Mit értünk válságon? A második világháború utáni globális hegemóniaciklus hanyatlása
Napjaink politikai és tudományos diskurzusainak egyik leggyakrabban használt fogalma a válság (gazdasági válság, ökológiai válság, migrációs válság, gondoskodási válság). Gagyi Ágnes A válság politikái. Új kelet-közép-európai mozgalmak globális perspektívában (Budapest, Napvilág Kiadó, 2018) című könyvében két szűkebb kutatási terület, a mozgalomkutatás és a világrendszer-elmélet hagyományát és eszköztárát összekapcsolva, történeti perspektívában vizsgálja a kapitalizmus válságainak és az ellenállási mozgalmaknak a viszonyát. A különféle „kis” válságok – az említetteken kívül például a romániai „korrupcióellenes harc” vagy a „rendszerváltás kudarcának” retorikája is – ebben a perspektívában a kapitalizmus történetén belüli „nagy” hegemóniaválság tünetei. Ehhez a belátáshoz a világrendszer-elmélet globális nézőpontja vezeti el, amely a társadalmi jelenségek elemzésének alapegységeként nem az államot vagy a nemzetet tekinti, hanem a kapitalizmust a maga történeti dinamikájában.
„A mai, egész glóbuszra kiterjedő társadalmi kapcsolatokra vonatkoztatva a világrendszer-hagyomány a kapitalista világrendszer történeti fejlődését tekinti az elemzés alapegységének, amely során a gazdasági, társadalmi és politikai szervezettség változó formái a világ különböző pontjain egy globális méretű felhalmozási folyamatban kapcsolódnak össze. A kapitalizmus fogalma itt nem egy rögzített termelési berendezkedést jelöl, hanem a tőkés felhalmozás történetileg átrendeződő, a 15. század ‘földrajzi felfedezései’ óta egyre intenzívebben, globálisan összekapcsolt formáit.” (Gagyi, 2018, 53.)
Az alábbiakban Gagyi Ágnes könyvének harmadik fejezetét közöljük újra, amelyben a kapitalizmus eddigi válságainak elemzéséből von le – nem túl bíztató – következtetéseket a jelenlegi válságfolyamatokra vonatkozóan.
A mai globális válság gazdasági és politikai értelmezései a 2008-as pénzügyi válság közvetlen okaként elsősorban a pénzügyi rendszer liberalizációját és globális szerepét emelik ki, a válság társadalmi-politikai vonatkozásai kapcsán pedig a neoliberális politikák megszorító, a társadalmi vagyont polarizáló káros hatásait hangsúlyozzák. A világrendszer-elemzés hagyománya ezeket a hatásokat a kapitalista világrendszer többszáz éves fejlődésén belüli ciklusok kontextusába helyezi. Az alábbiakban elsősorban Giovanni Arrighi és Beverly Silver (1994, 1999) elemzései alapján foglalom össze, milyen tanulságokkal szolgál e történeti háttér a jelen válság értelmezése szempontjából.
Arrighi a modern kapitalista világrendszer történetében négy hegemóniaciklusról beszél – ezek periódusait foglalja össze sematikusan az alábbi ábra.
- ábra. „Hosszú évszázadok” és a felhalmozás rendszerszintű ciklusai. (Arrighi 1994: 220)
A hegemóniaciklus fogalma egyrészt arra utal, hogy az adott ciklusban kiépülő, világszinten összekapcsolt felhalmozási rezsim fölött milyen szereplők gyakorolják a legtöbb kontrollt, s profitálnak a leginkább a felhalmozási folyamatokból. Őket nevezi Arrighi hegemón szereplőknek. A hegemónia fogalma másrészt ennél többet jelent: azt, hogy a felhalmozás azért jöhet létre, mert sikerül az adott ciklus során a felhalmozási folyamatokban különböző pozíciókból, különböző érdekekkel részt vevő szereplők között együttműködést biztosítani.
