„Az igazság megszabadít. De csak miután végzett veled.”
Metamodern regényekben az epifánia
In memoriam H.A.
Az infotainment korában a fikció banális. Pofás történeteket kitalálni azok a humánok tudnak, akik megengedhetnek maguknak egy kreatív írás képzést némi készpénz ellenében. Ha ennyiből áll ma a regényírás, akkor mint művészetet nyugodtan elfelejthetjük, és rábízhatjuk ezt is a tudományokkal együtt a menedzserekre, akik két dologról biztosan fognak kezeskedni: 1. saját maguk és üzletfeleik számokban kifejezhető nyereségéről 2. belátható időről, ami még hátravan.
Addig is egy 30 másodperces áttekintés, avagy hogy jutottunk idáig. A posztmodern megismerhetőség iránti szkepsziséből lett a tények fékevesztett ignorálása; távolságtartó iróniájából az önfeledt, egoista cinizmus; annak belátásából pedig, hogy az eredetiség minduntalan tovaillan, lett az alkalmazkodás, a konstruált elvárásoknak megfelelés, vagyis a személyes felelősséget hárító, aktuálprimitív törzsi viszonyulás.
(Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima) Történelmi vonatkozásban a posztmodern szemléletmód a csernobili atomerőmű felrobbanásakor (1986. április 26.) vált a tények életveszélyes elterelésének, kiszínezésének, mitologizálásának módszerévé. Korábban is ment a propaganda, de a vulgarizált posztmodernre hivatkozva vált tét-nélkülivé a valóságos helyzet megismerése. Szvetlana Alekszijevics közel húsz éven át írta a Csernobili imát, az atomkatasztrófa regényét, egy olyan formát keresve, amely szembemegy a média vulgár-posztmodernitásával: „Csernobil után Csernobil mitológiája maradt. Abban versenyeznek az újságok és folyóiratok, hogy melyikük ír valami ijesztőbbet. Különösen azok szeretik a rémségeket, akik nem jártak ott. Mindenki olvasott gombákról, melyeknek emberfejük volt, de senki se talált soha ilyet. A kétcsőrű madarakról… Ezért nem írni kell, hanem rögzíteni. Dokumentálni.” (169) Mondja ezt Mikalaj Proharovics Zsarkov csernobili lakos a regényben.
A regény polifóniája materiális és dokumentarista. (A nosztalgikus irodalomszakértők a mai napig morognak, hogy 2015-ben egy újságírónőnek adták az irodalmi Nobel díjat.) Bahtyin Dosztojevszkij-regényeken edzett polifónia fogalma itt valóságos emberi hangok megszólaltatása egy alig is felfogható eseményről. Alekszijevics figurái nem a képzelet művei, a helyzet az, ami mű, és mégis valóságos: egy emberi konstrukció, amely transzcendálja az ember felelősségének hatáskörét, a nyereségvágy és a versenyszellem materiálisan és a teljes életvilágra kiterjedő pusztító fikciója. A Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetének volt igazgatója mondja Alekszijevicsnek, hogy az atomerőműrobbanás után Csernobilban és környékén a Hirosimára dobott bombák sugárhatású radionuklidjainak háromszázötvenszerese dolgozott. Ezt a fizikai tényt hangolták át a döntéshelyzetben lévő politikusok egy hidegháborús fikcióvá. Fegyvereseket küldtek a zónába, vadonatúj géppisztolyokkal és teljes harci menetfelszereléssel. Csak nem volt kire lőni. „A fizikára? A láthatatlan részecskére? Le kellett volna lőni a fertőzött földet vagy fát?” (41)
Az interjúalanyok hangjai egymás mellett adják ki a polifóniát, amelyben a szerző vallomása egyetlen hang a sok közül, nem kitüntetett, ő is egy tanú, aki a saját tudáshorizontján mondja el az esemény valóságának azt a részét, amit ő tapasztalt. Mást, mint amit a likvidátorok, azok élettársai, anyák vagy haldokló gyerekek. Ezt a regényt a megtapasztalt, de beláthatatlan katasztrófa tartja össze, és egy új, moralizálás- és ideologizálásmentes esztétika, melynek a tétje érvényt szerezni minden egyes hang életigazságának.
