Az alábbiakban Simon Magda „Ami egy riport előtt történik” [1] című irodalmi riportját közöljük újra. A szöveg eredetileg a Brassói Lapok 1935. április 21-ei számában jelent meg. Újraközlésünkben hűek maradunk a szöveg eredeti írásmódjához és központozásához.

Brassói Lapok (1895–1940)

Az 1895-ös létrejötte utáni első évtizedekben a Brassói Lapok a regionális magyar sajtó szerepét töltötte be Brassó környékén és a Barcaságban. Az impériumváltás után a napilap részt vállalt a kisebbségi magyar politikában, jelentősége és olvasottsága ezáltal növekedett. Állást foglalt olyan politikai ügyekben, mint az anyanyelvi oktatás korlátozása, a közalkalmazottak helyzete, a sajtócenzúra, valamint a kisebbségeket érő hátrányos megkülönböztetés.

1925-re hálózatosodott szerkesztőségének köszönhetően országos napilappá nőtte ki magát. A Brassói Lapok vezércikkeit és rövid híreit belföldi és külföldi tudósítások, közgazdasági hírek és sportcikkek egészítették ki, azonban kiemelkedő a kor irodalmi életében betöltött szerepe is. Regionális lapként kezdetben olyan helyi írók és költők írásait közölte, mint Benedek Elek és Bartalis János, később azonban széles körben jelentetett meg irodalmi műveket (többek között Márai Sándor első regényét folytatásokban); irodalmi vitákat és eredeti beszélgetéseket nemzetközileg ismert művészekkel, például Josephine Bakerrel, Thomas Mann-nal és Stefan Zweiggel.

1929-ben Berde Mária Vallani és vállalni címmel közölte cikkét az Erdélyi Helikonban[2], amellyel széleskörű vitát kezdeményezett az erdélyi magyar irodalmi közéletben. A vita a transzilvanizmus[3] keretében tematizálta a történelmi regények a jelen problémáihoz fűződő viszonyát, valamint az író felelősségét közössége felé – a jelen ügyeit íróként vállalni kell, kiállni a mű mellett, vallani az ott leírtakat. Elsők között lépett be a vitába a Brassói Lapok főpublicistája, Kacsó Sándor a Gyávák voltak az erdélyi magyar írók[4] című írásával. Élesen kritizálta az erdélyi magyar irodalmi közbeszédet, illetve magát a transzilvanizmust: „Az erdélyi írók zöme eladta függetlenségét. Treuga Deit, melyben az örök béke fényességei csillámlanak már ma”. A hozzászólásnak jelentős szerepe volt a vita kibontakozásában, a későbbi válaszolók számottevő része kapcsolódik Kacsó Helikon-kritikájához, köztük Kádár Imre (Hát gyávák voltunk-e?),[5] Gaál Gábor (Gyávák-e az erdélyi írók?),[6] Tomcsa Sándor (Nohát! Gyávák?).[7]

Bár főszerkesztői vonalon kezdetben konzervatív volt, a Brassói Lapok baloldali jellege az 1930-as években alakult ki a munkásmozgalmi Füzi Bertalan és népi demokratikus Kacsó Sándor irányítása alatt. Az 1930-as évektől különböző liberális, népi, kommunista és a munkásmozgalmat képviselő írók rendszeresen közölték írásaikat a napilapban. Ekkoriban jelentetik meg az antifasiszta baloldalt képviselő Jordáky Lajos publicisztikáit, valamint itt folytatja szerkesztői pályafutását a Csehszlovákiából kommunista agitációért kiutasított Balogh Edgár, aki jegyzeteit és tudósításait a MADOSZ[8] politikájának népszerűsítésére használta fel. Jelentős még közülük Tamási Áron, aki első írásában[9] védelmébe vette Kacsó Sándort, miután az utóbbit támadások érték egy, a székelyföldi bankok uzsorapolitikájáról szóló, tényfeltáró riport nyomán. Ugyanitt érdemes megemlíteni a lapba rendszeresen közlő, a társadalmi feszültségeket különös érzékenységgel feltérképező Simon Magdát, aki a falusi és kisvárosi életet bemutató, felkavaróan valósághű irodalmi riportjaival és irodalmi kritikáival szerzett magának hírnevet. Ennek a szellemiségnek tudható be, hogy az Országos Magyar Párttal[10] való közvetlen kapcsolata ellenére a lap nyíltan kritizálta annak arisztokratikus és nagypolgári kötődéseit. A lap eredeti formájában 1940 októberében szűnt meg, amikor a Vasgárda lefoglalta a nyomdát. Az 1963-tól futó, Román Kommunista Párthoz kötődő Új Idő hetilapot 1969-ben Brassói Lapokká nevezték át, amelynek rendszerváltás utáni jogutódja ma is olvasható.

