68 májusa: Veszettek és Szituacionisták 1.
1968. májusában nem bohém diákok hedonista karneválja – valamiféle időben kitágult „diáknap” – zajlott Párizsban. Minden libertárius – szexuális fölszabadulási, nőjogi, stb. – vonzata ellenére, 68 májusa nem csak a patriarchális és tekintélyelvű közerkölcs lebontását jelentette. A „diáklázadás” ugyanis nem pusztán kulturális, hanem egyben politikai, tudatosan antikapitalista, potenciálisan forradalmi mozgalom volt.
Az elidegenedett kapitalista árutársadalom, az osztályviszonyok és a bérmunkarendszer fölszámolását követelte, sőt, a mozgalom egy része – amint az alább olvasható szituacionista dokumentum is tanúsítja – az egyetemfoglalások közvetlen demokráciáját a gyárakra, a munkástanácsokkal való szövetségekre is kiterjesztette volna. Mert 68 májusa, minden utólagos történeti torzítás és amnézia ellenére, nem merült ki a „diáklázadás”-ban. Ugyanekkor került sor a 20. század legnagyobb általános munkássztrájkjára is: május második felében már 10 millió francia munkás (Franciaország munkaállományának a kétharmada) állt sztrájkban. A diák- és a munkásmozgalom közötti összefüggés persze vita tárgya: inkább ugyanannak az eseményhalmaznak két egymásra ható, olykor összekapcsolódó, de kifutásában és utóhatásában eltérő jelentőségű eseménygócáról beszélhetünk.
A szem az eseményekben aktívan részt vevő szituacionisták dokumentum-sorozatával idézi fel 68 májusának politikai szellemiségét. A sorozat első darabja a pontosan 50 éve, május 15-én, a Sorbonne elfoglalásakor közreadott szituacionista kommüniké, amit további nyilatkozatok, röplapok, beszámolók követnek majd. Természetesen ez is csak egy – és bizony a maga során mainstream, „spektakuláris” – perspektíva a korabeli eseményekre. Nem is helyettesítheti tehát azok többperspektívájú (például a munkásmozgalom vagy más korabeli társadalmi mozgalmak szempontjából történő) értelmezését. De 68 májusának az újrapolitizálásához, a vele kapcsolatos történeti ködképzetek oszlatásához hozzájárulhat.
A 68-as sorozatunk dokumentumait Szigeti Attila fordította.
A Párizsi Szituacionista Internacionálé részéről, a Szituacionista Internacionálé tagjaihoz és a téziseinkkel egyetértő elvtársainkhoz[1]
Elvtársak,
A párizsi diákok „lázadása” pár hónapja, a Nanterre-i Veszettek[2] kicsiny csoportjával vette kezdetét; köztük René Riesel, Gérard Bigorgne (akit áprilisban minden francia egyetemtől eltiltottak 5 évre), stb. Ez a csoport a Szituacionista Internacionálé mellett foglalt állást. A „március 22-i mozgalom” fennmaradó (mérsékeltebb és zavarosabb) része Dany Cohn-Bendit-ben (a Fekete és Vörös csoporthoz tartozó anarchistában) lelt vezetőre, aki magára vállalta a spektakuláris sztár szerepét – ami azért egyfajta őszinte radikalizmussal is elegyedik.
A két fentebb említett elvtársnak és további öt lázítónak az Egyetemi Tanács elé való idézése váltotta ki a május 3-i zavargásokat. A 10-15 ezer fiatalt számláló május 6-i utcai mozgalmat a rákövetkező napokban az U.N.E.F.[3], a P. C.[4], stb. bürokratáinak késve érkező támogatása kezdte el kisajátítani.
Mindez fenségesen újjáéledt a május 10-11-i éjszakán. Az V. kerület egy, a barikádok által teljesen lezárt részét majdnem 8 órán keresztül egy kisebb felkelés tartotta a kezében. Az őket bekeríteni igyekvő rendfenntartó erők az utolsó 4 órát a felkelés visszaszorítására használták. Zendülőkként hozzávetőlegesen 3-4 ezren lehettünk (melynek körülbelül a felét egyetemi diákok tették ki, de volt ott sok középiskolás, fekete bőrkabátos is[5], pár száz fiatal és öreg munkás).
