A tanulmány a 2020-ban megjelent Cyberpunk 2077 című népszerű akció-szerepjáték mediális komplexitását, disztópikus és transzhumán jövőképét, illetve ezeknek a játék interaktív retorikájában kibontakozó kritikai potenciálját vizsgálja.
1. Bevezetés
A kortárs digitális kultúra egyik legizgalmasabb jelensége a médiumok közötti átjárás, a köztük levő határok elmosása.[1] Ennek egyik prominens példája a CD Projekt RED által fejlesztett és 2020-ban kiadott játék, a Cyberpunk 2077. Az alkotás mediális értelemben egy jellemző kortárs tendencia terméke: a konvencionális videójátékok működésmódját meghaladó posztfilmes, interaktív médiumként működő szoftver. Olyan formáról van szó, amely tartalmainak ábrázolásához felhasználja a klasszikus és posztklasszikus filmnyelvi eszközöket,[2] de megszokott kontextusából kiszakítja a mozgóképet, hogy azt interaktív közegben remedializálja. A játék önreflexiójának szerves része, hogy egyszerre épít videójátékos és filmes hagyományokra, mechanizmusokra. Amikor a modern cyberpunk akció-ikon Keanu Reeves „alakította” karakter, Johnny Silverhand szó szerint a korábban független személyiséggel rendelkező játékos-karakter szerves részévé válik, jelenlétével aktívan befolyásolva a játékmenetet és a karakter feletti játékosi kontrollt, akkor tulajdonképpen a játékos – avatár viszony működésmódja válik az elemzés tárgyává. Ezzel a játék a cyberpunk műfaj egyik meghatározó dilemmáját, a test és a tudat kettőségének rejtélyét állítja középpontba, de nem pusztán a probléma narratív tematizálása történik meg, hanem a toposz remedializációja révén annak játékosi gyakorlatba ültetése. A különféle – belső és külső – akaratok által uralt és manipulált virtuális test így az egységes személyiség szerves és nélkülözhetetlen tartozéka helyett médiumként és eszközként határozható meg. A karakter (az akció/kaland/RPG-típusú videójátékok hagyományaira jellemző módon az emberit meghaladó, transzhumán dimenziókat öltő) fejlődése, fejlesztése, illetve a felette gyakorolt kontroll egy olyan játék(típus)ban, ahol a felhalmozás mint gyakorlat központi jelentőségű és szinte kizárólagos, politikai téttel ruházza fel a kérdésfelvetést.
Tanulmányunkban feltárjuk, hogy az alkotás miként legitimálja és kritizálja önmaga működésmódját, amelynek középpontjában a különféle szubjektivitások, formális és társadalmi rendszerek hálózatainak metszéspontjaiként tételezett erőforrások: a nézői, játékosi és digitális avatártestek állnak. Ennek első lépéseként Jay David Bolter és Richard Grusin remedializáció fogalma alapján elemezzük, hogy a játékban miként jelennek meg bizonyos filmnyelvi konvenciók, különös tekintettel az úgynevezett braindance szekvenciákra (tudati visszajátszásokra), amelyek egyfajta „médium a médiumban” módon konstituálódnak. Ezután Vivian Sobchack fenomenológiai megközelítésére támaszkodva megvizsgáljuk test és tudat viszonyát a főszereplő és Johnny Silverhand kapcsolatára vonatkozóan, kiemelve az egységes személyiség technológiai felbontásának gondolatát. E ponton válik megvilágító erejűvé Scott Bukatman terminális identitás fogalma, amely kapcsán Francesca Ferrando tipológiájának segítségével kitérünk a témához szorosan kötődő poszt- és transzhumán elméletek közötti különbségekre is. Ezt követően Jesper Juul és Espen Aarseth videójáték-, illetve Ian Bogost releváns retorika-definíciója alapján rekontextualizáljuk Clint Hocking ludonarratív disszonancia fogalmát, hogy rámutassunk a játékban megjelenő kapitalizmuskritika és a játékmechanika közötti viszony ellentmondásosságára. Az általános megfigyelések igazolására esettanulmányként három konkrét küldetést és a játék egy befejezését (The information, The Heist, Love Like Fire, Temperance) elemezzük, kiemelve azok jelentőségét a játék dialektikus dinamikában összefonódó ideológiai magját és önreflexív, kritikai aspektusait illetően. E fejezetekben az interaktív montázs, a játékosi tehetetlenség, a transzhumán szubjektum és a digitális tudat kérdéseit tárgyaljuk.
2. Elméleti megfontolások: médiumköziség, testfenomenológia és ludonarratív disszonancia
Már a bevezetőben is posztfilmes interaktív médiumként hivatkoztunk a Cyberpunk 2077-re, ami módszertanilag azt jelenti, hogy elméleti keretrendszerünk a filmelmélet és a ludológia belátásait is érinti. Azt, hogy a kortárs digitális kultúra kontextusában vizsgált műtárgyak miért adhatnak egyszerre játék- és filmélményt, Bolter és Grusin remedializáció fogalma felől közelítjük meg: elméletük szerint az új médium tiszteleg a régi médium előtt, de nemcsak átveszi, hanem át is alakítja annak jellegzetességeit, úgy, hogy megújítsa, és ennek következtében sokrétűbbé tegye:[3]„Az új médiumok egyrészt tiszteletadó remedializációval más termékektől veszik jelentésüket, miközben hallgatólagosan olyan élményt ajánlanak, amilyet a többi forma nem képes nyújtani. Ezek a termékek együtt egy hipermediális környezetet képeznek, amelyben az »újrafelhasznált« tartalom minden érzék számára egyszerre elérhető”.[4]
A videójáték esetében a régebbi médium a film, de fontos megemlíteni azt is, hogy a Cyberpunk alapja az először 1988-ban megjelent asztali szerepjáték, tehát annak közege is remedializálódik, és e jelenséget a régi és az új médium egymáshoz való közeledéseként, Henry Jenkins fogalmával élve konvergenciaként[5] is jellemezhetjük. A remedializáció két jellemző alakban figyelhető meg: a hipermediatizáltság és a közvetlenség ellentétes aspektusai révén. A közvetlenség tapasztalata úgy értendő, hogy a játék igyekszik megszüntetni a médium érzékelését a befogadó és a játék valósága között, és erre az alkotók az első személyű (first person) nézetet használják részletesen programozott animációkkal, aprólékosan kidolgozott belső terekkel és színvonalas színészi játékkal. Itt a tekintetünk teljesen egybeesik a főhős karakterének tekintetével. A játék dizájnjának része, hogy az alkotók a vizuálisan megjelenített kezelőfelületet is diegetikus elemmé alakították. A felhasználói felület egésze a játékos által irányított karakter (röviden: játékos-karakter) retinájába „égetve” jelenik meg. (1. ábra) Így fogadhatjuk a telefonhívásainkat, szöveges üzeneteinket, sőt a lőszereinket, az életcsíkunkat és a kifáradást jelző sávot is így látjuk. A szintén jelenlevő hipermedializáltság viszont épp ennek ellenében hat. A braindance-mechanika, a szétcsúszó, ugráló, villódzó effektek, valamint Johnny Silverhand emlékeinek sajátos vizuális megformálása azt igyekszik érzékeltetni, hogy konstruált digitális térben vagyunk, nem a valóságban. E kettős folyamat szoros összefüggésbe hozható a Steven Shaviro által leírt posztfilmes állapottal. A posztfilmes állapot vagy posztfilmesség kifejezés a mozgóképes forma moduláris, digitális, interaktív és affektív rendszerekben és kontextusokban való megjelenésére és elterjedésére utal.[6] Jelen tanulmány a játék révén a digitális mozgókép olyan előfordulásait vizsgálja, ahol megidézi, imitálja, rájátszik annak eredeti, játékfilmes-mozis kontextusára, ugyanakkor mediális keretével meg is változtatja annak tulajdonságait és befogadóra tett hatását. A Cyberpunk 2077 nemcsak átveszi a már emlegetett filmnyelvi eszközöket (akciót követő vágás, a tér atmoszférikus bevilágítása, hatásvadász vizuális effektek és hangok), hanem aktívan építi be ezeket a játékba, így téve azokat mediálisan rétegzettebbé.