Kovács Áron

Aba-Novák Vilmos: Laura, 1929. Tempera, karton, 99×63 cm. Magángyűjtemény.

Ami egy riport előtt történik

Volt egy kitünő újságíró-barátom Pesten, akit sokszor elkísértem a számomra különös vonzóerővel biró riportkörutjain.

— Az egész élet egy nagy riport —, magyarázta barátom lelkesen. —  Minden ember, minden élet, minden esemény, ha még olyan jelentéktelennek látszó is, riportanyag. A legszürkébb kis rendőri hir mögött a tragédiák egész sorozata húzódhatik meg, minden ember élete telve van örömmel, bánattal, szenvedéssel, csalódással és történésekkel egészen addig, amig lop, rabol, gyilkol, vagy öngyilkos less. Csakhogy a nagyközönséget nem érdekli minden ám! Kit érdekel, ha Varga Juliska cselédlány marószóda-oldatot iszik? Senkit. De ha báró Hetveny Szvetozár kártyaadósságai miatt főbelövi magát, az igen, az valami. Az bekerül a világsajtóba. Az érdekli az embereket. De a Varga Juliska élete és halála senkit nem érdekel.

— Különös dolog ez a riporttal — mondta egy másik alkalommal. — A riport legtöbbször egy befejezett tényt, eseményt, életet regisztrál, vagy vázol odavetett, nagy szinfoltokban. Valamit, ami már előzőleg felkeltette a közérdeklődést. Vagy, ami számíthat a közérdeklődésre. Lehet valaki gyerekkori jóbarátom, ülhetek vele naponként a kávéházi törzsasztal mellett és nem sejtem, hogy holnapra öngyilkos lesz rendezetlen anyagi ügyei miatt, vagy hivatalos pénzből nagy összeget elsikkaszt, titokzatos körülmények között meggyilkolják éjjel az utcán, esetleg megöli a feleségét, vagy szeretőjét, mert rájött, hogy megcsalja.

— Nem sejtem, hogy a társaságbeli uriasszony, aki rendes, napi bridzspartiját játssza, holnapra nem szökik-e meg egy dzsigolóval, nem találják-e meg titkos találkahelyen a rendőrség emberei, vagy nem lop-e selymet az előkelő üzletben?

— Nem sejtem, hogy a feddhetetlen életű urileány, akinek esetleg jólszittuált vőlegénye van, holnapra tiltott mütét következtében vérmérgezést kap és meghal s a köztiszteletben álló orvos, a ki a mütétet végezte, a vádlottak padjára kerül.

*

— Egyszer megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk az egyik köruti vendéglőben. Én pontos időben ott voltam, meg is ebédeltem, de barátom csak nem akart jönni. Gondoltam, sürgős dolga akadhatott és elhatároztam, hogy megvárom. Az idő mulott, az étterem lassanként kiürült. Már csak én ültem ott egyedül, előttem nagy halmaz kiolvasott újsággal és képeslappal. Három óra felé járhatott az idő, amikor egy nő lépett be az étterembe. A pincér udvariasan nekirugtatott és lesegitette a kabátját. A nő tétovázva körülnézett majd leült a velem szemben levő asztalhoz. A pincér étlapot tolt eléje és várta a rendelést. A vendég belemerült az étlapba. Lassan, álmodozva nézte, az az érzésem volt, hogy nem is olvassa, mintha megfelejtkezett volna a pincérről, az étteremről és az egész világról. Nem volt éhes, nem volt mohó, amit az ember egy ilyen késői vendégtől elvárna. Nem sietett, sőt ugy tünt, mintha szándékosan huzná az időt, készakarva halasztana valamit, ami az éttermen kivül várakozik rá.

