 20. század közepi zsidó nő átélt – „egy másik nyelven megadni neki a lehetőséget egészen biztosan őrültség” (!)). Testi felépítettségük is eltér talán – ki tudja, másként állt-e a „szegény menekülő” XII. Károly svecus (ahogy kora újkori krónikák a svédet hívták; az Erdélyi Fejedelemséggel, amíg volt olyan, a svecusok vallási közösségük alapján koronként szövetkeztek) királyon az 1712-ben, menekülése idejére „barnára cserélt” kabát, mint a teljes magyar lakosságon, ahogy Grönewald úron „másképpen állt… a pulóver… másképpen nyikordult a cipője az aszfalton”? Hát a közöttben élő Erviné?
Fontos meghagyni egyfajta jótékony szabadságot annak rögzítésében, ki kinek a „szócsöve” vagy mivel „ért egyet”. De olvasói szabadság mégiscsak az erkölcsi világrend egy újabb, aktuális megméretésének tekinteni Schein Gábor Svédjét, mely magyar és európai, személyes és közösségi, emlék és élet viszonyáról kérdez. Az igen szerencsésen nyitva záródó könyv búcsúztató nyelvfeletti mosolya nem a „magányosnak vagyunk teremtve, és hitetlennek” típusú reflexiókat erősíti. Záró hangok inkább: „helyet kell adnunk annak, amit nem tudunk”; „Nem egyedül ez volna-e a következetes magatartás? Az ítélkezés teljes lehetetlensége.”
Schein Gábor: Svéd. Budapest, Kalligram, 2015. Szőcs Petra fotóival