A cyberpunk-műfaj egyik legmeghatározóbb kérdésköre, a test és a tudat viszonya, a videójáték médiumában érthető módon újabb dimenzióval egészül ki: a saját testünk és az általunk irányított karakter teste közötti kapcsolattal. Vivian Sobchack úgy fogalmaz, hogy a néző nem csak a szemével, hanem a teljes testével vizsgálja és érzi a filmet.[7] A videójátékok esetében ez az érintettség egészen szószerintivé válik, hiszen még a viszonylag korlátozott interfésszel rendelkező PC-s platform esetében is kattintunk és gombokat nyomunk meg annak érdekében, hogy a saját testünk interakcióba lépjen az irányított karakterrel, hogy az közvetlen hatást gyakorolhasson környezetére, a játék eseményeire és viszont. A Cyberpunk 2077 esetében még ennél is komplexebb struktúra van jelen, hiszen amellett, hogy saját, fizikai testünkkel irányítjuk V-t, a főszereplőt, a játék legfontosabb narratív csavarja folytán egy harmadik személyiség is szerepet kap a képletben. A játékos-karakter fejébe helyezett chip, a Relic miatt a főhős pszichéjében megjelenik egy újabb, a játékmechanikát a játékos számára jelentősen módosító tudat, Johnny Silverhandé. Így mind a narratíva, mind a játékmenet szempontjából olyan út bontakozik ki, amely végül test és tudat egységének, illetve az ezzel kapcsolatos játékosi tapasztalat elbizonytalanodásához vezet. A történetnek ezen a pontján karakterünk fejében elkezd ketyegni egy időzített bomba, és játékosként az a feladatunk, hogy ezt megállítsuk. Scott Bukatman az internet hajnalán publikált könyvében a posztmodern science fiction irodalmat és filmeket elemezve, William S. Burroughs-tól kölcsönözve terminális identitásnak (terminal identity) nevezi a szubjektivitásnak azt az állapotát, amely az egyénnek technológiai interfészekkel (például képernyőkkel) való intenzív interakciója során jön létre.[8] A szubjektum itt nincs önmagába, saját testébe zárva, hanem egy terminálnak nevezett, digitális csomópontként tételezhető, ember és gép közötti technológiai kereszteződésben létezik.[9] Ez a videójátékok esetén kiemelten hasznos fogalom a diegézis karakterei helyett hangsúlyosabban vonatkoztatható a játékos én-érzetére, ahol az ágencia, az érzékelés és az „identitás” a digitális környezettel történő valós idejű interakció, együtt-működés eredménye, forrása nem önmagában az érzékelő emberi szubjektum, hiszen az a szimulációba való bevonódás és a program által fenntartott folyamatos visszacsatolási hurkok (feedback-loopok) által maga is mediatizálódik.
Az első személyű háromdimenziós játékokban játékosként mindent az általunk létrehozott karakter szemén keresztül észlelünk, őt magát soha nem látjuk teljes alakként, csak ha tükörbe nézünk, akárcsak saját testünk esetén. E vizualitás nagymértékben ráerősít a szubjektív, megélt test fenomenológiai értelemben vett tapasztalatára. A terminális identitás stílszerű párhuzama és önreflexiója a Cyberpunkban abban jelenik meg, hogy avatárunk teste nem csupán átlagos test, (virtuális) darab hús, hanem a játékosi kontroll és e másik (fiktív) karakter tudatának befogadása és befolyása által kétszeresen is médiummá válik. Magától értetődően ez a test eszköz is, amelyből a játék végére gyilkológépet faraghatunk képességeink fejlődésének, a minket kiborgszerű[10] entitássá tevő implantátumoknak és a szintlépéseknek köszönhetően. E folyamat azonban nem zökkenőmentes, a játékban a „meghibásodás” (mint az akarat és a test feletti kontroll elvesztése) narratív és játékmechanikai szinten is komoly szerepet játszik. Amikor Johnny Silverhand átveszi avatárunk felett az irányítást, vagy meghibásodást okoz, akkor nemcsak a történet szintjén veszítjük el a kontrollt, hanem ténylegesen, játékosként sem tudjuk irányítani karakterünket. Ez tekinthető a film médiumára való további reflexiónak, mivel gyakorlatilag a nézői test passzivitásának megvalósulásáról van szó, ahol nem bírunk többé befolyással lenni a főhős tetteire, akivel a Cyberpunk játékosaként még több (narratív, emocionális, affektív, mechanikai) szinten azonosulunk, mint a klasszikus filmnézői szituációban. Amikor Johnny „lenyomata” megjelenik karakterünkben, a végbemenő testi-tudati-gépi hibridizáció rámutat, hogy miként minősíti a játék az identitás elemeit és az emlékezetet – minden spiritualitást kiiktatva – puszta rögzíthető adatoknak. A játék e mechanizmusa első pillantásra egyszerre értelmezhető az autonóm, predigitális szubjektum meghaladásaként és ezen eszme dekonstrukciójaként, hiszen nem egyértelmű, hogy a látszólagos integritásába vagy autonómiájába való technológiai beavatkozás lehetősége annak rejtett, matematizálható természetét fedi fel, vagy a biológiai és a digitális személy puszta kompatibilitásáról van szó. A kérdésre a 4. fejezetben az egyik jelenet elemzésekor térünk vissza.
A technológia által módosított, kiegészített vagy átalakított emberi szubjektumok játékbeli ábrázolása kapcsán e ponton érdemes kitérni a transz- és poszthumanizmus fogalmi eltéréseire. Francesca Ferrando szintetizáló esszéjében felhívja rá a figyelmet, hogy a két diskurzus „csaknem azonos emberképpel dolgozik, mely szerint az emberi állapot rögzítetlen és változó, azonban nem ugyanazokat az elméleti alapokat és perspektívákat osztják.”[11] Alapvetően negatívan határozza meg a transzhumanizmust, amelynek támogatói szerinte „megkockáztatják a technoreduktivizmus veszélyét: [benne] a racionális gondolkodáson alapuló technológia a haladás útján megállíthatatlanul előrehaladó hierarchikus projektté válik.”[12] Kritikája arra irányul, hogy a transzhumanizmus az embert legfeljebb mint biológiai létezőt kérdőjelezi meg, de érintetlenül hagyja annak domináns szerepét és csúcspozícióját a létezők hierarchiájában. Így az ember technológiai „feljavításának” projektjével pusztán a humanizmus radikális változatát, egyfajta „ultrahumanizmust” képvisel. Ezzel szemben a poszthumanista filozófia „nem a technológiát mint olyat helyezi figyelmének középpontjába”[13], és „semmilyen hierarchikus rendszer legitimitását nem ismeri el.”[14] E posztantropocentrikusként is meghatározott irányzat nem privilegizálja az emberi vagy nem-emberi létezés semmilyen módját vagy formáját, ehelyett „a relációk és a létezés sokféle rétegének elgondolását hivatott elősegíteni.”[15] A Cyberpunk kérdésfeltevései ebben az értelemben jóval materiálisabbak és sokkal inkább a transzhumanizmussal állnak összefüggésben, azonban a játék még ezzel az attitűddel szemben is szkeptikus marad, tanulságai ambivalensek az emberi létezés technologizált formáival kapcsolatban. A játék bár lehetségesnek ábrázolja a személyiség testetlen, adatként való létét a misztikus és spirituális digitális dimenzióban, ugyanakkor a megfosztottság a teljesebb, biológiai léttől kísértetszerű, csökevényes állapotként jelenik meg.
