A másik nyolcak – öt ekphraszisz
„Who peyntede the leoun, tel me who?”
(Geoffrey Chaucer)
1.
Kiss Vilma: Fürdő nők
Egy-két-há’-négy női fej enyhén balra bólint a falon. Hármukon elegáns selyem vagy bársony, divatos frizura, tágra nyílt mandulaszemek. Egyikük – balra fent – mintha kissé szkeptikusan húzná fel szemöldökét: „Mmm-hm! Ahha!” – illedelmesen hallgat, de aligha veszi komolyan, amit beszélnek neki. Kezei ölébe ejtve. Ugyanezt a gesztust ismétli társnője – jobbra, kissé lentebb –; egy szál fehér nárcisz árválkodik mellette. A kehely középen fekete, körülötte sárga gallér. Mint egy újabb szem. Vagy mellbimbó. Vagy köldök. Minden sötét, de a szirmok és a lányok fehéren világítanak. Alabástromkísértetek.
Nem így a negyedik. Feje alig biccen; nem oly beleegyező, nem oly készséges a mozdulat megismétlésében, mint a többiek. Barna teste meztelen, flegmán – szinte faltól falig – terpeszkedik a kép előterében. Karján támaszkodik, vaskos bokáját keresztbeveti, lábszárán megfeszülnek az izmok. Az arcát nézem. Hasonlít a többi bólintóra, látszik, hogy ugyanannak a kéznek a műve, mégis elüt a többiektől. Szemöldöke nem vékony, finoman magasodó boltív. Kanyarulat sincs benne; vaskos lapostető félig lehunyt fekete szembogarai felett. Mögötte a csoport többi tagja is mind ő: ugyanaz a csúcsos áll, tányérkép, súlyos tekintet.
Fürdőző nő.
Mintha a fürdés minden fázisa ő lenne: felköti haját, lecsutakolja magát, megtörülközik. Szárítkozik. Sütkérezik. Egyenesen ránk mered: állja tekintetünket.
Nahát.
Milyen más ez, mint Ingres fürdőinek fülledt levegője. Milyen más, mint a szépséges, riadt, meglesett Zsuzsannák. A fürdő nők hagyományosan félrenéznek.
Ez a nő szembenéz velünk – de nem, nem úgy, mint a fehér testű Olympia: szeméből nem puha unalom, hanem kemény vád sugárzik.
2.
Járitz Józsa: Anya gyermekkel
Kék, kerek madonna. Cigánymadonna. Fia a vállán, nekünk háttal; büfiztet. Nem látunk mást belőle, csak malacrózsaszín végtagjait és bongyor szőke fürtjeit. Az asszony lapátkezével paskolja a gyerek hátát. Arca egy rosszindulatú bálványé: szemei olyan mélyen ülnek, hogy nem is kivehetők a szemöldök vetette árnyék alatt. Az orrgerinc függőleges vonala végén szigorú, csőrszerű cimpák. Ajka nincs is; talán foga se.
A mennyek királynője beborul, az esthajnalcsillag kioltva. Nem, nem a gyerekre mérges – őt vaskos karjával védőn körbefonja.
Ránk néz. Ránk haragszik.
Kimért lépéseink nem nyikorgatják tovább a parkettát, szemöldökünk kissé felemelkedik, közönyös homlokunkat befutják a ráncok, karunkat – megrökönyödve vagy önvédelemből – keresztbe tesszük. Nem vártuk ezt egy Máriától.
Honnan a mérge, honnan e düh? Mi csúfítja el így jóságos Miasszonyunkat? Hová meneküljünk vádló tekintete elől?
3.
Futásfalvi Márton Piroska: Két akt macskával
RGB. Red, Green, Blue. Dehogy. Cian, Magenta, Yellow, Black. Nem, nem. Ha a valóságban festünk, három alapszínnel dolgozunk: kék, piros, sárga. Ebben a sorrendben kell őket egymás fölé helyezni, ha azt akarjuk, hogy felemeljék a tekintetet. A kék súlyos, megül legalul, a piros a középérték, a sárga a legkönnyebb, ezért felszáll.
Égre emelt szemek, fényes párizsikék flapperfrizurák. Ez a szín itt lány- és macskaszőr. Kéklő kontúr futja körbe a testek határát: csípők, csuklók, ölek.
Egyikük csíkos takarón fekszik, másikuk áll; kipirult orcák, szétnyíló ajkak, sóhaj, cseresznye mellbimbók. Az ujjvégek is pirosan bizseregnek.
