Szenvedélyek, identitások – és struktúrák

Az alábbiakban Szalai Erzsébet Lélek és profitráta című új kötetének (Napvilág Kiadó) „Szenvedélyek, identitások – és struktúrák” című fejezetét közöljük. A könyv részben a szerző 2018 és 2022 között írt tanulmányait és esszéit, részben pedig kötetben először megjelent írások válogatását tartalmazza. Szalai Erzsébet e szövegében megkísérli megérteni és feltárni azt, hogy a különböző társadalmi-gazdasági szerkezetek milyen hatást gyakorolnak társadalmunk (és az abban élő egyének) lelki folyamataira. Hogyan tudjuk tehát magunkat térben és időben, sőt egymáshoz képest, emberi viszonyainkban meghatározni a neoliberális fordulat utáni újkapitalizmusban? Hogyan bontja le személyiségünket, szaggatja szét identitásunkat a neoliberális pszichopolitika, és ennek bázisán milyen mechanizmusok közvetítésével születik meg, pontosabban rekonstruálódik az autoriter személyiség? Hogyan haladható meg ez az állapot?

A címben kiélezetten jelenik meg azon törekvésem, hogy összefüggést találjak és mutassak ki az újkapitalizmus strukturális jellemzői és nagyon karakterisztikus, számos tudományágat és tudóst megihlető lelki jelenségei között – követve a freudomarxista hagyományt, mely „a termelési erőket odakint és az ösztönöket idebent”[1] egymással kölcsönhatásban vizsgálja. Olyan kölcsönkapcsolatban, melyben az „odakint”, vagyis a termelési viszonyok a dominánsak.

E megközelítés alapján jelen írásomban egy rövid elméleti bevezető után először az 1970-es évek második felétől, vagyis a globális neoliberális fordulattól datálható újkapitalizmus strukturális jellemzőit vázolom röviden, majd azt mutatom be, hogy mindez hogyan strukturálta át a személyiség belső szerkezetét és az azokkal összefüggésben lévő identitásokat. Milyen ellentendenciákat szült? Mindezek hogyan hatottak, hatnak vissza az „objektív” viszonyokra? És van-e kiút a vázolt ördögi körből?

A lélek állandósága és változékonysága

A tudománytörténetben, ha nem is válnak uralkodóvá, de időről időre megfogalmazódtak és megfogalmazódnak azok az elméletek, melyek az emberi késztetések, vágyak, érzelmek, sőt ösztönök, valamint identitások társadalmi meghatározottságát, vagyis a két szféra, a „lelki” és a „társadalmi” egymásra hatását vizsgálják, tematizálják. Némileg önkényesen válogatva, Marxot és Engelst, Frommot, Riesmant, Eliast, Foucault-t és Hellert emelném ki. A továbbiakban azzal a két szerzővel foglalkozom röviden, akiknek a gondolatai a legközelebb állnak saját megközelítésemhez.

Erich Fromm – némileg vulgarizálva Freudot – abból indul ki, hogy elutasítja a mester azon felfogását, mely szerint a történelem a társadalomtól független pszichológiai hatóerők eredménye. De vitába száll azokkal az elméletekkel is, melyek nem vesznek tudomást a társadalom egyik legdinamikusabb erejének, az emberi tényezőnek, ezen belül az emberi emócióknak az óriási szerepéről.[2]

Ebből a kiindulópontból közelíti meg az emberi lényeg, az emberi természet kérdését. Bírálja azt a nézetet, mely szerint az ember, amióta csak megszületett, alapjaiban véve változatlan. Ugyanakkor elutasítja és antropológiai relativizmusnak nevezi azt az álláspontot, mely szerint az ember semmi egyéb, mint azoknak a kulturális mintáknak a terméke, amelyekhez igazodik. Az emberi lényeg szerinte abból vezethető le, hogy azt a konfliktust, mely test és lélek, angyal és állat mivoltából, vagyis két világhoz tartozásából adódik, az embernek folyamatosan fel kell oldania. Kettős természetéből adódó elszigeteltségéből valamilyen módon ki kell lépnie – ez legmélyebb szükséglete. „Az emberi elkülönültség tudata a szeretet újraegyesítő hatalma nélkül: a szégyennek a forrása. És forrása egyszersmind a bűntudatnak és a szorongásnak.”[3] És pontosan ez a „valamilyen mód” változik történelmileg, lehet progresszív, a szeretet erejével ható, és lehet regresszív, pusztító és önpusztító.[4]

Heller Ágnes szerint minden kornak (akár stagnáns, akár dinamikus a társadalmi struktúrája) megvannak a maga uralkodó érzései. Nem uralkodó érzésről, hanem uralkodó érzésekről beszél, sőt uralkodó érzéskonfigurációkról, melyek egyúttal különböző, de egyaránt jellemző és domináns életformamodellekre utalnak. A mindenkori feladat alakítja az érzelemvilágot és ezen belül az uralkodó érzéseket, de sosem közvetlenül, hanem mindig csak közvetve: az érzelmi előírások, az érzelmi objektivációk közvetítésével. A feladatok teljesítéséhez szükséges érzelmi magatartás érzelmi normákban fejeződik ki.[5]

Heller – mint sokan mások – nem fejtett ki részletes elméletet a kapcsolatteremtő érzések természetéről. De mintha örök emberi törekvésnek tekintené azok kölcsönösségét. Hozzáteszi: a kölcsönösség nem jelenti azt, hogy az érzelmeknek mindkét oldalon egyenlő intenzitásúaknak vagy akár egyazon tartalmúaknak kell lenniük.

Fromm szerint kora kapitalizmusának érzelmi viszonyai piaci kapcsolatok.[6] Az ember átváltozott árucikké, életerőit úgy éli meg, mint befektetést, amelynek az adott piaci feltételek között elérhető legmagasabb hasznot kell hoznia. Miközben mindenki megpróbál a lehető legközelebb férkőzni a többiekhez, mindenki végképp magára marad, átitatva a bizonytalanság, a szorongás és a bűntudat mély érzésével, ami mindig bekövetkezik, ha az emberi elkülönültséget nem sikerül leküzdeni. Az emberek automatákká válnak, akik képtelenek a szeretet érzésére, csupán csereberélik a „személyiségkészletüket”, remélve, hogy jó vásárt csinálnak.

Heller Ágnes így ír a polgári világkorszak burzsoájának érzelemháztartásáról: „Az érzéseket elsődlegesen vezető értékorientációs kategóriapár a hasznos–káros kategóriája lesz. A Jó–Rossz ugyan […] elvileg megtartja vezető orientációs szerepét, de a Jó–Rossz, legalábbis tendenciaképpen szinonim lesz a hasznos–károssal.”[7] A haszonra orientált burzsoá szükségletei kvantifikálódnak: a szükségletek olyan tárgyakra, olyan tárgyak élvezetére irányulnak, melyek végtelenül „növelhetők”, elvileg határtalanok. Kant nyomán három Sucht uralja a burzsoá érzelemháztartását: a bírásvágy, a dicsvágy, a hatalomvágy. Mindhárom vágy határtalan. A Suchtok közül a birtoklásvágyé a vezető szerep. „»A Sucht – szenvedély.« Minden érzést alárendel önmagának, minden vele szemben álló vagy tőle különböző érzést megsemmisít.”[8]

Profitráta – neoliberalizmus – totális kizsákmányolás

Írásom fő tárgya legbensőbb énünknek már a frankfurti iskola domináns szereplői – elsősorban Adorno, Fromm és Marcuse – által is feltárt gyarmatosítása, mely jelenségnek legutóbb Byung-Chul Han a pszichopolitika nevet adta.[9]

E politika az 1970-es évek második felétől datálható neoliberális fordulat szülötte. A fordulatot a kapitalizmus alapvető strukturális jegyéhez köthető jelenség, a profitráta esése váltotta ki: Marxtól tudjuk, hogy a kapitalizmusban a profitráta süllyedő tendenciát mutat, mivel az értéktöbbletet, így a profitot egyedül előállítani képes élőmunkát – a munkaerőt – a tőkések folyamatosan technológiai újításokkal váltják ki, helyettesítik.[10] A profitráta süllyedése csak azért tendenciaszerű, mert ezt a folyamatot a tőkések kritikus időszakokban az élőmunka, a munkaerő kizsákmányolásának fokozásával igyekeznek ellensúlyozni. Nos, Robert Went empirikus kutatásai,[11] valamint Guglielmo Carchedi és Michael Roberts szintén széles körű vizsgálódásokon nyugvó összeállítása[12] szerint pontosan ez a folyamat megy végbe – nemcsak az országok egy csoportjában, de globális szinten is – az 1970-es évek második felétől. Előtte a profitráta csökkent, majd a fordulatot követő időszaktól folyamatosan növekszik.