Jelen okfejtés következő fontos fogalmának Clint Hocking a ludonarratív disszonancia elnevezést adta a BioShock(2007) című, szerepjátékos elemeket is magába olvasztó, első személyű lövöldözős játék elemzésekor.[16]9 A fogalom olyan helyzetekre vonatkozik, amikor a játék mechanikájából (illetve a játékos cselekvési lehetőségeiből) és történetéből következő jelentések, értékek és üzenetek ellentmondásba kerülnek egymással. Ez a probléma különösen jól érzékelhető a nyílt világú szerepjátékokban, ahol az emergens narratíva[17] (a játékmenet által létrehozott) és a szkriptelt (előre rögzített) cselekmény paraméterei gyakran jelentősen különböznek egymástól. Például ilyen disszonancia keletkezik, ha egy játék engedi, hogy annak ellenére (mindenféle büntetés és következmény nélkül) megöljük a körülöttünk lévő barátságos, ártatlan karaktereket, hogy narratívája szerint az általunk irányított karakter nem gonosztevő. A játék valósága ellentmondásossá válik a történet szabta tények és a tényleges játékosi cselekvések feszültsége miatt. Amint arra Jesper Juul és Espen Aarseth is rámutattak elméleti munkáikban,[18] ezt az ellentmondást az teszi lehetővé, hogy az ilyen típusú videójátékok egyszerre tartalmaznak szabály alapú rendszereket (ludikus elemeket) és fikciós világokat (narratív elemeket). Jelen elemzés állítása, hogy a Cyberpunk esetén a ludonarratív disszonancia nem a játék műfaji sajátosságaiból fakadó hiba, hanem az általa biztosított szabadságok és kötöttségek kiaknázásával létrehozott tudatos retorika.[19] Bár a játékot csak fenntartásokkal tekinthetnénk politikailag nyíltan elkötelezett[20] alkotásnak, narratívájának meghatározó témái a kizsákmányolás, a társadalmi egyenlőtlenség és a vállalati hatalom elleni küzdelem lehetősége. Johnny Silverhand karaktere például azért követ el terrorcselekményt az Arasaka cég ellen, mert elege van a szervezet kizsákmányoló működéséből, játékosként pedig magunk is ehhez a misszióhoz csatlakozunk. (Hiába van kezdetben egyéni és testreszabott karakterünk, önálló személyiségjegyekkel és háttértörténettel, bármilyen paramétereket is választunk, az első rész után a játék aláássa a játékosi ágenciát, és minden játékost ugyanarra a játékmódra kényszerít.) A kérdéses disszonancia ott jelenik meg, hogy a játék fejlődésrendszere és küldetés-struktúrája a nyílt szembeszegüléssel ellentétes gondolkodásmódra és cselekvési gyakorlatra ösztönöz minket. A küldetések teljesítése érdekében minél több játékbeli valutát, felszerelést és fegyvert kell szereznünk, miközben egyre feljebb kerülünk a város, Night City társadalmi ranglétráján. Ehhez a létrához egy komplett fejlődési rendszer, a hírnév szintjét jelölő Street Cred-rendszer tartozik. Ezt kénytelenek vagyunk növelni, mert rengeteg lehetőség csak így nyílik meg előttünk, és szinte minden olcsóbbá is válik ezáltal. Elvben bármennyire is a vállalat ellen dolgozunk, a végrehajtott feladatok és megbízások inkább a fiktív városállam rezsimjét kiszolgáló, rutinszerű kapitalista munkára hasonlítanak, mint bármiféle forradalmi küzdelemre. Hiába ketyeg az óra – hiszen főhősünk haldoklik, mert két tudat nem lehet egyetlen testben – a rendszer minden eleme arra ösztönöz, hogy fejlődjünk, új autót vegyünk és költsük a megszerzett pénzt. A Cyberpunk 2077-ben nemcsak döntéseink szabadsága teljesen illuzórikus (a játék Phantom Liberty elnevezésű kiegészítő csomagjának már a neve is nyíltan erre reflektál), de cselekvéseink is ellentétesek a küzdelem szellemiségével és céljával. Ha a narratíva és a szimuláció közötti feszültséget retorikaként értelmezzük, akkor a játék azt a kérdést teszi fel, mennyiben járhatunk sikerrel, ha egy rendszer megdöntése érdekében annak szabályai szerint tevékenykedünk és betagozódunk gazdasági-hatalmi hierarchiájába? A Cyberpunk válasza erre – nem meglepő módon – nemleges: a játék során elért hatalmi pozíció dacára (hiába lesz karakterünknek rengeteg pénze, autója és erősebb fegyverei) a cyberpunk és neo-noir műfajokra oly jellemző tragikus vég elkerülhetetlen. Bár döntéseink függvényében többféle befejezés létezik (a testünkről való önkéntes lemondás és tudatunk digitalizációja, kivonulás a társadalomból, harcban elesve legendává válás, testünk feláldozása és átadása Johnnynak, vagy öngyilkosság), a gyűjtögetés és felhalmozás kényszere után végül mégsem a megszerzett javakat jutalmazza a játék: Night City hatalmi struktúrája minden esetben érintetlen marad, csupán individuális szinten érhetünk el átmeneti győzelmet, általában nagy mértékű veszteség, kompromisszum vagy megalkuvás mellett. Vagyis a játék a folyamatos növekedés mechanizmusainak csúcsra pörgetése után radikális korlátozások különféle formáit teszi választási lehetőséggé. Ez a törés tekinthető a megjelenő ludonarratív disszonancia nyílt reflexiójának, melynek során a játékos kénytelen szembesülni korábbi tevékenységeinek korlátozott eredményességével. A Hocking által definiált jelenség ez esetben tehát nem felületességként vagy hibaként, hanem kritikai állításként értelmezhető. A továbbiakban egyes küldetéseket vizsgálva mutatunk rá részletesen az itt összegzett mediális sajátosságok és retorikus működésmód egy-egy elemére.
3. A braindance mechanizmus a The Information küldetésben
A The Information küldetés tartalmazza a játék egyik legfontosabb és legösszetettebb önreflexív jelenetét, illetve ez a játék első részének narratív tetőpontja is. Itt találkozunk először a már többször emlegetett braindance (a továbbiakban: BD) mechanikával, és ekkor bontakozik ki a játék legfőbb konfliktusa, melynek során a főhős V, és társa Jackie Welles a Konpeki Plaza nevű luxushotel kirablására készülnek. Célpontjuk a Relic, a legendás kísérleti biochip. Mivel a fizikai terepszemle gyakorlatilag lehetetlen, a karakterek a BD-t hívják segítségül. E mechanika a játék világában egy neuro-médiatechnológiát takar, amely lehetővé teszi, hogy egy személy úgy élje át mások emlékeit, beleértve audiovizuális, illetve haptikus (tapintásalapú) érzékelését és érzéseit, mintha azok a sajátjai lennének. Egyfajta rögzített, visszajátszható élménycsomag, amely neurális interfészek és speciális sisakok révén élhető át, így a valóságban is létező „virtuális valóság” technológiákat messze meghaladó élményt nyújt.
A valós diegetikus térben egy neonfényben úszó bár pincéjében vagyunk, ám a BD virtuális valóságában egy Evelyn Parker nevű nő nézőpontját élhetjük át, ahogy ő besétál a Plázába, és az Arasaka vállalat trónörökösével, Yorinobu Arasakával kerül intim viszonyba. A feladat két részre oszlik: meg kell találnunk a chipet, és ki kell derítenünk, milyen konfliktus húzódik a trónörökös és apja között. A BD-interfész kezelőfelülete gyakorlatilag egy játékbéli vágóprogram képi, hangi, és hőmérsékleti réteggel. A sárga sáv a kép, a zöld a hangsáv, és a kék a hő sávja. (2. ábra) Mindhárom sáv sajátos vizuális reprezentációval rendelkezik, gyakorlatilag a tér színkódjai jelzik a különféle érzékekkel felfogható dimenziókat. A feladatunk, hogy addig elemezzük a rögzített anyagot, amíg rá nem jövünk a játék történetének fő mozgatórugójaként funkcionáló chip pontos, a játék valós terében „szabad szemmel” nem látható helyére. A siker nyitja, hogy a felvétel vizsgálata során észre kell vennünk egy pontot, ami sokkal hidegebb a többinél. E mechanizmus révén szorosan összefonódik a játékmechanika és a narratíva, így a játék e pontján ludonarratív zavar helyett ludonarratív összhangról, sőt, a többlépcsős remedializáció miatt akár annál is többről: a ludikus, a narratív és a filmes aspektusok reflexív összeolvadásáról beszélhetünk. A feladat sikeressége gyakorlatilag azon múlik, hogy a játékos mennyire képes egy külső rendezőként átlátni és felderíteni az emlék terébe projektált, a nyomozás szempontjából kulcsfontosságú részleteket és megtalálni a szükséges információkat.