(Roberto Bolaño 2666)
Mexikó Chihuahua államának Ciudad Juárez nevű városában 1993 és 2003 között 155 lány/fiatal nő hulláját találták meg, mára 400 a meggyilkolt lányok száma, és a mai napig nem tudható, kik tették. Bolaño 2004-ben megjelent posztumusz regénye már nem egy eltűnt, fiktív költőnő köré épül, mint az irodalom iránti passziótól fűtött Vad nyomozók, hanem a névtelen, szegény vendégmunkáslányok valóságos hullája köré. A város nevét ugyan átalakítja Santa Teresára, de az öt részből álló könyv negyedikje, A gyilkosságok könyve a valóságosan, dokumentálhatóan megtörtént és azóta is fel nem tárt, ki nem nyomozott feminicidióról szól.
Ahhoz, hogy eljussunk ide, három másik regénnyi részt kell elolvasnunk, A kritikusok könyvét, Amalfitano könyvét és Fate könyvét, közös bennük, hogy szereplőik útja Santa Teresába vezet. A kritikusok jól szituált, művelt európaiak, irodalmi konferenciáról konferenciára utazgatnak, és részint rejtélyes kedvencükről, Benno von Arcimboldiról adnak elő, részint szexuálisan bonyolódnak egymással, leginkább pedig luxusszállodáik takarásában fogalmuk sincsen, mi történik a világban, illetve egyikük, Espinoza, felszedvén egy szegény szőnyegáruslányt és szállodájában hajnalig erőszakolván némi olcsó ajándék fejében, maga is parányi, ám totál tudatlan része a kritikusi érdeklődési körön kívül eső világtörténésnek/a szegények, a nők kizsigerelésének.
Amalfitano mint értelmiségi pária valamivel közelebb fér a valósághoz, tud a nőgyilkosságokról, félti a lányát, és persze azon kívül, hogy megkéri az Egyesült Államokból érkező fekete sportújságírót, hogy vigye magával a lányát, teljesen tehetetlen. A sportújságírónak nagyobb a hatásköre, amiből sokkal inkább következne, hogy még annyi sem érdekli a valóságból, mint a kritikusokat (lapja nem is vevő a nőgyilkosságokról szóló cikkre), viszont Bolaño úgy találja őt ki, hogy mielőtt Santa Teresába kerülne, meghallgatja a lepusztult Detroitban a Fekete Párducok nevű radikális polgári mozgalom egyik alapítójának előadását nagyjából az emberi méltóságról és az élet értelméről. Arról, hogy „A metafora az egyik módja annak, hogy elvesszünk a látszat világában, vagy hogy mozdulatlanul álljunk a látszat tengerében.” (239)
(A gyilkosságok része következik, az igazság, amiről jóformán senki nem tud semmit, csak a nyomaival szembesül, mint megcsonkított hullákkal.)
És a könyv ötödik része a Hans Reiter néven született óriásgyerekről szól, aki két helyen érzi jól magát: a víz alatt és a húgával, de hát végig kell harcolnia a háborút a nácik oldalán, majd ő lesz a négy kritikus kereste Benno von Arcimboldi, szeretett húgának a fia pedig a santa teresai nőgyilkosságok egyetlen vádlottja. Arról szó nincs, hogy az író unokaöccse teljesen ártatlan lenne, de azon egyszerű oknál fogva, hogy azalatt is folytatódnak a gyilkosságok, mialatt ő börtönben ül, az egészért nyilván nem felelhet ő. A reggeliző rendőrök például, akik a regény 511. és 512. oldalán mondják egyik nőgyűlölő viccet a másik után, jelzik, hogy mi szunnyad a társadalom közös tudattalanjában.
Arcimboldi már gyerekként folyton sírt a víz alatt. Valószínű, hogy tisztában volt a világtörténéssel. Halálkeresése, önmagát felajánlása a háborús golyóknak jelzés, hogy van, aki ellenáll a gyilkolásra felszólító náci hadiparancsnak. Nem tudjuk meg, hogy miket ír a különféle című könyveiben. Lehet, hogy formalista szépelgéseket, ahogy Sipos Balázs írja. Élettörténete viszont összeköti a mai társadalom működésének banalizált hulláit a történelmi kontextussal.
