Értékek és érdekek – töprengés összekapcsolásuk tudományáról és képességéről, elméletről és politikáról
Az elmélet forradalma nevet viselő tematikus blokkban a SzEKSz rovat felületet kíván teremteni a baloldali diskurzus számára, hogy elmélet és gyakorlat viszonyát átláthatóbbá tegye. Azzal a kérdéssel fordultunk szerzőinkhez, hogy mi az elmélet szerepe a szocialista, kommunista és anarchista mozgalmakban, vagy mi az a teoretikus munka, amely hatással lehet a baloldali politika jövőjére, és miként. Kapelner Zsolt szövegét most Földes György esszéje követi, amely tavaly jelent meg az Igazságosság, demokrácia, fenntarthatóság című kötetben (a Napvilág Kiadó gondozásában), amelyet Antal Attilával társszerkesztett. Földes György szövegében összegyűjti, hogy a különböző baloldali eszmei irányok milyen háttérrel tartanak most ott, ahol, és milyen lehetőségeket kínálnak a jövő politikájának átformálására, végül pedig megfogalmaz pár javaslatot is, hogy mely irányban kell/lehet továbblépnünk.
Véleményem szerint ahhoz, hogy töprengéseink, elemzéseink többek legyenek lelkigyakorlatoknál, hogy sikerüljön továbbgondolásra és cselekvésre bírni az embereket, meg kell találni az utat, a kapcsolódást értékek és érdekek között. Keresnünk kell az olyan értékek, mint igazságosság, demokrácia és fenntarthatóság és a mai társadalmat alkotó osztályok, rétegek és csoportok érdekei közötti találkozási pontokat.[1]
Azt, ami tudatosítja és megteremti értékek és érdekek között a kapcsolatot, ideológiának is hívhatjuk.
Érdekek és értékek összekapcsolása nem egyszerű feladat, és hogy mennyire nem az, azt akkor értjük meg, ha ebből a szempontból tekintjük a mai helyzetet és annak történelmi előzményeit. Ekkor egyből a szemünkbe ötlik, hogy a huszadik század utolsó harmadáig világosabb volt a képlet értékek és érdekek viszonylatában. Akik akkor nehezebb körülmények között és a saját munkájukból éltek, azok érdekellentétben álltak a társadalom tulajdonnal, anyagi, szellemi és kapcsolati tőkével rendelkező osztályaival, csoportjaival. Számukra az egyenlőség, az igazságos teherviselés és elosztás, az esélyegyenlőség az oktatásban, a szociális és gazdasági érdekek kollektív képviseletének joga és gyakorlata, a szabadságjogok természetes értékek voltak, kifejezték többségük érdekeit. Ehhez képest az elmúlt évtizedekben értékek és érdekek viszonya alaposan megváltozott. Ez nem valamiféle manipuláció miatt alakult így. Elég, ha a társadalmi, gazdasági és kulturális élet újjárendeződésére, a tudományos-technikai forradalom újabb hullámaira, a genetikára, informatikára és a mesterséges intelligenciára utalunk. Nyomukban átalakult a termelési folyamat, csökkent a közvetlen termelők, a gyáriparban dolgozók száma és aránya. Sok helyütt a külföldre vitt termelés miatt is kedvezőtlenné váltak a munkaerőpiaci viszonyok a két kezük munkájából élők számára.
Ugyanehhez a folyamathoz köthető, hogy a középosztály is jelentősen átalakult: új és az előbb jelzett strukturális változások nyomán felemelkedő csoportjai nem szorultak-szorulnak az állam védelmére. Sőt, az új „homo novus”-ok sokszor akadálynak tekintették az államot, úgy is mint nehézkes, önérdekű bürokráciát és úgy is mint jóléti intézményrendszert, mint a kárukra történő újraelosztás intézményét. Ez az egyre erősödő középosztályi csoport szoros viszonyba került az egyre nagyobb lehetőségekhez, befolyáshoz jutó bankvilággal, a nem szakmai, hanem pénzügyi befektetői tőkével. A finánctőke és az új középosztály szövetsége az állam szerepének újraértelmezéséhez vezetett. E szerint az állam legyen önkorlátozó saját és jóléti kiadásait illetően, de segítse a tőkebefektetéseket, a technológiai fejlesztést, és viselje a strukturális-szerkezeti átalakulás társadalmi terheit, az infrastruktúra fejlesztési és karbantartási költségeit. Ebben a megközelítésben az állam azzal teszi a legtöbbet a világpiaci versenyképesség megőrzéséért, vagy – a félperiféria országai körében – a felzárkózás érdekében, ha őrzi a politikai stabilitást és a tőke számára megfelelő jogviszonyokat. A neoliberális ideológia szerint az állami önkorlátozásnak és áldozatvállalásnak a lecsorgó jövedelmek lévén meglesz a gyümölcse, tehát nem szabad kivágni a termést hozó fát. Ebben a felfogásban a többség is akkor jár jól, ha engedi, hogy a nyereségek felhasználásáról a magánszféra szabadon döntsön, míg az esetleges veszteség következményeit a köznek is viselnie kell.
Leegyszerűsítve ez a képlet uralta a világot az elmúlt időszakban. A neoliberális érvelés azonban azért is sántít, mert elfeledkezik arról, hogy az állam (a köz) milyen aktív szerepet játszott és játszik – finanszírozóként és megrendelőként egyaránt – az utóbbi idők technológiai forradalmaiban. Sokatmondó tény, hogy a centrumországokhoz csak azok az országok tudtak felzárkózni, amelyek kedvező működési feltételeket teremtettek a külföldi működő tőke számára, és azokat saját fejlesztési, oktatási és tudománypolitikai stratégiával párosították. Ezek az országok tehát a fejlesztő állam kifejlesztésével válaszoltak a fejlett tőkés országok felől érkező kihívásra.
