Szakrális földrajz, álhír-történelem
KissPál Szabolcs A műhegyektől a politikai vallásig. Egy magyar trilógia című kiállításáról
A Műhegyektől a politikai vallásig című trilógia-kiállítás dokumentációjának egyik darabja egy fénykép, amelyen a felcsúti Pancho Aréna látható. A pályát a széles látószögű kamera szinte teljes egészében befogja, a stadion belülről megvilágított, fa ívei a sötétkék eget keretezik, amelyen egy turul alakú felhő látható, mintegy őrizve nemcsak a Puskás Akadémia stadionját, hanem a teljes magyar nemzetet. A Pancho Arénát, amely amúgy Orbán Viktor miniszerelnök felcsúti házától mindössze néhány lépésnyire található, a világ három legszebb stadionja közé sorolta a Stadium Database, a következő indoklással: „A fából készült, íves belső azt az érzést kelti, hogy a nézők vasárnapi misén vannak, nem pedig focimeccsen.”[1]
A stadiont egyébként Makovecz Imre tervezte – az a Makovecz, akinek többek között a nemzeti mítosz szakrális helyén, a Pilisben található PPKE-kampusz is a munkái közé tartozik. Máris összemosódni látszik az aktuálpolitika, a nemzeti genézis és a törzsi hovatartozási rituálék jelentésmezeje. Az érzelmekre, hitre alapozott politizálás, a futballmeccs eksztázisa, a megnyert választások gólöröme mindeközben egy olyan nemzetközi politikai légkörben nyer jelentőséget, amelyben a „Nagy Illiberális Államférfi”[2] felemelkedése egyszerre aggasztó és elkerülhetetlen.
KissPál Szabolcs A műhegyektől a politikai vallásig. Egy magyar trilógia című projektje ennek a tendenciának egy sajátos archívumát képezi. A két filmből és egy izgalmas, tárgyi gyűjteményből álló kiállítás az Edith-Russ-Haus-ban debütált 2016. augusztusában, Kolozsváron pedig a tranzit.ro adott otthont neki 2016. december 20-tól 2017. február 20-áig. Ugyanezt a címet viseli a projektről készült könyv is[3], amely 2017-ben a berlini Revolver Publishing kiadásában jelent meg, egyszerre három nyelven: magyarul és angolul, illetve német fordításban. A kötet kolozsvári bemutatójára szintén a tranzit.ro-ban került sor, 2018. március 27-én.
1938-41 között a Magyar Királyi Hadsereg visszafoglalta a volt Nagy-Magyarország egyes területeit.
A sikeres visszacsatolásokat követően nyilvános ünnepségeket tartottak, melyeken a revizionista mozgalom sikerének propagandájaként turulkonfettit szórtak a tömeg közé.
A „magyar trilógia”, melyet a könyv dokumentál, két filmből és egy „régészeti leletekből” összeállított tárgyi archívumból áll. Ez utóbbi a Szakadék lelet nevet viseli, az archívum leleteit ugyanis – a történet szerint – a Pilis-hegység egy szakadékának két oldalán tárt fel régészek egy titokzatos csoportja. A Szakadék lelet így egy olyan etnikai tájat körvonalaz, amelyben, KissPál szavaival, a földrajzi teret az ideológia mitikus térré formálja át, amelynek kitüntetett, totemszerűen működő szimbólumai a turul (A lehullott toll felemelkedése), illetve a Trianon által elragadott, de utólag rekonstruálható hegyek, illetve műhegyek (Szerelmes földrajz[4]).
A könyv – ahogy azt KissPál a kötet kolozsvári bemutatóján elmondta – egyszerre egy kiállítás dokumentációja, egy alternatív történelemkönyv, de a maga módján egy regény is, hiszen egy sajátos narratívával rendelkezik, amely a Szakadék lelet tárgyainak egymás mellé helyezéséből bontható ki. A gyűjtemény így egy olyan dokufikciós archívumként érthető meg, amelynek tárgyi leletei néhol autentikusak, néhol pedig a művész hozta létre vagy manipulálta őket.
A történet egy irredenta képeslappal indul, amelyet egy Tamás nevű ismeretlen fiatal férfi 1920. augusztusában küldött egy zsidó lánynak, Rosemberg Sárikának. Bár a képeslap autentikus, jelentése újra meg újra átíródok a Tamásnak tulajdonított tárgyakból kibontakozó narratívában, amely Tamás 1944-es, szintén Sárikának küldött képeslapjával végül körbeér: „Régóta nem hallottam önről, remélem, nem leszünk haragosok…”. A Szakadék lelet tárgyai, illetve a hozzájuk társuló dokumentáció folyamatosan vissza meg előre utalnak. Egyszerre teremtenek így kapcsolatot egymással, egy koherens, hihető, bár mindenképp bizarr történeti keretet hozva létre, illetve a tágabb történelmi kontextussal is. Egy olyan világ tárul fel így a néző előtt, amelyben egyszerre megfér a rovásírás-betűtészta és a turul-konfetti, valamint a vérszerződés-tű és az antiszemita propaganda.