A fordulat a jóléti állam lebontásának megindulásához kötődik, mely jóléti állam a maga finanszírozási, újraelosztási igényeivel korábban jelentősen hozzájárult a burzsoázia által realizálható profit megcsappanásához. Kötődik továbbá ahhoz, hogy a korábban domináns fordista, merev hierarchiákon és a munkások szoros ellenőrzésén, fegyelmezésén alapuló termelési modell addigra kimeríti tartalékait, már csak kevéssé alkalmas a munkások kizsákmányolásának korábbi szintű fenntartására – szoros összefüggésben a ’68-as diáklázadások nyomán az akkor munkába lépő „baby boom” nemzedék megnövekedett szabadságigényeivel is. Mely szabadságigényt a burzsoázia a merev hierarchiák oldásával, az önállóság és kreativitás terének bővítésével igyekszik domesztikálni.

A látszat legalábbis ez. Mert a másik oldalon ezen új, posztfordista termelési mód elterjedése, szoros összefüggésben a digitális robbanás és vele a hálózati termelés sajátos hatásmechanizmusaival, a munkaerőtől minden korábbinál nagyobb rugalmasságot kíván. Sőt, a rugalmasság állandó kényszere az időben előrehaladva egyre erőteljesebb kiszolgáltatottságként jelenik meg.

A kizsákmányolás fokozásának szükségessége a ’68-as forradalmak árnyékában tehát megnövekedett szabadságnak álcázott erősödő kitettséget indukál a hálózatok egyre bonyolódó rendszerében testet öltő termelési viszonyoknak. A burzsoázia és ideológusainak kezében ennek eszköze az egyének feletti hatalomgyakorlás technológiájának megváltoztatása: a korábbi biopolitika felváltása a pszichopolitikával.

A pszichopolitika és termelői

Han megközelítésében[13] a Foucault által leírt, alapvetően a modernitáshoz köthető biopolitika, melynek középpontjában a test áll, tiltóként és nem megengedőként artikulálódik. Ezért

negativitása miatt nem képes leírni a pozitivitásként ragyogó neoliberális rendszert. A neoliberális rendszer hatalmi technikája [a pszichopolitika (Sz. E.)] szubtilis, hajlékony, okos formát ölt, és kivonja magát a láthatóság köreiből. Az alávetett szubjektum itt tudatában sincs alávetettségének. Teljesen rejtve marad előtte az uralmi összefüggés. Így szabadságban képzeli magát.[14]

A Marx hasonló gondolatára korábban reflektáló Žižek szerint azonban a neoliberalizmus korában ez már pont ellenkezőleg van: a „nem tudják, de teszik”-et, a „tudják, de mégis teszik” váltja fel.[15] Vagyis az emberek tudatában vannak alávetett helyzetüknek, és annak, hogy a rendszer rossz, ezt a tudásukat azonban igyekeznek tudatuk peremére szorítani – ez a mai cinizmus forrása. Mark Fisher leírásában a munkások nagyon is tudnak a tőke-munka viszony antagonizmusáról, de ez „az antagonizmus többé nem kívül, az osztályok közötti érdekharcban, hanem belül, a dolgozó pszichéjében zajlik, akit munkásénje a hagyományos osztályharchoz húzna, de közben már a nyugdíjpénztári befektetéseinek hozama iránt sem lehet közömbös”.[16]

Jóval korábban Lust Iván a fentebb vázolt hatalomtechnikai fordulatot Jameson[17] nyomán kulturális jelenségként értelmezte:

Ebben a kultúrában a modernitás korszakához képest jelentős és mélyreható változások történnek a hatalom megjelenési és működési formáiban, a szocializáció, a személyiségalakulás és az identitásképződés folyamatában. Ez a kultúra, amelyet jobb híján posztmodernnek nevezünk, gyarmatosítja belső világunkat.[18]

A pszichopolitika vágyainkat és érzelmeinket alávetettségünk folyamatos megerősítésének, ezen belül a kizsákmányolás kiterjesztésének szolgálatába állítja. Míg Marx és Engels még arról írtak, hogy a kapitalizmus minden illúziót, fennkölt eszményt lehánt a tőke-munka viszonyról, mintegy lecsupaszítva, önnön durva természetében megmutatva azt[19] (és mint láttuk, Fisher szerint ez a viszony ma sincs rejtve a munkások előtt),[20] addig tárgyunk, a neoliberális pszichopolitika éppen ellenkezőleg, vágyakkal és pozitív érzelmekkel öltözteti fel eme viszonyt, pontosabban ezek mögé rejti annak kizsákmányoló természetét.  Sőt, a pszichopolitika vágyainkat, érzelmeinket is átstrukturálja. Hozzáteszem: új vágyakat és érzelmeket is termel. Deleuze és Guattari megközelítésében a pszichopolitika elhárítja az akadályokat a vágyak szabad áramlása elől, de csak azért, hogy különböző satukba szorítva, a termelékenység növelésének és a kizsákmányolás fokozásának szekere elé kösse be azokat.[21]

De megkerülhetetlen a kérdés: vajon van-e alanya, vannak-e alanyai a pszichopolitikának?  Kik termelik ezt a politikát, és egyáltalán értelmes-e ez a felvetés? Kiss Viktor posztmodern gondolkodók munkásságát elemezve, legalábbis közvetve arra a következtetésre jut, hogy eme politika megszülésében és újratermelésében minden társadalmi szereplő részt vesz, létrehozásának nincs tehát körülhatárolható és beazonosítható ágense, nincs centruma[22] (direkt módon is vallja ezt többek között Hardt és Negri[23] vagy Han[24] is). Lényege egy mindent átható ideológia, mely valahol a termelési viszonyok felett lebeg, a neoliberalizmus korszakában immár majdnem teljesen elszakadva attól, lényegében véve önálló életet élve.

A marxi tradíciót követve, de főként a gyakorlati tapasztalatok alapján magam ezt máshogy látom. A pszichopolitikát „valakik” termelik, részben tudattalanul („nem tudják, de teszik”), de főként meghatározott céllal, tehát nagyon is tudatosan. És az cselekszi ezt, akinek ez érdekében áll – ez pedig a nagyburzsoázia, döntően a globális nagyburzsoázia. Legfontosabb célja pedig nem más, mint az egyéni szabadság mindenek feletti tételezésével – mint első számú ideológiával és manipulációs eszközzel – a társadalom darabokra szakítása, atomizálása. Azért kell ezt tennie, mert csakis az egymástól elszakított vagy kis gettókba szorított emberek belső világát lehet képes szinte teljes ellenállás nélkül bekebelezni. Hogy aztán azok mindig rendelkezésre álló, meggyőzhető fogyasztók és engedelmes, magukat a kizsákmányolásnak önként, sőt örömmel alávető munkaerők lehessenek. Akik nem lázadnak, és főként nem fognak össze a fennálló rendszer ellen.

A globális nagyburzsoázia kiterjedt intézményrendszert épített fel az alávetettek dezintegrálására és a lelkeik feletti uralom megszerzésére, fenntartására, sőt folyamatos kiterjesztésére: nemcsak a hagyományos média van a kezében, de övé az emberek totális megfigyelését és tudattalanjuk, személyes vágyaik és egész személyiségük átszabását szolgáló közösségi média is. Itt érzelmeink, közösség iránti vágyaink motiválta ingyenmunkát végzünk azért, hogy e cégek tulajdonosai adatainkat – melyek halmaza jobban tükrözi tudattalanunkat, mint amennyire azt mi magunk bármikor is meg tudnánk ismerni – jó pénzért hirdetők tömkelegének értékesíthessék. Hogy azok újabb és újabb fogyasztói szükségleteket, és ezekhez kapcsolódó újabb és újabb vágyakat, érzelmeket kelthessenek bennünk. Sőt, Kína egyes részein a totális megfigyelés mellett a digitális megtorlás eszközei is az uralkodó elit rendelkezésére állnak. Utóbbi már túlmutat a neoliberális hatalomtechnikán, egy új korszak kezdetét jelzi – de erről majd később.

A nagyburzsoázia mindent finanszíroz, ami az emberek egymástól való elkülönülését, így közös érdekeik elhomályosítását szolgálja. Ennek fő eszköze pszichopolitikájának egyik leágazása, a neoliberális identitáspolitika: a nagytőkések lelkes támogatói a kisebbségi, a másságot zászlajukra tűző mozgalmaknak, így például nagy multicégek különféle „érzékenyítő” tréningeket szerveznek – a látszat szintjén a kisebbségek iránti tolerancia jegyében. Mindezt a szabadság és a sokszínűség diadalaként eladva. Valójában azonban ezek a technikák nem közös nevezőket hoznak létre, nem az egymás iránti megértést segítik, hanem sokkal inkább a többséginek nevezett társadalommal szemben erősítik meg az érintettekben a másság, a különbözőség, vagyis a kisebbségi lét érzetét.