A játék posztfilmessége talán ebben a részletben jelenik meg a legintenzívebben. A BD mediális szempontból maga is mozgóképként jelenik meg, ahol az emlékhordozó karakter nem irányítható szabadon, de a játékosi ágencia még sincs teljesen kiiktatva, mint egy tipikus, passzív befogadást igénylő átvezető animáció (cutscene) esetén. Első ránézésre a BD előre felvett videó, azonban, ha alaposabban szemügyre vesszük, akkor megállapítható, hogy ennél jóval több. A mechanizmus a film médiumát – ahol befogadói szempontból lineáris az idő és rögzített a tér – nyersanyagként használja, amit a játék digitális médiumának működése új működésmódokkal, vagyis affordanciákkal[21] lát el. A felvételt bármikor megállíthatjuk, visszatekerhetjük, vagy gyorsíthatjuk. Az itt elkülöníthető sávok a film médiumában vagy láthatatlanok, vagy egyszerűen nem szétválaszthatóak. A játékban azonban ezek szétválasztható dimenziók, amelyek segítségével a küldetésben megtalálhatjuk a Relicet. Így a BD nemcsak látványos diegetikus technológiaként funkcionál, hanem médiumként a médiumon belül, amely saját működésével reagál a film és a videójáték mediális viszonyrendszerére és lehetséges kapcsolataira. A BD során lényeges tematikus elem a megkettőzött tudat és érzékelés: karakterünk és mi is egyszerre nézünk egy filmet a játékban, miközben detektívként interaktívan elemezzük azt. A filmnézés élménye így átkereteződik és kitágul, amikor a levetített tartalom egy aktívan „bejárható” és szerkeszthető anyaggá válik, miközben narratív szempontból is fontos funkciót tölt be a játékban. E hibrid forma nyújtotta élményt sokan a játék leginnovatívabb mechanikájának tartják, kritikusai viszont kivitelezésével és implementációjával kapcsolatban panaszkodnak, vagy kiaknázatlanságát róják fel a készítőknek.[22]
A videójátékok térszerkezetét Henry Jenkins bejárható narratív térként írja le, ahol nem lineáris cselekmény kibontakozása történik, hanem a történet a játékos döntéseitől, akcióitól függően tárul fel többféleképpen.[23] Bár e megállapítás nem igaz minden játékra, mivel csak bizonyos típusú, komplex videójátékok története bontakozik ki a játékos döntéseitől függően (hiszen rengeteg olyan műfaj és egyedi eset van, ahol a történetmesélés lineáris marad az alkotásban), a Cyberpunk 2077 esetén Jenkins gondolatmenete érvényes. A BD hiába rendelkezik kötött időrenddel, szabadon bejárható többsíkú (képi, hangi és hőalapú) tér, ahol ugyan a felvétel sajátosságaiból fakadóan a térbeli mozgás az időbeli mozgással együtt történik. Így benne az idő gyakorlatilag egy térbeli dimenzióvá alakul. Hasonló, de kezdetlegesebb ötlettel próbálkozott az 1995-ös Strange days – A halál napja (Strange Days, Kathryn Bigelow) című cyberpunk film, ahol a SQUID elnevezésű technológia lehetővé tette a tapasztalatok rögzítését, és újbóli lejátszását, átélését. Jellemző, hogy az ehhez hasonló technológiák gyakran a személyiség határainak feloldásával együtt tematizálódnak. Míg azonban az említett filmben passzívan élik újra az emlék-eseményeket, a Cyberpunkban a játékos gyakorlatilag kényszerítve van az aktív átélésre, mi több: cselekvésre. A küldetésben a puszta szemlélődés nem elegendő, az adatok begyűjtése nélkül a narratíva (és a játék) nem halad előre.
A BD mechanizmusa egymásba ágyazott percepciós tapasztalatok komplex rendszerét hozza létre: általa a játékban egy harmadik szubjektivitáshoz (észlelési és tudati perspektívához) kapunk hozzáférést. Az első, amit a játékos saját teste révén tapasztal, amivel hallja, nézi és játssza a játékot; a második a főszereplő, V testén keresztül válik elérhetővé; majd a BD létrehoz egy harmadik pozíciót, amelyet a játékos saját és V szubjektivitásán átszűrve érzékel. A jelenséget tekinthetjük speciálisan posztfilmes tapasztalatnak, ahol a befogadóval különböző viszonyba kerülő testek különböző médiumokként működnek: a játékbeli karakterek teste a mechanika révén közvetítő, a reprezentáció révén közvetített szerepeket egyszerre tölt be. Míg azonban V testével a játékosnak intenzívebb, zsigeribb, közvetlenebb kapcsolódása jön létre annak bizonyos aspektusai (főként mozgása) feletti kontroll révén (ezt Shaviro fogalmával posztfilmes affektusnak[24] nevezzük), addig a harmadik testtel (Evelyn Parker testével) lazább marad a viszony. Itt inkább a moziból ismert, hagyományosabb, ábrázolásalapú távolságból fakadó intellektuális-érzelmi szinten történő közeledés (akár azonosulás) valósulhat meg, nem is annyira a testtel, mint magával a karakterrel. Tudattartalmainak megismerésével narratológiai értelemben pusztán egyfajta belső, mélységi fokalizáció[25] valósul meg, de testi tapasztalatának mediálását tulajdonképpen már V karaktere végzi el. Igaz, V élményei minden eddig vázolt viszonynál intenzívebbek Evelyn testi tapasztalatait illetően, de ez a kapcsolódás már az ábrázolásban jön létre. Így a braindance testi-érzéki tapasztalata a maga teljességében csak a játék fikciójában valósul meg, a játékos ezt csak közvetetten érzékeli. Az így létrejövő szétdarabolt szubjektivitást különböző perspektívák, testi és tudati viszonyok, mediális, motorikus, kognitív és érzelmi behatások változó dinamikája határozza meg. A BD egyszerre megképez és hatásosan ábrázol egy instabil terminális identitást, amelyben technológiai mátrixokban létrejött személyiségek olvadnak össze és válnak szét, fedik le egymást, vagy éppen csúsznak szét, tolódnak el, esetleg különülnek el teljesen.
A fentebb felsorolt szempontokon túl a BD a történet előrehaladásának szempontjából is döntő szerepet tölt be a játékban. Bár szabályalapú mechanizmus, ahol létezik a játékosi szabadságnak bizonyos foka, de olyan szigorú keretek közé szorítva, hogy a rejtvények egyetlen megoldása gyakorlatilag csak a narratíva mélyebb megértését szolgálja. A BD a lapozgatós kalandregényekhez hasonló, korlátozott ágenciát lehetővé tevő ergodikus rendszer,[26] hiszen a játékos ugyan kénytelen munkát végezni, és aktívan cselekedni (kutatni és elemzeni) ahhoz, hogy előrébb jusson, de lehetőségei nem mérhetők a szimuláció egyéb, fizikai törvényszerűségek modellezésén alapuló vagy összetett matematikai számításokat igénylő működéséhez.
4. A kontrollvesztés mint testi tapasztalat és metafora a The Heist küldetésben
A Cyberpunk 2077 első részének egyik záró momentuma a The Heist nevű küldetés. Ebben nem csupán a történet egyik narratív fordulópontjához érkezünk (itt helyezik a főhősbe a Relic nevű chipet, és ezzel Johnny Silverhand digitális szellemét), de médiumelméleti szempontból is kulcsfontosságú részletről van szó. Míg a The Informationküldetés detektívvé avanzsál minket, aki mindent lát és képes apró morzsákból összerakni a szükséges információkat, addig a The Heist a játékos-karakter beszorítottságának, kiszolgáltatottságának, sérülékenységének és halandóságának tematizálásával a kontrollvesztés és az ágencia hiányának állapotát, illetve az ebből fakadó frusztrációt igyekszik érzékeltetni és előidézni. Hiába teljesítettük az összes mellékküldetést, szereztük meg a legerősebb felszerelést, a történetnek ezen a pontján a karakterünk teljesen és szó szerint a padlóra kerül. Játékosként tehetetlen nézővé, avatárunk teste pedig a szenvedés alanyává válik. Ebben a fejezetben azt vizsgáljuk, hogy a játék miként remedializálja (vagyis teszi affektívvé, hatásszerűvé) ezeket az állapotokat a klasszikus film noir és a tech noir műfaji sajátosságait megidézve.