A felkelést – ahogyan az várható volt – erőszakkal verték le. De a teljes bürokratikus baloldal tiltakozása és a munkás-közegek együttérző viszonyulása előtt a kormányzat meghátrált. Jelenleg szinte minden párizsi egyetemet elfoglaltak már és népklubokká alakítottak át. Közvetlen bázisdemokrácia uralkodik, amely a munkásokkal való egyesülést célozza, és határozottan elítéli a sztálini bürokráciát. A május 14-i Sorbonne-foglalás szabad közgyűlésén 3 álláspont körvonalazódott:
1. Az első irányzat (az egyetemfoglalók harmada és fele közötti, de keveset nyilatkozó része) egyszerűen csak egyetemi reformot szeretne, és az a veszély fenyegeti, hogy csatlakozik a baloldali professzorok egyetem-visszavételi kísérletéhez.
2. Egy második, felvértezettebb irányzat folytatni akarja a harcot a gaullista, sőt akár a kapitalista hatalom megsemmisítéséig (ide tartozik az összes ismert baloldali színezetű csoportosulás – beleértve a FER-t[6] is, amely súlyosan diszkreditálta magát a barikád-állítások elítélésével).
3. Egy harmadik, kisebbségi (de számon tartott) álláspont az, amit Riesel fogalmazott meg: az osztályok, a bérmunkarendszer, a spektákulum és a puszta túlélés fölszámolását, illetve a munkástanácsok abszolút hatalmát követelte.
A lehetséges további fejlemények (csökkenő valószínűségi sorrendben) a következőek:
a) a mozgalom kifulladása (abban az esetben legalábbis, ha az a diákok körében és a jelenlegi szintjén marad, mielőtt még az antibürokratikus mozgósítás meghódítaná a munkások közegét);
b) a mozgalom leverése (ez esetben a vezetők nagy számban történő letartóztatása várható), amennyiben tovább radikalizálódik vagy hosszabb ideig tart, anélkül, hogy a saját oldalára állítaná a munkásosztályt és feloszlatná az azt ellenőrző bürokráciát.
c) társadalmi forradalom?
A tegnapi napon megalapítottuk a Veszettek – Szituacionista Internacionálé Bizottságot, és elkezdtük radikális és rendkívül koherens nyilatkozataink kiplakátolását a Sorbonne-on. Folytatni fogjuk. Riesel tagja a Sorbonne első egyetemfoglalási bizottságának (amelyet a bázis minden nap visszahívhat).
Tegyetek meg mindent azért, hogy a mozgalom elterjedjen, támogatásra leljen. A legsürgősebb központi témák Franciaországban szerintünk a következőek:
– a gyárak elfoglalása;
– munkástanácsok megalapítása;
– az Egyetem végleges bezárása;
– mindenfajta elidegenedés teljes kritikája; a főbb szituacionista tézisek (különösen a Forradalmi szervezetek minimális definíciója[8]) terjesztése.
Párizs, 1968. május 15.
Guy [Debord], Mustapha [Khayati], Raoul [Vanegeim], René [Viénet]
Melléklet. – Mik az azonnali teendők?
– Falfeliratok (mindenhová, ahol csak lehetséges, mint például a Sorbonne-on; plakátok az egyetemeken és a középiskolákban). Szerintünk a következő szlogenekre kell összpontosítani:
„Minden hatalmat a Munkástanácsoknak!”
„Fölszámolni az osztálytársadalmat!”
„Le a spektakuláris árutársadalommal!”
„Éljen a Veszettek – Szituacionista Internacionálé Bizottság!” (vagy aláírni a feliratokat e bizottság nevében)
– A következőkben eljuttatott röplapok és nyilatkozatok sokszorosítása és terjesztése, illetve hasonló szelleműek létrehozása.
– Szót ragadni mindenütt, ahol csak lehetséges, ezeknek az eszméknek a terjesztése érdekében.
[1] In: Guy Debord: Oeuvres. Édition établie et annotée par Jean-Louis Rançon en collaboration avec Alice Debord. Préface et introductions de Vincent Kaufmann. Quarto Gallimard, Paris, 2006, 884-885.
[2] A Veszettek (Les Enragés), a 68-as májusi eseményeket kirobbantó Nanterre-i diákmozgalom egyik, a szituacionizmus hatása alatt álló csoportosulása (az elnevezés tisztelgés a sans-culotte-ok radikálisan „baloldali” – a francia forradalom-korabeli kapitalista polgársággal szemben az alsóbb, szegény népi osztályokat védelmező – mozgalmának emléke előtt.) (ford. megj.)
[3] Union Nationale des Étudiants de France – a Franciaországi Egyetemisták Országos Egyesülete. (ford. megj.)
[4] Parti Communiste – a francia Kommunista Párt. (ford. megj.)
[5] A fekete bőrkabátosok (blousons noirs) elnevezés az 1950-es és 60-as években a rock’n’roll-kultusz köré szerveződő franciaországi szubkultúra tagjait jelöli. (ford. megj.)