(Susan Faludi Előhívás – Mindent apámról)
A New York-i Pulitzer-díjas feminista újságíró könyve a személyes apa-lánya történeten túl két olyan problémahalmazzal foglalkozik, amelyekhez hiányoznak az érett érzelmi és etikai viszonyulásminták. Történetesen ez a két téma egybeesik a 2666 két nagy emberi csődjével: a nácizmussal és a nők alávetettségével. Ugyan memoárnak van elkönyvelve, de az, ahogyan a tények folyamatosan ráébresztik a szerzőt, hogy személyes involváltsága, alapos szakmai tudása és iskolázott emóciói nem elégségesek a helyzet megértéséhez, az új őszinteség és az identitás posztpozitivista modellje felől metamodern regényként is olvasható.
A macho apám 76 évesen úgy dönt, hogy egy remek thaiföldi orvossal nővé operáltatja át magát.
Elég ütős sztori egy bulvárlaphoz, ugyanakkor nincs olyan diszkurzív horizont, fogalomtár, amelyben értelmezhető lenne. Az értelmi és érzelmi deficitet egy lassan kibontakozó élettörténet teszi érzékelhetővé, amelyben semmiféle olcsó szentimentalizmusnak vagy spekulatív pöffeszkedésnek nincs nyoma. Ha az van, hogy apám, korábban a nőket szülő- és háztartási gépeknek tekintő családmodell elszánt és erőszakos híve, most kiskosztümben retikült himbál, és arról áradozik, hogy mennyivel jobb az élet, mert a férfiak előreengedik az ajtóban, akkor ez van. A szerző nem ítélkezik, nem húzza ironikusan az orrát, és nem is próbálgatja feloldani a skizoid helyzetet.
„Megúszni – mondta. – Susan, ne felejtsd el ezt a kifejezést. Ez mindennek a nyitja. Mert azt a sok embert, akikről kiderült, hogy zsidók, mind megölték.” (423) Budapesten született, úgy úszta meg, hogy 1944-45-ben őt meg szüleit a nyilasok a Dunába lőjék, hogy szerzett valahonnan nyilas egyenruhát, horogkeresztes karszalagot, és határozott hangon kiparancsolta szüleit a csillagos házból. Az elvált szüleit, akik egymásnál csak fiukat szerették kevésbé. Akik neki hála megélhették Izraelben késő öregségüket, majd kitagadták Istvánt/Stevent az örökségből. A megúszás-stratégia messze nem a könyv konklúziója, ami nincsen is. Van egy ember, akinek az átlagosnál talán kicsivel jobb képességei vannak a mimikrire, foglalkozása is az álcázás művészete, amennyiben a világ legfényesebb magazinjai számára retusálja a fotókat, van egy társadalmi struktúra, amelyik bizonyos identitásokra hivatkozva öl, és van egyetlen pillanat, amikor az igazságnak van helye megjelenni, nem állítás, inkább kérdés, még inkább egzisztenciál-komikus szituáció formájában:
„ – Melyik volt számodra könnyebb? – kérdeztem. – Nőként elfogadtatni magad, pedig férfinak születtél, vagy magyarnak elfogadtatni magad, pedig zsidónak születtél?
Apám kicsit gondolkodott, a kanalát maga előtt tartva, mint egy kézitükröt.
– Nőként.” (423 – kiemelés tőlem)
(Arundhati Roy A felhőtlen boldogság minisztériuma)
„Szeretnék egy olyan kifinomult történetet írni, amelyben bár nem sok minden történik, rengeteg mindenről lehet írni. Ezt Kasmírban nem lehet. Az nem kifinomult, ami itt zajlik. Túl sok a vér a minőségi szépirodalomhoz.” (373) – olvassa a regény egy adott pontján saját feljegyzéseit a Tilónak nevezett szerzői alteregó. Pedig igazán írhatna kifinomult, minőségi szépirodalmat, mi sem volna egyszerűbb az ő edukáltsági szintjén, elég, ha elfordulna az országában történő eseményektől, az India és Kasmír közötti háborútól, a fogyasztói társadalom pusztításaitól, a hagyományos életformák kiüresítésétől, a földek korporációk általi kisajátításától, attól, hogy a természetes élőhelyeket gátakkal semmisítik meg, az ellenállókat megkínozzák és megölik. Vagy különválaszthatná publicisztikai és aktivista attitűdjét a regényírástól. De nem teszi, tíz éven át ír egy regényt, tele konfliktusokkal, lincselésekkel, vérrel. Miért?