A helyszín, ahol a küldetés javarésze játszódik, a már ismert Konpeki Plaza, ahova főhősünk legjobb barátja, Jackie Welles, fegyverkereskedőnek álcázva jut be. A küldetés felépítése nem meglepő módon tipikus heist-film struktúrájára hasonlít, de maga a helyszín dizájnjával a tech noir hagyományait igyekszik megidézni. A küldetés során a játékra egyébként is erősen ható Szárnyas fejvadász (Blade Runner, Ridley Scott, 1982) vizuális világába csöppenünk: a felhőkarcolókkal zsúfolt utcán zuhog az eső, a minimalista belső tér pedig neonfényben úszik, és a fényes felületek intenzív tükröződése miatt hatalmasnak tűnik. A szálloda grandiózus, nyitott tereit egy adott pontig szabadon bejárhatjuk, de Yorinobu Araska, a trónörökös lakosztályában partnerünkkel csapdába kerülünk a hackelés után. Amikor Yorinobu meggyilkolja apját, mi semmit sem tehetünk, és bár közvetlenül jelen vagyunk, a noir fatalizmusát idéző passzív szemlélőként nézzük végig a sorsdöntő, tragikus eseményeket. A történetnek ez a része tehát kifejezetten akadályozza, hogy a nyílt világú játékok tipikus szabadságával cselekedjen a játékos. A szegmenst a játékba épített, előre rögzített fikciós narratíva dominálja, nem a szabályalapú cselekvési lehetőségek. Játékosként nem avatkozhatunk az események menetébe, hiába rendelkezünk a megfelelő szinttel, képességekkel vagy felszereléssel. Tapasztalt hacker ismerősünk, T-Bug pár perccel később bekövetkező halálával egyetlen külső segítségünket is elveszítjük e szorult helyzetben. A menekülésünkkor bekövetkezett zuhanás is elkerülhetetlen és Jackie Welles végzetes sebei sem gyógyíthatóak, tehát kezünk ez esetben is meg van kötve. Az alapvetően akcióra, erőszakos konfrontációra és taktikus feladatmegoldásra kihegyezett játék e szakaszában szembesít először igazán intenzíven a korlátozott cselekvőkészség és a veszteség affektusaival,[27] amely minőségek a játék bizonyos befejezéseiben a későbbiekben nagy jelentőséggel térnek majd vissza.
A játék ugyanakkor a klasszikus filmes hatáskeltés eszközeit is mozgósítja, ám némi mediális csavarral. Ennek legjobb példája Jackie Welles halálának hosszan elnyújtott jelenete. Mire eljutunk erre a pontra, a nem-játékos karakterként (NPC-ként) feltűnő Jackie-t a játékos is megismerte és megkedvelte, így elvesztése – a jelenet dinamikájából kikövetkeztethetően – nemcsak a főhőst, hanem minket is megérint. A halál jelenetsora naturalisztikus: Jackie verejtékezik, nehezen veszi a levegőt, és alig tud beszélni, majd a szemünk előtt leheli ki a lelkét. (3. ábra) Játékosként egy darabig igyekszünk tartani benne a lelket, de az előre megírt dialógusok közötti választásnak nincsenek komoly következményei, ágenciánk itt illuzórikus, bármit is mondunk neki, az nem változtat az esemény kimenetelén. Jackie utolsó cselekvése az, hogy átadja nekünk a Relicet, mert tudja, az ő teste már nem képes annak befogadására, és ha nem illesztjük be azt saját testünkbe, a chip megsemmisül és elveszíti az értékét. Ez a chip képes rá, hogy lementse és permanensen megőrizze az adott személy teljes tudatát. Elsődleges hordozója elhalálozott, de ha átkerül egy másik testbe, működőképes marad. A mesterséges intelligencia által vezetett taxi, amit előre kifizettek nekünk, rideg, érzelemmentes hangon közli velünk, hogy Jackie halott, és válasszuk ki, hova szeretnénk szállíttatni a holttestét.

Miután választunk, hogy Jackie hova kerüljön, a nevében is a noir műfajt idéző No-Tell Motelbe szólít minket a kötelesség. Itt Dexter DeShawn által – aki felbérelt minket erre az öngyilkos misszióra – elér minket a fenyegető végzet. Testőre leüti V-t, akit ezután lefognak és ismét teljesen elveszítjük a karakter feletti kontrollt, mint oly sokszor ebben a küldetésben. Ekkor Dexter közli velünk, hogy túl sok kockázatot vállaltunk, így eljött az idő, hogy „megdicsőüljünk” és a cyberpunk életformát beteljesítve gyorsan, brutálisan és látványosan haljunk meg. Miután lelő minket, elsötétül a kép, villódzó effekteket látunk, majd megjelenik egy „kritikus rendszerhiba” felirat. A karakterünk meghal, de a játékos nemsokára realizálja, hogy ez a halál csak előre animált átvezető jelenet és így a történet része. Az ágencia elvesztése teljes átalakulást előlegez meg: Johnny Silverhand és V ezen a ponton egyesül.
A küldetés kapcsán V halála kulcsfontosságú esemény, amelyet digitális terminális identitás fogalmának fényében érdemes újragondolnunk és megvizsgálnunk azt, hogy mit kezd a játék azzal az alapvető cyberpunk-toposszal, miszerint a test nem az ember nélkülözhetetlen és elválaszthatatlan része, csak annak kiegészítője. Mindössze egy darab hús, ami elpusztítható, eldobható, ha már nem szolgálja az adott célt. Az elképzelést legalább ilyen gyakran keretezik a test fogsága alól való felszabadulásként is.[28] E gondolat képezi William Gibson Neuromancerének (1984) vagy Shirō Masamune manga-sorozatának, a Ghost in the Shellnek (1989–1991) és a belőle készült animének az alapját (Osii Mamoru, 1995). A játék kapcsán arra a felismerésre juthatunk, hogy ebből a szempontból a biológiai testtel konceptuálisan egyenrangú a V testébe ültetett chip is, amely eltárolta személyiségét és megóvta őt az elmúlástól. A chip tartalmának digitális természete megerősíti az elképzelést, hogy mindkét esetben (a technológiai eszköz és a biológiai test esetén is) pusztán adattárolókról van szó. Ez azonban azt jelenti, hogy az ilyen narratívákban a szubjektum információalapú újraértelmezése történik. A Relic szimbolikusan felszámolja az ember fizikai, biológiai, testi létezésén alapuló meghatározását, amikor az emberi testek csak átjáróházak és tárolóedényekként funkcionálnak: tulajdonképpen csak a tudat adatalapú algoritmusának fizikai kiterjesztései, a fizikai világban gyakorolható ágencia hatásosabb eszközei. A Relic maga az én kiterjesztésének, bizonyos értelemben a halhatatlanság elérésének az értékes eszköze, ezért általa élet és halál kérdése technológiai, mérnöki problémává válik. A játékban a konfliktust az okozza, amikor több személyiségnek kell osztoznia egyetlen testen és ezt a test feletti kontroll – amely a predigitális ember határait is megszabta – megváltozott tapasztalatával közvetíti. A főhős testében lakozó idegen tudat jelenlétét a játék az érzékelési furcsaságok (hangi és képi „hallucinációk”) mellett a játékosi kontroll csökkentésével vagy teljes megvonásával érzékelteti, így nemcsak ábrázolva, de affektív módon, az ágencia szintjén is kommunikálja a szokatlan helyzetet.
A főhős halála, majd feltámadása a terminális identitást működtető játékosi helyzet egyértelmű analógiája: mindkét esetben digitális eszközök (a Relic, illetve a videójáték) által lehetővé tett adatalapú, tehát szimulációként felfogott élet zajlik (V, illetve a játékos élményei Night Cityben), ahol a test csak az őt kontrolláló tudat „avatárja” (legyen ez V, Johnny vagy a játékos tudata), ez a tudat pedig testről testre vándorolhat (ahogy Johnny először saját, aztán V testét, vagy a játékos a játék karaktereinek virtuális testét „irányítja”).