A hegemonikus állapot biztosításának komplex politikai és strukturális feltételei vannak (Cox 1983); ezek közül a szereplők közti pozíció- és érdekkülönbségekre vonatkozóan egy aspektust érintünk itt. Arrighi és munkatársai (Silver és Slater 1999) a hegemónián belül elfoglalt pozíciók három típusát különböztetik meg: hegemón szereplőket, ezek ún. junior partnereit, és az elnyomottakat. E megkülönböztetés a hegemónián belül betöltött pozíciók tipizálására szolgál, nem konkrét csoportokat nevez meg (adott csoportok pozíciója a hegemóniacikluson belül változhat). A hegemón szereplők az adott renden belül domináns, abból leginkább profitáló szereplők. Junior partnereik azok, akik bár nem a legelőnyösebb pozíciót foglalják el az adott hegemón rezsimen belül, helyzetük elég előnyös ahhoz, hogy támogassák a hegemón szereplőket a rezsim fenntartásában. Az elnyomottak azok, akik pozíciója a rezsimen belül annyira hátrányos, hogy a rezsim támogatása nem áll érdekükben. Az ő együttműködésüket a hegemón csoportok és junior szövetségeseik közti koalíció együttes nyomása biztosítja. A hegemónián belüli erőviszonyoknak ez az egyensúlya a hegemóniaciklus hanyatlásával megváltozik – a kapitalista világrendszer ciklikus válságaikor jelentkező politikai mobilizációkban ez a tényező elsődleges szerepet játszik.
Mi történik a hegemón ciklusok válságakor? Arrighi A hosszú huszadik század (1999) c. könyvében a második világháború utáni globális konjunktúra hanyatlásának elemzéséhez a korábbi globális ciklusok tanulságait hívja segítségül. A történeti kapitalizmus négy ciklusának dinamikáit összevetve arra következtet, hogy a második világháború utáni gazdasági rend válságának tünetei sokban a korábbi ciklusok válságszakaszaira jellemző tünetekhez hasonlítanak. A hasonlóságok alapján Arrighi állításokat fogalmaz meg a hegemóniaciklusok általános dinamikáival kapcsolatban. Ez nem jelenti azt, hogy az adott ciklusok ugyanazon történeti pályát ismételnék: a hasonló ciklikus dinamikák mellett a különböző hegemóniaciklusok a felhalmozás egyre nagyobb volumenét, a globális társadalom és erőforrások egyre mélyebb penetrációját, s a vállalati, államszervezeti és katonai szerveződés különböző, ciklusonként egymásra épülő formáit hozzák létre (Arrighi és Silver 2001).
A hegemóniaciklusok közös jellemzője Arrighi szerint egyrészt az, hogy korai, felívelő fázisukban a tőke az anyagi körforgás (kereskedelem, termelés) különböző rendszereibe áramlik, s rendszerszintű felhalmozás adott szervezeti és materiális formáit építi ki, amelyek az adott hegemón ciklusra jellemző globális felhalmozási rezsim infrastruktúrájaként működnek. A szervezeti és materiális infrastruktúrák világméretű kiépítése és mozgatása a hegemóniaciklus felívelő szakaszában az ezekbe az anyagi folyamatokba áramló befektetések magas megtérülésével jár, s így újabb és újabb befektetéseket motivál. Az alábbi ábra a hegemóniaciklusok felhalmozási aspektusát jelzi sematikusan. A folyamatos vonallal jelzett felfele ívelő szakaszt az anyagi termelésbe és kereskedelembe való befektetések magas megtérülése jellemzi (az ábrán ezt jelzi „M – C – M’” jelölés: „pénz – áru – pénz’”).
- ábra. A felhalmozás rendszerszintű ciklusai közti átmenetek modellje. (Arrighi 1997: 156.)
