„Nem tudtam én szobrot dönteni” – Egy szöveg-ember biográfiája
A Kertész Imre élete és halálai című életrajzi esszé legfőképpen huszonegy olyan határidőnaplóra támaszkodik, melyek 1961 és 1981 között íródtak, de Clara Royer notesszé alakított határidőnaplók, gépiratok és piszkozatok, naplók szövegegységeiből is válogat. Az 1947-es „kék cédulás választások” vagy a Rákosi-féle „szalámitaktika” Kertész-életrajzba való bevezetése is arról tanúskodik, hogy a négyszázhetvenöt oldal egy végtelenül pontos és részletgazdag politika- és irodalomtörténeti anyagot zár közre, tagadhatatlanul új, eddig kevésbé ismert szempontokat és tapasztalatokat is bevezetve. Azonban talán zavarbaejtő lehet az olvasó számára a Kertész Imre élete és halálai című életrajzi esszé „megkésettsége”, hiszen a tavaly megjelent kiadvány első alkalommal 2017-ben debütált Franciaországban, a Magvető Kiadó gondozásában nagyközönség elé tárt könyvet pedig Marczisovszky Anna fordította magyar nyelvre. A felemás olvasói érzések a következő kérdéfelvetésekből fakadhatnak: végtére is kikhez tartozik és kik birtokolják a mi Kertész Imrénket? Még inkább: a magyar irodalom+történet vonatkozásában mikortól kezdve és meddig tartjuk számon Kertész Imrét, a mi Kertész Imrénket?
Mondanom sem kell, mindennek ellenére mégis mondom, hogy míg a 2012-es Nemzeti Alaptanterv az irodalmi díjak összefüggésében jegyezte Kertészt és a Sorstalanságot, addig az idei év februárjában megjelent tervezet először nem, majd csak később, a kerettantervek ismertetésének alkalmával vezette be újra az említett regényt, valamint annak a filmvászonra rendezett adaptációját. Mindez, illetve azok az alábbiakban érintett tematikus irányvonalak, melyek Royer művét öt fejezetre bontják, a soron következő kérdés előfutáraiként gondolhatóak el: lehet-e és/vagy szükséges-e Kertész Imréről és írói munkásságáról apolitikus attitűdöt működtetve gondolkodni, írni?
Itt tartom fontosnak nyomatékosítani azt, amit egyébiránt Clara Royer is többször irányadónak tart. Kertész tagadta Jorge Semprún – szintén a holokauszt témakörére összpontosító – A nagy utazás című művének azon elbeszélői időkezelését, mely mintha azt fejezné ki, hogy maga a narrátor uralkodik az időn. Ezzel szemben a Sorstalanság időkezelése a főhősre rámért idő jelenébe szorítja az olvasót, hiszen a tábor ideje nem Köves Gyurihoz, hanem szigorúan a hatalomhoz tartozik. Az életrajzi anyagot olvasva valóban úgy tűnik, hogy a – lám-lám, minden irtózatával együtt új szó – táboridő nem csupán Köves Gyurit, de a karakter megalkotóját, ezenfelül pedig az esszékötet szerzőjét és engem, olvasóját is örökérvényűen uralma alá vonja, bekebelezi (óhatatlan képzettársítás: anya, anyanyelv). Royer a magyar kiadás előszavában ír arról, hogy a Magyarországra vonatkozó kontextuális magyarázatok azon részei, melyekre a francia olvasóközönségnek szüksége volt, kimaradtak a magyar nyelvű könyvből, de ahogyan az eredeti mű, úgy az utóbbi sem mellőzi a Kertészt „körülölelő” társadalmi, történelmi, politikai és kulturális kontextust; aztán néhány sorral később, az író elsődleges alkotói motivációját is szem előtt tartva, így fogalmaz: „gondolkodjunk el a korról, vagy inkább a korokról, amelyekkel szemben írt.”[1] A címjátékba bevont többes szám tehát egyrészt az egymásba záródó diktatúrák Kertész magánéleti és írói világára gyakorolt hatását, mondhatni osztatlan módszertanát domborítja ki, másrészt rámutat arra a máig is dominánsan érvényesülő tendenciára, hogy Kertész Imre nevét, figyelmen kívül hagyva azt a számottevő munkából álló életművet, melyet 2002-ben Nobel-díjjal tüntettek ki, sokan kizárólag a Sorstalansággal hozzák összefüggésbe.
