Harminc év asylum
Asylum meum aeternitas
(Az örökkévalóság az én nyugalmam)
Egy harminc esztendeje meghalt és aztán hirtelen visszatért irodalmár elég könnyen kiismerné magát a mai irodalmi életben. Sok új kiadót, sok új szerzőt, sok új folyóiratot találna a felújított Írók boltja polcain (jólesően meglepődne a fiatalok és a határon túli alkotók nagy számán, kicsit elszörnyedne a popkulturális utalásokon), de elég sok régi nevet, címet és intézményt is találna ahhoz, hogy ne érezze elveszettnek magát. Tiszatáj, Alföld, Kortárs, Jelenkor, Magvető, Élet és irodalom… Talán átfutna rajta a gondolat, hogy a magyar irodalom többet változott 1957 januárja és 1987 januárja között, mint az elmúlt harminc esztendőben…
És ha felkérnék egy kritikára a megszokott folyóiratától, talán nem is az értékrend vagy a szóhasználat okozná a legtöbb gondot, hanem a számítógép… A főszerkesztő – mi a csoda! – már nem postán, hanem e-mailben várja a cikket.
De hogy is változhatott volna meg az irodalmi élet 1989-ben egy csapásra? A rendszerváltáskor nem kerültek elő a fiókok mélyéből remekművek. Mivel nem létezett alternatív társadalmi közeg, ezért tartósan nem működhetett a hivatalostól teljesen független, alternatív irodalom sem (bár kísérletek voltak a 80-as években). A késő-kádári kultúrpolitika már a „régi” osztályokat (arisztokrata sarjakat, a régi úri közép-osztály tagjait) is bevonta az irodalmi-kulturális reprezentációba. Ráadásul ’89-ben sokak kedvét szegte az irodalmi intézményrendszert azonnal átalakítani óhajtók bosszúszomjas dilettantizmusa.
A kulturális intézmények tehát eleven zárványokként ékelődtek az átalakuló társadalmakba. Bankokat, gyárakat lehet hitelbe venni, no de életműveket? Így történt ez a jobboldali diktatúrák uralta Ibériai-félszigeten is, ahol mindenki számára világos lett, hogy egy karmestert nehezebb „leváltani”, mint egy gyárigazgatót. (A közönség, amely nem tehető teljesen zárójelbe a demokráciában és a diktatúrában, könnyebben foglal állást egy színházigazgató, mint egy főmérnök esetében.) De mindezzel együtt elképzelhetetlen, hogy még tíz-tizenöt év múlva is a diktatúra egyik szellemi vezéralakjának témái és csapdái uralják az irodalmi közbeszédet. De Magyarországon egy ’87-ben elhunyt, és most visszatért kritikus is gyorsan felismerné a „frontokat”. A régi, jó aczéli nyomvonalat.
A kultúra túl van a „fordulaton”, állították a rendszerváltás idején.
Lezajlott a próza-fordulat, sőt a líra nagy forradalma – a társadalomnak egyéb dolga sincs, mint hogy kövesse az irodalomban végbement változásokat. Ráadásul a 70-es, 80-as években számos, a „kultúrföldrajzot”, a kelet-közép-európai létezés milyenségét problematizáló értekezés is született (ezek közül a legfontosabb talán a Vázlat Európa három történeti régiójáról[1]). Ám még ezek a kísérletek sem a valódi pluralizmust készítették elő.