Az adott hegemón ciklus beérésével a rá jellemző materiális és szervezeti struktúrák túlterhelődnek; az ugyanazokba az anyagi körforgásokba való befektetés már nem hoz ugyanannyi hasznot. Az anyagi befektetések profitcsökkenésére reagálva a tőke a reálgazdaságból a pénzpiacokra húzódik vissza (az ábrán ezt jelzi az “M – M’” jelölés: “pénz – pénz’”). Míg a jelenlegi válság értelmezésében a pénzpiacok huszadik század végétől felívelő dominanciáját gyakran a globalizáció új jelenségeként ábrázolják, Arrighi történeti összehasonlítása során arra jut, hogy a financializáció a korábban is világszinten összekapcsolt felhalmozási ciklusok hanyatlásának általános jellemzője. A történeti kapitalizmus ciklikus átalakulásai során ebben a szakaszban a tőke a felhalmozás immár nem jövedelmező anyagi struktúráitól független, likvid formát vesz fel, ami lehetővé teszi, hogy később egy újabb ciklus új anyagi formáiba alakuljon. Az adott hanyatló ciklus társadalmi formáira és anyagi infrastruktúrájára nézve ugyanez a szakasz az átalakulás és pusztulás sokszor kegyetlen folyamatait jelenti.
A hegemón ciklusok társadalmi szövetségeire nézve a financializációs fázis a korábbi szövetségek felbomlását és a politikai mobilizációk megsokasodását hozza. Az, hogy a tőke a pénzpiacokra áramlik, a társadalmi szereplőkre nézve egyrészt azzal a következménnyel jár, hogy a felhalmozás korábbi anyagi struktúrái és az azokban korábban elfoglalható pozíciók beszűkülnek. Ez a folyamat nem csak a korábban is elnyomott csoportok növekvő nyomorát hozza magával, hanem azt is, hogy a korábban “elég jó” pozíciót elfoglaló junior szereplők korábbi pozíciói meggyengülnek. A négy történeti ciklus hegemóniaválságainak politikai dinamikáit összehasonlítva Silver és Slater (1999) kiemelik, hogy a junior szereplőknek ez az anyagi struktúrák leépüléséből következő pozícióváltása tipikusan a hegemón szereplőkkel kötött korábbi politikai szövetségeik meggyengülésével, és a pozícióvesztés ellen harcoló újfajta politikai mobilizációkkal jár. A felhalmozás struktúráiban elfoglalt pozíciók megváltozása, és ezzel párhuzamosan a korábbi politikai szövetségek meggyengülése a kortárs tapasztalatban egyúttal egyfajta világnézeti és morális válságként csapódik le, amely a korábbi világképek megkérdőjeleződését, és az új társadalom- és történelemvíziók megsokasodását vonja magával.
Másfelől a financializáció a felhalmozás korábbi anyagi fázisától eltérően nem termel új vagyont, hanem csupán a létező társadalmi vagyon újraosztását, centralizálását végzi. A junior szereplők szempontjából ez azt jelenti, hogy míg saját korábbi pozícióikat elveszítik, és körülöttük az elnyomottak nyomora fokozódik, a társadalom csúcsán szerzett jövedelmek a szemük láttára növekednek anélkül, hogy ez az anyagi felhalmozási struktúrákban vagy a redisztribúció más formáiban megjelenne. Ebben a helyzetben a hegemón szereplők korábbi junior partnerei az elosztás korábbi, egyenlőbb struktúráinak hanyatlását, a felhalmozás igazságtalan, oligarchikus és nepotisztikus formáit kritizálják, és korábbi, elit szövetségeseiktől elfordulva gyakran az elnyomottak különböző csoportjaival keresnek politikai szövetséget. A junior csoportok világnézeti, morális és politikai ideológiái ebben az időszakban ezeknek a váltásoknak megfelelően alakulnak át.