A levelezőlap nyomtatott szövege: „Csak annyi földet hagyunk neked, ahol a sírodat megáshatod”, melyet egy drámai rajz kísér (az előlap megtekintéséért lásd a WEST/135 számú tételt). Az 1920-as trianoni békeszerződést követő években revizionista levele-zőlapok százezreit adták ki, melyek Magyarország területveszteségeit tükrözték.
A levelezőlapot Tamás, a WEST anyag feltételezett tulajdonosa küldte Rosemberg Sárikának, egy Celldömölkön élő zsidó családból származó lánynak. 1920. augusztus 22-én, néhány héttel a trianoni békeszerződés után, illetve a 20. századi Európa első zsidóellenes törvényének, a Numerus clausus-nak Magyarországon való bevezetése előtt néhány héttel adták postára.
A levelezőlap kézzel írott szövege így szól:
„Kedves Sárika! Bpestre szerencsésen megjöttem. De 3-4 nap múlva utazom tovább. Kellemesen gondolok önökre. – Remélem, nem leszünk haragosok?”
Ezáltal maga a „régészeti lelet” is új jelentést nyer: az „autentikus”, talált tárgy és mesterségesen, szándékoltan előállított tárgy közötti különbség eltörlődik, a történelem igazságára vonatkozó értéke mindkettőnek azonos (vagyis egyaránt irreleváns). Ez pedig nem pusztán azt jelenti, hogy a történelem konstruált mivolta kerül felszínre. A művészi gesztusban az „objektív” történelem és fikció közötti határ nem egy leleplezendő struktúraként jelenik meg, hanem egy olyan szervező elemként, amely hihetővé, befogadhatóvá teszi a nemzeti mitológia logikáját – az azonosulásnak nem feltétele a verifikálható igazság, sokkal inkább maga a történetmesélés.
KissPál tehát elsősorban „a nemzeti identitáskonstrukciók fogalmának és komplex mechanizmusainak újraértelmezése”[5] érdekli. Ezzel egyidőben azonban a projekt több, mint a nacionalizmus klasszikus értelmezéseinek vizsgálata, mert olyan társadalmi mechanizmusokra reflektál, amelyek bár nem vezethetőek le direkt módon a nemzeti identitásból, megértésüket erősen befolyásolja a nemzetképre, illetve az ennek affektív vonatkozásaira apelláló narratíva. Az egyre mélyülő társadalmi különbségek, az egyre inkább (és egyre látványosabban) autokrata politikai berendezkedés csendes nyomása mind beleilleszthető egy olyan történetbe, amely a nemzet mesterségesen előállított mitológiájából merítve többé-kevésbé (de inkább kevésbé) kielégítő magyarázattal szolgál a magyarországi társadalmi helyzet megértéséhez.
KissPál úgy „fogja vallatóra”[6] a történelmet, hogy közben aktívan újrameséli azt, egyszerre leleplezve az újraírás gesztusának egyszerűségét is. A műhegyektől a politikai vallásig mindeközben erősen participatív is: a nézőt úgy vonja be az azonosulás játékába, hogy közben egy ironikus pozícióból állásfoglalásra is készteti őt. Az autentikus tárgyak és a művész által létrehozott vagy manipulált artefaktumok közötti lényegi különbség eltörlése, történelem és ideológiai konstrukció közötti határ szándékolt elhomályosítása a befogadás aktusában kitüntetett helyre állítja a hitet.
A Turáni Egyistenhívők vérszerződés szertartásainál használt injekciós tű doboza.
A terméket a Chirurgica orvosi műszerész cég gyártotta, melynek tulajdonosa Lusztig Jenő budapesti zsidó kereskedő volt, akit a Soában meggyilkoltak.
A gyűjtemény mindeközben egyfajta feszültséggel is operál. Rávilágít arra, hogy a hit által megalapozott, olykor mindent felemésztő, minden más affektust felülíró politikai azonosulás nem pusztán egy pozitív folyamat abban az értelemben, hogy mindössze egy kollektív narratív identitás elsajátítását jelentené. Olyan, politikai erővel bíró érzelmeket is megmozgat, mint a „kollektív gyász és képzelgés, valamint az agresszió és bosszúvágy.”[7] Az identitásnak tehát lényeges konstitutívuma az erőszak, a kirekesztés. Ennek konkrét instanciái, mint amilyen az antiszemitizmus is, épp annyira aktuálisak, mint amennyire történetiek.