Mechanizmusa ennek az, hogy mivel végtelen számú identitáselem és ezek végtelen számú kombinációja létezik, pontosabban lehetséges, a neoliberális pszichopolitikák egyre kisebb csoportokra szabdalják a társadalmat, egészen az egyszemélyes csoportokig. Azon keresztül, hogy – mint arra Kováts Eszter és Csányi Gergely is felhívták a figyelmet[25] – fő ügyük az egyéni különlegesség, illetve „identitásmix” elismertetése. Így lassan meg is szűnik az a többségi társadalom, amelynek alávetettjei, kizsákmányoltjai mélyen tudatosíthatnák helyzetüket és közösen lázadhatnának a tőke uralma ellen.

Persze a burzsoázia – a marxi és bourdieu-i elméletekhez kapcsolódva – csak egy ágens, mely alapvetően strukturális kényszerekhez alkalmazkodva, nem pedig gonoszságból tölti be fenti pozícióját: egy olyan társadalomban, amelyben a termelési eszközök magántulajdonban vannak, és az azokat birtokló tőkések csak idegen munka elsajátításával őrizhetik meg és gyarapíthatják tovább magántulajdonukat, az egyes burzsoák részéről az egyetlen racionális magatartás az ehhez az alapviszonyhoz, pontosabban termelési viszonyhoz való alkalmazkodás – vagyis a kizsákmányoló és leuraló magatartás. Melynek csak egy része olyan ideológiák előállítása, pontosabban azok megszületésének és a gyakorlatba való átültetésének támogatása, amelyek szentesítik ezeket a viszonyokat. Mindazonáltal azt látjuk, hogy nemcsak szentesítik, de folyamatosan meg is erősítik, így újra is termelik azokat. Vagyis ezen a ponton Gramsci szellemiségét követve ezen uralkodó ideológia is az alapstruktúra szerves része, még ha nem is foglal el domináns pozíciót azon belül.

Összegezve: a neoliberális ideológia és a pszichopolitika előállításában és újratermelésében a nagyburzsoáziáé a domináns szerep. A neoliberalizmus és annak fő hatalmi ágense, a globális nagyburzsoázia nemcsak élvezi a pszichopolitika támogatását, hanem döntően ő maga és apparátusai állítják elő azt.

A személyiség átszabása

A pszichopolitika mélyreható átrendeződést indukál a személyiség belső szerkezetében. Ezt ábrázolandó, Sigmund Freud két személyiségmodelljének ötvözetével fogok dolgozni. Az egyik a strukturális modell, mely az Énből, a felettes énből (a szocializáció során a személyiségbe épült társadalmi normák és értékek) és az ős- vagy ösztönénből tevődik össze. Az Én funkciója a felettes én és az ösztönén közötti közvetítés, egyensúlyteremtés a két szféra között, és egymás felé való áramlásuk szabályozása.  A másik a topografikus modell, melynek részei a tudat, a tudatelőttes (olyan emlékek, gondolatok, amelyek pillanatnyilag nem részei a tudatnak, de oda beemelhetőek, szükség esetén hozzáférhetőek) és a tudattalan. A tudatelőttest és a tudattalant az ún. cenzor választja el, melynek funkciója az Énéhez hasonló: közvetít, egyensúlyoz a két szféra között, szabályozza kapcsolatukat.

A két modell ötvözetét az alábbi ábra szemlélteti:

A késő modernitás eme személyiségmodelljét a neoliberális pszichopolitika a következőképpen strukturálja át: egyrészt gyengíti az Ént, illetve a cenzort, vagyis a felettes ént és az ösztönént, illetve a tudatot és a tudatelőttest, valamint a tudattalant elválasztó, ezen szférák egymás felé áramlását szabályozó szerkezetet. Másrészt ezzel elhárítja az akadályát annak, hogy az ösztönelemek, illetve a tudattalan kontrollálatlanul eláraszthassa a felettes ént, illetve a tudatelőttest és a tudatot – miközben ez utóbbi elemeinek, vagyis a társadalmi érintkezést korábban szabályozó normáknak, értékeknek, elveknek egyre nagyobb része elfojtásra, vagyis a tudattalanba való száműzésre ítéltetik. Végül, de nem utolsó sorban, a pszichopolitika átrendezi az ösztönén, illetve a tudattalan belső elemeinek viszonyát, egyes elemeket erősíthet, másokat gyengíthet, sőt, adott esetben új elemeket is becsempészhet ezekbe a szférákba.

Köznapibb megfogalmazásban: ami eddig esetleg tiltott és elfojtásra ítélt volt, az innentől nyíltan vállalható viselkedéssé, sőt életformává lesz. Számos korábbi, az együttélésünket szabályozó normát, erkölcsi értéket viszont tabuvá teszünk és elfojtunk – mert ez válik elvárttá. Heller Ágnesre visszautalva: ez az a feladat, amelyet a „társadalomtól” kapunk. Például: az egymáson való keresztülgázolásig fajuló versengés társadalmilag elfogadott, sőt támogatott motivációvá lesz, miközben az ellenfelünkkel való együttérzés, vagy annak támogatása szégyellni valóvá, eltitkolandóvá alakul. Vagy: a szex szabaddá, a szerelem viszont szégyellni valóvá válik.

És egy példa az ösztönénünkön, illetve tudattalanunkon belüli átrendeződésre: az állandó teljesítménykényszer miatt a versengési késztetés sok esetben el kell, hogy nyomja a szexuális ösztönkésztetéseinket. (A sok kényszerűségből végzett munka miatt nincs idő és energia a szeretkezésre.) [26] Új ösztönök, illetve tudattalan tartalmak keltése: a fogyasztás ünneplése, az egész fogyasztói társadalom összes reklámja ezt célozza. Különös tekintettel a pornóiparra, mely művileg kreált elemekkel bővíti ki vagy akár helyettesíti is a szexualitáshoz kapcsolódó természetes ösztönkésztetéseinket – lényegét tekintve megkérdőjelezve ezzel még a szex szabadságát, szabad választhatóságát is. [27]

Ismét felidézve Heller Ágnest,[28] ő beszélt először arról, hogy a kapitalizmus egyik meghatározó jegye a burzsoá szenvedélyként tomboló birtoklásvágya vagy – ahogy magam nevezem – a profit gyarapítása iránti olthatatlan vágya, mely természeténél fogva minden más érzést maga alá rendel vagy elsöpör. Ez következik mennyiségi természetéből: soha ki nem elégíthető, hiszen profitszámlánkon végtelen számú az elképzelhető nullák mennyisége. Nos, a neoliberális újkapitalizmusban nem csupán a burzsoát hajtják csillapíthatatlan szenvedélyek, de a lélek mélyrétegeinek uralására épülő pszichopolitika a társadalom széles rétegeiben transzformálja kielégíthetetlen szenvedéllyé a fogyasztást és – főként az immateriális szférában – a munkát. Ezeket fogyasztási mániának és munkamániának nevezem. Kialakulásuk mechanizmusa a következő: a fogyasztás és a munka iránti vágy eredetileg a személyiség egészét, vagyis alsó és felső rétegeit egyaránt áthatják, de az Én és a cenzor gondoskodni képes arról, hogy a két szféra energiája ne adódhasson, ne olvadhasson teljesen össze, vagyis a vágyakból ne születhessenek kontrollálhatatlan, mindent átható szenvedélyek. Mivel azonban a neoliberális pszichopolitika gyengíti, adott esetben ki is iktatja a személyiség alsó és felső rétegeit, vagyis a felettes és az ösztönén, illetve a tudat, tudatelőttes és tudattalan kapcsolatát szabályozó Ént, illetve cenzort mint elválasztó hártyát, nincs többé akadálya annak, hogy a két szféra energiái soha ki nem elégíthető szenvedéllyé transzformálódhassanak. Időnként persze megjelenik a csömör és a kiégés – ezek lehetnek időlegesek, de akár tartóssá, sőt végzetessé is válhatnak.

A profitszenvedély, a fogyasztási mánia és a munkamánia a neoliberális újkapitalizmus működésének kormánya és pedáljai. Ez a kapitalizmus, egy kerékpárhoz hasonlóan, csak úgy képes egyensúlyban maradni, ha a tőke folyamatosan kézben tartja a kormányt, és állandóan nyomja, hajtja a pedálokat – vagyis a szerkezet száguld. Ha megáll a kerékpár, ha leáll a kapitalizmus növekedése, akkor a kerékpár azonnal eldől – vagy a kerékpárosnak a lábaival kell két oldalról megtámasztania azt. Ez azonban csak átmeneti állapot, pusztán átmenetileg képes korlátozni, hogy a szerkezet a saját természete szerintműködjön.

