Kié a kegyelem?

A film paraméterei: svájci rendezés, magyar forgatókönyv és szereplők (nem feltétlenül színészek), közös társadalmi probléma, alapos dokumentáció, dokumentumfilmes alapötlet. Innen pedig eljutunk Viktóriáig, egy józsefvárosi cigány családból származó lányig, aki egy adott ponton felszáll a svájci expresszre. Az általánostól, a személytelen absztrakciótól az egyedi felé tolódik a hangsúly, dokumentumfilmből nagyjátékfilm lesz, oknyomozásból történetmesélés. A lány neve lesz a film címe.

Őt követjük, a premier és a szekond plán folyamatosan visszatér. A film elején a gettó-szerű környezetben, romos bérházak között, aluljárókban. Nem csak technikai közelítés ez, de egyfajta társadalmi közel-nézet is (itt az összecsengés szándékos), hiszen ez nem alul van, a környezet mindvégig erősen behatárolt. Nagyon hasonló társadalmi helyzetben élő, hasonló problémákkal küszködő emberek közvetlenül egymás mellett élnek. Rohadt dinnyével seftelni is csak egy legalább annyira kiszolgáltatott emberrel képesek, mint ők maguk. Az aluljáróban „illegálisan” paprikát áruló cigány család tagjainak arca látható csak. A kamera fókusza mindvégig rajtuk van, az előtérben elsuhanó, elmosódott alakok közül senki nem áll meg, a kiérkező rendőröknek is csak a hátát lehet látni, akkor meg már rohanni kell. Nagyon szűkös a perspektíva, egy irányba lehet nézni csak, a pénztelenség, a kiszolgáltatottság nem tételesen tematizálandó probléma, hanem a bérház falain belül élő közösség mindennapos léttapasztalata.

Az események katalizátora annak a két lánynak az érkezése – illetve az általuk szervezett buli – lesz, akik szintén innen indultak valamikor. „Nagyon jól néznek ki, rájuk se lehet ismerni.” Csupán burkoltan, egy fél mondatban elejtett utalással kérdezi meg valaki, hogy Dubaiban voltak-e dolgozni. Svájc azonban más, ott mindenki gazdag, „tiszta szégyen lenne, ha úgy jöttek volna haza, hogy nincs pénzük”. A lányok eleven jelekként érkeznek haza. A budapesti nyomornegyedben ők a jobb élet ígérete, a nyugat-európai létbiztonság homályos, külsőségekben megnyilvánuló hírhozói. Innen már egyenes út vezet az összekötőemberhez, Viktória másnap el is utazik Svájcba.

Nincs semmiféle szájbarágott motiváció, úgy is mondhatnánk, hogy dramaturgiailag nincs direkt módon megindokolva, egyértelműsítve Viktória távozása. Amikor a film későbbi pontján egy szintén prostituált lány, Blondi megkérdi, hogy ki vagy mi kényszerítette arra, hogy idejöjjön, a válasz akkor is csak ennyi: „Mert amúgy nem kell a pénz? Vagy mi?” A rendező tehát nem (vagy nem mindig) sétál bele a lélekelemzés vagy leegyszerűsítő ok-okozati összefüggések logikájának csapdájába. Nem hazudja azt, hogy a történet tragikuma megragadható, átadható, objektíve elemezhető lenne annak teljes szubjektivitásában. Végig marad tehát a lineáris, túlnyomórészt szűk perspektívából történő történetmesélés. Erre reflektál is a film angol alcíme, ahol A zürichi expressz angol nyelvű megfelelője helyett A Tale of Grace and Greed megoldást választották a film készítői.

Itt már tételesen is megjelenik a történetmesélés következetesen végigvitt aktusa. Viszont nem hagyható figyelmen kívül, hogy azt a – talán kézenfekvőnek, de semmiképpen sem szerencsésnek nevezhető – logikát, prekoncepciót, amit a forgatókönyvnek, illetve a rendezésnek nagyrészt sikerül kikerülnie, a jelzett alcím rásüti az egész filmre. Azt állítja ugyanis, hogy a film tulajdonképpen a kapzsiságról és a kegyelemről szól. Ezzel látszólag didaktikus, sőt egyenes moralizáló lesz a film. Főként akkor, ha – nem teljesen alaptalanul – nem kérdezünk rá, hogy a fenti jelzőket minden további nélkül Viktória, és csakis Viktória személyes történetére vonatkoztassuk-e.

Ugyanis ki tulajdonképpen a kapzsi ebben a történetben? Ki adhat, és ki kaphat kegyelmet? A magyar kormány a kapzsi, mert elviseli, hogy több ezren éljenek létminimum alatt, és később kényszerűen Nyugat-Európába vándoroljanak? Esetleg az a svájci kormány, amelyik legalizálja a prostitúciót – tehát a prostituáltakat adófizetőkké teszi -, azonban magasról tesz munkakörülményeikre, pszichikai és fizikai egészségükre? Sőt, bünteti azokat a lányokat, akik nappal, a „tisztes polgárok” szeme láttára dolgozni mernek. Éjszaka viszont már nem lát be annak az autónak az ablaküvegén, amelyben három férfi megerőszakol egy lányt. Esetleg az a lakástulajdonos a kapzsi, aki kihasználva a lányok kiszolgáltatottságát, heti ezer frank lakbért követel a stricitől? Megkegyelmezhet-e az a strici a munka elől alkalmanként „meglógó” lányoknak, akit egy bűnszövetkezet tagjaként szintén életveszélyesen fenyegetnek, ha meghatározott időközönként nem adja le a megfelelő összeget a feletteseinek? Mit jelenthet ebben a kontextusban a kegyelem?

