7-es szobák történetei
Baptiste Beaulieu könyvében történetté formál embereket és emberré történeteket, s az így megalkotott valósággal enged betekintést az olvasó számára emberi vonásokba és intézményi működésmódokba, szólva a nagyon személyesről és egyediről, de az általános emberiről és a kórház intézményének arcáról is, közelebb hozva a sokszor betegként vagy kívülállóként, hozzátartozóként sokat bírált ezt-választotta-ez-a-dolga emberek, a személyzet arcát. A könyv legelején, az Elöljáróban a szerző a történetek realitásalapját hangsúlyozza, és biztosítja a történetté formált személyek anonimitását is. Felmerülhet a kérdés: hogyan és miként olvassuk hát a művet? Lehetséges válaszokat ad a különböző regiszterek, rétegek egymás mellett szerepeltetése (így például az orvosi szaknyelv és a művészi plaszticitás), az E/1-es elbeszélői hang, ugyanakkor az olykori eltávolítás-gesztus is, a mű utószavában pedig ugyanerre az elhelyezési dilemmára a fordító is kísérlet-választ ad, amikor is ,,hét nehéz kórházi nap krónikája’’-ként (290.) tekint a műre.
Mesék halál ellen – a mesei erőről, legyen az terapeutikus, gyógyító, közösségkovácsoló vagy bölcsességet átadó, mindannyian tudunk valamit. A szerző ismert világirodalmi alkotást választ intertextusnak, a Seherezádé-történet és -jelenség révén fel- és megidézi a mesemondás többleterejét, így például azt, ahogyan szerepe van az élet meghosszabbításában, és így mondhatni a halál ellen hathat. Az E/1-es narrátor ugyanis ,,orvos-Seherezádé módjára’’ tartja a lelket és az életet egy az ötödik emeleten fekvő krónikus beteg asszonyban: ,,Meséljünk. Hosszabbítsuk meg az életet mások életének történeteivel.” (17.) A műben az orvosok, ápolók és egymást követő betegek mintegy bárkik és akárkik. Emellett az akárkiség mellett vagy éppen vele egyetemben az általános emberi megszólaltatását és ábrázolását, valamint a cím szintén általános, kiterjeszthető implikációit keresztezi az én(ek) története. Olvasatomban a mű tehát egyszerre szól ki és fókuszál erősen egy belső, személyes pontra: anyák és fiúk kapcsolatára, életben maradásért és tartásért tett erőfeszítésekre és kétségbeesett próbálkozásokra.
A könyv szerkesztettségét tekintve ráerősít a személyes narrátori hangra naplószerű, precíz és aprólékos tagoltsága révén: hét egymás utáni nap adja a fejezeteket, amelyeken belül órákra, az események helyére, de különböző állapotokra is felbomlik a mű: ,,Reggel hétkor a sürgősségi ügyelet folyosóján’’, ,,Kevéssel 15h előtt, a fejemben’’, így mintegy motorikusan is, lépésről-lépésre és gondolatra követhetjük, hol jár éppen a rezidens és a kórházban levő többi ember. Ugyancsak Ádám Péter fordító utószavából derül ki, hogy a szövegek kezdetben blogbejegyzések voltak, amelyek közkedveltsége sarkallta arra Beaulieu-t, hogy végül könyvvé szerkessze őket. Az eredeti francia művet 2013-as megjelenését követően számos nyelvre lefordították, ami után a szerző két további könyvet is megjelentetett.
Kritikámat a továbbiakban két síkra tagolom, amelyek az előzőekben említett általánosan emberi és központos, fókuszált nézőpontú szálak mentén szerveződnek. Az általános, kiterjesztett síkon találkozhat az olvasó lehetséges halálelképzelésekkel: ,,A ˃˃halál˂˂ szót ki nem állom. Halál nincs is: csak szivárványháton való lovaglás Lucy In The Sky With Diamonds dallamára a felhők felett. Ugye, nem gondolták volna? Aki jól viselkedett, azt a Beatles hangjaira viszik át a túlvilágra.’’ (21.), a rezidensi lét fantomképével: ,,Rezidensnek lenni annyi, mint évtizedes tabukat döntögetni. Olyan tabukat, mint amilyen széklet, a vizelet, szexualitás. Rezidensnek lenni annyi, mint túllépni a legelfogadottabb tilalmakon.”(28.). Erősen áthatja a mű hangulatvilágát az emberről és az életről való töprengés, gondolatsorozat. A kórház és a rezidensi tapasztalatok azok, amelyek az (újra)értékelésben és értésben nagy szerepet töltenek be. Így kerül bemutatásra az ember a maga teljességében: távol az alantas–fenséges jegyek oppozíciójától, a részleges (ember)képtől azáltal, hogy a narrátor folytonos (ön)reflexiót mutat be kegyetlen őszinteséggel és iróniával, humorral, amelyet a különböző betegségek és testrészek lelkes, elhivatott vizsgálata is kivált:
„Az alázatra gondolunk, nem pedig arra, hogy most megszabadítjuk a felgyülemlett szartól, az alázatra, meg arra, hogy ne feledjük: ˃˃Az ember csak közönséges tömlő… ˂˂ Pedig… Nagy hirtelen belém hasít a felismerés: mindabban, amit tanultunk, semmi sem olyan GYÖNYÖRŰ, mint amit azon a délután a rezidenstársammal csinálunk. (…) Két fiatal tömlő sohase vett még gondjaiba egy idősebbet olyan lelkiismeretesen, mint ahogy mi Berthát. Kell, hogy legyen valami nagyság, szépség és jóság a három tömlő között, aki segíteni próbál egymásnak ezen az űr végtelenségébe vetett kis bolygón, egy jelentéktelen kis kórház átforrósodott sürgősségi ügyeletén.” (28.).