Mi a mérlege a neoliberalizmusnak? Beváltotta-e ígéreteit? Elsőként azt emelném ki, hogy segített fenntartani a tőkés újratermelési folyamatot és a centrumországok hegemóniáját. (Ez mostanra Kína és India megerősödésével megtörni látszik, ami azonban nem kérdőjelezi meg az előbbieket, amennyiben nem változtatja meg a tőkés termelési módot. Ez a két ország fejlesztő államként tört előre.) A tőke a maga képére formálta a világot, kiteljesítette a globalizációt. Nincs már külső környezet, amelyet Rosa Luxemburg a tőkefelhalmozás feltételének tekintett. Az, ami ma van, az a gazdasági kapcsolatok és az érintkezés egyetemessé, illetve kényszerré válásával mind belül van a tőke uralta világon. Ez azt is jelenti, hogy ebből a rendszerből, ha egyáltalán, akkor csak úgy léphet ki egy ember, egy csoport vagy egy nemzet, ha lemond a kor kínálta vívmányok jelentős részéről. Egyén és nemzet között a különbség annyi, hogy az előbbi könnyebben megteheti, hogy hátat fordít annak, amit általában a haladás vívmányának tekintenek. Egy ország lakossága azonban nem fogadná el az el- és bezárkózást, vagy ha mégis, akkor előbb-utóbb szembesülnie kellene annak súlyos következményeivel.
Kétségtelen, a kölcsönös függés, a nyitottság előnyökkel jár, ha módot ad komparatív előnyök kiaknázására. Ezek az előnyök nem csak gazdaságiak. A kultúrák érintkezése, a tájékozódás lehetősége előmozdítja az emberi jogok követelményrendszerének egyetemes érvényesülését, a történelemben felhalmozódott kulturális kincs nemzetivé tételét, elsajátítását. Ez persze inkább következménye, mint célja a globalizációnak. Nem lehet elfeledkezni arról sem, hogy százmilliós nagyságrendben csökkent a teljes szegénységben élők száma. Számukra a munkalehetőség és a megszabadulás a teljes kiszolgáltatottságból új életminőség. Bár e vívmány értékéből levon, hogy a korábbi underclass jelentős része egy hosszabb távon fenntarthatatlan termelési és fogyasztási folyamat „alsó ági” résztvevőjévé vált.
A mérleg nyelve közepe felé haladva meg kell említeni, hogy az elmúlt évtizedek hoztak olyan eredményeket, amelyek elősegítik, szolgálhatják az emberi-társadalmi emancipációt is, de egyúttal fenyegetést is jelentenek a civilizációra. Ennyit az egyik oldalról.
Áttérve a másik oldalra először a neoliberális kapitalizmus nyomán keletkezett óriási társadalmi, gazdasági egyenlőtlenség ötlik a szemünkbe. Az elmúlt négy évtized nem igazolta az előnyök társadalmiasulásának tételét. Nem csökkent a jövedelmi és nőtt a vagyoni különbség a fejlett országok lakosságának felső és alsó decilise között. A világ országainak jelentős részében a felső 1, illetve 5-10%-ának a kezében van országa vagyonának legalább a fele-kétharmada. A jövedelmi különbségek ennél kisebbek, de még így is hatalmas mértékűek.[2] Hozzá kell tenni, hogy nemcsak ezek az osztályjellegű egyenlőtlenségek osztják meg ma a társadalmakat. Nagy jelentőségű az a választóvonal is, amely a globalizációs folyamat nyertesei és vesztesei között húzódik. Többről van itt szó, mint az egyik kör nagyobb, másik kör kisebb jövedelméről, vagy eltérő élethelyzetekről és életesélyekről, mobilitási lehetőségekről. Ez a választóvonal alapvetően azok között húzódik, akik integrálódni tudtak a globalizálódó gazdaságba és intézményrendszerébe, illetve azok között, akik társadalmi státuszuk megőrzéséért küzdenek. Egész más a világhoz való hozzáállása e két csoportnak. Két kultúra formálódik egy társadalmon belül, ami torzított beállításban úgy jelenik meg, mint a nemzeti és multikulturális, multiraciális (kozmopolita) egymást kizáró ellentéte.
A mérlegkészítésnél nagy súllyal esik latba a természeti környezet helyzete is. Az igazsághoz tartozik, hogy az ökológiai válságért nem lehet csak a neoliberális kapitalizmust okolni. A klímaválság egy korábban elkezdődött folyamat akkumulációjának a terméke. Emlékezzünk csak arra, hogy most „ünnepeljük” a Római Klub jelentésének 50. évfordulóját. A vészharang már akkor megkondult. A bűn az, hogy a neoliberalizmus uralkodásának négy évtizedében kevés történt környezetünk megóvásáért. A jövőt azonban nem lehet és nem érdemes a ma létező rendszer nyakába varrni. Mi is bűnösek leszünk, ha ez így marad.
Lehet, hogy nem is ezekkel a témákkal kellett volna a teljesítményértékelést kezdeni. Talán célszerű lett volna azzal a megállapítással indítani, hogy a mai kapitalizmus egy fenntarthatatlan növekedési pályán mozog. Ráadásul a válságok és a változtatással járó hatalmas nehézségek elől igyekszik előremenekülni. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ezen az úton saját hatalmas gépezetének tehetetlenségi ereje is előrelöki. A másik dolog, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül a mérlegkészítéskor, a következtetések levonásakor, az a tény, miszerint a történelem azt mutatja, hogy a tőkés rendszer eddig mindig le tudta küzdeni a válságokat, képes volt az öngyógyításra, az uralkodó osztályok is képesek lehetnek a válsághelyzetek kihasználására.
Úgy merül fel tehát a kérdés, hogy nem célszerűbb-e a kapitalizmus öngyógyító képességére bíznunk a sorsunkat, mint egy esetleges mesterséges/erőszakos beavatkozással elrontanunk egy jól működő gépezetet? Erre a felvetésre a ma mértékadó válasz az, hogy ez az öngyógyító képesség csak részleges. Ezt mutatja az elmúlt száz év története. A szocializmus belső és külső nyomására végrehajtott reformok, állami beavatkozás, illetve a perifériák és a környezet kizsákmányolása nélkül nem értelmezhető ez az öngyógyító képesség. Ám, ha még létezne is, akkor sem bízhatnánk magunkat rá, mert mi van akkor, ha a tökéletesnek feltételezett piaci gépezet mára vonatkozóan nem jelent garanciát? Felelőtlenség lenne bármilyen automatizmusra hagyatkoznunk. Így látja ezt António Guterres ENSZ-főtitkár is, aki keményen bírálja a világot vezető államokat, amiért nem tesznek eleget a kiáltó egyenlőtlenségek felszámolásáért, a klímaválság leküzdéséért.
Ahhoz, hogy idáig fajuljon a helyzet, hogy egymásra torlódjon az egyenlőtlenség, a klíma- és a migránsválság, ahhoz az eddig elmondottakon túl több dolog is kellett a tőke önzésénél és akadály nélkül érvényesülő működési logikájánál. Az is kellett, hogy a korábban baloldalra szavazók passzívakká váljanak, illetve máshová helyezzék politikai opcióikat. Az így keletkező támogatás- és erővesztést a szociáldemokrácia nem tudta a fiatalabb és új középosztályi csoportok megnyerésével, erejével pótolni.