Sárga a parketta farkasfog-mintázata – jé! épp ilyenen állunk – és a macskaszem: vigyázz!
A három színben e lányokat megkapod; de miközben rájuk vágysz, valami figyel. A nézőt néző macska: tanúja és bírája tekintetednek.
4.
Endresz Alice: Piknik
Majális. Elöl zöld dombok, hátrább balatoni bazalthegyek. Kissé beborult, gondolhatja egyikük; az egyetlen, akit aggaszt az eső, míg a többiek felhőtlenül szórakoznak. A körben három öltönyös férfi: a fancsali képű, egy mókamester és valaki, aki már fetreng a röhögéstől. Mindhárom kissé élettelen – bohóc vagy bábu csak. A nők izgalmasabbak.
Egyikükön sárga ruha; gésára emlékeztető holdvilágarcán lesütött szemek. Elfordul, magában azért ő is szórakozik a viccen, közben mezei virágból talán koszorút fon. Elfoglalja magát, hallgatja a többieket. Csendben figyel, mosolyog, nem szólal meg.
De balra ott a másik! Akár egy vörös hegy. Fejét hátraveti, teli szájjal nevet, fogai mind kilátszanak. Szemei csukva, szarkalábak futnak szét körülöttük, könnye is kicsordul. Térdét felhúzza, megkapaszkodik; másként félő, hogy hanyatt esik nevettében.
„Gurgulázik” – beszéli egymás közt két látogató. Igen. Gurgulázva nevet. Kiszakad belőle. Olyan hangosan, hogy mi is halljuk; nem lehet bírni, mi is nevetünk.
Persze, csak magunkban.
Múzeumban vagyunk. Nők vagyunk.
Nem illik.
5.
Endresz Alice: Önarckép festőállvánnyal
Önarckép. Klisé. A tükörre merőlegesen, a kép jobb szélén látszik a vászon oldalsó kerete – a mostani más, azóta lecserélték. A festő nézi magát a tükörben. Jobbjával emeli az ecsetet, de tétovázik, néhány centivel eltartja a vászon felületétől. Szinte kiesik ujjai közül: azok egymásra simuló párhuzamosok; nem is fognak, inkább áldásra nyílnak, mint egy szent tenyere.
Endresz Alice. Átböngészem rövid életrajzát. Festőnő, vagy ahogy maga mondta: piktorina[1] és orvosfeleség. A hasonlóságokra fókuszálni félrevezető, tudom, mégis arra gondolok, mi lehet közös bennünk. Mindkettőnket úrilánynak neveltek: utaztattak, templomokba, múzeumba vittek, mi meg nagyon figyeltünk, szépen festegettünk, művészpályáról szóló álmokat kezdtünk szövögetni. Lett belőlünk „rendes művésznövendék”,[2] ez még rendben van, idáig egyszerű. Ekkor kezdik mondogatni: „Nagyon szép kislányom, de emellé azért legyen valami rendes, polgári foglalkozásod.” – vagy egy gazdag férjed, ugye.
Dr. Keresztes Gyula elmeorvoshoz ment férjhez, akivel együtt élt annak 1944-ben bekövetkező haláláig. Első lakhelyük a Lipótmezei Elmegyógyintézet szolgálati lakása volt, aztán átköltöztek a Róbert Károly körúti (ma Nyírő Gyula) kórház szolgálati lakásába. Férje halála után Alice festői hagyatékát hátrahagyva Kisörsre ment. 1947-ben beúszott a Balatonba, s nem jött ki többet.[3]
Elcsodálkozom e furcsa tények tömör gyűjteményén; elmegyógyintézeti otthona, rejtélyes halála egészen más fényben mutatja most az arcát. De hónom alá csapom a könyvet – az imént a múzeumi boltban vásároltam tájékozódásul, mintegy szórakozásból. Hát, festő végül nem, de cserébe pont olyan kiállításlátogató lettem, mint a szüleim. Sóhajtok, és inkább a műre koncentrálok az életrajz helyett. Igyekszem újrakezdeni.
Endresz Alice. Rövid frizurája koponyájára lapul, tarkóján szigorú konty. Hosszú, egyenes orr. Lófejű – mondanánk a háta mögött. Szeme, haja: ugyanolyan seszínű. Íriszében elvész a pupilla. Nem, nem mondhatni, hogy kifejező lenne a tekintete. Az sem az.
A szem alatti táska szürke öble és a lebiggyedő szájszél közti ernyedt, lapos arcrész – ez van a legnagyobb műgonddal megfestve. Még kissé piros is; a szín felhívja rá a figyelmet.