Szemben a publicisztikával, politikai elemzéssel, itt a figurák mindig többek, mint az általuk vallott hiedelmek. (Amelyekért többnyire meghalni és néha ölni is képesek.)
Megtapasztalhatóvá teszi a fogyasztói társadalom működését fenntartó struktúrát, a háborús logikát, amely az emberi életeket versengésre redukálja, a személyek feloldódnak a nyertesek vagy vesztesek csoportjában, élőhelyük pedig katasztrófa sújtotta területté válik. A redukción, elvonatkoztatáson alapuló, statisztikákkal leírt társadalommal szemben, amely minden jobbító, ellenálló szándékot hatásosan elkedvetlenít, Arundhati Roy sok konkrét figurától hemzsegő regényt ír. A valóságos (és katasztrofális) események az ő életükben történnek, ők vannak bennük, érzelmi meg minden egyéb diszpozícióikkal.
Egy regénybeli tüntetés Új-Delhiben a Dzsantar-mantarban nem két szám (a résztvevőké meg az időtartamé), és nem is egy hatásvadász akciójelenet, hanem a valóság körül- és belülírása: látjuk a teret, a színeket, a jóltáplált éhségsztrájkolót sárga darus kamerákkal körülvéve, megtudjuk a motivációit, anélkül, hogy engedne a pátosz vagy a cinizmus remekül eladható leegyszerűsítéseinek.
Etekintetben jó pars pro toto Andzsum figurája, aki kétneműnek születik, és úgy dönt, hogy egy iszlám hagyomány szerinti gharánában fog élni. Társadalmon kívül, kék ajtajú házban, mely egyszerre nyilvános ház és menedék. Miután egy lincselésen a társát megölik, magához tér a divatlapok-cicoma-romantikus sorozatok világából, és a temetőbe költözik, és ott lassan köréje gyűlnek más kivetettek. Szinte észrevétlenül létrehoz egy ingyen menedéket. Ott mondja el ez a nővé így-úgy átoperált, magas, a korban is jócskán benne járó Andzsum a mellészegődött fiúnak, hogy őt Allah anyának teremtette, és meg is fogja ajándékozni egy gyermekkel. Mire a fiú, látva a tényeket ezt válaszolja: „Az hogy lehet? … Végül is van olyan dolog, hogy Valóság.” (116)
A regényben Andzsumnak mégis igaza lesz. A Dzsantar-mantarbeli tüntetők között egy kommunista gerillaharcosnő otthagy egy kislányt, aki úgy fogant, hogy a nőt hat rendőr kínozta és erőszakolta meg. Tiló, a szerzői alteregó megtalálja a gyermeket, és Andzsum örökbe fogadja.
(David Foster Wallace Végtelen tréfa)
A kerekesszékes kanadai terrorista szervezet Marathe nevű tagja mondja a nagydarab, nőnek öltözött amerikai titkosügynöknek: „maximalizáld az élvezetet, minimalizáld a fájdalmat: végeredmény: a jó. Ez a te USÁ-d.” (437) Plusz hogy a szemetet próbálja átmanőverezni Kanadának. A kerekesszékes kanadai hazafiak egy új fegyvert kívánnak bevetni, mondhatni Amerika saját fejlesztését fordítani ellene, a halálra szórakoztatást, ehhez keresik és találják meg a Végtelen tréfa című filmet, amelynek nézője többé nem képes felállni a képernyő elől. Kísérletekkel ellenőrzik, hogy inkább hagyják az emberek, hogy levágják testrészeiket, mintsem hogy abbahagyják a film nézését újra meg újra, az utolsó lehelletükig. A film rendezője James O. Incandenza, aprés-garde Auteur, akinek filmjeiről „a szórakoztatás fősodorbeli ítészei” azt írták, hogy „dögletesen unalmasak, mesterkéltek és irritálóak a közösségi helyeken játszódó jelenetek, mivel a perifériás tömeg szűretlen zűrzavarától nem hallani az elbeszélés szempontjából valóban központi dialógokat, ugyanis ezt a (bábeli) zűrzavart csak valami kimódolt, öncélú, nehézművészi rendezői póznak vélték, ahelyett, hogy annak vették volna, ami volt: radikális realizmus.” (849)
A radikális realizmus úgy, ahogyan Wallace regényéből kihámozom: a szórakoztatóipar által önmaguktól és mindenki mástól elidegenített figurák számára, akik külön-külön vagyunk, a valóság hozzáférhetetlen, annak csak egy kis, manipulált, központosított része látható, s ha mégis kiváncsiak volnánk rá, akkor le kell szállni erről a médiadrogról, bármennyire fájdalmas is – és iszonyatosan fájdalmas, a regény utolsó 100 oldala erről a fájdalomról szól –, és minden egyes perifériás szereplőre oda kell figyelni.