Már csak azért is muszáj kicsit elidőzni ennél a problémakörnél, mert nem lehet egy kalap alá venni az 1981–2007 közötti és azóta eltelt időszakot. 1981 után nem látszott alternatíva a neoliberális kapitalizmussal és az új életre kelt konzervativizmussal szemben. Hiányzott az a jövőkép, amellyel új híveket toborozhatott volna a baloldal. A Mihail Gorbacsov nevéhez kötődő peresztrojka és demokratizálás nem tudta bizonyítani a szocializmus életképességét. Mint ahogy a Szocialista Internacionálé is hiába hirdette meg 1989-es stockholmi nyilatkozatában a demokratikus szocializmust mint elérendő célt. Az ezután hatalomra került szociáldemokrata pártok egyike sem mert kockázatot vállalni és ilyen irányba mutató reformokat végrehajtani. Ez részben érthető, hiszen egyetlen felelős kormányzásra képes politikai erő sem fordulhatott szembe egyedül a nemzetközi és a hazai nagytőkével. Ezért a centrumországok baloldala, amely többre vágyott az örökös ellenzékiség, az ellensúly szerepénél, levonta a tőke túlerejéből és az új középosztályi csoportok meglétéből eredő tanulságokat – más irányt választott. Ez lett a harmadik út, az új közép programja. Néhány centrumországban bevált az új stratégia, amennyiben a szociáldemokrata párt hatalomhoz jutott. Azonban a neoliberális gazdaságpolitika és a baloldali szociálpolitika összeházasításának kísérlete a kezdeti sikerek után kudarcot vallott. Egyebek között azért, mert általa a társadalmi viszonyok nem lettek igazságosabbak, méltányosabbak a kétharmad, a többség számára. Így aztán a lehetséges szociáldemokrata hatalomgyakorlás típusai közül továbbra is a skandináv modell maradt a legvonzóbb, amely megelőzte és túlélte a neoliberalizmust. A baj „csak” az, hogy manapság hiányozni látszanak az elterjesztéséhez, alkalmazásához szükséges „objektív és szubjektív” feltételek.
A baloldal két és fél évtizedes vergődése, jövőképhiánya csak az egyik magyarázat arra, hogy – bár ez logikus lett volna – nem sikerült megerősödnie a 2007–2009-es gazdasági válság nyomán. Néhány vezető nyugati orgánumban, mint például a Financial Timesban a kapitalizmus jövőjével kapcsolatos vita folyt. Ennek ellenére a harmadik út, az „új közép” mellett elkötelezett baloldali erők nem érezték, hogy megváltoztak volna a gazdasági és politikai erőviszonyok, a fejlett országok társadalmának többsége támogatna egy radikálisabb reformpolitikát. Patt helyzet állt elő. Így aztán nem csoda, hogy a hagyományos szociáldemokrata politikát enerváltsága okán belülről és kívülről is kihívás érte. Megerősödött e pártok rendszerkritikus szárnya, néhány mediterrán országban új és radikális mozgalmak törtek előre. Közép-Kelet-Európában pedig, miután Magyarországon a válság után elveszítette a hatalmat a baloldali-liberális összefogás, hosszú időre elesett a mérsékelt baloldal „utolsó bástyája”.
A hagyományos baloldal általános visszaszorulását azonban nem lehet önmagából megérteni, pusztán csak politikai hibákra és ideológiai ürességre, zavarra visszavezetni. A magyarázathoz vissza kell utalni arra a már röviden jelzett társadalmi átrendeződésre, amely a nyolcvanas-kilencvenes években lezajlott a centrumországokban, illetve a posztszocialista régióban. Ezek nyomán nagy tömegek veszítették el korábban megszerzett társadalmi státuszukat, váltak munkanélkülivé vagy csúsztak lejjebb. Egyre többen érezték és érzik veszélyeztetve magukat, egyre többen érzik azt, hogy bizonytalanná vált a jövőjük. Ezt a jelenségegyüttest, a korábbi osztályképlet helyébe lépő társadalmi konglomerátumot a kritikai társadalomelmélet prekariátusnak nevezte el.
A bizonytalanságérzet hatását fokozza az a tapasztalat, mely szerint a jövő nem feltétlenül jobb idők közeledtét hozza magával. A rosszabb jövő árnyéka – szemben a hetvenes évek közepével – most nemcsak egy osztályra vagy egy válságágazatra, válságövezetre vetül rá, hanem egész társadalmakra, nemzetekre is. Sőt, a bizonytalanság érzését az ökológiai és migránsválság civilizációs, és mint látjuk, akár háborús fenyegetettséggé formálja. Újdonság ez az 1945 utáni ötven-hatvan évhez, a haladásba és a fejlődésbe vetett egyetemes hit idejéhez képest. Nagy tömegek érzik úgy, hogy a globalizációval járó nyitottság, a kisebbségek pártolása, a sokszínűség, másság elfogadása gyengíti pozícióikat, rontja érdekérvényesítő képességüket. A baloldali politizálásban pedig az emberi jogi, kisebbségvédelmi elvek egyre nagyobb súlyt kapnak, mert ezek az ügyek szaporodnak, és a baloldal köteles kiállni a kiszolgáltatottak, védelemre szorulók mellett. Csakhogy közben a szociáldemokrata-szocialista, zöldpolitika kevesebb sikert tud felmutatni a többség számára fontosabb ügyek képviseletében, a szociális biztonság, a mindenki számára elérhető magas színvonalú egyészségügyi ellátás, az igazságosabb jövedelem- és vagyoneloszlás, az oktatási esélyegyenlőség érdekében. Mondhatni persze, hogy e téren érdemi változtatások valósulhassanak meg, ahhoz hatalom, kormány és parlamenti többség szükségeltetik. Ezzel a kör bezárul, a kígyó a saját farkába harap. A feladat világos: a változtatni akaróknak ki kell szabadulniuk ebből az ördögi körből.