Fel lehet, és fel is kell tenni ezeket a kérdéseket a film kapcsán, még akkor is, ha direkt módon egyikre sem kapunk, kaphatunk választ. Itt nincs tehát bűnbakkeresés, szenvtelen történetmesélés van, kiszolgáltatottság és megaláztatás. A fenti kérdéseket viszont már a nézőnek kell feltennie. Ugyanennyire nem működik az a fajta megbélyegző, általánosító nyelvhasználat sem, amelyet egy-egy társadalmi, etnikai osztály tagjaira szokás alkalmazni. Túl közelről nézzük Viktória történetét ahhoz, hogy működjenek a bevett sztereotip szófordulatok. A szereplők közül azonban többen megpróbálják működtetni őket: például Blondi, amikor kijelenti, hogy nem akar a cigány családból származó Viktóriával lakni, mert félti a holmiját vagy a lakás tulajdonosa, aki első találkozáskor egyből tolvajnak nézi a lakásból kifele tartó lányt.

Viktóriának meg sem kell szólalnia, puszta jelenléte váltja ki a fent jelzett stigmatizáló reflexeket, hasonlóan azon lányok jelenlétéhez, akik műkörmökkel, póthajjal, drága ruhákban térnek haza a józsefvárosi nyomortelepre. Úgy tűnik, az egész filmben tudatosan végigvitt koncepció a nyelv elégtelenségére, a szavak kiüresedettségére történő folytonos reflexió. Még a szereplők között sem ez az elsődleges kommunikációs csatorna. Amikor áru a test, akkor egy meghatározott módon kell prezentálni, ez az, ami igazán fontos, németül is csak az öt-hat szóból álló standard árlistát szükséges megtanulni.

A szomszédos utca sarkán naponta áruló, afrikai díler, Lami sem elsődlegesen verbális kommunikáció segítségével közeledik Viktóriához. Egyformán idegenek egymás számára, illetve tőlük idegen az a környezet is, amelyben élniük kell. A mimikának, a testbeszédnek, illetve a hanglejtésnek jut igazán nagy szerep az ő kapcsolatukban. Nem kell tudniuk, hogy ki melyik országból érkezett, mi a másik társadalmi státusza vagy anyanyelve ahhoz, hogy saját magukról beszéljenek. Egy kölcsönösen ismert tranzitnyelv hiányában is megtalálják azokat a gesztusokat, mozdulatokat, amelyekkel közeledni tudnak a másikhoz. Sőt, igazából ez a fajta nem-tudás az, ami lehetővé teszi a kapcsolatteremtést.

Viktória Laminak mondja el azt is, hogy egy kertes házat szeretne venni abból a pénzből, amit itt keres. Pár nappal később azonban az életét kell mentenie, stricije elől menekül, aki valószínűsíthetően rabszolgának akarja eladni őt. Viktória – miután egy vasúti hídról a folyóba ugrik – egy elhagyatott, már-már idillinek nevezhető nyaralóban húzza meg magát. Az életéért menekült, és egy olyan helyre ért el, ahol másnap a leveleken átszűrődő napfény által megvilágítva látjuk őt. A kertben termő paradicsomokból eszik, miközben madarak csicseregnek a fákon. Itt öltözik át Viktória a házban talált munkásruhákba. A szimbolikus visszavedlés után pedig egyenesen vezet az út Blondihoz, akit meg akar győzni, hogy minél hamarabb menjenek haza. Blondi azonban nem hajlandó a pénz nélkül távozni, amit előzőleg a stricije vett el tőle. Így visszatérnek a strici lakására, azonban csak – a neve által már eleve győzelemre predesztinált – Viktória jut ki élve onnan.

Ezen a ponton válik végletesen polemizálóvá és didaktikussá a film. A kertes házban játszódó jelenetek esztétizálása, szimbolizálása, illetve implicit szembeállítása az addigi nyers és szenvtelenül szürke, rideg helyszíneken történő válogatott kegyetlenségekkel, megaláztatásokkal összekapcsolódni látszik azzal a logikával, amiről az angol alcím kapcsán már volt szó. Így végül egy rettentően sarkított, lebutított, egyszersmind moralizáló „tanulsággal” zárul a film. Nem csupán felelőtlenség, de érzéketlenség is egy ennyire rétegzett, sok faktorú, bonyolult társadalmi problémát megjelenítő történetet a szubjektum kapzsisága fölött aratott, erkölcsi győzelmévé redukálni. Ezen a ponton a film látszólag egyértelműsíti, hogy kinek a kapzsiságáról van szó, illetve ki kaphat kegyelmet. Ott válaszol, ahol még több kérdésre lenne szükség.

Viktória – a zürichi expressz, színes magyarul beszélő, svájci filmdráma, 88 perc, 2014. Rendező: Men Lareida, Forgatókönyvíró: Men Lareida és Maros Anna, Operatőr: Marco Barberi, Vágó: Claudio Cea, Szereplők: Farkas Franciska, Nagy Zsolt, Stefanovics Angéla, Pölöskey Erika, Csercsa Elemér, Foscky Pueta, Szénási Angéla.