A profitszenvedély adott, az a tőke, avagy a kapitalizmus természetéből következik. A fogyasztáshoz és a munkához kapcsolódó szenvedélyek azonban már alapvetően a neoliberális újkapitalizmus szülöttei, melyeket folyamatosan, újra és újra fel kell korbácsolni, hogy  minden más vágyat elnyomva az emberek el se képzelhessenek más életet, mint ami a rendszer keretei között megvalósítható.

Lust Iván[29] a pszichoanalitikus nézőpontjából elemezte a személyiség átstrukturálódásának jelenséghalmazát: szerinte az előző századforduló nagy pszichoanalitikus felfedezése az volt, hogy az ideges tüneteknek értelme, szimbolikus jelentése van – az elfojtott tudattalanról tájékoztatnak. A jelentés megfejtése változást hozott a beteg életében. Mára bizonyos kórformák szinte eltűntek, a tünetek és a problémák megváltoztak. Az egyik legfeltűnőbb változás az olyan betegek megjelenése, akik, ha vannak is tüneteik, a hagyományos pszichológiai megfejtésre nem reagálnak. Míg a „klasszikus” pszichés beteg elfojtott késztetések és vágyak miatt szenved, addig az új idők új pácienseit inkább nyilvánosan is vállalt szokásaik, pszichoszomatikus betegségek, szexuális zavarok, életmódjuk, munkájuk vagy szenvedélyeik gyötrik. Továbbmenve: ami régen patologikus tünet volt, az most akár választható életforma és identitás lesz. A tünet maga lesz az életforma.

Szintén Lust[30] hívja fel a figyelmet – Adorno nyomán – arra is, hogy a neoliberális újkapitalizmusban az egyéni szocializáció során egyre inkább kimarad az ún. ödipális szakasz, mely korábban kulcsfontosságú volt az Én, a felettes én és a tudat kialakulásában és megerősítésében. E fejlődési periódusban a felnövekvő személy megütközik az apai tiltásokkal, az apai autoritással, mely a társadalmi normákat és szükségszerűségeket közvetíti felé.

Az ütközet kimenetele az apa által közvetített normarendszerrel való több-kevesebb azonosulás, az apai autoritás belsővé tétele, internalizálása lesz. A kései kapitalizmus világában [a magam fogalomhasználata szerint a neoliberális újkapitalizmusban – Sz.E.] éppen azok a társadalmi viszonyok kezdenek hanyatlani, melyek között ez a hagyományos individualizáció zajlott. Az apai autoritás – és általában minden autoritás – devalválódik, az ödipális konfliktusban leírt drámai internalizáció elmarad. A polgári humanizmus hagyatéka, az Én autonómiája aláásódik. [31]

Han szemléletesen írja le, ahogyan a neoliberális pszichopolitika az Én, a cenzor megkerülésével kicselezi a felettes ént, a tudatost: „A neoliberális pszichopolitika az érzelemmel vértezi fel magát, hogy a cselekvést ezen reflexió előtti szinten befolyásolhassa.”[32]

Ezen, tehát a racionális mérlegelés előtti szinten befolyásolja lelkünket és cselekedeteinket a 2008-as globális válság környékén – tehát a mindent átható rosszkedv, depresszió időszakában, mintegy az ezekből való kiútként – születő, úgynevezett pozitív pszichológia, mely a kor ethoszának talán legadekvátabb kifejeződése. Megszületésénél ott bábáskodnak állami, katonai és gazdasági intézmények is – magyarul, ezek finanszírozzák az irányzat alapozó kutatásait. Nem véletlenül: Fáber Ágoston megközelítése szerint az új pozitív pszichológiai mozgalom fókusza végtelenül individualista.[33] Saját boldogságáért és boldogulásáért – melyek a neoliberális újkapitalizmus legátütőbb „csalijai” – szinte kizárólag az egyént teszi felelőssé. Az objektív esélyek és társadalmi körülmények figyelembevételét elutasítja, így nemcsak a siker, hanem a kudarc terhét is az egymástól elszigetelt egyénekre hárítja. Akiknek így az éppen átélt válságról nem a kapitalizmus tarthatatlansága jut eszükbe, hiszen figyelmüket a saját, egyéni sorsuk alakításában elkövetett hibák és a belőlük való, szintén individuális kiút keresése köti le.

Elsősorban Mark Fisher számol be arról, hogy a neoliberális újkapitalizmusban az emberek intellektuális képességei gyengülnek, kreativitásuk hanyatlik.[34] Ehhez kapcsolódó gondolatmenetem kiindulópontja az a pszichoanalitikus megközelítés, mely szerint a kreativitás nem más, mint a cenzor, a felettes én közvetítésével a tudattalanba száműzött ösztönök, vágyak, érzelmek szublimálása. Nos, ha ezek a tartalmak a neoliberális pszichopolitika révén akadálytalanul áraszthatják el eme felettes ént és a tudatot, akkor valójában már nincs mit szublimálni. Másrészt, minden látszat ellenére, vágyaink szférája és érzelemvilágunk el is szürkül: az életünk egyre dominánsabb részét képező digitális térben a kapcsolatok elszemélytelenednek, nem nyújtanak valódi érzelmi feltöltődést – szublimálandó érzelmeink és vágyink így gyengülnek vagy akár el is tűnhetnek. (Erre még visszatérek.) Végül, az új ötletek, innovációk „kihordására” az életritmus egyre erőteljesebb gyorsulása következtében egyre kevesebb idő áll rendelkezésre. Az alkotási folyamat talán legfontosabb szakasza az, amikor a tudatunkba bevillanó új kérdéseket, gondolatokat „érleljük” – vagyis „megmunkálásra” leküldjük a tudattalanunkba, hogy egy idő után onnan bumerángként visszaérkezzen a megoldás, és megszülethessen a strukturált, racionalizált innováció. Lelkünkben, gondolatainkban a megoldás megszületését megelőzően valamiféle „őskáosz” uralkodik, mely sokszor szorongással, labilitásérzéssel, fájdalommal jár, márpedig, mint Han írja, a neoliberális újkapitalizmusban minden arra kondicionál bennünket, hogy ezeket az érzéseket, lelkiállapotokat kiiktassuk az életünkből.[35] Ha azonban ez az alkotási szakasz kimarad, mert egyrészt állandóan, megállás nélkül kreatívnak kell lennünk, másrészt, mert az alkotás gyötrelmeit is mindenáron kerülni igyekszünk, nos, akkor mindez előbb-utóbb óhatatlanul az intellektuális teljesítmény, sőt képességek visszaeséséhez vezet. (És – teszem hozzá – szürkül és durvul a nyelv is; különösen a mindennapi érintkezésre – mely egyre inkább írásos formát ölt – jellemző a szavak és gondolatok lebutításba hajló leegyszerűsítése, valamint a korábban szalonképtelen – erősebben: trágár – kifejezések, szavak használata. Ami csak tovább erősíti a gondolati szegénységet, a mélységek iránti érzékenység sorvadását.) Nem utolsósorban, amint azt Fisher írja, az állandó kreativitási kényszer a társadalmi képzelőerő megszűnésébe, a „fennállónak nincs alternatívája” életérzés eluralkodásába torkollik.[36] Vagyis ismét Žižeket idézve: a „tudjuk, de mégis tesszük” magatartásminta akadálytalan térnyeréséhez, mely tudatelőttesünk domináns tartalmává lényegül.

A termelés felől nézve a ’70-es évek neoliberális fordulatától datálható újkapitalizmus lényegét 2008-ass könyvemben[37] abban láttam, hogy a tőke féktelen és immár kontrollálatlan mohóságában felzabálja a működéséhez, újratermeléséhez szükséges erőforrásokat – elsősorban a munkaerőt, mely ebben a vonatkozásban humán erőforrásként jelenik meg, valamint a természeti környezetet. Nos, amint azt Fisher bemutatja, ez a burzsoázia számára is öngyilkos folyamat azóta is csak egyre sebesebbé válik.[38] Talán ennek következtében is gyorsul fel a robotizáció, melynek hatására ma már egyre több az olyan munka, amely valójában nem is igényli a kreativitást.

Visszakanyarodva a fennálló viszonyok meghaladhatóságának kérdésköréhez, már régóta foglalkoztat, hogy vajon Bourdieu[39] miért gondolta azt, hogy a struktúrák az alapvetően tudattalan habitus (mely lényegében véve azonos a komplex személyiséggel) közvetítésével termelik újra önmagukat – tehát a habitus alapvetően konzerválja a meglévő viszonyokat. Fáber Ágoston szerint Bourdieu erre a kérdésre nem válaszolhatott, mert nem alkotott szocializációs elméletet.[40] Nos, magam úgy látom, hogy ebből a szempontból (is) a társadalom két részből áll: a burzsoáziából és szövetségeseiből, akiknek habitusa azért hat a struktúrák újratermelődésének irányába, mert annak fennmaradásához és folyamatos stabilizálásához alapvető érdekeik fűződnek. Az alávetettek, kizsákmányoltak személyiségét, habitusát pedig a hatalmon lévők a széles eszköztárral rendelkező neoliberális pszichopolitika közvetítésével alakítják úgy, hogy azok ne vágyhassanak egy másfajta társadalmi berendezkedésre – így az ő habitusuk is újratermelje a fennállót. Ez persze csak nagy általánosságban igaz, és Bourdieu szerint sem jelenti azt, hogy a habitus tökéletesen statikus lenne, vagyis adott esetben ne lenne képes a struktúrákhoz képest „előreszaladni”. Erre még visszatérek.

