Nyugtalanságok egyensúlya

A kötet szerzőjének nálunk megjelent versei itt olvashatók.

„Játszott egy kicsit isten

a csönddel, majd megszólalt,

és nevet adott

a csöndnek. Így lettek

hárman, isten és a csönd.”

Farkas Arnold Levente anyám teste című kötetében a nyelv egyik alapvető funkciójára kérdez rá: a kifejezőképességére, az egyszerű megnevezésre, illetve arra, hogy mennyire alkalmas a nyelv a gondolat és érzelem közvetítésére. Ezáltal a kötetben felépülő világot a megnevezés és a kimondhatatlanság között feszülő ellentmondás dinamikája mozgatja. Azonban ez a szavakból, nevekből felépülő világ folyamatosan átlépi saját korlátait, a jelentések megfoghatatlanok, ismételten feloldódnak, s a szabad asszociációk révén újak születnek.

A név legtöbb kultúrában nem csak hozzátartozik a viselőjéhez, hanem magával az emberrel, a dologgal azonosítódik, amit megnevez, tehát magának a dolognak, az embernek a létezését determinálja. A megnevezés, névadás személyiséggel ruházza fel viselőjét, individualizálja, és megkülönbözteti őt bármi mástól. Ám a kötet verseiben a lírai én pontosan a névadás akadályaiba ütközik, hiszen a nyelv elégtelen, tökéletlen ezen funkció betöltésére is: „jézus neve arra tanít/ezen a világon hogy a tö/kéletes képmás képmása/szükségképpen tökéletlen”. Következésképpen Jézus, aki maga is csupán a tökéletes képmás képében jelenik meg, rendelkezik a tökéletes névvel, s már ez is a nyelvnek abszolút és megközelíthetetlen határa. A rajta kívül létező összes név paradoxonná válik, hiszen: „a tökéletes képmás neve/mellett minden más név/névtelen”. Mivel a fenti sorok szerint az ember és a földi világ csak képmása a transzcendens világnak, az előrejelzi, hogy a beszélő minden megnevezési kísérlete elkerülhetetlenül kudarcra ítélt.

Ám, hiába előre megjósolható a kudarc, a beszélőt újabb és újabb megnevezési kényszerek kísértik, folyamatosan a kimondhatóság határait feszegeti, és ennek érdekében különböző helyzetekből próbál beszélni. A nyugtalanságok egyensúlyát keresi, a kimondhatatlant próbálja szavakba önteni, amikor megszólal Jézus, a szerzetes, a nyelv által megteremtett Isten, az apa, a fiú helyzetéből is. Azonban, a beszélő folyamatosan arra a következtetésre jut, hogy a nyelv alkalmatlan a valódi, tiszta gondolat kimondására, amely a megnevezés révén csak árnyéka önmagának: „ha van neve is úgy hí/ vják árnyék”.

A versek a transzcendens tapasztalatok közvetítése mellett az apaság, gyermeklét, anya-gyerek kapcsolat, prófétaság témaköreit is megcélozzák, azonban az ezekről való beszéd ellehetetlenül a nyelv alkalmatlansága miatt. Ezeket a viszonyokat tematizáló gondolatok ellenállnak a totális kimondhatóság vágyának, s az egyetlen végkövetkeztetés a megnevezhetetlenség marad. Ugyanakkor a kötetben dominánsan jelenlévő biblikus motívumok és utalások kapcsán felmerül az az értelmezési lehetőség is, hogy mindez csupán egy eszköztár: a beszélő a nyelvi bilincsek feloldásának lehetőségét a transzcendeshez való közeledésben találja megvalósíthatónak – jóllehet, ez a magyarázat nem elégséges.

A kötet címe – anyám teste – a szent ágostoni corpus Christi corpus Marie – Jézus teste Mária teste – formulára való utalás révén azt az asszociációt ébreszti, mintha Jézus szólna. Azonban azzal a szöveghellyel kapcsolatba hozva, ahol a beszélő a nyelv performativitására támaszkodva saját maga teremti meg Istent, az amúgy abszolútnak tekintett transzcendens hatalmat ( „Álmomban teremtettem/ az istent. Férfinak es/ nőnek teremtettem. Nem/ ragaszkodtam szabályokhoz,/ csak ahhoz, hogy legyen,/ ahhoz, hogy ne legyen”), világos, hogy nem a mindenhatóság elbitorlásáról van szó, hanem a nyelv performatív jellegével való provokatív szembesítésről. A feltámadás, bűn, halál kérdése is így válik nyelvi problémává.

A különböző helyzetekbe való belehelyezkedés sem oldja fel a kimondhatóság akadályait, előrelátható a sikertelenség, de a beszélő folyamatosan újrapróbálkozik. Felmerül tehát a kérdés, hogy az adott helyzetek tudatosan választottak, vagy csak belekényszerül ezekbe.

A nyelv alkalmatlanságának tematikájához jól igazodik a versforma is: töredezett, tökéletlen – nem próbál a gondolat tökéletes kimondhatóságának képzetével becsapni. A versek a csonka szavak, a befejezetlenségük miatt akár össze is olvashatóak, s felvetik egy mesterszöveg létezésének is a gyanúját – mintha a szövegek egy közös mélystruktúra alapján összefüggővé rendezhetőek lennének. Viszont ez a töredékes forma illusztratív módon kapcsolódik a nyelv elégtelenségét tematizáló versekhez, a kimondhatatlanság témáját hangsúlyozza, ezáltal szintén a nyelv problematikusságára irányítva a figyelmet. Nincsenek mondathatárok, kis- és nagybetűk, csupán véletlenszerűnek tűnő központozás és széttördelt szavak, ugyanakkor elrejtve megjelennek klasszikus formák is. Csak alcímek tagolják a kötetben szereplő költeményeket, s a verscímeket iniciáléra emlékeztető jelzések helyettesítik, amelyek a szerzetes képével együtt a kódexírás hagyományát idézik meg.

Ugyanakkor ez a poétika tágabb tradíciókba is ágyazódik, nemcsak biblikus motívumokat mozgósít, hanem jól beépített intertextuális elemek is a részét képezik. Például a verscímet helyettesítő dőlt betűs kezdet Borbély Szilárd költészetét idézi, s az egész kötet Borges Cuj Pen nevű figurájának kísérletére emlékeztet, aki Az elágazó ösvények kertje című novellában olyan végtelen regényt ír, amelyben a válaszút elé kerülő szereplő egyszerre választja az összeset.

A kötetben felsejlik a kelet-nyugat kultúrkör szembeállítása is, ám ezek a versekben nem egymást kizáró, ellentétes pólusokként jelennek meg, hanem inkább azt mutatják meg, hogy a kimondhatatlanság kultúrától függetlenül jellemző minden nyelvre : kele/ ttől nyugatig hallg/ at a szél csak a c/ sönd beszél. Hamu/ ban ujjaim a név/ nyomát szorongat.

A kötet végkövetkeztetése, hogy egyedül a kimondhatatlanság biztos: az ő neve kimondhatatla, és tulajdonképpen ez lehet az egyetlen logikus konklúzió, hiszen már a nyelvi gond meghatározásához is csak az elégtelen, tökéletlen nyelv áll rendelkezésére. Úgy tűnik, mintha ez a költészet megtadagadná önmagát, hiszen a nyelv elégtelenségének tapasztalát közli ugyancsak nyelvi eszközökkel, de a magukat újra- és átíró versek revén olyan diszkurzív tér teremtődik, amelyben egy igazán autentikus beszédmód realizálódik.

Makkai Zsófia, Marin Dia

Farkas Arnold Levente: anyám teste. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2015.