Olyan helyzetben, amikor a félelem és a biztonság iránti igény fölé kerekedik a többi értéknek, a baloldali politizálás harapófogóba szorul. Egyik oldalról a tőke, a befektetők szempontjait kell mérlegelnie, másik oldalról az egzisztenciájukat veszélyeztetve érzők, a saját munkájukból élők elvárásainak kell megfelelnie. E kettős szorítást fokozza egy harmadik is: ez az új, integrált és progresszív közép politikára gyakorolt nyomása. Ez az új közép hisz önmagában, teret igényel, és politikai magatartását alapvetően nem ideológiai preferenciák határozzák meg. Az új középosztály nem az osztály- és rendszerviták, ideológiai harcok jegyében szocializálódott, kevéssé szolidáris a nála lentebb lévőkkel, igyekszik nyertes pozícióban lenni, a nyertes oldalon állni. Nem része ennek az új középnek a humán értelmiség, amely szintén fenyegetve érzi magát és a kultúrát, és szociálisan sokkal érzékenyebb. Ezért is érez sorsközösséget a kisebbségekkel. A baloldal a mai napig nem talált megoldást arra, hogy miként uralhatja ezt a háromoldalú teret, miként szerezhetné vissza a humán értelmiségi csoportok bizalmát. Nem mentség, csak magyarázat, hogy a kiútkeresést rendkívüli mértékben megnehezíti a neoliberalizmus és neokonzervativizmus gazdaság- és társadalompolitikájának, kultúraformáló tevékenységének a politikára, közéletre, közbeszédre és nyilvános szférára gyakorolt hatása; a sikeres indoktrináció és a nagy tömegek félelme az egzisztenciavesztéstől.
Érdemes felidézni, mit ír erről Tallár Ferenc: A neoliberális állam abban az értelemben minimális tehát, hogy szakítva a „modern demokratikus köztársaság eszméjével, a nyilvános politikai szféra magánszféra általi gyarmatosítását támogatja. Amikor az igazságos társadalom eszménye helyére az egyén emberi jogai lépnek, az állam biztosítja ugyan az önmagáért felelős individuum de jure autonómiájának jogi feltételeit, de autonómiája de facto autonómiára váltásában gyakorlatilag magára hagyja: rábízza »természetes közegére«, a piaci versenyre, miközben annak »természetellenes«, tudniillik politikai korlátait megszünteti.”[3] Hozzáteszem ehhez, hogy a magánember szabadságának abszolutizálása relativizálhatja a magánemberek, például vállalkozók és munkavállalók közötti egyenlőtlenség jelentőségét. Ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen épp ez a funkciója. Nem kisebb veszély, hogy a magánember előtérbe állítása együtt mozog az individualizáció szélesebb spektrumával, és a közemberi-állampolgári lét és jogok gyakorlásáról történő lemondáshoz vezet. Amikor a magán-, úgy is, mint gazdasági és piaci tevékenység, és úgy is mint a klasszikus, illetve mindennapi értelemben vett magánélet szabadsága fölébe kerekedik az igazságosság, szolidaritás, közösségi felelősségvállalás értékeinek, akkor a köztársaság kiürül, a demokrácia díszletté válik.
Abban, hogy a közélet, a demokrácia kiüresedik, formálissá lesz, nem csak a gazdasági szféra, a társadalmi viszonyok és közérzet megváltozása játszik szerepet. Nem kisebb jelentőséggel bír a „politikai”, a politika változó működése is. A politika egyre költségesebb, szakszerűbb tevékenység, ami növeli a távolságot az egyszerű állampolgár és a politikai elitek között. Látnunk kell, hogy a szakszerűség követelménye nemcsak az állam és igazgatási szerveinek irányítására terjed ki, hanem a kommunikációra is. Ma a politikai tevékenység jó részét az teszi ki, hogy mit mikor és hogyan kell közbeszéd tárgyává tenni. Az egyik oldalon a „hivatásrend”, másik oldalon a magát egyre inkább inkompetensnek érző állampolgár. Igaz, mindkét oldal megosztott, tagolt, de ezt az alapképletet nem írják felül a belső ideológiai és érdekellentétek.
Az állampolgári-közéleti szerepvállalástól való elzárkózásra ösztönözhetnek a társadalmi tapasztalatok is. Ezek közé tartozik az az egyszerű belátás, miszerint a közélet, a politizálás rontja a versenyképességet (kivételt képez az a helyzet, amikor a politizálás, a politikai kapcsolat korrupciós lehetőségeket kínál), kockázatos. Általánosabb az az értelmezés, hogy a dolgok mennek a maguk útján, az egyes ember nem sokat tehet. További felmentő körülmény az egyes ember számára, hogy illetéktelennek, felkészületlennek, magára hagyottnak érzi magát. Ne feledjük, ma a saját munkájukból élők többsége ilyen vagy olyan okok miatt nem tagja egy őt védelmező, felerősítő közösségnek. Végül, de nem utolsósorban meg kell jegyezni, hogy a kollektív érdekérvényesítés nem működik önmagától. Ahol megvannak a munkavállalói, gazdasági és szociális jogok törvényi-intézményi garanciái, ott is szükség van valamilyen mozgalmi háttérre, személyes szerepvállalásra, civilkurázsira.
A csökkenő civilenergia, részvételi készség és a mozgalmi háttér összeszűkülése nem maradhatott következmények nélkül a pártok, különösen a baloldali pártok működésére sem. Kevesebb lett az aktivista, egyre inkább azok irányítják, sőt élik a pártok életét, akik meg is élnek belőle. Ám úgy is fogalmazhatunk, hogy a pártok nem lehetnek meg azok nélkül, akik meg is akarnak élni belőlük. Ilyen körülmények között a pártokon belüli, stratégiával és taktikával kapcsolatos, elkerülhetetlen viták egyúttal egzisztenciaharcokká lesznek, vagy fordítva, az egzisztenciaféltés miatt maradnak el azok a viták, amelyek nélkül a normális pártélet nem képzelhető el.
A mozgalmi jelleg elvesztésének, a taglétszám, az aktivisták létszámcsökkenésének vannak messzire ható következményei. Az egyik közülük, hogy a pártok működéséhez, a választási kampányokhoz szükséges anyagi fedezet döntő hányadát külső, magán- vagy állami forrásból kell fedezni. Ez a helyzet a korrupció melegágya. Egy másik következmény, hogy a pártokból eltűnt az a csoport, amelyet Antonio Gramsci szerves értelmiségnek nevezett, akik kötődnek az adott párt társadalmi bázisához, fejlesztik, ápolják az ideológiai alapokat. Az elmúlt fél évszázadban szerepüket külső szakértők három csoportja vette át: a szakpolitikai, a választási és a kommunikációs szakembereké. Ők azonban a pártvezetés számára dolgoznak, általában függetlennek tekintik magukat, és ami fő, nem közvetítenek a pártok vezetése és tagsága között. Nem tagadható tehát, hogy a gazdasági-társadalmi, kulturális-technikai átalakulások, illetve a pártok és tagságuk, szimpatizánsaik és az állam és polgárai közötti viszony megváltozása között kölcsönhatás van. Ennek egyik jele a távolság növekedése az elit és a nép között.