A személyiség mélyrétegeiből a tudatos felé haladva merül fel az identitás problematikája. Ennek kialakulási lehetősége az újkapitalizmusban erősen korlátozott, mely részben az előzőekből következik, de igen nagy részben közvetlen strukturális tényezőkre vezethető vissza.

Egy 2008 és 2010 között a magyarországi fiatal felnőttek körében végzett mélyinterjús vizsgálatom szerint a 130 megkérdezett közül 87 fiatalról derült ki, hogy identitása tökéletesen kialakulatlan, vagy csak igen gyenge lábakon áll.[41] Adorno „határtalanul rugalmas, szubjektum nélküli szubjektumról” beszél.[42] Kiss Viktor összefoglalásában Thoburn skizofrén személyiségek létrejöttéről ír, ami

[…] abból ered, hogy az egyénnek az állandó deterritorializáció és dekódolás állapotában lévő tőkés gazdasághoz kell kapcsolódnia, mindig annak aktuális helyzetének és állapotának megfelelően, önmagát is állandóan megújítva és  »dekódolva« a profit termelését szolgálnia, teljesíteni azt a parancsot, hogy termékeit és képességeit a piacon értékesítse.[43]

Jameson egyenesen a szubjektum halálát vizionálja.[44]

Bár az identitás csupán a személyiség, a szubjektum egy tudatosuló része, utóbbiból mégis lehet előbbire következtetni. Ezt a következőképpen látom: miközben a szemünk előtt szövődik egyre bonyolultabbá és szorosabbá a hálózatok világa, az egyre inkább elmagányosodó, atomizálódó egyének mintha laza halmazt alkotva kívül állnának – kívül kerülnének – eme hálózaton. És mintha ez a megkettőződés azért menne végbe, hogy a hálózatok metszéspontjai, „keresleti és kínálati pontjai” minden ellenállás nélkül szippanthassák be a számukra szükséges társadalmi atomokat – mint munkaerőt és mint fogyasztót. Használat után jóllakottan ismét kilökve őket a hálózatból, mégpedig meghatározatlan időre, hogy azután egy másik hálózati metszéspont megint magába olvassza őket – és a folyamat egyre gyorsul… Ez pedig nem más, mint a Marx által munkanélküli tartalékseregnek nevezett fogalom, jelenség túlfeszülése.

Hozzáteszem: a hálózat, belső viszonyait tekintve, önmagában is atomizál, mivel az egyéneket csupán egy-egy szállal és egy-egy funkció mentén köti egymáshoz. Bár az egyén egyszerre egy időben a hálózat több metszéspontján is jelen lehet, magánya így sem oldódik: a hálózat természetéből adódóan a többi kapcsolata is csupán funkcionális, így a pszichológusán, pszichiáterén kívül nem nagyon akad olyan egyén, aki a maga komplexitásban kíváncsi rá, aki összetettségében látja őt, és így van szüksége rá.

A hálózatok és a semmi, valamint a hálózatokon belüli folyamatos ki-beugrálás paradigmája a gyorsulóan terjedő úgynevezett haknimunka: emberünk ül otthon egyedül a számítógépe mellett vagy mobiltelefonjával a kezében, és figyeli, hogy aznap hol és mikor van munka. Választhat vagonkipakolás és csomagkihordás között, az egyik háromtól hatig, a másik négytől hétig tart. Az egyik munkára odarohan, majd másnap reggel kezdődik az egész elölről – csak most többek között programozás vagy mosogatás a kínálat. Vagy van úgy, hogy egyszerre egy időben többféle feladatot is el kell látnia: miközben csomagokat hord ki, a kölcsönös segítség jegyében ebédet is visz szomszédjának.

Ilyen körülmények között az énazonosság, az identitás nem alakulhat ki. Az egyének sem térben, sem időben nem tudják magukat elhelyezni, márpedig eme kétféle viszonyulás az identitás létrejöttének alapfeltételei lennének. Az identitással bíró ember egyfelől ismeri felmenői, valamint szűkebb vagy tágabb környezete, közössége történetét – vagyis választ tud adni arra a kérdésre hogy „honnan jöttem?” –, és vannak elképzelései, tervei a jövőre vonatkozóan is – önmaga és környezete sorsát illetően egyaránt. Hogy láthassa, „mivé lesz, mivé lehet”. Másfelől, ha egyáltalán vannak közösségei, van vonatkoztatási csoportja, melyekhez képest önmagát meghatározhatja, hiszen önmagunkat csak másokhoz viszonyítva vagyunk képesek felfedezni.

Mindez a neoliberális újkapitalizmus egyénei számára nem, vagy csak szórványosan adatik meg. Fáber Ágoston kutatásai szerint még a legintimebb kapcsolatok, így a párkapcsolatok is „projektesednek”, időben egyre korlátoltabbakká, összetartó erejüket tekintve pedig egyre labilisabbakká válnak.[45] Az egyének minden szempontból szinte csak az adott pillanatban, az adott információ befogadásában és az adott feladat elvégzésében élnek – miközben az idő gyorsul, az információk és feladatok összetorlódnak. És a kettő összefügg: éppen utóbbi miatt nem áttekinthető sem a múlt, sem a jövő. Annyira gyorsuló az idő, hogy szinte felszámolja önmagát. Han ezt a jelenséget az időfolyam pontszerűvé válásaként érzékeli, melynek nyomán az idő elveszti irányát.[46] Ezt a tézist támasztja alá a felejtés lehetetlensége: lélekben már régen eltemetett, akár gyerekkori szerelmeink, szeretett, de már eltávolodott barátaink vagy rossz főnökeink, ellenségeink, vagy egyszerűen csak ifjúságunkból egy megváltozott alakban előlépő ismerőseink képe és szövegei naponta felbukkannak a Facebook hírfolyamában. Képtelen vagyunk nem tudni róluk. És mai képük azokat és azt is elfedi, akikre és ahogyan emlékezni szeretnénk. Múlt és jelen összetorlódik.

Ami pedig a másik dimenziót, a közösségeket illeti, hiányuk vészes, ezért az egyének atomizációja is egyre gyorsuló. Pap Szilárd István szerint

ez a végzetes atomizáció azonban nem a társadalmak teljes széthullásához vezetett, hanem hermetikusan izolált, egymást kölcsönösen kizáró identitáskategóriák létrejöttéhez. Ezek a kategóriák általában egy darab, érzelmileg könnyen hozzáférhető gondolat, érték, vagy személyiségjegy mentén integrálják az embereket, főként anyagi és kulturális fogyasztási mintákat használva az integráció eszközéül.[47]

A gyengülő vagy önmagukat felszámoló közösségek „érzelempiacának” ökonómiája tárulhat fel előttünk akkor, ha vizsgálódásunkba bekapcsoljuk azt a jelenséget, melyet Bánki György „rossz” nárcizmusnak nevez.[48] E magatartásminta egyre erősödő dominanciáját az újkapitalizmus lényegi vonásának tartom. A „rossz” nárcizmussal jellemezhető egyén – átvéve a tőke logikáját – érzelmi kapcsolataiban folyamatosan méricskél, kalkulál és állandó érzelmi „többletbevételre” törekszik, mely „többletbevételt” azonban nem „forgatja vissza” az „érzelemtermelésbe”, mivel azt énje folyamatos megerősítésére használja fel. És ha az ilyen nárcisztikusok száma egy bizonyos tömeget meghalad a társadalomban vagy akár annak kisebb csoportjaiban is, akkor előbb-utóbb elfogy a „befektetnivaló” – mivel mindenki csak kapni akar, az érzelmi tartalékokat „felélik” –, és olyan ember, olyan empata is egyre kevesebb akad, aki a kapcsolatok fenntartását, működtetését számítgatás nélkül mégiscsak hajlandó és tudja is „finanszírozni” – mert az ilyen emberek kimerülnek és tönkremennek. Így áll elő az a helyzet, hogy bár a kommunikáció mennyisége és gyakorisága radikálisan növekszik, az egyének mégis végtelenül elmagányosodnak.