A regény a Sierpinsky háromszög befelé végtelenedő struktúráját követi, amit persze, hogy lehet végtelen szolipszizmusként, önmagunkba zártságként is érteni, de bezárható-e a végtelen? Prózapoétikailag Wallace ezt úgy csinálja, hogy részint a regényepizódokban a regény egésze tárul fel, részint pedig magát a Végtelen tréfa nevű halálos film szüzséjét – egy gyönyörű testű, fiatal nő, Joelle van Dyne/Madame Pszichózis, akinek arcára anyja sósavat öntött, véletlenül, mert a lányt molesztáló apát akarta eltalálni, a kamera előtt egyszerű, gyermeki szavakkal azt mondja, hogy „a Halál mindig nőnemű, a Női pedig mindig Anyai” – csupán egy titkosszolgálati jelentésből és egy lázálomból ismerjük meg, míg a teljes Végtelen tréfa összehoz boldogtalan-boldogtalant.
De hogyan tudja kihozni szereplőit a magányukból? Hogyan lesz közös történet? Az Ennet-házban, a drogosok és alkoholisták rehabján, amikor egy-egy páciens ki kell hogy álljon a többiek elé, és elmondania, hogyan jutott idáig, Don Gately azon tűnődik, hogy miért van az, hogy egyesek történeteit hallgatva az emberek fészkelődnek, egyik cigiről gyújtanak a másikra, viszont másokénál térdüket csapkodva nevetnek, és fel-felkiáltanak, hogy igen, pont így éreztem én is:
„Szóval annyi, hogy legyen igaz, és akkor tényleg átjön. Nem lehet ilyen kifundált közösség-beetetés, egyszerűen a ferdítetlen, kozmetikázatlan igazságnak kell lennie. És maximálisan unironikusnak. Egy ironizatőr a bostoni AA-gyűlésen olyan, mint egy boszorkány a templomban. Irónia-mentes zóna. Ugyanez áll a sunyi, képmutató, manipulatív álőszinteségre. Őszinteség hátsó szándékkal: ez olyan, amit ezek a kemény, sokat látott figurák mind jól ismernek, és messziről kerülnek, mostanra mindnyájukba beleverték, hogy kapásból kiszúrják ugyanazokat a gyáván őszinte, ironikus önigazoló sáncokat, amiket nekik maguknak is ki kellett építeniük Odakint, az örökké világító neonflaska alatt.” (379)
Azt, hogy „Az igazság szabaddá tesz benneteket” Jézus mondta a benne hívő zsidóknak. A rehabon Don Gately mentora, az egyik Krokodil (totál leharcolt drogos, aki évtizedek óta tiszta) pontosít: „Az igazság megszabadít. De csak miután végzett veled.”
Az alábbi kiadásokból dolgoztam (a zárójelben levő számok ezen kötetek oldalszámai):
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima. Fordította: Pálfalvy Lajos. Európa, Budapest, 2016.
Roberto Bolaño: 2666. Fordította: Kutasy Mercédesz. Jelenkor, Budapest, 2016.
Susan Faludi: Előhívás – Mindent apámról. Fordította: Merényi Ágnes. Libri, Budapest, 2018.
Arundhati Roy: A felhőtlen boldogság minisztériuma. Fordította: Greskovits Endre.Helikon, Budapest, 2017.
David Foster Wallace: Végtelen tréfa. Fordította: Kemény Lili és Sipos Balázs. Jelenkor, Budapest, 2018.