Az, hogy az állampolgár és az állam, a politikai szereplők (elit) és a társadalom közötti helyzet így alakult, az kihatott a tájékoztatás-tájékozódás, a média világára is. Bár némi fenntartásokkal, de ez fordítva is igaz. A média nem puszta lenyomata a változásoknak, maga is formálja a valóságot, egyik meghatározó része annak. Mindenesetre az elmúlt harminc évben alaposan megváltozott a média helyzete. Átalakult a tájékoztatás-tájékozódás szerkezete, az internet révén új dimenziókkal gazdagodott. A közösségi média bővítette a nyilvánosságot, annak ellenőrzési lehetőségeit, de egyúttal a manipulációéit is. Ehhez csatlakozik a minőségi és független újságírás nehézségeinek sora. Ezek egy része gazdasági jellegű, másik része a közösségi és kereskedelmi média konkurenciájából fakad. A bulvársajtó, a kereskedelmi tévé csak a magánemberi, fogyasztói mivoltában ragadja meg az olvasót, nézőt, a közügyek kapcsán szinte kizárólag szenzációkkal foglalkozik, csak annyit mond, amennyi ahhoz kell, hogy a magánember igazolva érezhesse távolmaradását a közélettől, a közösségtől.
Ma, a posztmodern, illetve mediatizált világban a különböző társadalmi csoportok kulturális igényei az elkülönülés jeleit mutatják. E csoportok között egyre kevesebb az érintkezés és az átjárás. Világunkban a kultúrák sokszor a csoportidentitás eszközévé redukálódnak, amivel nincs is baj, ha közben nem vesztik el az emberi-társadalmi emancipációs szerepüket. Ilyen helyzetben az államnak gondoskodnia kellene a minőségi és kiegyensúlyozott tájékoztatás, a minőségi kultúrához jutás feltételeiről. Az előbbinél maradva, tudnunk kell, hogy a sajtószabadság nemcsak azt jelenti, hogy az újságírók szabadon írhatnak, beszélhetnek, hanem azt is, hogy az állampolgárok hozzájuthatnak a politikai szféra ellenőrzéséhez, a közéletben való eligazodáshoz és részvételhez szükséges ismeretekhez. Amennyiben az állam nem tartja feladatának ezt, és a közmédia, az iskola nem mutat példát a minőségi és a kiegyensúlyozott tájékoztatás terén, nem az emancipációt szolgáló kultúrát támogatja, akkor tovább nő a társadalmi osztályok, rétegek, illetve az állam és állampolgár közötti távolság. Nagy baj, ha a kultúra, a művészet nem segíthet a teljesebb emberi léthez, ha nem teszi, formálja az egyén számára átláthatóvá, illetőleg személyes és erkölcsi kérdésekké a társadalmi problémákat.
Ma a gazdasági, szociális, kulturális egyenlőtlenségek és különbségek olyan mértéket érnek el, hogy komoly feszültségek forrásaivá válnak. Egyelőre mégsem ingatják meg az uralkodó osztályok és elitcsoportok kulturális, politikai hegemóniáját. Miért? 1980, majd 2008 után társadalmi-gazdasági viszonyok átrendeződéséből a jobboldal levonta a következtetéseket. Egy új társadalmi koalíció kezdett kiformálódni, mint ahogy azt már fentebb érintettük. Az új felállás módosította a korábbi politikai képletet. Ennek lényege, hogy a konzervatív jobboldalnak a neoliberalizmus föladása nélkül sikerült elérnie, hogy azok a társadalmi rétegek, csoportok, osztályfrakciók, amelyek a rohamos változások következtében elbizonytalanodtak, fenyegetve érezték magukat, módosítsanak hagyományos beállítódásukon, értékrendjükön. A prekariátushoz tartozók azok felé irányították politikai szimpátiájukat, akiktől azt várták, megvédik őket a konkurenciától, a lecsúszástól.
Ez a fordulat úgy is leírható, hogy a hagyományos, hierarchikus, ha tetszik osztály-osztály elleni harcot részben az azokon belüli küzdelem váltotta fel. E helyzet jellemző vonása, hogy a hatalomért, tulajdonért, a gazdasági pozíciók megőrzéséért és javításáért, a jövedelem elosztásáért, a médiabefolyásért sem klasszikus felállásban folynak a csatározások. Előtérbe kerültek a globalizált új rendbe sikerrel betagolódottak, integrálódottak és a régi, nemzeti keretbe szorultak közötti érdekellentétek, kulturális különbségek. A kizáródástól és lecsúszástól tartó társadalmi csoportok – lett légyenek azok tőkések, középosztálybeliek, kétkeziek vagy marginalizáltak – állami védelmet, közreműködést követelnek. Többségük nem a jobb jövő reményében, hanem a rosszabb élet elkerülése érdekében csatlakozott ehhez a koalícióhoz. Jogcímet a védelemre a nemzethez tartozás jelenti, ami magától értetődő, hiszen joggal tart igényt az állam védelmére annak minden polgára. Különösen világosan rajzolódik ki ez a képlet Magyarországon, de mint például a trumpizmus és a brexit mutatja, másutt is komoly tényező.
E gazdasági-társadalmi komplexum (koalíció) meghatározó csoportjai, az uralkodó elitek a nemzet, a nemzeti érdekek védelmére hivatkozással gyakorolják hatalmukat és szervezik a mögöttük álló társadalmi koalíciót. Mindenki, aki kormányon van, ezt tenné a helyükben. Nem mindegy, persze, hogy milyen módon és milyen mértékben, mert a nemzet teljes kisajátítása két, nehezen kezelhető következményt von maga után. Az egyik az, hogy a társadalmi problémák „nemzetiesítése” visszafelé visz, vissza a nemzet etnikai egységként történő értelmezéséhez. Így elhalványítja a modern, a politikai közösséget hangsúlyozó felfogást. Sőt, ha a kulturális nemzet fogalmát leszűkítik a származási, nyelvi, etnikai egységre, azzal megnehezül a hagyományokat őrző-megújító, de a kor kultúráját is elsajátító közösség formálása is. Ez a múltat zászlóként lobogtató felfogás akadályozza a társadalom, a nemzet válaszadását a kívülről érkező kihívásokra. Erre minta a magyar helyzet. Emellett a nemzeti szolidaritás követelése könnyen háttérbe szoríthatja a társadalmi szolidaritás követelményét.