Hozzáteszem: a közösségeket összetartó érzelmi tartalékok felélése nem csupán a nárcisztikusok élősködő magatartása miatt következik be. Azáltal, hogy a neoliberális újkapitalizmusban a munkafolyamat során a burzsoázia új erőforrásként az egyének vágyaira, érzelmeire is igényt tart – sőt, egyes munkák esetében (például segítő foglalkozások) szinte csak ezekre tart igényt –, a munkán kívüli életre, kapcsolatokra már nem, vagy csak igen kevés érzelmi energia jut. Ez pedig jelentősen hozzájárul a párkapcsolatok már említett gyors kiürüléséhez és kényszeres váltogatásához vagy egyenesen teljes hiányához, az utódok iránti vágy gyengüléséhez (paradox módon ezért válik munkává a családi, ezen belül az intim kapcsolatok ápolása, ébrentartása és a sugar baby/sugar daddy szolgáltatás révén áruvá a testi mellett a lelki szerelem is),[49] a valódi, tehát a teljes személyiséget bevonó barátságok ritkulásához vagy erejük elapadásához.

Mindezt erősíti, hogy a neoliberális újkapitalizmusban a másik emberre, pontosabban annak számunkra pozitív tulajdonságaira mint fogyasztási javakra tekintünk – vagyis nem válik érzékelhetővé az, hogy a másik ember nem azonos tulajdonságai összességével, hanem olyan misztérium, mely a maga teljességében nemcsak hogy nem fogyasztható el, de a maga teljességében meg sem ismerhető. A távolság mérsékelhető – de állandóan létezik. És pontosan leküzdésének olthatatlan, sokszor fájdalommal teli vágya teszi a szerelmet szerelemmé, a barátságot barátsággá.

Mindez érinti a tágabb közösségekhez kapcsolódó érzelmeinket is: a közélethez kapcsolódó közösségek belső kohéziója nem tud létrejönni. Ennek azonban – mint azt már érintettem – előbb-utóbb a munkára nézve is diszfunkcionális visszahatása van: nem lesz hol, nem lesz kikkel „előállítani” és „újratermelni” azokat az érzelmi energiákat, melyeket a tőke a munkafolyamat során elvár tőlünk. Kiégünk.

A burzsoázia rombolja, roncsolja munkán kívüli érzelmi életünket, előbb-utóbb felszámolva a feltöltődés színtereit. Pótlékként a celebeket, influenszereket dobja oda nekünk, akik iránt megélhetjük mindazokat a pozitív és negatív érzelmeket, melyekre kiürült magán- és közszféránkban már képtelenek vagyunk. Ma már, amikor a politika színházzá, a szórakoztatóipar részévé vált, karizmatikus politikusok is gyakran hasonló funkciót látnak el. Emellett Jameson szerint a tömegkultúra, a tömegszórakoztatás nemcsak érzelempótlék, de mivel mi nem tudjuk életünket uralni, képei megmutatják nekünk, hogy hol rontottuk el, és hogyan lehetnénk mégis boldogok.[50]

Kapcsolataink funkcionalitásuk mellett habkönnyűvé, bármikor eldobhatóvá és kicserélhetővé is válnak, amiben nagy szerepet játszik a közösségi média is – ezek hálózata egyfelől tükrözi, másfelől fel is erősíti kapcsolataink súlytalanná válásának folyamatát. Ha valakinek a Facebookon („a tudattalanok avatarok reprezentálta játszóterén”)[51] több ezer, vagy akár csak néhány száz ismerőse van, akkor annak az sem rendíti meg látszólagos érzelmi biztonságát, ha naponta akár több tucat ismerősét törli vagy őt törlik ennyien. Ezek már aznap pótolhatók. A közösségi média nem ismeri, sőt egyenesen megsemmisíti az egymás iránti felelősség fogalmát, pontosabban érzését. Az ismerősök cserélgetése mellett könnyedén osztjuk képeink, szövegeink mellett az emotikonokat is – vagy tagadjuk meg azokat azok számára, akik azt várnák, adott esetben mély lelki válságot okozva ezzel. És mindez kisugárzik offline életünkre és kapcsolatainkra is.

Összegezve: egyfelől az idő megváltozott természete, másfelől a közösségi kapcsolatok gyengesége, hiánya következtében az emberek életéből hiányoznak az idő-tér dimenziók. Ennek az a következménye, hogy nem tudhatják magukat elhelyezni sem időben, sem térben, ezért önmaguk tudatában sem képesek képet alkotni önmagukról. (Ez okból adtam már az idézett 2011-es, empirikus kutatásaimat feldolgozó könyvemnek a Koordinátákon kívül címet.)

David Brooks szerint korunk felső középosztálybeli fiatal hőse a laza, ellentmondásos és gyenge identitású bobó.[52] A szerző szerint ők lépnek a korábbi uralkodó osztály, a keménynek, arrogánsnak titulált yuppie-k helyébe. A bobó szó a bourgeois bohème, a bohém burzsoá kifejezés rövidítése. A bobók 30-40 éves, diplomás fiatalok. Lazán öltözöttek, közelebbről nézve azonban minden holmijuk nagyon drága. Kerékpárral járnak, mert az autó szennyezi a környezetet.

Egyszerre lázadók és konformisták. Egyfajta szelektív társadalmi érzékenység él bennük, mely kiterjed a harmadik világ éhezőire vagy a tibeti szerzetesekre, ugyanakkor a sarki hajléktalanra már nem. Baloldaliak a politikában, de konzervatívok a gazdasági életben. Munkájukat hobbinak tekintik, de keményen dolgoznak és vállalkozó szelleműek. Az ellenkultúra és az üzleti világ találkozásánál helyezkednek el, identitásukban e kettő értékei alkotnak kusza halmazt. Munkájukat intellektuális, szinte már spirituális tevékenységnek tekintik. Brooks ezt Midász-effektusnak nevezi: amit a bobó megérint, az spirituálissá, érzelemtelivé lesz.

A bobóság egyfajta anyagi jólétet feltételez, mely különleges fogyasztói hóbortokkal párosul. Elutasítják a globalizációt, ugyanakkor nem kívánják feláldozni a fogyasztói társadalom nyújtotta kényelmet és tárgykultuszt. Közben ők diktálják a kulturális divatot, ők a véleményformálók, ha kiállítást kell ajánlani, új zenei stílust kell kritizálni vagy az új Nobel-díjasok érdemeit kell megvitatni.

Összetett, zavaros identitásuk magatartásmintáik közvetítésével modellként funkcionálnak a társadalom többi szereplőjének énaznosság-keresésében.

Már amennyire ez a keresés egyáltalán létezik. Mert számos posztmodern fogyasztásszociológus ennek ellenkezőjére bíztat – miként legutóbb Kiss Viktor is.[53] Szerintük identitásunk szétesése valójában felszabadulás, egyrészt önmagunkon gyakorolt zsarnokságunk, másrészt a társadalom felettünk gyakorolt zsarnoksága alól. Ha identitásunk megszűnik, onnantól már semmiféle hatalom által nem vagyunk többé besorolhatók, hiszen valójában nem is létezünk. Az igazi szabadságharc az én önfelszámolása – a fogyasztói társadalom által nyújtott szerepekbe való elmenekülés.

Pontosan ez az ideológia fejezi ki legplasztikusabban a kor lényegét, mely nem más, mint a szabadságnak a szabadság nevében való felszámolása. Mert identitásunk, énünk felolvadása után többé már nem lehetünk szabadok. Ha ugyanis szabadok vagyunk, az egyfelől azt jelenti, hogy mi, mint magunkat meghatározni tudó szubjektumok, képesek vagyunk személyiségünk működését szabályozni (és fordítva, sajátos személyiségjegyeinkből mi magunk alkothatjuk meg identitásunkat – vagyis egy oda-vissza folyamatról van szó), másfelől képesek vagyunk racionális döntést hozni közeli és távoli környezetünk megváltozatásáról, vagy arról, hogy adott esetben hogyan védjük meg magunkat azokkal szemben. (Erre még visszatérek.)