Volt valami benne és rajta, ami érdekes volt, vagy csak talán unalmamban néztem meg magamnak olyan alaposan és aprólékos részletességgel, mint talán még soha senkit. Szemeimmel szétszedtem, izekre boncoltan és újból összeraktam. Levetkőztettem és újra felöltöztettem. Próbáltam kitalálni, hogy asszony-e, vagy lány? Hogy hivják? Hány éves? Mi volt és mi van az életében? Okos-e, vagy buta? Jó-e, vagy rossz? Szenvedélyes, vagy közömbös? Mit szokott olvasni és mi a kedvenc étele?

Ő azonban mendezekből semmit sem árult el. Ott ült szinte mozdulatlanul, valami élettelen fásultságban. Vékony, fehér keze vérvörös körmökkel az asztalon hevert. Az arca ovális volt, finoman festve, mély barna szemeiben valami megtört fény látszott. Szemöldöke halványan utána volt huzva, szempillái diszkréten felgöndöritve. A haja valami különös rozsdaszinben játszott — valószinüleg festve volt — rövidre vágva, nagy lapos hullámokkal kétoldalt és a tarkóján. Szép volt, szabályos volt és élettelen volt, mint egy kozmetikai intézet reklámja. Emlékszem sötétbarna ruhájára, piros bőrgombokkal, a nyakában egy kis barna-piros selyemsállal. A kabátja a fogason függött. Finom, jószabásu teveszőr raglán volt, mellette egy angolos, barna filckalappal. Alacsonysarku füzős cipőt viselt. Disznóbőr kesztyüi és táskája előtte hevert az asztalon. Fiatal volt, szép volt, modern volt és olyan divatos, ahogy az előirás megköveteli.

Lassan, nagyon lassan evett, minden étvágy nélkül. Azt hiszem, hogy merő szórakozottságból evett meg mindent. Végül feketekávét ivott tejszínhabbal. Akkor már tudtam, hogy végzetes tervei lehetnek. Egy nő, aki a mai fogyókurás világban tejszinhabos feketéit iszik?… Meg mertem volna esküdni, hogy öngyilkos lesz…

*

Aztán elfelejtettem az egészet.

*

Másnap délelőtt találkoztam ujságiro-barátommal.

— Halló, nem volna kedve velem jönni? — kiáltotta már messziről.

— Miért ne, hová megy?

— Bizarr ötletem támadt, riportot fogok irni egy hullaház halottairól.

— Brrr, — rázkódtam össze —, oda nem megyek.

Aztán mégis elmentem.

A kórház irodájában kellett engedélyt kérni. Aztán egy szolga odavezetett bennünket. Az ajtót olyan közömbösen nyitotta ki, mintha egy áruval telt raktárt mutatna meg.

Az „áru” ott feküdt sorjában. Fehér lepedőn, meztelenül, lábukon egy-egy cédulával.

Barátom elfogulatlanul lépett be. Én iszonyodva megálltam a küszöbön.

— Ne legyen már olyan gyáva — biztatott —, hiszen nem harapnak ezek. És gondolja csak meg, hogy pár órával ezelőtt éppen olyan érző és élő emberek voltak, mint maga.

Lassanként beljebb merészkedtem. Félhomály volt és nagy csend. A hullák borzalmas mozdulatlanságukban feküdtek. A legszélsőnek az arcába néztem. Aztán rémülten, eszelősen felsikoltottam. Az étterembeli nő volt, akit tegnap olyan különös precizitással megfigyeltem. Ott feküdt a fehér lepedőn meztelenül, testének minden titkát kiszolgáltatva. Az arca olyan volt, mintha élne. Csak szép, barna szemére borult rá a sima szemhéj felgöndöritett szempillákkal. Kezei most is fehérek voltak, körmei most is ég[ő]vörösen viritottak, csak a haja volt kissé nedves, de a hullámok így is szépen látszottak benne. Biztosan tartóshullám volt.