A magyar eset azt mutatja, van egy másik, nem kevésbé súlyos következménye is annak, ha egy politikai szereplőnek sikerül kisajátítania a nemzeti érdekek képviseletét, a nemzet nevében beszélés lehetőségét. Ez a következmény az, hogy minden más közszereplő nehezen kiegyenlíthető hátrányba kerül. Ami jó a nemzet „kisajátítóinak”, az nem jó a politikai közösség egészének. A nacionalizmus – hiszen erről beszélünk – megnehezíti az alkalmazkodást, az esetleges kormányzati tévedések, hibák kijavítását. Úgy vélem, igaz az a régi tétel, miszerint nacionalizmussal szemben nem lehet nacionalizmussal harcolni, de az internacionalizmus sem elégséges eszköz. Jobb megoldásnak látom, ha a nacionalista nemzetpolitikával szemben nemzetpolitikát szegezünk szembe. Ennek lényege, hogy tudatosítsuk: ma a társadalom többsége (a nép) nem valóságos részese a politikai és a kulturális nemzetnek sem. A többség nem vesz részt a közéletben, és nem rendelkezik kompetenciát adó műveltséggel sem. Ez a helyzet nem „fenntartható”, fenyegeti a társadalom jövőjét. Azt is tudnunk kell, hogy alapvető érdek – különösen az olyan kicsi, nyitott gazdasági szerkezetű és határokon túl is nyúló nemzet esetében, mint a magyar – egy nagyobb gazdasági, politikai, katonai és kulturális közösséghez tartozás. Csak ez garantálja az ország biztonságát, és ad esélyt arra, hogy társadalma hozzájusson a mai kor civilizációs vívmányaihoz.
2008 után a neokonzervativizmus és a neoliberalizmus egyre többet használ a jobboldali populizmus eszközrendszeréből. Egyes országokban önálló és befolyásos erővé váltak a jobboldali radikális pártok. Ez a helyzet mozgósítja a hagyományos baloldalt, a zöld- és emberjogi mozgalmakat, és válaszút elé állítja a mérsékelt liberális és konzervatív áramlatokat.
Folytathatnánk, bővíthetnénk még a közelmúlt és a jelen gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális viszonyainak elemzését, de egy esszé keretében – remélem – ennyi is elég a sein és a sollen, a van és a kell közötti távolság nagyságának érzékeltetéséhez.
Ki kell törni abból a csapdahelyzetből, amit ma a tőke szabadon, őrizetlenül hagyott mozgástörvényei alakítanak, amelyben az azokhoz történő alkalmazkodás a fő szabály a társadalmak, államok és politikai elitek számára egyaránt. Ma az országok nem formálhatják gazdaságpolitikájukat a világgazdasági környezettől függetlenül – eközben a hatalomért, a nyitott kérdések megoldásának eszközeiért folytatott küzdelem legfőbb színtere a belpolitika. E mellé az ellentmondás mellé csatlakozik egy másik, az, hogy a globális problémák nem oldhatók meg nemzeti keretben. E mára közhellyé vált igazság hallatán az emberek hajlamosak a környezeti és a migránsválságra gondolni. Valójában jóval többről van szó. Könnyű belátnunk, hogy a kötetünk címében szereplő értékek nem gazdagíthatják a társadalmakat, ha azok elkülönülnek, csak nemzeti keretekben gondolkodunk és cselekszünk. Az igazságosságot nem lehet érvényre juttatni, ha az nem érvényesül a jövedelmi viszonyokban, ha az előnyös versenyhelyzetek monopóliumokhoz kapcsolódnak. Vagy vegyük az oktatás, képzettség gazdasági szerepét és az esélyegyenlőséget. Miként valósulhat az meg, ha egy szegényebb, de felzárkózni igyekvő ország nagy erőfeszítésekkel képez ki kvalifikált munkaerőt, amely azután a jobb kereseti és munkalehetőségek reményében kivándorol. Hogyan válhat valósággá az esélyegyenlőség, ha a közoktatás alacsony színvonalú, ha az iskola nem tompítja, hanem újratermeli a családi hátterek különbözőségéből eredő hátrányokat? Mit lehet tenni az ellen a „törvényszerűség” ellen, miszerint költségek és az adott hatalmi-társadalmi viszonyok megőrzésének szempontjából a legolcsóbb megoldás, ha az elitek, a felső középosztály gyermekeiből verbuválódik az elit új nemzedéke? Hozzáteszem, az igazságosságnak, egyenlőségnek nemcsak a társadalmak, hanem az országok, régiók közötti gazdasági kapcsolataiban is érvényesülnie kell, ellenkező esetben a szegényebb országokból előbb az elitjeik jó része vándorol el, majd megindulhatnak az alul lévők is. S ez még mindig a jobbik eset ahhoz képest, hogy ha a veszélyt érző, marginalizálódó társadalmi csoportok egymásnak esnek.
Még nyilvánvalóbb a nemzeti keretek szűkössége a fenntarthatóság, a környezet megóvásának ügyében. E téren még kevésbé működhet az elzárkózás vagy a verseny. Itt az országok közötti együttműködésnek kell a fő szabálynak lennie. Ehhez képest ma inkább igaznak látszik Dimitri Zengelis szellemes megállapítása. Szerinte ugyanis a klímaváltozás kapcsán az egyes országok „potyautasként” viselkednek: nem akarnak sokat költeni, de élvezni szeretnék a többiek erőfeszítéseinek gyümölcsét.[4]
Senki, aki ma a válságok legyőzésének és megelőzésének kérdéseivel, az igazságosság, a demokrácia és fenntarthatóság témakörével foglalkozik, nem kerülheti meg a ma fennálló társadalmi, gazdasági rendszerhez, világgazdasági rendhez való viszonyának tisztázását. Ebben a tekintetben három nézet rajzolódik ki. Az első a már említett öngyógyító képességbe vetett hit. Ezt elsősorban a konzervativizmushoz és liberalizmushoz kötődő értelmiségiek és politikusok vallják. Bár megengedhetetlen leegyszerűsítés lenne azt állítani, hogy többségük ne látna szükségesnek korrekciókat. A liberálisok és konzervatívok igazságosság- és demokráciafelfogása alapvetően eltérő a vállalhatótól. Ettől még az általuk vallott értékek és nézetek egy részét nem lehet megkerülni egy új jövőkép megalkotásakor.