Érdemes kiemelni, hogy a játék ugyanakkor e transzhumán szubjektum tekintetében igencsak szkeptikus és konzervatív: a narratíva az emberi test nélküli digitális létezést még mindig korlátozásként, sőt kárhozatként, a test elnyerését pedig megváltásként tételezi. A technológia nem szünteti meg az emberi egzisztencia alapvető kérdéseit: V történetének fő mozgatórugója az, hogy megőrizze saját életét, identitását és jövőjét, amit a testébe egy félresikerült küldetés következtében bekerülő Relic jelentős mértékben veszélyeztet. Szintén szemléletes példa Adam Smasher csaknem teljesen gépesített testtel rendelkező karaktere, aki bár az emberi test korlátait nagymértékben meghaladó fizikai erővel bír, a robotizációval egyenesen arányosan veszett ki belőle bármiféle emberség. Mindennek fényében a játék egyik promóciós szlogenje, miszerint „A valódi éned nem elég” („The real you is not enough”) egyrészt gúnyos kritikai megjegyzésként értelmezhető, amennyiben azt állítja, hogy az avatár feletti játékosi kontroll analógiájára a játék világában való érvényesüléshez mégis a létezés új módjaira – a testi képességek emberfeletti kiterjesztésére és a tudat digitalizációjára – van szükség. Másrészt az, hogy a testi adottságok tudatosan (ki)alakítható jellemzők, így a test identitásképző erőforrássá válik, értelmezhető a testátalakításokat a társadalmi érvényesülés módjaként kínáló kortárs piaci viszonyok és mechanizmusok kritikájaként is. Legyen szó plasztikai beavatkozásokat kínáló valódi vállalatokról, vagy a játék középpontjában álló, katonai-kibernetikai fejlesztésekkel foglalkozó cégről, a tudományos és technológiai eszközök mindkét esetben hangsúlyosan alárendelődnek a gazdasági mechanizmusoknak. A játékban a harci célokra használható technológiai szuper-éneket a díszleteiben disztopikus, de működésében nagyon is ismerős rendszer termeli és működteti, annak lényeges alrendszereként funkcionál.
5. Love Like Fire küldetés: Az emlékezet digitális (re)konstrukciója
A fejlövés után a történet nonlineárisan, egy régmúltbeli eseménysorral folytatódik. A Love Like Fire nevű küldetésben találkozunk először a játék másik főszereplőjével, Johnny Silverhanddel. A játékos-karakternek e flashbackje a braindance-hez hasonló, ám annál szabadabb szituáció, melynek során a főhőssel együtt nemcsak egy másik személy emlékeihez kapunk hozzáférést, de játékosként irányíthatjuk is őt. A narratíva szintjén V, az eredeti játékos-karakter identitásának feloldódásához kapcsolható folyamatról van szó, ahol az emlékek bányászható, értékes adatokként tételeződnek. E fejezetben arra mutatunk rá, hogy a játék miként alkalmazza sajátos eszközkészletét e folyamat megjelenítésére és átélhetővé tételére.
Amikor visszakapjuk a játék irányítását, nemcsak a narratív értelemben vett nézőpontunk változik meg azzal, hogy Johnny bőrébe bújunk, hanem ezt a váltást még a kezelőfelület megváltozott színe is jelzi. A játék jelen idejéhez képest 54 évvel korábban, 2023-ban járunk. Amikor a lepukkant szórakozóhely folyosóján a falhoz szorítunk egy másik karaktert, a mögötte lévő tükörben megpillantjuk avatárunkat, és realizáljuk, hogy a játékos-karakter most nem V, hanem Johnny Silverhand. (4. ábra) Bár játékosként irányíthatjuk Johnnyt, a küldetésnek ezen a szakaszán a játékosi ágencia mértéke csekély, a játékmenet folyosószerű, ahol szinten minden elem előre meghatározott.

A küldetés érdekessége, hogy Johnny irányításával a teljes játékmechanika megváltozik, melynek következtében életre kelhet a játékos hatalmi fantáziája: fegyverünk egyetlen lövéssel végez mindenkivel, miközben fedezékekre és az életerőnkre sem kell igazán figyelnünk. Hasonló játékosi tapasztalatban csak a játék vége felé, vagy rengeteg mellékküldetés teljesítése után lehet részünk. Amellett, hogy játékosként rendkívül szórakoztató szegmensről van szó, az éles váltás narratív szempontból magyarázható. Ugyanis Johnny tudata itt gyakorlatilag egy megbízhatatlan narrátor[29] szerepét látja el, ezért emlékeinek újraélésekor pontatlan, szubjektív képet kapunk az eseményekről úgy, ahogyan azokra ő emlékszik.
A szituáció, hogy karakterünk többféle, bensőséges módon érintkezik egy másik személy tudatával, a tudat mozgathatóságát, áthelyezhetőségét, testtől való függetleníthetőségét, digitalizálhatóságát példázza. Katherine N. Hayles ezt poszthumán[30] nézőpontnak nevezi, amely megközelítés szerint a tudat „információs mintázatként való szemlélése előrébb való a materiális megvalósulásnál, így egy biológiai hordozóban való megtestesülés inkább tekinthető történeti véletlennek, mint az élet szükségszerűségének.”[31]
Hayles e gondolatot összeköti a modern kibernetikával, amikor azt állítja, hogy „nincs alapvető különbség vagy abszolút határ testi létezés és számítógépes szimuláció, kibernetikus mechanizmus és biológiai organizmus, robot teleológia és emberi célok között.”[32] Vagyis a test az embernek csak egy kezdeti, tökéletlen, biológiai protézise, amit először tanulunk meg használni és manipulálni, így ennek kiegészítése, kiterjesztése vagy lecserélése egy régen elkezdődött folyamat része. E szubjektumot anyagi és információs komponensekből szerveződő heterogén, hibrid és dinamikus entitásként határozza meg, amely folyamatos (át)alakulásban létezik.[33]
A küldetés végén Johnnyt lelövi az egyik régi nemezise, Adam Smasher, ezért mozgásképtelenül nézi végig, ahogy felrobban az Arasaka-torony, tehát küldetése ugyan saját életének feláldozása árán, de sikerrel jár. Rövid cezúra után a vállalat egyik létesítményében ébred, ahol megjelenik Saburo Arasaka, a császár, és ráhelyezi a játékosra a Soul killert, az ironikusan „lélekölőnek” nevezett eszközt, amely lemásolja és egy chipbe zárja tudatát. Silverhand innentől kettéválik: marad az üres test és az eszközbe zárt tudat. A szubjektum dezintegrációjának jelenete a világrendszert képviselő vállalat elleni lázadás elbukásának szimbolikus pillanata. Arasaka nemcsak példát statuál Johnny megölésével, hanem magáévá teszi az egész elméjét. A játékos számára a halál ezen aktusa azonban nem a vég, mivel első személyű nézetből láthatjuk, ahogyan Johnny elméjét elcsomagolják, testét pedig eldobják.
A küldetés szerkezete vizuális szempontból is stílszerűen követi le Johnny tortúráját: elmosódott, homályos látványok, darabos vágások, ugrások és kihagyások a történetben, mindez pedig a játékos tér és időbeli dezorientációjával jár együtt. Ez a montázsszerű szerkesztésmód általában nem jellemző a videójátékokra, ahol a szabályalapúságból és kiszámíthatóságból fakadó kiismerhetőség, kezelhetőség és elsajátíthatóság a kortárs narratív film gyors vágásaival, helyszín- és perspektívaváltásaival ellentétben sokkal nagyobb mértékű folyamatosságot követel meg. E két hagyomány összeér a játék interaktív filmes montázsaiban, amelyekben kulcsfontosságúvá válik a narratív elemeket támogató audiovizuális struktúra és a játékos cselekvőkészsége közötti érzékeny egyensúly.
Miután a küldetés véget ér és ismét V-ként játszunk, avatárunkkal együtt realizálnunk kell, hogy semmi sem lesz már a régi, és soha többé nem lehetünk korábbi, „egyes számú” önmagunk. A továbbiakban az egy testbe zárt V és Johnny között különös kapcsolat kezd el kibontakozni. A játékostól függ, hogy a kaland hátralévő részében hisz-e Johnnynak, követi-e javaslatait és megfelelően interpretálja-e a világra örökké dühös lázadó üzeneteit. Innentől világossá válik, hogy olyan univerzumban vagyunk, ahol minden személyiség átalakítható, befolyásolható, vagy akár törölhető.
6. A Temperance befejezés
Zárásképp a játék rengeteg befejezése közül a Temperance elnevezésűt elemezzük, mert míg a többi küldetésben számos, korábban tárgyalt téma áll a játék középpontjában (az identitásvesztés, a kontroll megszűnése és a médiumok kérdése), itt valamelyest új problematika kerül előtérbe: a lemondás, az elfogadás és a test nélküli transzhumán élet kérdései. Ebben a befejezésben, miután sikerült szétválasztanunk Johnny elméjét a sajátunktól, két lehetséges út áll előttünk: visszatérünk saját testünkbe, viszont ekkor pár hónapon belül meghalunk, vagy átadjuk a testünket Johnnynak, aki így újra leélhet egy teljes életet, mi pedig tudatunk (így egyéniségünk) szétfoszlásával eggyé válunk „a hálózattal”, az internet játékbeli megfelelőjével. A következőkben ez utóbbi választás következményeit vizsgáljuk.