Gondolkodni az emberről maga után vonja a konstans önreflexiót és önmegkérdőjelezéseket is. Ennek fényében értelmezhető talán a kórház többes jelentésképződése, a kórház mint intézményi és materiális keret a történetek és az életküzdelmek számára szimbólummá is válik, vagy, ahogyan az elbeszélő fogalmaz: ,,ürügy’’ lesz. Ürügy a megismerésre, az ember definíciójára tett kísérletre, ilyenformán pedig egy újabb olvasati lehetőség kínálkozik, amely a viselkedéselemzésre, az emberi (filozófiai és ontológiai) megértésére fókuszál: ,,Mint rezidens, hallom, hogyan reagál a család, amikor bejelentik nekik a halálesetet, fel is jegyeztem ezeket a mondatokat, talán, hogy tudjam, mit jelent az a szó, hogy ˃˃ ember ˂˂.’’ (253.)
Mindezek mellett szakmai hang is felsejlik a mintegy prevenciójellegű sorokban: ,,Egy szó mint száz, vegyék komolyan a tapintásos emlővizsgálatot. Hogy egy nőnek negyvenöt évesen kell meghalnia – ennek még a gondolata is elviselhetetlen.’’ (32.), amelyek azonban nem távolodnak el teljesen a stilizált, irodalmi igényű írásmódtól, így nem keltik az összeférhetetlenség érzését.
A történetfűzés magvaként találhatjuk az orvos-mesemondó vállalkozás motiváltságát, az ötödik emeleti asszonnyal, Tűzmadár-asszonnyal való kapcsolatot, és az ebbe burkolt anya-fiú viszonyt, ahogyan az életért való küzdést a történetben és az általa való élés lehetőségeit is – mind a narrátor/rezidens, mind pedig a beteg(ek) és társak számára. Az olvasás során hamar világossá válhat számunkra az orvosi, szakmai hitelesség és megalapozottság, ugyanakkor a filozófiai-filológiai jelleg és az elbeszélő grafomán vonásai is: ,,Szavakkal mindent elemeire lehet szedni, szavakkal mindent újra lehet kezdeni. Szavakkal időt lehet nyerni, szavakkal megállíthajuk az időt.’’ (276.) Mindez pedig ott ragadható meg, ahol keresztezi egymást az elbeszélő magánélete, traumája, belső indíttatása az életmentésre és hivatástudata Tűzmadár-asszony hallucinációkban megfogalmazódó fájdalmával és veszteségérzésével szemben. A seherezádéskodás tehát összefügg a szavak, a nyelv határairól, képességeiről való gondolkodással is, így az életmentés egyszerre nyugszik orvosi, emocionális és filológiai alapokon.
Ki Tűzmadár-asszony, és miért kerül a történetek elbeszélésének és a műegésznek is csomópontjába az ötödik emelet 7-es szobája? Az előzőekben említett metszéspontban találkozik tehát az elbeszélő rezidens traumája és halott édesanyja utáni sóvárgása Tűzmadár-asszony halott fia utáni sóvárgásával, az eltávolítás és közelhozás mozzanatai azok, amelyek fontossá teszik egymás számára a két embert: ,,Idestova egy éve, egy betegszobában, amelyik semmivel sem különbözött a 7-estől, anyám az éjjeliszekrény-fiókra mutat a karjával. (…).” (267.), és ,,… én pedig, idefent, leveszem arcomról az ólommaszkot, és mint ezen a világon minden anyaszült fiú, karomba zárom.’’ (281.). Az anya és a fiú hiányát, valamint az életben tartás és maradás vágyát áthatja a transzcendens iránti érzékenység, amely a minden mindennel összefügg és az élet meghosszabbítása filozófiájának hangsúlyozásában is érzékelhető. Így a mű hangulatiságát meghatározza a ,,Nem halsz meg, bennem élsz tovább.’’ (267.) gondolat és az ismételt anya-fiú együttlét lehetetlenségének feloldása is a szavak, a történetek és az ezeken keresztüli összekapcsolódás révén:
Amióta világ a világ, a hó elolvad, a vulkánok elcsendesülnek, az utak egyszer csak újra megnyílnak. A messze sodródó családtagok végül egymásra találnak. És csak mennek, mennek a tengerparton, és a ki-kicsapó hullámok a lábukat nyaldossák.Mintha sohase lett volna tél, mintha vulkánok sem volnának. (280.)
Baptiste Beaulieu Mesék halál ellen című műve a szavakat, a történeteket használja és kínálja fel az egymáshoz kapcsolódás, az élet lehetőségeként, ugyanakkor egyszerre kínál válaszokat és tesz fel kérdéseket az emberről és az életről úgy, hogy egy úgynevezett külső (általános emberi, szakspecifikus) és belső (érzelmi implikációk, személyes kapcsolatok) nézőpontot, gondolatvezetést működtet.
Baptiste Beaulieu: Mesék halál ellen. Ford. Ádám Péter, Bookart, Csíkszereda, 2018.