A Saul fiának (társ-)forgatókönyvírója kezdetben három jelmondatot használ, mindahányat Kertésztől kölcsönzi. A Valaki másból választott „[é]letem története a halálaimból áll, ha el akarnám beszélni az életemet, a halálaimat kellene elmondanom.”[2] szövegrészletet most ahhoz a gondolathoz látom célravezetőnek csatlakoztatni, mely szerint Kertész a kommunizmust írásra ösztönző, „prousti madeleine”-ként élte meg. Kertész a deportálásának háromszázhuszonkilencedik napján tért vissza Budapestre; 21, azaz huszonegy kiló testsúllyal. Ismert magyar népmesei fordulat: egy életem, egy halálom. Azonban az egymásba telepedő totalitárius rendszerek egy olyan szakaszos, de egyre inkább kiterjesztettként látott táboridőt valósítottak meg, mely az írásvágyat és -kényszert részint egy szűnni nem akaró, részint pedig egy tudatos, mi több irányított túlélési stratégiává dolgozták át. Az új és új én megteremtésének aktusán keresztül lázadó Sziszüphosz-író – ahogyan barátja és kritikusa, Molnár Sára nevezte – a sorsot belső erőként, nem pedig a világ külső erőitől függő végzetként képzelte el, hasonló hitvallást téve így Rilkével (Levelek egy ifjú költőhöz), közvetetten pedig Camus-val, ki az alkotást a sors formába öntésével azonosította, éppen a Sziszüphosz mítosza című munkájában. Kijelenthető-e ennek tükrében, hogy a fentebb már szóvá tett – nevezzük most így – szemben-lét, ha nem is írta felül, de valamelyest kimozdíthatóvá tette, „kifordította” a mindenkori táboridőt? És végeredményében, milyen identifikációs modalitások megteremtésére adott lehetőséget ez a szemben-lét? Royer munkája többek között ezen kérdések mentén szerveződik egységes korpusszá, és ugyanezen kérdések körbejárása révén figyelhető meg az is, hogy több Kertész-regény csatlakoztatható szorosan egy-egy „létmód-kategóriához”. A teljesség igénye nélkül ilyen a Kertész által is olvasott agambeni filozófiából ismert muzulmán, mely a Sorstalanság megjelenésének előestéjéig a mű címeként is szolgált, nem utolsósorban a hóhér (Täter), mely A kudarcban is szerepel, de amely mindenekelőtt az író saját börtönőri élményeit feldolgozó Én, a hóhér című befejezetlen regény által jut elméleti és konceptuális háttérhez. Az utóbbi a kádári konszolidáció éveit is ellepő „funkcionális ember” típusához rögzíthető, aki – akár a camus-i „elidegenedett ember” – önmaga számára már-már észrevehetetlen alkalmazkodásán át valójában az emberi ellentétévé válik, így lesz egy időben hóhér és áldozat.
A ma tevékenykedő és későbbi Kertész-kutatók számára azt Az auschwitzi nyelv megalkotása című alfejezetet ajánlom, melyben a Sorstalanság kapcsán rendszerint elemzés alá eső és természetes szóval fémjelzett új nyelv „helyes nyelvként”, „Auschwitz utáni nyelvként” jelenik meg. A jól ismert kései adornói tézis („Auschwitz után verset írni barbárság”[3]) Kertész általi átdolgozásának („Auschwitz után már csakis Auschwitzról lehet verset írni”[4]) idekapcsolása újra ahhoz a Nagy utazáshoz vezet, mely a Sorstalanság ellenpólusaként lett kikiáltva, hiszen ez a regény erősíti tovább Kertészben azt a meggyőződést, hogy a koncentrációs táborokat követően többé már nem lehet úgy írni, mint annak előtte, ezért önmagát egy, az irodalmi hagyományt megszakító, egészen új nyelv létrehozására kötelezi. Mindez a tapasztalat, az egységes, tonális világrendbe vetett hit megbomlása Kertészt – Adorno Zene, filozófia, társadalom esszégyűjteményét is olvasva – a schönbergi komponálási módszer nevesítéséből származó, a kész nyelv és fogalmak ellen tiltakozó atonális regény nyelv- és elbeszéléselméleti módszeréhez irányítja.
A Berlini Művészeti Akadémián több mint háromezer, Kertész által írt dokumentum található. Royer rendkívüli kutatómunkájának köszönhetően egy mindezidáig ismeretlen, mára pedig pótolhatatlan írásmű áll a Kertész-kutatók és -olvasók rendelkezésére. Sem a „felszámoló”, sem pedig az erőteljesen kanonizáló irodalmi diskurzus nem, vagy csak alig ejt szót azokról a Kertész által 1959−1963 között írt, a Kádár-rendszer tömegkultúráját szolgáló vígjátékokról, melyek alapján a szerzőt egy középszerű alkotónak tartotta a korabeli kritika. Royer, és kiemelendő, hogy bárminemű szenzációhajhász szándék nélkül, olyan megvilágítatlan élettörténeti mozzanatokról is abszolút elfogulatlanul ír („Kertész elhárította a kérdést, amelyet a történettel kapcsolatban feltettem neki.”[5]), mint például A kudarcbeli Köves levelében olvasható börtönőri pofon életrajzi vonatkozása. Royer munkájának tehát legfőbb tétje és érdeme nem más, mint az a történelempolitikai múlttal való szembenézés képessége, melynek elzárkózásától Kertész egyrészt a Sorstalanság magyarországi kudarcát eredeztette, és mely képességet a magyarországi kulturális emlékezet és emlékezéspolitika viszonylatában személy szerint csupán egy meglépendő feladatként és lehetőségként látok. Hiszen végtére is, kikhez tartozik Kertész Imre, a mi Kertész Imrénk?
Clara Royer: Kertész Imre élete és halálai, Budapest, Magvető Kiadó, 2019.
[1] Royer, Clara: Kertész Imre élete és halálai, Budapest, Magvető, 2019, 35.
[2] Kertész Imre, Valaki más, Budapest, Magvető, 2018, 37.
[3] Adorno, W. Theodor: Elkötelezettség = uő., A művészet és a művészetek, Budapest, Helikon, 1998, 132.
[4] Kertész Imre: Hosszú, sötét árnyék = uő., Európa nyomasztó öröksége, Budapest, Magvető, 2008, 55.
[5] Royer, i.m., 76.