Egy másik vonulat szerint a mai kapitalizmust meg kell reformálni. Az ehhez az irányzathoz tartozók a bajok legfőbb okát az óriási társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségekben látják – ezek radikális mérséklésében pedig a fő problémák megoldásának eszközét. Ők elismerik a kapitalizmus eredményeit, progresszív vonásait, és nem szeretnék a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni, mint ahogy azt a 20. századi államszocializmusok tették. E körhöz általában a mérsékelt, szociálliberális és szociáldemokrata teoretikusok tartoznak.
Végül nem kevesen vannak azok sem, akik szerint maga a kapitalizmus, illetve az általa kialakított globális, birodalmi világrend a fő probléma. Szerintük e kettő felszámolása a feltétele a válságok leküzdésének, igazságtalanságok megszüntetésének. Az, hogy ehhez a programhoz az eddig kifejtettekből is következően nehéz politikát rendelni, érveket ad a radikális rendszerkritikától tartózkodó mérsékelt baloldaliak kezébe. Erre az elutasításra az antikapitalista baloldal sokszor a pusztulás rémét idézi fel, amivel azt a hagyományt folytatja, amit még Friedrich Engels alapozott meg, és amely a szocializmus vagy barbárság alternatívájaként fogalmazódott meg sokakban a második világháború után, de a huszadik század legvégén is.[5] Kérdés, hogy egy környezeti, gazdasági katasztrófa milyen hatást váltana ki a társadalmakban. Az viszont bizonyos, hogy csak egy nem múltra hajazó szocializmus lehet vonzó, és hogy csakis valóságosan politizáló, tehát a napi küzdelmekben edzett és tekintélyt szerzett erőnek van esélye a tömegtámogatás elnyerésére. Bármekkora is legyen a válság, önmagában csak kevés lehet ahhoz, hogy nagy társadalmi osztályok és csoportok nekik jobbára ismeretlen politikai formációra bízzák a sorsukat. Ettől még a radikális, antikapitalista baloldaliság létjogosult, hasznos szerepet játszik, mert segíti az alternatívakeresést. Ugyanakkor ez az irányzat – igazságaival és szimpatikus elveivel együtt – még adós egy sajátnak mondható politikai stratégiával.
Gondolatmenetem végén három olyan példát idézek, amelyek a kapitalizmus megszabályozását, reformálását, illetve a társadalmi igazságosságot, a demokráciát, a fenntarthatóságot illetően, amelyeket mindenképpen érdemesnek tartok a továbbgondolásra, a vitára. Elsősorban azért, mert reális mezőbe helyezkedve keresik a megoldást.
Joseph E. Stiglitz 2012-ben tette közzé azt a könyvét, amelyben azt bizonyítja, hogy a kirívó társadalmi egyenlőtlenségek gazdaságilag is károsak. Fő tétele szerint nem a kiugró jövedelmek jelentik a fő gondot, hanem az, hogy nem „csorognak le”, így nem segítik a gazdasági növekedést sem. Ráadásul többségük nem valóságos teljesítményekből ered, hanem a monopóliumokkal összefüggő járadékokból. Főbb javaslatai: a dolgozók alkupozíciójának erősítése, a monopóliumok visszaszorítása, a vállalati menedzsmentek visszaélési jogainak korlátozása; az oktatás javítása az egyenlő hozzáférhetőség érdekében; a stabilitást és teljes foglalkoztatást szavatoló gazdaságpolitika. A Nobel-díjas közgazdász a méltányosság és a lehetőségek biztosítását követeli. Stiglitz Alexis de Tocqueville-t idézi, aki az amerikai demokrácia működését vizsgálva megkülönböztette a szűken értelmezett egyéni érdeket a helyesen, tehát a mások és a társadalom szempontjait is figyelembe vevő – tágan értelmezett – érdektől. Ezt a szerinte inkább pragmatikus, mint idealista megközelítést tartotta az amerikai demokrácia alapjának.[6]
A másik „reformista” példát Anthony B. Atkinson kínálja. Az angol közgazdász is az egyenlőtlenségek csökkentését tartja kulcskérdésnek. Ebbe az irányba – vallja – a piaci jövedelmek megváltoztatásán át vezet út, vagyis nem elégséges korrekciós eszköz az adózás és az állami újraelosztás. A közpolitika feladata, hogy a munkavállalói, szakszervezeti pozíciót erősítse, kikényszerítse a szociális partnerséget. Növelni kell a közösségi vagyont. Az örökséget és az ezzel kapcsolatos ajándékozást terhelje adó, mint ahogy az ingatlanokat is. Vezessenek be gyermeknevelési juttatást. A globális problémák megoldása érdekében a gazdag országok GDP-jük 1%-át segélyekre fordítsák. Atkinson a második világháború utáni időszakra hivatkozva akarja fokozni az állami szerepvállalást. Ennek eredményességét segítheti, ha gondos előkészítés előzi meg az egyes lépéseket, és egy társadalmi-gazdasági tanács felügyeli a megvalósítást.[7]
Messzebb megy e két tudósnál Thomas Piketty, aki A szocializmus ideje címet adta legújabb könyvének, amely a Le Mondeban az utóbbi években publikált írásait tartalmazza. Az ezek elé illesztett/írt bevezetője egyenesen a Long live socialism! – Éljen a szocializmus jelszóval indul. Ehhez persze rögvest két megjegyzést tesz. Az egyik szerint nem gondolta volna, hogy 1989 után harminc évvel ide jut. A másikban pedig egyértelművé teszi, hogy az ő szocializmusa természetesen nem a régi államszocializmus életre keltését célozza. A francia tudós ítélete: a mai kapitalizmusnak nincs jövője, mert elmélyíti az egyenlőtlenségeket és kimeríti a földet. Ezért ezt a rendszert egy participációs, decentralizált, föderális és demokratikus, öko-, sokszínű és feminista szocializmussal kell felváltani.[8] Más megfogalmazásában az általa vallott szocializmus multietnikus, egyenlőségsegítő oktatási rendszerrel, a tulajdon- és a hatalmi viszonyok állandó változásával. Ebben a társadalomban a nagy vagyonok, az óriási jövedelemkülönbségek nem rögzülhetnek, a jövedelem, a vagyon- és örökösödési adó ezt megakadályozzák. Elő kell segíteni a társadalom részvételét a közéletben. Döntésképes internacionális mechanizmusokkal (pl. közös kormánnyal az eurozónában) – föderalizmussal kell támogatni azokat a társadalmakat, országokat, amelyek közösen keresik a válaszokat a jelen és jövő kihívásaira. E célok eléréséhez nem élcsapat szükséges, hanem a polgárok bevonása. Nem lehet azt az Európai Unióban is érvényesülő gyakorlatot folytatni, hogy a legmobilabbak a kedvezményezettek. Kiemelném még Piketty azon megállapítását, mely szerint a leggazdagabb 10% felelős a károsanyagkibocsátás feléért. Ez azért fontos, mert a gazdag országok közép- és munkásosztálya, illetve a fejlődő országok nem lesznek hajlandók változtatni életstílusukon, ha az elitek nem teszik ezt.[9]
Végül utalni szeretnék arra a csapdahelyzetre, amelyben a társadalmakat jobbítani akaró, progresszív emberek, erők és mozgalmak vannak. Ki kell törniük ebből, nem őmiattuk, hanem mert nélkülük nem sikerülhet a kötetünk címében jelzett értékeket: az igazságosságot, a demokráciát és a fenntarthatóságot érvényre juttatni a társadalmak, világunk életében. Az idő nem nekik, hanem ellenük, végső soron a status quo fenntartásához ragaszkodók ellen is dolgozik. Sovány vigasz ez azoknak, akik nemcsak önmagukat, hanem a társadalmak, a következő nemzedékek és az egész emberiség, élővilág jövőjét féltik. Mondhatni persze, hogy értékeink valóra váltása, érdekekhez kapcsolása utópia. Ennél azonban van egy nagyobb és feltétlenül károsabb utópia: az, hogy életünk változatlan mederben folyhat tovább.
