Lábjegyzet Kölnhöz

Tegnap egy zöld szemű, szőke hajú, fehér bőrű európai lány levelét olvastam, amelyet a migránsokhoz intézett. Az üzenetküldő tulajdonságjegyeit ebben az esetben nem kommentálom, elég az, hogy eléggé emblematikusan és kizáró jelleggel európai szeretne lenni, s mint ilyen, az európai lányok nevében beszélni. A címzettet is egyértelműen belőtte. Az európába érkező muszlimokhoz szólt, akiket nem tart menekülteknek, sőt kijelentése alátámasztására a következőket írja: „Biztos akad köztetek néhány, de az a kevés igazán elenyésző számú.” Azt is mondja, hogy ez az embertömeg felel többek között Röszkéért, a párizsi terrorakciókért, a szilveszteri tömeges erőszakért, molesztálásokért. Tehát, figyelmen kívül hagyva, hogy minden egyes esetben más-más elkövetőkről volt szó, a muszlimok kollektív jellemzőjeként beszél az erőszakos viselkedésről, a „migránsok” kulturális hátterével magyarázza azt.

Parászka Boróka Nekünk Köln kell? című szövegében kontextusba helyezi a Kölnben lezajlott eseményeket, amelyből kiderül, hogy nem példa nélküliek, és hogy a nőkkel szemben elkövetett erőszak nem köthető egyértelműen kulturális különbségekhez. Állítása szerint a válságos helyzetek, háborúk eredményeképpen mindig a nők és gyerekeik szenvednek a leginkább, s kijelentéseit egy sor kutatás eredményével bizonyítja.

Ezt a meggyőző érvelést csupán egyetlen megjegyzéssel toldanám meg, az is a saját tapasztalatomon alapul: az európai lány magát csalja csapdába, ha azt hiszi, hogy a migránsokkal kéne felvennie a harcot. Elmondom, miért. A kölni beszámolók, összefoglalások olvasása közben elképzeltem a tömegben kiszolgáltatott nőket, akiket férfikezek fogdosnak, rabolnak ki, és eszembe jutott erről a képről egy másfajta, személyes élmény. Egy buliban voltam, itthon, egy székelyföldi faluban, ahol gyurakodás, lökdösődés közben belemarkoltak a fenekembe. Vagy megpróbáltak benyúlni a szoknyám alá, vagy felnyomtak a falra, és a barátnőmnek kellett segítenie kiszabadulni. Jut eszembe, ez nem is csak egy buliban fordult elő velem, megtörtént más helyeken is, pl. fesztiválokon, és megtörtént Kolozsváron is. Ja, igen, és nem is csak velem. Nincs olyan barátnőm, aki nem számolt volna be hasonlókról.

Nyilván nem vonhatok egyértelmű analógiát a kölni események és a saját tapasztalataim közé. De a molesztálás mindegyik esetben ugyanaz: valaki a beleegyezésem nélkül felhasználja a testem a saját szórakozására, örömére. Ebben a helyzetben én az ő kiszolgáltatottja vagyok, hiszen szabadon élhet a testemmel, és én nem vagyok olyan helyzetben, hogy tehetnék ellene bármit is. Kölnben a nők az őket fogdosó férfiak kiszolgáltatottjai voltak, és az erőviszonyok fényében – az esetek többségében több férfi vett közre egyetlen nőt – nem tehettek semmit ellenük. Azaz valamit mégis tettek. Az erőszak ilyen mértékűre növelt, szisztematizált változatával szembesülve, és megtapasztalva azt, jelentették a velük történteket a tanácstalanul figyelő rendőröknek, ez volt az előfeltétele annak, hogy ez az eset publikussá válhasson.

Kissé meghökkentett azonban, hogy a történtek nyilvánosságra hozását a legtöbb esetben nem követte bizonyos következtetetések levonása: számomra a legnagyobb következtetés az volt, hogy hihetetlen, hogy ehhez hasonló jelenségeket más kontextusban teljesen természetesnek tekintünk. Hogy nem szabadna természetesnek lennie annak, hogy valaki az én beleegyezésem nélkül felhasználja a testem. Nem szabadna természetesnek lennie, hogy egy muszlim vagy egy szőke hajú, zöld szemű, európai férfi fogdos egy német, magyar vagy muszlim nőt. Az, hogy ezeket az eseteket a kulturális különbségek számlájára írjuk, azt jelenti, hogy a körülöttünk, velünk történtek fölött eltekintünk, nincs helyünk arra, hogy a kirívó esett mögött létező általánosságot észrevegyük.

Mit jelent az, hogy nincs helyünk? Nekem például sokáig nem volt helyem ahhoz, hogy megfogalmazzam magamban, hogy, ha egy buliban belemarkol valaki a fenekembe, az nem egy buliban elvárható, a világ legtermészetesebb cselekedete lenne. A körülöttem levő barátaim általában ugyanígy gondolták: ha valaki segítséget kért, segítettünk, kimentettük, de egy seggrepacsi miatt nincs értelme felháborodni. Arra nem voltak fogalmaink, hogy meggondoljuk: ez is az erőszak egyik változata. A kölni rendőrök tanácstalansága a „seggrepacsi nem erőszak” hallgatólagos megegyezés felől (is) magyarázható: nem volt mintájuk arra, hogy eldönthessék, hogy erőszakot látnak a szemük előtt.

Ha a kölni eset valamire megtanított, az az, hogy a saját terünket tágítanunk kell, újra kell gondolnunk a fogalmainkat, ellenőrizni a kulturális mintázatainkat. A Kölnben megtámadott nők többek között erre is rákényszerültek. Ne kelljen minket is rákényszeríteni: valljuk be, ha kellemetlen, valljuk be, hogy gázos a szitu.