Természetesen lehet, hogy egy tudományos vagy alkotó közösség közösen „irányt vált”. De a közvélemény többnyire csak az egyéni pálfordulásokat tartja elfogadhatónak és hitelesnek. Minden más ármány, porhintés, helyezkedés. Paktum. Igazodás. Amit az is hihetővé tett, hogy a gondolkodás nyugatiasabb iránya egyáltalán nem tette más véleményekkel szemben toleránsabbá a magyar értelmiséget. Pedig a józan ész is azt diktálná, hogy történelmi határhelyzetekben ne csak egy vagy két (ez esetben engesztelhetetlenül szembenálló) vélemény létezzék. Könnyű tévedni, a legokosabb ember sincs birtokában minden információnak. És még a szerencsésen, jó ütemérzékkel meghozott döntések után sem okos dolog felszámolni minden más alternatívát. A XI. századi Magyarország visszavonhatatlanul a nyugati kereszténység mellett döntött – ezek után tovább működtek a görög apácakolostorok, és talán a központi „feledékenységnek” köszönhető, hogy az egyik legsikeresebb, XII. századi király, a királyi kancelláriát megszervező III. Béla Bizáncban nevelkedhetett.
A 70-es, 80-as évek jelentős kulturális fordulatai (melyhez hasonló jelentőségűek talán nem történtek az elmúlt harminc évben) még ilyen óvatos pluralizmust sem tettek lehetővé. Két-három évtized majdhogynem kiesett a magyar irodalmi emlékezetből: ma alig akad valaki, aki Márai és Mészöly között alkotó egy jelentős prózaírót tudna említeni.
De egy 1987-ből idetévedt utazó mégsem tarthatná Kádár-kori rezervátumnak a magyar irodalmat. A kulturális országegyesítés kétségkívül végbement: felvidéki, délvidéki, erdélyi szerzők publikálnak magyarországi lapokban és kiadókban. A magyarországi irodalom horizontálisan kiterjeszkedett: immár az egyetlen nívós és életképes, külföldi alapítású kiadót, a Kalligramot is magába olvasztotta. De vajon ésszerű és termékeny modell-e ez a központosítás? (A spanyol ajkú irodalmak párhuzamos intézményrendszereket működtetve is eredményesek.) Nem tudjuk. Mert hiszen a horizontális területfoglalást azonban nem követte vertikális: egyre kevesebb a határon túli, magyar irodalmat is kínáló könyvesbolt[2]. Ez az imponáló terjeszkedés tehát nem elsősorban az ottani olvasóknak szól.
A magyar irodalom más tekintetben is vertikálisan összezsugorodott. Ha nagy visszatérőnk kilépne az Írók boltjából és felszállna egy vonatra, megdöbbenne, hogy a Budapesten (vagyis a központban) megfogalmazott irodalmi kánon vagy emlékezet vidéken már egyre kevésbé releváns. Egyenesen elképedne az általa még soha nem hallott sok alternatív irodalmi nagyságon, akiket a vidéki iskolákban tisztelnek és tanítanak. Persze az irodalmi elit és a vidéki tanítók ízlése Arany János korában sem volt teljesen egyforma.
De az is lehet, hogy mégiscsak több magyar irodalom van? Nemcsak több kánon (ez, ugyebár, természetes), hanem gyökeresen eltérő szerepfelfogással, más-más legitimációs eszközökkel, társadalmi beágyazottsággal bíró irodalmak.
Ám ebből a fővárosba visszatérve nem érzékelhető szinte semmi. A harminc év alatt a líra is teátrális lett – zajos romkocsmákban, csilivili kávéházakban, színházakban rendezett, értelmiségi seregszemléknek számító, gondtalan és sokszor gondolattalan látványosság. Egy ennyire a felső-középosztályra és a fővárosra összpontosító irodalom persze nem tarthatja fel önmagát: releváns kérdés hát, hogy hogyan viszonyul a mindenkori hatalomhoz. Egy 1987-ben működő szerkesztő persze azt hiszi, hogy már mindent hallott, mindent látott.
Vagy mégsem?
Hajdan minden társaságban örömmel mesélgette a kulturális imposztorság visszataszító példáit. Hogy veti magát a költőnő Majorné Papp Franciska, Major Tamás édesanyja a Pécsre bevonuló Horthy lába elé (Hozsanna néktek magyar katonák). És negyedszázad múlva a fia hogyan sétál be a rommá lőtt Nemzeti Színházba, hogy aztán – kinevezve magát igazgatónak – felajánlja a Nemzetit a magyar kommunista pártnak. De az effajta történetek nem ülnek többé. Régen egy művész is felléphetett kezdeményezőként: kulturális javakat ajánlva föl a hatalomért.