Az utolsó küldetés központi része egy szerverszobában kezdődik. Itt megszűnik a város zaja, eltűnik a neonfény és a csillogás. Miután egy erre szolgáló berendezés segítségével belépünk a kibertérbe, már csak a digitális síkon mozgunk, ahol az állandó áramlás és változás képzetét keltő környezetben csak néhány jól körülhatárolt forma segít a tájékozódásban. (5. ábra) Ezekben a pillanatokban már nem V vagyunk, hanem kód a szerveren, idegenvezetőnkkel, a digitális szellemként létező Alt Cunninghammel (Johnny egykori szeretőjével) és magával Johnnyval. Amikor eljutunk a választás pillanatához, akkor vagy átkelünk egy virtuális hídon, és átadjuk testünket, vagy visszafekszünk a kibertér vizébe, és újra önmagunk leszünk. Miután eggyé válunk a szerverrel, megtörténik V végleges identitásvesztése, ő beleveszik a szerver végtelen tengerébe, mi, játékosok pedig a saját korábbi avatárunkban, de immár Johnnyként térünk vissza Night Citybe. Erre folyamatosan emlékeztet minket, hogy a karakter innentől egyszerre szólal meg V és Johnny hangján.

Az elnyomó nagyvállalat elleni küzdelem végén a fikcióban rendszerszinten nem érünk el sikert, és amikor úgy döntünk, hogy elveszünk a digitális űrben, az ellenállás legvisszafogottabb, szimbolikus formáját valósítjuk meg az egyéni áldozattal és egyetlen „lélek” megmentésével. Johnny egyébként meglepő módon tiltakozik az ellen, hogy V átadja a testét, mert a történet végére őszintén megszereti őt, sőt, ha bizonyos küldetésekben úgy döntünk, kifejezetten szoros kapcsolat alakul ki kettőjük között. V-ként mi feladjuk a harcot, és kiszállunk a háborúból, de Johnny a mártírhalál után lehetőséget kap arra, hogy újra élvezze az életet, akkor is, ha ezt már nem teljesen önmagaként teszi.
Amikor az epilógusban Johnnyként visszatérünk Night Citybe, már nincs erőszak, sürgetés, nyomás és rohanás a játékban. Johnny eldöntötte, hogy elhagyja a várost, tehát bizonyos értelemben ő is kivonul a játéktérből. Előtte szimbolikus gesztusokat tesz, amelyek nem a harc, az ellenállás, hanem a lemondás gesztusai, és amelyek jól rímelnek a noir melankólia cyberpunk variációjára: ajándékot vesz egy fiatal fiúnak, lerója a tiszteletét V előtt a temetőben és megköszöni neki az új élet lehetőségét.
E befejezés értelmezéséhez érdemes újra hangsúlyozni a létrejövő ludonarratív disszonancia jelentőségét. Mire idáig eljutunk, akár 100 óra is eltelhet a valós játékidővel. Ekkorra megszereztük az összes fegyvert, ruhát, autót, kiegészítőket. Követtük a videójáték felhalmozás- és növekedésközpontú kapitalista logikáját. Végső döntésünkkel azonban mindez semmissé válik: nemcsak tulajdonunkat, hanem testünket is elveszítjük, amikor az valaki más irányítása alá kerül. A lemondás e gesztusa tematikailag szöges ellentétben áll azzal, amit a játék fiktív világával és mechanikájával mindvégig képviselt. Amellett érveltünk, hogy mindez a játék önreflexív retorikájaként értelmezhető, de ezen a ponton felmerülhet bennünk, hogy tulajdonképpen mennyire hatásos (és mennyiben képmutató) az így küldött üzenet? A történet és a szimuláció közötti disszonancia tanulsága, hogy az anyagi siker teljesen hasztalan és pillanatok alatt semmivé lehet, ugyanakkor a játék folyamatosan e siker elérésére kondicionál minket és a játékosi élvezet döntő részben az így kialakított jutalmazó mechanizmusból fakad. Arról nem is beszélve, hogy a megjelenés körüli kezdeti nehézségek ellenére maga a játék hatalmas anyagi siker lett.
7. Konklúzió
Elemzésünkben arra a kérdésre próbáltunk választ találni, hogy a Cyberpunk 2077 remedializációs stratégiái és procedurális retorikája révén miképpen teszi politikai kérdéssé a cyberpunk műfaj egyik legfontosabb témáját, test és tudat viszonyát, amikor ezeket kiaknázható erőforrásként, illetve egymástól elválasztható és átalakítható vagyontárgyként mutatja fel. A bemutatott küldetések analízisével igyekeztünk igazolni, hogy a játék nemcsak adaptál bizonyos műfaji és tömegfilmes narratív toposzokat, hanem (Bolter és Richard Grushin fogalmát használva) egyben remedializálja is azokat, néhol megerősítve, máshol kiegészítve, vagy épp felülírva azok eredeti jelentéseit és működésmódját. Steven Shaviro elképzelései segítettek rámutatni, hogy miként népszerűsített a játék olyan újszerű, hibrid mediális formát, ahol a megidézett reprezentációs eljárások a játékos aktív cselekvései révén váltak affektus-szerűvé. A braindance-re épülő küldetés kapcsán rámutattunk, hogy az alkotás miként implementál és szervesít másik médiumot a videójáték médiumán belül. Clint Hocking ludonarratív disszonancia fogalmát a játék kapcsán újszerű nézőpontból, retorikai stratégiaként[34] közelítettük meg. A játékmenetet és a történetet feszültségben tartó ellentmondást nem ideológiai vakfoltként működő hibaként tételeztük, mint azt Hocking tette a BioShock esetében, hanem szándékos kritika részét képező sajátosságként. A játék során folyamatosan fejlődünk, gyűjtögetünk, haladunk a hírnév ranglétráján, és közben próbálunk megoldást találni a saját (és a végére Johnny Silverhand) problémáira, de a játék rámutat, hogy az ennek következményeként várt siker csupán e hiper-kapitalista cyberpunk világ mechanizmusai által propagált hatalmi fantázia. A felhasználó játék közben létrejövő komplex és újszerű én-tapasztalatának leírása kapcsán Scott Bukatman terminális identitás fogalmát alkalmaztuk. Ez arra is alkalmas, hogy megragadjuk vele azt a diskurzust, amelynek keretében a játékban tematizált egyéb tudati-testi viszonyok is leírhatók, mint például V és Johnny Silverhand különös együtt-létezése. Vivian Sobchack fenomenológiai, illetve Francesca Ferrando, Lisa Yaszek és N. Katherine Hayles transz- és poszthumanizmussal kapcsolatos meglátásai segítettek abban, hogy be tudjuk mutatni test és technológia viszonyának érdekfeszítő ellentmondásait és gondolatkísérleteit az alkotás kapcsán. Például, hogy mi lehet a következménye, ha a test a tudattól függetleníthető, javítható, cserélhető és eldobható materiális eszköz, amelynek eklatáns példája Jackie Welles halálának, és a digitális tudatot hordozó chip átadásának – minden kliséje ellenére szívszorító – jelenete.
Kutatásunkban amellett érveltünk, hogy a játék számos reprezentációs és mechanikai eleme (a fejbelövés utáni folyamatos kontrollvesztés, a kép gyakori szétcsúszása és gliccselése, illetve a kilétünkkel kapcsolatos általános bizonytalanság is) a digitális, transzhumán szubjektum-felfogás kritikai megközelítését szorgalmazta. Rámutattunk, hogy film és játék újszerű konfigurációja miképpen képes komplex vizuális elbeszéléseket elénk tárni olyan hibrid formában, ahol részben a rétegzett és egymásba ágyazott szubjektivitások, részben a játékmechanikai korlátozások és szabadságok dinamikája miatt egyszerre vagyunk a cselekmény aktív résztvevői és (a működtetett kontraszt okán puszta megfigyelők helyett) passzív elszenvedői. A Cyberpunk 2077 a nevében megidézett műfaj számos klasszikus témáját (elme és test szétválasztása, transzhumanizmus, kollektív és digitális tudatok) igyekezett interaktív médiumának segítségével új aspektusokból feltárni, reflektálva saját kulturális pozíciójára és működésmódjára, illetve a játékosainak nyújtott intenzív és immerzív élmény sajátosságaira. Bár a nyílt világú akció-szerepjátékok invenciózus és jövedelmező darabjaként kétségkívül a kultúripar prominens terméke, számos elemében rejlik kritikai potenciál.