Így például az 1780-as évek holland patriótái úgy látták, hogy a Holland Köztársaság politikai stabilitásának helyét átveszi a „nepotizmus és oligarchia”, s a köztársaság eredeti fényének visszaállításához radikális demokratikus reformokra van szükség (Schama, 1989. 148-150, idézi Silver és Slater 164.). Az amerikai forradalmat „az egykori holland szabadságjogok újjászületésének” jeleként üdvözölték (Schama, 1992., 60, uo.). A kortárs forradalmárok Európában és Észak-Amerikában is a társadalmi vagyon szélsőségesen egyenlőtlen elosztását, a kereskedelem válságát és a pénzügyi spekuláció elharapózását kritizálták. Hollandiában Amszterdam mint pénzügyi központ csillogása egybeesett a hajóipar hanyatlásával és a munkabérek gyors csökkenésével. Míg „a kereskedő-bankároknak és a gazdag járadékosoknak ‘sose ment ilyen jól’” (Boxer, 1965, 293-294, idézi Silver és Slater 165), a bérből élők körülményei rohamosan romlottak. Az ipar és kereskedelem hanyatlását a korábban junior pozíciókat elfoglalók is megszenvedték. A nehézségek növekedésével „a kispolgár – a boltos, a mesterember, vagy a kézműves – egyre inkább ambivalensen viszonyult a parókás oligarchákhoz” (Schama 1992, 43-47, uo.). Az ipari hanyatlás és gazdasági polarizáció körülményei között az elégedetlenség politikai energiája azok ellen az „önelégült és rövidlátó járadékosok és tőkések ellen irányult, akik szívesebben fektették be a pénzüket külföldön, mintsem hogy a hazai ipart és hajózást támogatták volna, és ezzel hozzájárultak volna a munkanélküliség felszámolásához” (Boxer 1965, 31-38, uo.).
A holland hegemónia utolsó fázisának ezek a jelenségei ismerősek lehetnek a mai válság mozgalmait szemlélve. Az Occupy típusú mozgalmak kritikája az oligarchikus „1%”-kal és a szegénység egyre látványosabb jeleivel szemben, a demokratikus reformok követelése, vagy a deindusztrializáció és financializáció együttes hatásainak a kritikája a mai észak-amerikai és nyugat-európai kontextusokra is jellemző. Silverék a különböző hegemóniaciklusok politikai jelenségeit összehasonlítva úgy látják, a társadalmi polarizáció és a junior csoportok politikai elidegenedése korábbi elit szövetségeseiktől mindegyik hegemón ciklus financializációs fázisára jellemző volt.
Az ilyen időszakokban a financializáció társadalmi következményeinek politikai hatásai a rendszerszintű átalakulás egyszerre kreatív és pusztító folyamataiban kapcsolódnak össze a gazdasági átalakulás következményeivel. A szűkülő gazdasági lehetőségek és gyors vagyonpolarizáció körülményei közt a különböző elitek, a junior csoportok és az elnyomottak csoportjai is az állam és államközi rendszerek intézményeit igyekeznek a saját védelmükre vagy előnyükre felhasználni. A politikai mozgalmak összecsapásai mellett az állami intézményrendszer a tőkehiány problémájával is szembesül, az államok egymás elleni versenye a finanszírozásért pedig tovább növeli a katonai konfliktusok kockázatát. Végül, a katonai beruházások a befektetések alternatív útját jelentik. Mindez a történeti hegemóniaciklusok válságperiódusainak végén az ún. „rendszerszintű káosz” (Arrighi és Silver 1999: 133) időszakaiban a társadalmi, politikai és katonai konfliktusok sorozatát és a korábbi társadalmi és anyagi berendezkedés felbomlását eredményezte, amelynek romjain később új globális felhalmozási modell épült ki, egy új hegemón hatalom ellenőrzése alatt.