Ma a bevonuló Horthy elsétálna a térdre hulló Majorné Papp Franciska mellett. Hiszen hány olvasója van? Még ha filmrendező lenne… Természetesen, ha Franciska a párt tagja, akkor kaphatna pénzt folyóiratra, játszótérre, íróiskolára, kolbásztöltő fesztiválra. A régi konzervatívok, mint Klebelsberg, még próbálták az írókat maguk mellé állítani (Napkelet), ma viszont már erről szó sincs. Persze egy íróiskola azért nem feltétlenül kidobott pénz: a sok tökkelütött mellett rendes újságírókat is képezhetnek… Persze valamit azért fizetni kell az íróknak… A legjobb volna egy repülőjegyet, akkor talán haza se jönnek… Az irodalom nem mozgósít senkit és nem képvisel mást, csak azt a réteget, aki soha nem szavaz a Fideszre. Persze nemes sport, fennkölt szórakozás, épp ezért jobb, ha a mieink csinálják.
Szóval: minek irkálnak itt ennyien?
Az irodalom presztízsvesztése persze a rendszerváltás utáni évtizedre esik, amit a mi visszatérő szerkesztőnk nem ismerhet. Sok-sok olvasó számára, a magyar irodalom hagyományos társadalom-felfogását ismerve talán megalapozott volt a félelem, hogy az irodalmi élet szereplői fogják hátráltatni a társadalmi javak szétzabrálását, a különféle régiók, társadalmi osztályok (köztük a cigány munkásság) lecsúszását. Hogy aláíróíveken fognak tiltakozni az írók az ózdi vasmű vagy a falusi művelődési házak bezárása ellen. Hogy lesz itt valami hangoskodás. De hát nem lett. A tényfeltáró újságírás megszűnt a rendszerváltás után, a társadalomábrázolás idejétmúltnak bélyegeztetett. A magyar irodalmi élet hálásan és lelkesen a kapitalizmus igájába hajtotta a fejét, miközben a könyvterjesztő hálózatok felkészülnek, hogy átvegyék a kiadók fölötti uralmat. Mert senki sem menekülhet. Visszabeszéd? Ugyan! Nektek ott a kulturkampf.
Egy udvari irodalom, amire maga a hatalom nem tart többé igényt.
Egy szöveget irodalmivá persze nem a mondanivaló tesz. De a sokasodó íróiskolák (ahol szinte bárkit megtaníthatnak írni) arra figyelmeztetnek, hogy a jó öreg mondanivalót mégsem lehet elfelejteni.
Író az, akinek van miről írni. Hiszen volna min gondolkodni.
Hogy legyünk magyarok? Erről Petőfinek és Adynak nagy történetei voltak, mi csak annyit tudunk erre felelni: lelkesen / óvatosan / kritikusan. A régió szegénysége (egyetlen kelet-közép-európai országban sem váltak valóra a rendszerváltás reményei) az elnyomás és kiszolgáltatottság újraelgondolására sarkallhat. Mit jelent a „nincstelenség” egy olyan világban, ahol a Feleségek luxuskivitelbent bámulják esténként? Az irodalom mindig is felemelő dolgokat írt más rasszokról (mert nem tud mást: még a jó horror is arra kényszerít, hogy a szörnyetegben, a vámpírban, a trollban önmagunkra ismerjünk), ám most nincs idő és hely szemügyre venni az összeset, és utána megszeretni. Új világ van, előttünk, mögöttünk hömpölygő embertömegek. Ámde hiányzik egy hiteles nyelv, amelyen idegenség és azonosság egyszerre kifejezhető, azok a narratívák, melyek a zavart, a félelmet, a kíváncsiságot, a jóindulatot, a kiábrándulást és a reményt együtt szólaltatnák meg, amelyben befogadó és befogadott is magára ismerhet. A politikai szólamok között az emberek magukra maradtak.