 

Röviden ismét bejárva az eddigi gondolati ívet: a profitrátának a kapitalizmus strukturális természetéből adódó tendenciaszerű esése a ’70-es évekre csökkenésbe vált, ami a burzsoázia számára szükségessé teszi a munka kizsákmányolásának fokozását – de úgy, hogy közben a tőke-munka viszonyban rejlő erősödő antagonizmus rejtve maradjon a kizsákmányoltak előtt. Ennek eszköze a neoliberális pszichopolitika és annak része, az identitáspolitika, melyek elhárítják az akadályokat az elől, hogy az ösztönénben, a tudattalanban rejlő tartalmak elárasszák a személyiség felsőbb rétegeit, és a munkaerő rugalmasításával is összefüggésben, a munkához kapcsolódó identitásokat elhalványítva, sőt törölve, megingassák, vagy létre se hagyják jönni az egyének önazonosságát. Pontosabban: e politikák révén a felszínre lökődés folyamatában a korábban a munkához kapcsolódó identitások – melyek hierarchiába rendezték az egyes egyének identitáskészletének halmazát – strukturálatlan, egymásnak ellentmondó elemeket tartalmazó, pillanatról pillanatra változó viszonyú ösztönelemekkel, a tudattalanból felszabadított részelemekkel cserélődnek ki. A Deleuze és Guattari által ez okból skizofrénnek nevezett személyiségek identitáselemei vulgáris kifejezéssel élve össze-vissza „lifegnek” azok tudatán. Így válhatnak azok külső erők rabjaivá.[54]

És hogy tovább fokozzam: a neoliberális újkapitalizmusban a robotizáció következtében egy olyan tendencia érvényesül, hogy a gazdasági növekedés gyorsulása nem bővíti, hanem sok esetben éppenséggel csökkenti az elérhető munkahelyek számát. Ennek következtében egyre több a világban a „felesleges” ember, az olyan ember, akit már kizsákmányolni sem akar senki.[55] Legfeljebb leszerelésükre odalöknek nekik valami bullshit – tökéletesen felesleges – munkát.[56] Számukra már végképp csak az ösztönelemekből, tudattalanelemekből barkácsolódó identitáslehetőség marad. De sokuk növekvő elszegényedése és elszigetelődése, így a fogyasztásuk, sőt életük tárgyi feltételeinek hiánya miatt gyakran még az sem.

Lust Iván szerint ugyanis ebben a rendszerben a pszichés egyensúlyt a szétszóródás (a „lifegés” – Sz. E.) technikai és társadalmi-kulturális lehetőségeinek folyamatos működése, működtetése biztosítja. „A multimédia üzemmódban elfojtás helyett csatornát váltunk.”[57]

Lust utóbbi mondatát halvány feltételezésnek is felfoghatjuk: lelki egyensúlyunk ebben az „üzemmódban” valahogy mégiscsak megőrizhető. (Ironikus megfogalmazásban: csak a karácsonyi ünnepekkor kell olyan helyzetbe kerülnünk, hogy különböző kötődéseinket, szerepeinket, identitásfoszlányainkat rangsorolnunk kell.) A magam megközelítése és a tények ennek ellentmondanak: ha létezik olyan, hogy emberi természet – márpedig szerintem igen –, akkor nem tételezhetjük fel, hogy az ember rugalmas alkalmazkodóképessége a végletekig fokozható, és sokáig meg tud lenni valós közösségek nélkül. Az ember ilyen körülmények között megbetegszik. Oliver James határozott összefüggést mutat ki a szorongás és a neoliberalizmus térnyerése között olyan országokban, mint az Egyesült Királyság, az USA és Ausztrália – és a perifériákon, félperifériákon még kritikusabb lehet a helyzet.[58] Mark Rice-Oxley szerint a rendelkezésre álló – szórványos – adatok alapján az a feltételezés ugyan nem igazolható, hogy a mentális betegségek gyakorisága a világban exponenciálisan, járványszerűen növekedne, mindazonáltal a fiatalok körében ugrásszerűen emelkedik a problémával küzdők száma.[59] Erről, pontosabban a fiatal felnőttek körében terjedő lelki bajról, a kiégésről számolt be empirikus kutatásokra is támaszkodva nemrég Horváth Bence is.[60]

Amikor pedig az emberek kiszolgáltatottsága, biztonság- és identitásvesztése, valamint elmagányosodása elér egy kritikus pontot és tömegessé válik, nos, akkor létrejönnek a kapitalizmus autoriter fordulatának társadalomlélektani feltételei. A neoliberalizmus a pszichopolitika és identitáspolitika közvetítésével megszüli az autoriter fordulat szubjektumait.

Az ellencsapás(?)

A 2008-as világgazdasági válság a neoliberális gazdasági modellnek nem az első válságjele, válságperiódusa volt, mindazonáltal az addigi legsúlyosabb. A nemzeti kormányok ebből a nagyburzsoáziát kimentették, a válság terheit pedig a már addig is kizsákmányoltakra, az alul lévőkre hárították.[61] Ekkortól tömegessé vált az elszegényedés, a bizonytalanság és kiugróvá az egyenlőtlenség, mely önmagában is egy védelmező apafigura keresésére indította az embereket. Egy olyan apafigura keresésére, akitől nemcsak egzisztenciájuk megmentését, de a neoliberalizmus évei alatt megingott, sok esetben összeroppant vagy ki sem alakult és a válságban még inkább védtelenné vált személyiségük „újraszerkesztését” is várhatják. Akitől végre megtudhatják, hogy kik is ők valójában, akitől identitást kaphatnak. És nem utolsó sorban, aki megmondja, kik a felelősek rossz életükért.

A baloldal ebben a történetben nem igazán rúgott labdába: legerősebb vonulata az alterglobalizációs mozgalom volt, mely látensen valamiféle globális identitást is ígért az embereknek, sok ok miatt azonban nem volt képes felmutatni egy jövőre vonatkozó releváns víziót. Főként pedig megoldást kínálni az emberek mindennapi életének akut válságára – ezért a 2008-ban kirobbanó válság időszakában elhalt. Kudarcának egyik fontos lélektani oka természetéből is következik: döntően a neoliberális kapitalizmus strukturális válságának magyarázatával állt az emberek elé, e struktúrák meghaladására kívánva mozgósítani őket, a meggyötört, regresszióba került társadalom azonban nem volt fogékony erre az üzenetre és felhívásra; az emberek bűnösöket akartak látni, és megfellebbezhetetlen tekintélyeket, akik helyreállítják a rendet.

És az ilyen tekintélyszemélyek, az erős apa megtestesítői színre is léptek – berobbant a szélsőjobboldal, mely kitermeli ezeket a szereplőket. De történelmi elődeik nyomdokain lépkedve és a neoliberális elnyomó apparátushoz hasonlóan, ők is pszichopolitikával, valamint egy annak megfelelő identitáspolitikával dolgoznak: autoriter pszichopolitikával és autoriter identitáspolitikával. Melyekkel új – bár, nem elég hangsúlyozni, történelmileg már ismert – módon nyúlnak bele az emberek ösztönénjébe, tudattalanjába, és manipulálják azt. Ezt egyfelől úgy teszik, hogy az emberi személyiség e részének szétszórt elemeit és „lifegő”, strukturálatlan identitásait merev hierarchiába rendezik. Ennek csúcsára a törzsi ösztönökből származó elemek kerülnek, melyeknek megtestesítői a tudatba és annak is a tetejére kerülvén az erős nemzet és a vezér eszményei. Az ösztönén, a tudattalan, valamint az identitás többi összetevői ezeknek alárendelten funkcionálhatnak csak. Másfelől, utóbbi még fokozható: egyes ösztönelemeket és a tudattalan, valamint az identitás egyes részeit egyenesen teljes elfojtásra, sőt kiirtásra ítélik. Ezek azok az elemek, melyek gyengíthetik a haza és a vezér iránti kritikátlan rajongás erejét, döntően azért, mert többnyire szétszórtan vannak jelen az ösztönénben, a tudattalanban vagy az identitáson belül, és/ezért nem férnek bele a vertikális struktúrába: ennek tárgyai a más nemzetek, más vezérek iránti vonzódás és a nyájból kilógó különböző kisebbségek iránti megértés, vagy az identitás szintjén a velük való azonosulás. Ezzel összhangban, ennek alátámasztására mutatja fel a vezér az ellenségeket, sőt bűnösöket is. Ezek a más nemzetekhez – sokszor a más, nem fehér rasszhoz – tartozók, a más típusú tekintélyszemélyek iránt lelkesedők és a különféle kisebbségek: az LMBTQ-közösség tagjai, a menekültek (akik az ellenséggyártás, a bűnbakképzés többféle kívánalmának is megfelelnek), a hajléktalanok stb.

Az autoriter személyiség kialakulását és működési módját közelebbről vizsgálva: az egzisztenciális bizonytalanság bázisán az ösztönelemek, a tudattalan elemek korábbi egyensúlya megbomlik, és ennek bázisán néhány ösztönelem, tudattalan elem a többi fölé kerekedik, majd a felettes én tudatos irányítójává, és az identitás alapjává válik. Már csak azért is, mert új tekintélyként kiemelkedő személyiségek és eszmék kívülről, ha nem is kiváltják, de serkentik ezt a folyamatot. Még pontosabban: az autoriter pszichopolitika nyomására kiemelkedő ösztöntartalmak, tudattalan tartalmak a felettes én, a tudatos én, sőt az egész identitás meghatározójává válva felülről megerősítik az Ént, a cenzort, mely azután még mélyebben az ösztönénbe, a tudattalanba temeti az ösztönén, a tudattalan többi részét. De odatemet számos, korábban a felettes énben, a tudatosban helyet foglaló és a korábbi identitás fontos részét – sokszor annak alapját – képező elemet is. És mindezeket (jórészt kívülről) meghatározott hierarchiába rendezi. Az így születő személyiség merev, működése nehézkes, hiszen a megerősített Én, a cenzor minden belső mozgását, minden belső rezdülését kontrollálja – az elemek hierarchiáját szigorúan fenn kell tartani.