Hogyan látta magát nőként?
A fej egy vénkisasszonyé, ez világos. Csak semmi fekete szemek, csak semmi pompás hajzuhatag, csak semmi cseresznyeajkak. „Rám nem lehet vágyni.” – mondja ez az arc és vele a szent tenyér. Vajon tényleg áldásra tárul, vagy inkább megálljt parancsol?
De akkor mit kezdjünk a test többi részével? Azt ugyanis nyaktól lefelé testhezálló, ragyogó piros ruha takarja. A vér színe. A szenvedésé és a szenvedélyé. Magas nyaka és csuklóig érő hosszú ujja az archoz hasonlóan fegyelmet tükröz. Szabása mégsem következetes: egy függőleges, mandula alakú nyílás ablakot nyit a ruha mellkasi részén. Igaz, az ettől sem lesz dekoltált, hisz a nyílás alsó csücskében szürkés alsóruha villan ki. Kissé felesleges óvintézkedés; a mellek úgyis lejjebb lógnak valamivel. Ha nem mutatkozni, minek ez a nyílás? Nem véletlen. Biztos, hogy fontos. A kép jobb alsó sarkában a szignó mellett évszámok: 33–36. Négy év. Átfestette közben – először még merev, egyenes gerinccel ült: mutatja a hóna alatt a fal vonala, amelyen nem sikerült, vagy egyszerűen csak nem volt fontos teljesen elsimítani egy mell görbületét. Eredetileg a mandula is függőlegesen állt; a kép rétegei alatt most is látható. Ha szabadna, ujjal kitapintanánk, mennyivel vastagabb ott a festék.
Majd mégis máshogy alakult: az egyenes hát helyett a gerinc enyhén balra dől, S alakot formáz. Szép gótikus ív; ezt szoktuk meg, így kell kinéznie egy női hátnak. Ahogyan a gerinc elmozdult, a test formái kidomborodtak. A festő ízlésének túlságosan is; végül kénytelen volt csípője kikerekedő vonalát szemérmesen visszalapítani.
És én? Hogy látom magam nőként?
Aggasztó kérdés, mégis felteszem, ahogy félprofilból nézem magam a női mosdó tükrében. Meglep, hogy a szám széle lebiggyed. Vicsorgok, és újra elernyesztem az arcom. Még mindig. Úgy tűnik, végleges. És, bár sápadt vagyok, sötét karikáim mellett az a rész csakugyan kissé piroslik. Puszta önostorzásból végigsimítom a bőrt az állam alatt. Sóhajtok. Hátralépek. Legalább a hajam kiengedem, szétborzolom. Azt hiszem ezzel talán megszabadulok valamitől – de arcomra száradt szokásaimmal mi lesz?
„A másik Nyolcak – Festőnők a magyar képzőművészetben (1916–1936)” című kiállítás a Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtárában (7621 Pécs, Papnövelde utca 5.) október 29-ig látogatható. A kiállításról „Elfeledett hagyomány” címmel Rétfalvi P. Zsófia írt kritikát a Jelenkor Online-ra.
Az itt leírt festmények reprodukciója egy-egy rövid műelemzés kíséretében Kopócsy Anna Új Nyolcak (Holnap, 2021) című könyvében is szerepel:
Endresz Alice: Önarckép festőállvánnyal, 1933–36. Olaj, farost, 100×65 cm. Szombathelyi Képtár. 113.
Endresz Alice: Piknik, 1930 körül. Olaj, vászon, 75×100 cm. Magántulajdon. 174.
Futásfalvi Márton Piroska: Két akt macskával, 1931 körül. Olaj, vászon, 106×124 cm. Szombathelyi Képtár. 126.
Járitz Józsa: Anya gyermekkel, 1930 körül. Olaj, vászon, 90×72 cm. Gömör-gyűjtemény. 160.
Kiss Vilma: Bartók Mariska portréja, 1920-as évek. Olaj, vászon, 100×70 cm. Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria. 55.
Kiss Vilma: Fürdő nők, 1920-as évek. Olaj, vászon, 152×140 cm. Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria. 143.
Kiss Vilma: Leány nárcisszal, 1927 körül. Olaj, vászon, 100×70 cm. Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria.145.
Kiss Vilma: Ülő nő (Viki), 1920-as évek. Olaj, vászon, 90×76 cm. Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria. 79.
[1] Kopócsy Anna: Új Nyolcak. Budapest: Holnap, 2021. 83.
[2] Kopócsy: Új Nyolcak. 203.
[3] Kopócsy: Új Nyolcak. 203.