De a radikálisan újszerű gondolatokat (és persze nyelveket) nem maga az irodalom mint rendszer szűri ki? Az aczéli modell – ahol a hierarchikusan felépülő médiaelit, egyetemi szféra, irodalmi élet egymást legitimálja és nincs a társadalom felé igazi visszacsatolás –, tulajdonképp nem „kommunista ármány”. Azért lehet annyira sikeres, mert a polgári szabadelvűség korába, a nagykőrösi gimnázium tantestületéig nyúlik vissza. A tanárok lefordítják a világirodalom klasszikusait (ma melyik gimnáziumi tantestület lenne erre képes?), ezekből a fordításokból tanítják a világirodalmat, aztán komoly egyházi, kulturális, politikai pozíciókhoz jutva kanonizálják, legitimálják a szövegeiket. A rendszer, amely a XIX. században szabadelvűnek nevezte magát, felépítéséből adódóan tökéletesen konzervatív, és értelemszerűen semmilyen teret nem hagy az újításnak vagy radikalizmusnak. És ezt nemcsak a forradalmárok érezték szűkösnek, hanem a hajdani nagykőrösi tanár, Arany is, akinek a nevét áruvédjegyként használták. Aczél semmi mást nem tett, csak megkettőzte a részvevők számát, legyen népi, legyen urbánus is – két párhuzamos, egymásra fenekedő irodalom, média- és tudományos elit –, amellyel aztán tényleg abszurditásig sikerült fokozni a rendszer zártságát.
Nem túl felemelő, tanáros indíttatású, a népet (olvasókat, fogyasztókat) kisdiákokként kezelő modell. De milyen lenne egy alternatív, akár a liberális demokrácia játékszabályaival szembeforduló rendszer? Akik ezzel kísérleteznek, annyit árulnak el, sokkal, de sokkal jobb. Csak előbb utaljatok! És ha megvan a pénz, a díjak, a tekintély, a saját tévéműsor (Kun Béla kolbásszal, aranylánccal, szép kis magánrepülővel), akkor meglátjuk. Mindenesetre az elmúlt harminc évben tényleg nem merült fel a kulturális rendszer átalakítását célzó, valóban invenciózus (vagy egyáltalán épkézláb) vízió.
De mivel még van mit írni, a mi időutazónk sem gondolhatja, hogy egyhamar véget ér a magyar irodalom. Ám abban talán biztos, hogy nem sokáig fog az aczéli megosztottság alapjain, a rendszerváltás teremtette gazdasági és politikai feltételek között működni. A magyar fiatalok színe-java külföldön él, de meglepő módon még nincsenek saját kulturális fórumaik. Pedig Kazinczy talán már Londonban méregeti a levelezőlistákat. Ha ma egy fiatal nagy vagyont szed össze, kül-honban kiadót alapít, és megfelelően működteti, könnyen újraalapíthatja a magyar irodalmat.
A magyar irodalom sokféle központtal, sokféle nyelven, sokféle törésvonal mentén élt és virult. Sokáig latin nyelvű volt, belefértek a németek, a szlovákok, a horvátok, románok.
Semmi sem indokolja, hogy minden mindig ugyanúgy maradjon.
[1] Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Történelmi Szemle, 1981. 3. sz. Önálló kötetben: Bp., 1983; Les trois Europes, Fernand Braudel előszavával, L’Harmattan, Domaines danubiens sorozat, Párizs, 1985, II. kiadás Virág Ibolya, Párizs, 2002.
[2] „Nagyon fontosnak tartja a jelenlegi kurzus a határon túli magyarságot például, miközben a határon túl alig-alig lehet magyar könyveket vásárolni. Sorra csuknak be a könyvesboltok, Délvidéken már egy sincs.” (A Magyar Nemzet interjúja Mészáros Sándorral, a Kalligram jelenlegi tulajdonosával)