Hogy az USA által dominált hegemóniaciklus jelenlegi válsága a korábbiakhoz hasonló átalakuláshoz vezet-e, viták tárgya. Kétségtelen, hogy az 1990-es évek financializációs hullámát ma a globális társadalmi és politikai konfliktusok felerősödése kíséri, míg a globális gazdaság súlypontja egyre inkább Kelet-Ázsia felé mozdul el. Miközben a korábbi centrumországok politikáját egy új protekcionista hullám és abból fakadó nemzetközi feszültségek uralják, Kína a globális kereskedelmi integráció új politikai és gazdasági motorjaként lép fel. A világrendszer-elemzés hagyományát követő kutatók a korábbi ciklusokhoz képest két jelentős tényezőt emelnek ki a jelenlegi hegemóniaválság kapcsán, amelyek a korábbiaktól eltérő kimenethez vezethetnek (Arrighi és Silver 2001, Böröcz 2017). Az egyik az USA hadi erejének globális és egyértelmű dominanciája. Míg az USA gazdasági válsága a korábbi hegemónok válságával közös jellemzőket mutat, a világméretű felhalmozás ciklusokon keresztül növekvő tendenciájával együtt növekvő katonai kapacitás az USA hegemóniaciklusa során olyan mértéket ért el, amely nem teszi lehetővé, hogy új gazdasági központok egy konfliktussorozat révén a világrendszer fölötti katonai dominanciát is megszerezzék. A gazdasági lecsúszás és katonai dominancia kettőssége az USA esetében egy gyúlékony, a korábbi mintáktól részben eltérő elegyet alkot.
A jelenlegi válság és a korábbi hegemóniaválságok közti másik lényegi különbség a természeti források kimerülésének korábbiaktól eltérő nagyságrendje. A hegemóniaciklusok anyagi felhalmozási struktúráinak a természeti erőforrások is részét képezik, nem csak úgy, mint a kapitalista termelési struktúrákon kívül, ingyen rendelkezésre álló külső erőforrások, hanem úgy is, mint a felhalmozást szolgáló termelés anyagi és társadalmi folyamatai által – gyakran erőszak, társadalmi vagy környezeti károk révén – ingyenessé vagy olcsóvá tett erőforrások. Utóbbiakra példa a nők munkaerejének ingyenessé vagy olcsóvá tétele a házimunkában és a férfiakhoz képest kevésbé megfizetett állásokban, a paraszti társadalmak demográfiai erőforrásainak “ingyenes” felhasználása az iparosítás során, vagy az emberi és természeti erőforrások ingyenessé vagy olcsóvá tétele katonai erőszak révén a rabszolgaság vagy gyarmati gazdálkodás különböző formáiban. A felhalmozás folyamatainak a rendszerszintű felhalmozás centrumaiban jelentkező formái mellett (mint a gyarmatbirodalmak kereskedelmi központjai, az adott felhalmozási modellekben domináns ipari ágazatok koncentrációja az adott felhalmozási ciklus centrumaiban, vagy a pénzügyi központoknak a hegemónia hanyatló fázisára jellemző felívelése) a felhalmozás e „külső”, ingyenessé vagy olcsóvá tett elemei ugyancsak a felhalmozás rendszerszintű feltételeit képezik. A rabszolga-kereskedelem interkontinentális háromszöge, a dél-amerikai cukorültetvények és ezüstbányák, a Baltikum erdőinek kitermelése a holland kereskedelmi hajózás szolgálatában, a magas kalóriatartalmú fajok intenzív termelésére való áttérés az iparosodó globális régiókat kiszolgáló mezőgazdasági régiókban, az esőerdők vagy halászterületek kiaknázásának jogáért vívott harcok, a bennszülött parasztgazdaságok kitelepítése stb. mind részei annak a folyamatnak, amely során a felhalmozás e „külső” rendszereinek létrehozása a világ természeti és társadalmi adottságait átrendezte (Wolf 1982, Moore 2015). Ezek az elemek szorosan hozzátartoznak ahhoz a módhoz, ahogyan egy-egy rendszerszintű felhalmozási rezsim világméretű anyagi struktúrákat épít ki, s abban is döntő szerepet játszanak, amilyen módon a felhalmozás adott anyagi struktúrái a ciklus során kimerülnek. Az újabb ingyenes és olcsó erőforrások létrehozása kulcsfeltétele egy következő felhalmozási ciklus beindulásának.
