Miért vagyok feminista?

Mert gyerekként a faluban átéltem azt a félelmet a férfiak agresszivitásától és önkényétől, akiknek mindent szabadott, pláne egy nővel szemben, amit a nők élhetnek át ugyanitt egy életen át.

Mert amikor bajban voltam, mindig nők segítettek rajtam a legtöbbet, a férfiak óvatoskodtak (ők, ugye, racionálisabbak).

Mert egy csávó a faluban láncra kötve tartotta, és éheztette a pincében a feleségét több hétig.

Mert egy volt osztálytársamnak a bátyja és a haverjai halálra erőszakoltak egy lányt, és a holttestét kidobták a sánc szélére a mezőn.

Mert megtalálták annak a nőnek a csontjait, akit – a szóbeszéd szerint – a férje ölt meg több évvel ezelőtt, ezt – a szóbeszéd szerint – a fiai is tudták, de ők sem jelentették föl.

Mert ha egy férfi megüti a barátnőjét vagy a feleségét, az emberek azt mondják, „semmi közöm, az ő dolguk”.

Mert mindenki tiszteli a nőt, ha anya, de udvariasan elhallgatják, ha a terhes anyát a férje bántalmazza.

Mert egy apa ordibálhatja részegen egy anyának, hogy a nő munkája semmi a férfiéhoz képest, miközben a gyerek tudja, hogy 90 százalékot kapott az anyjától, 10-et az apjától, mégis az anya szív egy életen át, az apa meg felváltva panaszkodik, magát sajnáltatja, vagy ítélkezik.

Mert a nők elfogadják alárendelt helyzetüket, mivel arra nevelték őket, hogy ez a természetes, vagy mert kényelmesebb, vagy mert kifizetődőbb nem tudni semmiről, s játszani a cicababát.

Mert sokkal több olyan nőt ismerek, akivel szemben elkövettek szexuális erőszakot, vagy akit szexuálisan zaklattak, mint ahánnyal még soha nem történt ilyesmi.

Mert ma elmesélte egy hallgatóm, hogy az édesanyját pár évvel ezelőtt elrabolták négy napra, beinjekciózták, és nem emlékszik, mi történt vele. Egy nejlonzsákban találták meg, perceken múlott az élete. Úgy mesélte, látomása volt a két fiáról, erre tudott megmozdulni a zsákban, ekkor észrevette valaki, így túlélte.

Mert ma egy órán át néztem egy elegáns kávézóban a Főtéren, Kolozsváron, ahogyan egy dzsanga strici cirógatásnak álcázott testi fenyítések közben vitatkozott a lánnyal („tu ești fiica mea”), akit még csak nem is a nevén szólított, hanem csak így: „tu femeie” vagy „auzi femeie”. Mert az ő szájában az a szó, hogy „nő” szinonima volt azzal, hogy „senki”, sőt azzal, hogy „semmi”, „jogtalan”, „akaratnélküli”, „megvetésre méltó”. És mert az emberek annyira magukba vagy egymásba voltak feledkezve, hogy nem tűnt föl nekik: itt nem egy párkapcsolati beszélgetés zajlik, hanem rabszolga és rabszolgatartó közti vita, méghozzá teljesen nyilvánosan. És mert remegtem, féltem és megátkoztam magamban ezt a férfit („Haljál meg 10 percen belül”, „Üssön el egy autó, amikor kilépsz az utcára”), de nem tehettem semmit. Eközben mindenki körülöttem itta a kávéját, olvasott, és boldog volt, vagy még az se.

Mert a „feminista” a közhasználat szerint szitokszó, pedig csak azt az egyszerű dolgot jelenti, hogy a nők egyenlők kellene legyenek a férfiakkal, mivel jelenleg ez nincs így, sőt a többség elfogadja, sőt jónak tartja a nők rendszerszintűen alárendelt társadalmi helyzetét.

Mert nem fogadom el, hogy azt a küzdelmet, amelynek tétje, hogy a nőket szexuálisan, gazdaságilag, családilag stb. ugyanolyan rangú emberi lénynek tekintsék, mint a férfiakat (elismerve a hierarchia nélküli különbségeket a nemek között), extrémizmusnak, divatjelenségnek vagy szélsőségességnek nyilvánítsák, illetve luxusjelenségnek állítsák be. Az egyenlőség nem szélsőség, az egyenlőtlenség a szélsőség.

Mert nem érzem jól magam egy olyan világban, amelyben az emberiség cirka 50 százalékát megbélyegezik („kurva”), amikor azt teszi, amiért az emberiség másik 50 százalékát vonzónak tartják („nagy nőcsábász, he-he”).

Mert nem érzem jól magam egy olyan világban, ahol majdhogynem kultúrától függetlenül a nőket ért szexuális bántalmazás miatt magukat a nőket büntetik, vagy stigmatizálják.

Mert nem érzem magam jól egy olyan világban, amelyben masszív többségben nők az emberkereskedelem és a szexrabszolgaság áldozatai.

Mert tudom, hogy férfiakkal szemben is elkövetnek erőszakot, de azt is tudom, hogy a nők ellen elkövetett agressziót természetesebbnek látják az emberek, kevésbé tűnik föl nekik, kevésbé érzik problémának.

Mert a kultúra és a politika vagy közönyös a nőket érő nyilvánvaló igazságtalanságokkal szemben, vagy helyesli is az általános egyenlőtlen viszonyrendszert.

Mert szerintem ha több nő vezetne autót, mint férfi, kevesebb baleset lenne, és kevesebb állatot gázolnának el az utakon.

Mert úgy gondolom, hogy javíthatatlanul naiv az, aki azt hiszi, hogy a világban az igazságosság a normális állapot, az igazságtalanság pedig a kivétel. Ma meg tudtam fogalmazni valamit, amit eddig inkább csak éreztem, mégpedig hogy fordítva van: az igazságtalanság, valamiféle masszív negativitás, homály, sötétség az ún. normális állapot, az a bizonyos „realitás”, és az igazságosság, a bizalom, az egyenlőség a kivétel.

Ebben a világban a sötétség, az erőszak, a megértés képtelensége, a gonoszság, egyszóval a Rossz a normál állapot. A szeretet, a megértés, a béke, az egyenlőség, az igazságosság stb. a hiba a rendszerben. Valami csoda, szerencse vagy véletlen folytán van ez a kivétel, van ez a hiba. Nem tudom, honnan jön.