A játékpisztoly, az egylejesek és a csengő
Májusban történt vagy június elején, nem tudom már pontosan. A Minerva megállóban felszálltam a százkettesre. Délelőtti csúcs, tömegnyomor, meleg, izzadságszag. A villamoson mindössze egyetlen üres ülőhely volt, egy cigány asszony és a három gyereke mellett (az egyik gyerek még csecsemő, az édesanyja az ölében tartotta). Ott álltam mellettük, közvetlenül előttem egy idős bácsi, intettem neki a szememmel, hogy üljön le nyugodtan. Jelezte, hogy nem akar. Na, ha nem, nem! Álljál tata, amíg jól esik, gondoltam.
Már elhagytunk vagy két megállót, amikor a mellettem ülő kislány elővett egy nagy köteg egylejest, átadta az édesanyjának, az megszámolta, majd felállította a kislányt és átkutatta a zsebeit. Ugyanez történt a kisfiúval is. Azt hiszem, senki nem figyelte ezt a jelenetet rajtam kívül. Mindenki el volt foglalva azzal a kis ablakrésszel, amin ki tudott bámulni. Nem igazán tudtam, mit kell csinálni ilyen esetben, hát csak hallgattam és figyeltem tovább. A kisfiú megszólított. Kíváncsi volt a telefonomra, hát megmutattam neki. Azt mondta, cseréljünk el. Neki van egy játékpisztolya, azt szívesen ideadja a telefonomért. A játékpisztoly típusát ismertem még gyerekkoromból. Olyan volt, mint a cowboyoké, karbidos töltény járt bele, és ennek köszönhetően még hangot is adott ki, amikor elsütötték. Mondtam, hogy most nincs szükségem pisztolyra. Igazából nem is a gyerek érdekelt, hanem az anya. Szuggeráltam a tekintetemmel, azt akartam, hogy rám nézzen és megszólítson, hogy ne bámuljam, de úgy tett, mintha észre sem venne. Ő is, és én is tudtam, hogy itt most nem anya és gyerekei ülnek, hanem rabszolgák és a gazdájuk. A nő egyre feszültebb lett, zavarában a karján pihenő csecsemőt rázta, aki emiatt sírni kezdett. A következő megállónál leszálltak. Napokig rágódtam azon, amit láttam. De utána vizsgák, nyár, mittomén, teljesen megfeledkeztem róla.
Aztán egy este a Sala Polivalentă buszmegállóban felszállt a harmincasra egy pasas. Szokásom, hogy a leghátsó székre ülök, ha van hely, mivel úgyis a végállomáson, az utolsók között szállok le, és így a legpraktikusabb. Először nem értettem, miért nem ül le. A busz félig üres volt. A zsebébe nyúlt, kivett egy köteg egylejest, elrendezte, majd berakta a kabátja belső zsebébe. Majd észrevettem, hogy két kisgyerek a buszon jön elölről hátrafelé, kezükben csengő és karácsonyi jókívánságokat kántálnak az utasoknak, némi pénz reményében. Ahogy a gyerekek elértek hozzám, a busz beért a végállomásra. Az ajtók kinyíltak, és a férfi leszállt a gyerekekkel együtt. Gyorsan utánuk mentem, látni akartam, hogy mi történik. A gyerekek átadták neki a pénzt, majd az ipse szólt, hogy siessenek, mert látta, ahogy közeledik a következő busz, ami a központba megy. Én meg ott álltam most is olyan tétlenül, mint májusban vagy június elején, már nem tudom.
Az emberek úgy tűntek el a tömbházak között, mintha nem is történt volna semmi borzalmas. Elindultam haza, de tudtam jól, hogy otthagytam egy seggberúgást a buszmegállóban, amikor nem mentem a férfi után, és azt is tudtam, hogy nem ért volna semmit. Eszembe jutottak a kolozsvári villamos- és buszjáratok. Ez a város, ahol csak megállók vannak és nem leállók, ahol a végállomásból is mindig indul egy új járat visszafele. A város, ahol nem ülünk le akárki mellé, és ahol a közöny hétköznapi és ünnepi viselet is.