A nemzet szimbolikus határainak átrendeződése – mint ahogy az Trianon nyomán történt – nem vezet az imaginárius határok ugyanilyen módon való elmozdulásához, hanem sokkal inkább az elképzelt közösséggel való imaginárius azonosulás túlburjánzásához. A műhegyektől a politikai vallásig azonban nem csak leleplezi ezt a mozgást, hanem reflektált módon reprodukálja is, úgy, hogy közben maga ellen fordítja az ideológia jelentésképző működésének logikáját, megvilágítva ennek következetlenségeit.
A reenactment mint művészeti és politikai stratégia tehát túlmutat az egyszerű mimetikus újrajátszáson, az ideológia által meghatározott narratíva művészi kontextusba áthelyezett reprodukálásán. A reenactmentben képződő többletjelentés az, amely kisiklatja az azonosulás narratív módon elsajátított, viszonylag zökkenőmentes folyamatát, és az ebből kibontakozó történet, történelem önmaga paródiájává válik. Ahogy KissPál fogalmaz: „Csak néhány fikciós elemmel egészítem ki a történelmileg amúgy pontos narratívát, s ezáltal nem a történelmi lehetőségek és párhuzamok feltárására törekszem, hanem a történelem jelenből történő manipulációjának leleplezésére, ami a bohózathoz vezet.”[8]
Az aluminium palackot rovásírás formájú leves-tésztával feltöltve találták meg.
A magyar rovásírás egy vitatott eredetű ősi írásforma, számos áltörténelmi spekuláció tárgya. A rovásírás kultuszának újraéledése a 20. században a nacionalista szubkultúrák megjelenésével köthető össze.
A történelem mint narratíva és „tulajdonjogának” a kérdése a brit Millennium Dóm[9] bukásra ítélt neoviktoriánus spektákulumára emlékeztet. Arról a Dómról van szó, melynek építése 1997-ben kezdődött, és amelyet Tony Blair miniszterelnök „az idő otthona”-ként konferált fel. A greenwichi mediánra tervezett épület akkora kiállítóteret képezett, hogy 13-szor fért volna el benne a Royal Albert Hall, és 18.000 londoni emeletes buszt lehetett volna belezsúfolni. A projektben azonban elsősorban nem a tér, illetve ennek geometrikus kihasználása volt az érdekes, hanem az időre irányuló feltételezés – a Millennium Dóm célja az volt, hogy egy teljes évezred történelmi örökségét tegye megtekinthetővé egy, a nemzeti identitás történetvezetése által strukturált térben.
A millenniumi kiállítás így nemcsak egy feltételezett kollektív – és specifikusan nemzeti – emlékezet múzeumi kontextusban történő rekonstruálására tett kísérlet. Egy olyan nosztalgikus, már-már melankolikus attitűdnek a kifejeződése is volt, amely a jelen Nagy-Britanniájából tekintett vissza az elvesztett gyarmatosító múltra. A Dómnak éppen a greenwichi mediánon való elhelyezése ugyanis azokat a konkrét, 19. századi folyamatokat idézte meg, amelyek során, politikai megfontolások és taktikák által, Nagy-Britannia konkrétan a világ közepeként instituálta magát, vagyis azzá a ponttá vált, amelyhez a világ többi részének időben és térben is viszonyítaniuk kellett.
Bár a Dóm-projekt kudarcba fulladt, szelleme még mindig kísért, hiszen a Brexit utáni Nagy-Britannia újra a világ közepévé vált. Gyarmatosítás helyett viszont egyrészt izolálódik, maga felé fordul, másrészt azt is el kell döntenie, hogy beáll-e a sorba az olyan újnacionalista államok közé, mint Törökország, Oroszország, és persze, egyre látványosabban, Magyarország. A különböző országok individuális nacionalizmusai már egyre kevésbé életképesek önmagukban, ehelyett egy olyan „újnacionalista internacionálé” felemelkedése figyelhető meg, amely közben a nemzetközi szolidaritás lehetőségének is hátat fordít.
A szerző a náci „Blut und Boden” (Vér és Föld) ideológiájának megteremtője, egy magas rangú SS-tiszt-ségviselő, aki a Harmadik Birodalom Mezőgazdasági és Élelmezési miniszteri posztját és egyéb magas pozíciókat töltött be a náci kormányban. Vallási nézeteit illetően a náci mozgalom pogány frakciójához tartozott. „Új nemesség a vérből és földből” című könyve azt a központi rasszista tant fejti ki, mely szerint az örök idők óta az északi földben gyökerező északi faj tagjai az igazi megalkotói az európai kultúrának. A zsidókat nomádoknak tartotta, akiknek vére „nem volt képes összekapcsolódni a német földdel”. Valószínűleg Darré volt az, aki Hitlert és Himmlert meggyőzte arról, hogy a „zsidó kérdést” úgy kell megoldani, hogy teljesen eltüntetik őket a német földről.