*

Az esti lapok már óriási betükkel orditották a szenzációt. A lány gazdag, előkelő vidéki család gyermeke volt. Mindössze hat hete tartózkodott Pesten. Panzióban lakott és állandóan egy fiatalember társaságában látták. Öngyilkosságát a legteljesebb homály fedte. Amig meg nem érkezett egy levél a szülőkhöz. És azután megindult az utóbbi évek legérdekesebb bünpere…

Dehát mindez már nem ide tartozik. Én csak azt akartam elmondani, ami egy riport előtt történik.

Simon Magda

Brassói Lapok, 1935. április 21., 15. oldal.

[1] Simon Magda: Ami egy riport előtt történik. Brassói Lapok, 41. évf., 93. sz. (1935). 15.

[2] Erdélyi Helikon – szépirodalmi és kritikai folyóirat, 1928. május – 1944. szeptember.

[3] Transzilvanizmus: Trianon utáni erdélyi magyar irodalom, „erdélyiesség”. A transzilvanista irodalom eszméje olyan osztálypozíciót képviselt a ’20-as években, amelynek ideológiája a művészet ideológiamentessége, az esztétizmus volt. Az erdélyi polgári, arisztokrata, dzsentri és a megszületőben levő népi irodalom művelőit közös esztétikai platformra hozva elhallgatta az irodalmi termelés valóságvonatkozását, valamint egy muzealizált, ideális Erdély-képet alakított ki. Fő képviselője a már említett Erdélyi Helikon, amelynek a baloldali Korunkkal folytatott vitái határozták meg a harmincas évek erdélyi magyari irodalmi közbeszédét.

[4] Kacsó Sándor: Gyávák voltak az erdélyi magyar írók. Brassói Lapok, 35. évf., 235. sz. (1929). 1.

[5] Kádár Imre: Hát gyávák voltunk-e? Brassói Lapok, 35. évf., 240. sz. (1929). 2.

[6] Gaál Gábor: Gyávák-e az erdélyi írók? Korunk, 4. évf., 11. sz. (1929). 829–831. URL: http://epa.oszk.hu/00400/00458/00248/1929_011_5043.html. Hozzáférés: 2022.11.22.

[7] Tomcsa Sándor: Nohát! Gyávák? Brassói Lapok, 35. évf., 292. sz. (1929).

[8] Magyar Dolgozók Országos Szövetsége (MADOSZ) – baloldali politikai mozgalom, amely 1944-ben a Magyar Népi Szövetség nevet veszi fel.

[9] Ambrus Attila: Cenk alatt, pártok fölött. Kacsó Sándor és a Brassói Lapok. Művelődés, 65. évf., 2. sz. (2011). 8–12. URL: http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=1190&fbclid=IwAR1bqSk5_Ef3HDcCJ-PxRe5C8VmMeTKe5I5E7csxA5BiBQ9wEbPfmaTEbUQ. Hozzáférés dátuma: 2022.11.29.

[10] Országos Magyar Párt – a két világháború között működő romániai centrista magyar párt, tagjai közé egyaránt tartoztak tőkések, földbirtokosok, parasztok, munkások, értelmiségiek és polgárok.

Print Friendly, PDF & Email
Megosztás
Avatar photo
Simon Magda

(Szatmárnémeti, 1908 – Kolozsvár, 1969)
Romániai magyar író, újságíró. 1944-ben Nagyváradról Auschwitzba hurcolták, majd 1945-ben visszatért és a továbbiakban Marosvásárhelyen, illetve Kolozsváron élt. Riportokat, regényeket, drámákat, visszaemlékezéseket és verseket is írt. Íme néhány cím az életművéből: Tanyai lelkek (1956; kiegészítve: 1968); Borsi krónika (1959); A nagy futószalagon (1967); Cselédkenyéren (1968). Válogatott műveinek kiadása: Váradi harangok (1976).

Cikkek: 1