Minden nagyobb eszmeáramlat és politikai irányzat tisztességes képviselői keresik a kiutat a jelenlegi helyzetből. Az bizonyos, hogy ma a társadalom ügyei iránt elkötelezett értelmiségiek nem érhetik be azzal, hogy alarmírozzák, erkölcsi nyomás alá helyezik a gazdasági, politikai eliteket. Olyan jövőképpel kell előállniuk, amely vonzó lehet a társadalmi többség számára. Fogadjuk el, ma a többség biztonságra vágyik egy bizonytalan világban. Bizonyítsuk a „helyesen értelmezett érdek” mintájára, hogy a helyesen értelmezett biztonság nem jelen, hanem jövő idejű. E nélkül miként várhatnánk el, hogy a többség, és benne a társadalmak és a világ szegényebbik része, részt vállaljon a közös feladatok megoldásában? Egy jobb, élhetőbb, igazságosabb jövő ígéretének hiányában miként lehet elérni, hogy ha kell, az emberek áldozatokat is hozzanak az egyenlőtlenségek csökkentése és az ember és környezete közötti egyensúly megteremtésében? Hihető ígéret nélkül miért viselne el a többség egy új gazdasági működési mód kialakításával együtt járó konfliktusokat? Miért vállalna részt a végrehajtásban, ha a döntésnek nem részese, ha nem tekinti saját jól felfogott érdekének?
E kérdések feltétele egy felismeréshez vezet. Három alapértékünk: az igazságosság, a demokrácia és a fenntarthatóság nemcsak norma és nemcsak cél, hanem cselekvést segítő mechanizmus és eszköz is. Érvényesítésük, gyakorlattá, valóságossá tételük, használatuk kulcs a mai társadalmi problémák megoldásához, a globális és ökológiai válság megelőzéséhez. Ennek tudatosítása vezet el a másik következtetéshez: elméletet, ideológiát alkotni több a fennálló viszonyok elemzésénél, egy mozgósító erejű jövőkép felvázolásánál. Az elmélet azzal válik teljessé, ha segít a politikai stratégia kialakításában. Ez utóbbi megléte vagy hiánya jelzi valamely elmélet sikerét vagy kudarcát. A történelmi tapasztalatok e tétel fordítottját is igazolják: jövőkép, ideológia és elmélet, tehát az értékek és érdekek képviselete és összekapcsolása nélkül a politikai mozgalmak sikerei – lelepleződésük okán vagy támogatottságuk megcsappanása következtében – rövid életűek. (Amennyiben nem pusztán a hatalom birtoklásán mérjük a politikai tevékenységet.)
[1] Esszém elkészítéséhez nagy segítséget nyújtottak szerzőtársaim, külön nem hivatkozom rájuk.
[2] Lásd erről Thomas Piketty és mások munkásságát.
[3] Tallár Ferenc: A proletáriátustól a prekariátusig és tovább. In: uő: Az áramlások terében. Budapest: Liget Alapítvány, 2015, 103. (Kiemelés az eredetiben – szerk.)
[4] Dimitri Zangelis: Dekarbonizáció: innováció és a klímaváltozás gazdaságtana. In: A kapitalizmus újratervezése. Szerk. Michael Jacobs – Marianna Mazzaucato. Budapest: Kossuth Kiadó, 2018, 296.
[5] Engels azt írta, hogy a tőkés termelési mód ellentétbe került az általa létrehozott termelőerőkkel és elosztási viszonyokkal, ezért az osztálykülönbségeket kiküszöbölő termelési móddal kell forradalmasítani, „mert különben az egész modern társadalom elpusztul”. A modern szocializmus azon alapul, hogy a proletárok felismerik ezt a szükségszerűséget. Friedrich Engels: Anti Dühring. Budapest: Kossuth , 1963. 155. Lásd még erről Mészáros István: Szocializmus vagy barbárság – mint történelmi alternatíva. Budapest: Napvilág Kiadó, 2005, 92–93.
[6] Joseph E. Stiglitz : The Price of Inequality. London, New York: Allen Lane, Penguin Group, 2012, 265–290. Álláspontját később is kifejtette. Lásd a már idézett Jacobs–Mazzucato kötetet, amelynek egésze is figyelmet érdemel.
[7] Anthony B. Atkinson: Egyenlőtlenség – Mit kellene tennünk? Budapest: Kossuth Kiadó, 2017, 327–333.
[8] Thomas Piketty: Time for Socialism. New Haven, London: Yale University Press, 2021, 2–25.
[9] Uo. 241–246.
Eredeti közlése: Földes György: Érdekek és értékek – töprengés összekapcsolásuk tudományáról és képességéről, elméletről és politikáról. In: Antal Attila, Földes György (szerk.): Igazságosság, demokrácia, fenntarthatóság. Budapest: Napvilág Kiadó, 2022.