A kötet EAST leletanyagban talált példányán (Lehmanns Verlag, München 1930) egy ismeretlen eredetű égett szélű lyuk megy keresztül, amelynek madár formája van.
Mindezt figyelembe véve kérdés, hogy ki az a fiktív (és egyszerre valós) befogadó, akit KissPál trilógiája megszólít. A dokufikciós narratíva premisszája, hogy történelem és ideológiai konstrukció közötti különbség a mitikus nemzeti narratíva működésének szempontjából irreleváns, többféle hatást válthat ki a nézőből. András Edit „veszélyes terepnek”[10] nevezi a túlazonosulás mint módszer alkalmazását: amit az ellenzéki befogadó számára egyértelműen egy ironikus pozícióból értelmezhető, az a nacionalista látogatóban megmaradhat pusztán csak pozitív esztétikai élmény szintjén.
Az is kérdés, hogy a magyar nyelvterületen kívül milyen hatásra vagy relevanciára tarthat számot a „magyar trilógia”. A narratíva ugyanis, bár része egy tágabb történelmi kontextusnak, az első világháború következményeitől kezdve a második világháború pusztításán át a nacionalista diskurzus mai formájára való alakulásáig, referenciája mégiscsak egy viszonylag kis geopolitikai impakttal rendelkező ország, és a köré szerveződő nemzet közös nyelvére korlátozódik. A kérdések, amelyeket felvet, azonban egyszerre univerzálisak is, hiszen elvileg kiterjeszthetőek minden olyan kontextusra, amelyben egy autokratikus rendszer a saját maga által előállított válaszokat kínálja fel a társadalmi egyenlőtlenségek magyarázatául, egyben kizárva mindenféle alternatíva lehetőségét is.
KissPál szerint a Műhegyektől a politikai vallásig képes kell legyen arra, hogy minderről egy párbeszédet indítson el, és épp ezért azzal is számolnia kell, hogy a túlazonosulás lehetőségét hordozza magában. A nemzetközi relevanciát pedig az az újnacionalista tendencia adja, amelytől az Orbán-kormány újabbnál újabb módszereket kölcsönöz. A magyar kormány retorikája ugyanis a szemünk előtt változik. A nemzettel való pozitív azonosulás háttérbe szorul, és egyre inkább felerősödik az identitás kirekesztő, erőszakos logikája. A hivatalos kommunikáció elsődleges műfaja egyre inkább a fake news, a propaganda lesz, ennek célja pedig egyrészt a félelemkeltés, másrészt a nyílt megfélemlítés. Ebben a légkörben A műhegyektől a politikai vallásig különösen értékes lehet mint öndekolonizációs, a történelem demokratizálására tett kísérlet.
A WEST/009 tételhez hasonló képeslap, melyet Tamás küldött Sárikának huszonnégy évvel később. A hátlapon ez a kézzel írott szöveg áll:
„Kedves Sárika! Úgy látszik, a háborúnak hamarosan vége lesz, az oroszok közel vannak… Átadta Zoltán a hanukiát? Régóta semmi hírt nem kaptam Öntől, remélem, nem leszünk haragosok…”
A postai bélyegző dátuma 1944. december 18, a hanuka nyolcadik napja 1944-ben.
A Szakadék Lelet tárgyfelvételeit Simon Zsuzsanna készítette.
[1] Ford. Tőlem, http://stadiumdb.com/news/2017/10/the_top_three_most_beautiful_football_stadiums_in_the_world
[2] KissPál Szabolcs: A lehullott toll felemelkedése. video, 2016
[3] KissPál Szabolcs: A műhegyektől a politikai vallásig. Magyar trilógia, Revolver Publishing, Berlin, 2017.
[4] KissPál Szabolcs: Szerelmes földrajz. video, 2012/2016
[5] Molnár Edit – Marcel Schwierin: Kurátori bevezető. In KissPál: i.m. 10.
[6] Uo.
[7] Uo.
[8] András Edit: A nemzetépítésről: Budapest, Magyarország. In KissPál: i.m. 18.
[9] Ronald R. Thomas: „The Legacy of Victorian Spectacle: The Map of Time and the Architecture of Empty Space.” In Functions of Victorian Culture at the Present Time. Edited by Christine L. Krueger, 18-33. Athens, Ohio: Ohio University Press, 2002.
[10] KissPál: i.m. 18.