[6] Fédération des Étudiants Révolutionnaires – Forradalmár Diákok Föderációja. (ford. megj.)
[7] A René Vienet által jegyzett – de valójában a szituacionisták által közösen írt – Veszettek és szituacionisták a foglalási mozgalomban című, 1968-ban megjelentetett beszámoló jól érzékelteti Riesel felszólalásának radikalizmusát és annak fogadtatását: „[René Riesel, a Veszettek képviseletében] az állította, hogy az egyetem kérdése immár meghaladottá vált, és hogy »a vizsgákat a barrikádok eltörölték«. A közgyűlést arra kérte, hogy minden lázadó – beleértve a május 6-án letartóztatott fosztogatókat is – szabadlábra helyezése mellett foglaljon állást. Kimutatta, hogy a mozgalom jövője kizárólag a munkásokkal, velük együtt, nem pedig a »szolgálatukban« képzelhető el; és hogy a munkások semmiképpen sem azonosak bürokratikus szervezeteikkel. Kijelentette: nem lehet a jelenlegi elidegenedés ellen úgy harcolni, hogy közben a múltbelieket elnézzük – »nem akarunk többé kápolnát!« –, vagy a jövőbelieket ignoráljuk: »a szociológusok és a pszichológusok pusztán csak másfajta rendőrök«!. Ugyanezt a rendőri autoritást leplezte le a tanárokkal való hierarchikus viszonyokban is. Felhívta a figyelmet a mozgalomnak a baloldali vezetők általi kisajátítása, és a sztálinisták általi előrelátható fölszámolása veszélyeire. Végül pedig a munkástanácsok hatalma mellett foglalt állást.
Ez a felszólalás különféle reakciókat váltott ki. A fosztogatókra vonatkozó javaslat több kifütyölést, mint tapsot kapott. A tanárok elleni támadás sokkolóan hatott. A sztálinisták első nyílt leleplezése meglepetést váltott ki. Mégis, amikor nem sokkal később a közgyűlés rátért az első »Foglalási Bizottság«, a végrehajtó szerv megválasztására, Riesel-t a tagok közé választották. Lévén az egyetlen, aki hovatartozását eleve jelezte, ugyancsak ő volt az egyetlen, aki a programját is pontosította: […] a Sorbonne-on belüli »közvetlen demokrácia« és a munkástanácsok nemzetközi hatalma mellett foglalt állást.” René Vienet: Enragés et situationnistes dans le mouvement des occupations, Paris, Gallimard, 1968. Az angol nyelvű változat itt olvasható. (ford. megj.)
[8] A Forradalmi szervezetek minimális definícióját a Szituacionista Internacionálé VII., 1966. július 5-11 között Párizsban tartott konferenciáján fogadták el, és a Szituacionista Internacionálé folyóirat 1967 októberi számában közölték. 1968. május 15-én, az elfoglalt Sorbonne-on a Veszettek – Szituacionista Internacionálé Bizottság röplapok formájában terjesztette. Néhány jellegzetes részlet: “Figyelembe véve, hogy egy forradalmi szervezet egyetlen célja a létező osztályok fölszámolása oly módon, hogy az ne a társadalom újabb megosztottságát idézze elő, forradalminak minősítünk minden olyan szervezetet, amely következetesen a munkástanácsok abszolút hatalmának – ahogyan azt e század proletárforradalmainak a tapasztalata megelőlegezte – a nemzetközi megvalósítására törekszik. […] Egy ilyen szervezet programja kezdetét és végét a hétköznapi élet teljes dekolonializálásában látja: ezért nem a létező világnak a tömegek általi önigazgatására, hanem annak szüntelen átalakítására törekszik. A politikai gazdaságtan radikális kritikáját, az áru és a bérmunkarendszer meghaladását hozza magával. […] Radikális bírálat alá vesz minden, az eszméktől elkülönült hatalomként és az elkülönült hatalomra vonatkozó eszmékként felfogott ideológiát [toute idéologie en tant que pouvoir séparée des idées et idées du pouvoir séparé]. Ily módon a vallás bármiféle továbbélésének és egyben a jelenlegi társadalmi spektákulumnak – amely, az információtól a tömegkultúráig, az emberek közötti kommunikációt elidegenedett tevékenységük képeinek egyoldalú befogadásaként monopolizálja – a tagadása. Feloszlat minden »forradalmi ideológiát« – a forradalmi projekt kudarcának védjegyeként, a hatalom új szakértőinek az imposztúrájaként, a proletarizált valós élet fölé emelkedő újabb reprezentáció imposztúrájaként leplezvén le azt.” In: Guy Debord: Oeuvres. i. m., 731. (ford. megj.)