Ma Latin-Amerika, India és elsősorban Kína gazdasági fejlődésével ugrásszerűen nő az iparosodás és fogyasztás növekedésének hátteréül szolgáló nyersanyagokra és mezőgazdasági termőföldre való igény. Ezt az igényt a jelenlegi globális társadalmi és tulajdonviszonyok között nem lehetne kielégíteni, így ez az erőforrás-szükséglet a jelenlegi viszonyok viharos átalakítását követeli (Cotula 2013, Joel and Zhan 2016). Az erőforrások fölötti harc a jelenlegi válságban a feszültségek és konfliktusok újabb forrásaként működik. Másrészt a klímaváltozás növekedő ütemben rendezi át a rendelkezésre álló erőforrásokat. Ahogy az „antropocén” kor fogalma körüli viták hangsúlyozzák (Steffen 2011), a természeti adottságok átalakítása a felhalmozási ciklusok során mára olyan méreteket öltött, hogy az emberi tevékenység döntően befolyásolja a Föld ökoszisztémáját. A világrendszer-szempontú megközelítések ezt a belátást azzal egészítik ki, hogy a világ társadalmi és emberi erőforrásainak jelenlegi penetrációja mellett nem látszik, milyen frontokon lenne lehetséges az újabb felhalmozási hullám elindulásához szükséges ingyenes és olcsó erőforrások létrehozása. Ebben a tekintetben a jelenlegi tendenciák inkább az erőforrások fölötti konfliktus erőszakos és elnyomó formái felé mutatnak.
Bibliográfia:
Andreas, Joel, és Shaohua Zhan. Hukou and land: market reform and rural displacement in China. The Journal of Peasant Studies 43.4 (2016): 798-827.
Arrighi, Giovanni. The long twentieth century: Money, power, and the origins of our times. London: Verso, 1994.
Arrighi, Giovanni és Beverly J. Silver (szerk.) Chaos and governance in the modern world system. Minneapolis, MA: University of Minnesota Press, 1999.
Arrighi, Giovanni, és Beverly J. Silver. Capitalism and world (dis) order. Review of International Studies 27.5 (2001): 257-279.
Böröcz, József. Hasított fa: A világrendszer-elmélettől a globális struktúraváltásokig. Budapest: L’Harmattan, 2017.
Boxer, Charles Ralph. Portuguese society in the tropics: the municipal councils of Goa, Macao, Bahia, and Luanda, 1510-1800. University of Wisconsin Press, 1965.
Cotula, Lorenzo. The great African land grab?: agricultural investments and the global food system. Zed Books Ltd., 2013.
Cox, Robert W. Gramsci, hegemony and international relations: an essay in method. Millennium 12.2 (1983): 162-175.
Moore, Jason W. Capitalism in the Web of Life: Ecology and the Accumulation of Capital. Verso Books, 2015.
Schama, Simon. Citizens: A Chronicle of the French Revolution. New York: vintage Books, 1989.
Schama, Simon. O Desconforto da riqueza a cultura holandesa na epoca de ouro: uma interpretação. Companhia das Letras, 1992.
Silver, Beverly J., és Eric Slater. The social origins of world hegemonies. In Arrighi, Giovanni és Beverly Silver (szerk.) Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis, MA: University of Minnesota Press, 1999, 151-216.
Wolf, Eric. Europe and the people without history. Oakland: University of California Press, 1982.
Forrás: Gagyi Ágnes: A válság politikái. Új kelet-közép-európai mozgalmak globális perspektívában. Napvilág Kiadó, Budapest, 2018, 85–97.