[1] Az intermedialitás esztétikai aspektusainak elemzéséhez lásd: Pethő Ágnes: A köztes-lét alakzatai, avagy a filmművészet ön(f)elszámolása(?). Prae 2000/3–4. sz. 34–51. URL: https://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200002/103_petho.html. Hozzáférés: 2026. 11. 18.
[2] Itt arról van szó, amit David Bordwell intézményes vagy klasszikus hollywoodi stílusnak, illetve „felfokozott folytonosságnak” vagy posztklasszikus stílusnak nevez. Bordwell, David: Intensified continuity. Visual style in contemporary American film. Film quarterly Vol. 55 No. 3 (2002), 16–28. DOI: https://doi.org/10.1525/fq.2002.55.3.16
[3] Az elmélet részletes kifejtését lásd: Bolter, Jay David – Grusin, Richard: Remediation: Understanding New Media. Cambridge (MA): MIT Press, 1999.
[4] Bolter, Jay David – Grusin, Richard: A remedializáció hálózatai. Apertúra 6. évf. 3. sz. (2011 tavasz). URL: https://www.apertura.hu/2011/tavasz/bolter-grusin-remedializacio-halozatai/. Hozzáférés: 2026. 11. 18.
[5] A fogalom kifejtését lásd: Jenkins, Henry: Convergence Culture: Where Old and New Media Collide. New York – London: New York University Press, 2006.
[6] Shaviro, Steven: Post-Cinematic Affect. Winchester: Zer0 Books, 2010. 5–7.
[7] Sobchack, Vivian: The Address of the Eye: A Phenomenology of Film Experience. Princeton: Princeton University Press, 1992. 9.
[8] Bukatman, Scott: Terminal Identity: The Virtual Subject in Postmodern Science Fiction. Durham: Duke University Press, 1993. 187.
[9] Bukatman: Terminal Identity. 8–9.
[10] A fogalomhoz lásd: Yaszek, Lisa: The Self Wired: Technology and Subjectivity in Contemporary Narrative. New York: Routledge, 2002. 11–16.
[11] Francesca Ferrando: Poszthumanizmus, transzhumanizmus, antihumanizmus, metahumanizmus és az új materializmusok: különbségek és viszonylatok. Ford.: Lovász Ádám. Helikon 64. évf. 4. sz. (2018), 394–404. 394.
[12] Ferrando: Poszthumanizmus 396.
[13] Ferrando: Poszthumanizmus 397.
[14] Ferrando: Poszthumanizmus 400.
[15] Ferrando: Poszthumanizmus 400.
[16] Hocking, Clint: Ludonarrative Dissonance in BioShock. The problem of what the game is about. In. Davidson, Drew (szerk.): Well Played 1.0: Video Games, Value and Meaning. ETC Press, 2009. 255–260.
[17] A fogalomhoz lásd: Walsh, Richard: Emergent Narrative in Interactive Media. Narrative, Vol. 19, No. 1, 2011. 72–85. URL: http://www.jstor.org/stable/41289287. Hozzáférés: 2026. 11. 18.
[18] Már Jesper Juul Half-Real: Video Games between Real Rules and Fictional Worlds (Cambridge, MA: MIT Press, 2005) című könyvének címében is e megállapítás rejlik. Illetve lásd még: Aarseth, Espen J.: Doors and Perception, Intermédialités / Intermediality Number 9, Spring, 2007. 35–44. URL: https://www.erudit.org/en/journals/im/2007-n9-im1814828/1005528ar. Hozzáférés: 2026. 11. 18.
[19] A komplex reprezentációkkal rendelkező videójátékok retorikáinak eltérő ideológiai olvashatósága kapcsán lásd: Pólya Tamás: A videojáték mint ideológiai olvasat – A Stuart Hall-i dekódoláselmélet és az aktív videojátékos közönség. Apertúra 16. évf. 3. sz. (2021 tavasz). URL: https://www.apertura.hu/2021/tavasz/polya-a-videojatek-mint-ideologiai-olvasat-a-stuart-hall-i-dekodolaselmelet-es-az-aktiv-videojatekos-kozonseg/. Hozzáférés: 2026. 11. 18.
[20] Az elkötelezett játékok fogalma kapcsán lásd: András Csaba: Elkötelezett játékok. Apertúra 14. évf. 2. sz. (2019 tél). URL: https://www.apertura.hu/2019/tel/andras-elkotelezett-jatekok/. Hozzáférés: 2026. 11. 18.
[21] A fogalomhoz lásd: Manovich, Lev: Software Takes Command. New York – London – New Delhi – Sidney: Bloomsbury, 2013. 61–62.
[22] A braindance megosztó fogadtatásához lásd a játék Steam-közösségének fórumbejegyzését (URL: https://steamcommunity.com/app/1091500/discussions/0/2996548763036629229/. Hozzáférés: 2026. 11. 18.), vagy a Reddites közösség reakcióit (URL: https://www.reddit.com/r/cyberpunkgame/comments/1ilgsi1/are_braindances_generally_hated/. Hozzáférés: 2026. 11. 18.), ahol több fórumozó az ötlet dicsérete mellett megjegyzi, hogy a mechanika többszöri végigjátszás esetén már inkább unalmassá válik. Ahogyan az egyikük (The_Zuz) fogalmaz: „csupán a történetmesélés igen bonyolult módja volt.” („it was just a real complicated way of narration.”)
[23] Jenkins, Henry: A játéktervezés mint narratív építészet. In. Fenyvesi Kristóf, Kiss Miklós (szerk.): Narratívák 7.: Elbeszélés, játék és szimuláció a digitális médiában. Kijárat, 2007. 175192.
[24] Shaviro: Post-Cinematic Affect 7.
[25] A fogalomhoz magyarul lásd: Füzi Izabella: Megismerés és narráció. Edward Branigan kognitív narratíva-modellje. Apertúra 1. évf. 2. sz. (2006 tél). URL: https://www.apertura.hu/pdf-nyomtatas/?pdfthis=10079. Hozzáférés: 2026. 11. 18.
[26]A fogalomhoz lásd: Aarseth, Espen J.: Cybertext: Perspectives on Ergodic Literature. Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1997.
[27] Kiss Gábor Zoltán szintén ezeknek a tapasztalatoknak a közvetítését vizsgálja az Ico (2001) című videójáték kapcsán. Lásd: Kiss Gábor Zoltán: Efemer Galériák. Videójátékok kritikai megközelítésben. Budapest–Pécs: Gondolat, 2013. 137–145.
[28] Ehhez lásd: Yaszek: The Self Wired 8.
[29] A fogalom filmes aspektusaihoz lásd: Füzi Izabella – Török Ervin: Bevezetés az epikai szövegek és a narratív film elemzésébe. Narráció fejezet. Szeged, 2006. URL: https://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Magyar/58F%FCzi/Vizu%E1lis%20%E9s%20irodalmi%20narr%E1ci%F3%20%28E%29/tankonyv/narracio/index03.html. Hozzáférés: 2026. 11. 18.
[30] A 2. fejezetben tett fogalmi tisztázás nyomán e megközelítést Ferrando (2018) megkülönböztetése alapján inkább transzhumánnak nevezhetjük, ami legfeljebb posztbiológiai létezéssel párosul.
[31] Hayles, N. Katherine: How We Became Posthuman: Virtual Bodies in Cybernetics, Literature, and Informatics. Chicago: University of Chicago Press, 1999. 2. (saját fordítás)
[32] Hayles: How We Became Posthuman. 3.
[33] Hayles: How We Became Posthuman. 3.
[34] Jelen esetben folyamatalapú, vagyis a játék procedurális sajátosságait is kiaknázó retorikáról beszélhetünk. A fogalomhoz lásd: Bogost, Ian: Persuasive Games: The Expressive Power of Videogames. MIT Press, 2007. DOI: https://doi.org/10.7551/mitpress/5334.001.0001. Hozzáférés: 2026. 11. 18.