És a folyamatnak ez az a pontja, ahol az autoriter pszichopolitika lényegi vonásaiban akár vissza is transzformálódik a Foucault-féle biopolitikává: a test, a testi vágyak feletti közvetlen uralom eszközévé válik.

A kiváló David Riesman megközelítésének szellemében azonban a mostani történelmi hullámban a kívülről irányított ember kudarca után, mintha a fordista tömegtermeléshez kapcsolódó biopolitikánál is régebbi manipulációs technika újrakonstruálódásának tanúi lennénk: valójában a tradíciók által irányított, korábban már történelmileg meghaladott személyiség rekonstruálására történik kísérlet. [62] Tágabb értelmezésben: a személyiség refeudalizálására.

Az autoritarianizmus mai szimbolikus alakja és legerősebb embere, Donald Trump ugyan megbukott, a trumpizmus, és amit jelképez, a nyílt fasizmusba hajló szélsőjobboldal azonban mind az Egyesült Államokban, mind a világban tovább él, hiszen azok az okok, tendenciák, melyek létrehozták, továbbra is működnek. De mellette tovább él a neoliberalizmus is – a két erő küzdelme jelenleg éles, mindazonáltal a jövőben fúziójuk sem elképzelhetetlen. Sőt!

Merrefelé?

Mark Fisher elsősorban azért írta már többször idézett híres könyvét, hogy leleplezze azokat az ideológiákat, melyek szerint a fennállónak nincs alternatívája. Az ő véleménye gyökeresen eltér ettől: a már itt lévő ökológiai katasztrófára is tekintettel a tőke lerombolása és a fogyasztás korlátozása szerinte elkerülhetetlen. Két kérdés azonban felmerül: egyrészt a fogyasztás korlátozása nem éppen a rá irányuló vágyakat fogja-e erősíteni, másrészt ezzel összefüggésben, az adott struktúrák stabilitására tekintettel, születik-e olyan kollektív szabályozó erő, mely a szükséges változásokat kikényszeríti.  A feladat nem kevés – állítja, hasonlóan a posztmarxista, posztmodern baloldal számos képviselőjéhez –,[63] hiszen létre kell hozni szinte a semmiből e radikális változást hozó erők szubjektumait. Konkrét javaslatai azonban homályosak.

De vajon milyen személyiségtípus feleltethető meg az ő általa óhajtott új rendszernek? Annyi bizonyos (mint arra az előzőekből már következtetni lehet), hogy nem a korábban bemutatott freudi modell. Ez a személyiségstruktúra is alapvetően erősen vertikális felépítésű, híven tükrözve a késő modernitás korát, melyben született: a merev alá-fölérendeltségi viszonyokat és az ezekre épülő szigorú, a vágyak elfojtását követelő, egyben azonban képmutató erkölcsi elveket és gyakorlatot. Az ösztönén, a tudattalan mint az ember feletti irracionális erők dinamikájának freudi felfedezésében egyben az azt szülő kor irracionalitásba hajló viszonyai is visszatükröződnek: a kapitalizmus első nagy, világháborúba torkolló válságának időszakában vagyunk, a kezelhetetlen és félelmetes indulatok elszabadulásának korában. Amikor Thomas Mann Varázshegyének Hans Castorpja, a polgár, az éterien kimagasló hegyet, a magas szellemiségű diskurzusok világát hátrahagyva hirtelen a harcmezőn találja magát…

De a visszatérés a freudi modellhez nem is lehetséges: annak alanya a bár neurotikus, de tisztes polgár, a polgárság volt, mely – mint azt legutóbb Tamás Gáspár Miklós állapította meg –[64] mára halott. És mára ez már látványossá vált, nem függetlenül attól, hogy – mint azt Éber Márk Áron kimutatta –[65] fő forrása és egyben fő megtestesítője, a „középosztály”, különösen az újkapitalizmus korában, és különösen a 2008-as nagy válságot követően, az egyenlőtlenségek kiugró emelkedésével – elolvadt vagy olvadóban van. A centrumkapitalista országokban is.

Végül, de nem utolsósorban: azért sincs lehetőség egy dominánsan vertikális személyiségmodellt célként tételezni, mert 1968 vágyaink emancipációját hirdető forradalmai után már nincs lehetőség a személyiségre úgy tekinteni, mint amelynek az elfojtásait döntően csupán terápiás célból kell oldani.  A fennálló mint struktúra megbontásának megindítására képes úttörőnek autonóm személyiségnek kell lennie.

Thomas Luckmann szerint a primitív társadalmakkal szemben „a modern társadalmakban a személyes identitás társadalmi szerepek általi meghatározottsága valamiféle tömeges szubjektív problémává válik”.[66] Erős Ferenc ezt úgy interpretálja, hogy a szerepek többsége anonimmá válik, deperszionalizálódik, és az egyén személyes identitását már nem alakítja teljes egészében az a társadalmi rend, amelyben él.[67] Ismét Luckmannt idézve: „A személyes identitás termelése az egyén, a legprivátabb kisvállalkozó ügyletévé válik”.[68]

Nos, az eddigiekben bemutatottak szerint az újkapitalizmusban ez csak egy vágyfantázia. Az ábrázolt kétféle pszichopolitika olyan mértékben hatol be az emberek belső világába, és alakítja azt, hogy személyiségük legfelső rétegei, az identitásukat reflektáltan alakító, tudatos énjük sem lehet szabad és autonóm.

Legalábbis tömeges szinten nem. Mert mint arra több posztmarxista, posztmodern szerző is rámutat,[69] a kapitalizmus személyiségformáló intézményrendszere nem működik tökéletesen, belecsúsznak hibák, porszemek kerülnek a gépezetébe, melyek révén olyan személyiségek is megszülethetnek, megformálódhatnak és felbukkanhatnak, akik nem tudnak és nem is akarnak belesimulni a rendszerbe. Közülük kerülhetnek ki azok, akik valóban maguk barkácsolják ki személyiségüket, így identitásukat is. Vagyis, akik deviánsok. Han idiótáknak nevezi őket.[70] Ők lehetnek nemcsak egy új, uralommentes társadalom alanyai, de annak kivívásában az első lépések elindítói is. Mint ahogy tényleg ők azok.

A személyiség „barkácsolhatóságának” gondolata rímel Freud tanítványának, Jungnak ahhoz kapcsolódó meglátására, hogy mesterével szemben ő a tudatos és tudattalan egymásrautaltságának, összhangjának lehetőségét tételezi.[71] Vagyis, szemben Freuddal, elméletében az ösztönén, a tudattalan elemei nem feltétlenül az Én, a cenzor és a tudatos számára ellenséges, elfojtani való tartalmakként funkcionálnak. Lehetnek barátságosak, hatásukat kifejthetik barátiként is. A tudatos tud velük beszélgetni és tudja áramlásukat autonóm módon szabályozni. És egy új, az uralmi lehetőségeket minimálisra szorító társadalomban – egy pszichopolitikák nélküli társadalomban – személyiségünk talán működhet így is. És nem csak a deviánsoké. Persze mindez csak ideáltipikus kívánalom. Teljes személyiségünket már csak egyéni szocializációnk specifikumai következtében sem fogjuk tudni soha gyökeresen átstrukturálni. És ez nem is lenne kívánatos.

De az álmok(?) világából visszatérve a realitásokhoz, a belátható jövőben a legnagyobb kihívást az ökológiai katasztrófa mellett a koronaválság jelenti – strukturális és lélektani szempontból egyaránt. Ami strukturálisan a legvalószínűbb, az egy autoriter, digitális állam modelljének és gyakorlatának megszületése – pontosabban megerősödése. És/mert ennek elemei már régen velünk vannak.[72] Sőt, eme modellnek már van is valódi reprezentánsa: Kína. Lelki szempontból mindkét vonás, tehát mind az autoriter, mind a digitális jelleg az embereken eluralkodó félelemre épülhet: félelem a vírustól, és félelem a válság egzisztenciális következményeitől, egyfelől. Másfelől szorongás a korlátozások hozta elszigeteltség miatt, és félelem annak eluralkodásától. Ez az érzéshalmaz pedig kedvező táptalaja lehet a neoliberális és autoriter pszichopolitikák egymásra találásának és összefonódásának: a neoliberális pszichopolitika „szállítja” a személyiség további szétesését, az autoriter pszichopolitika pedig az ezt követő újrastrukturálását. És mindezek részeként azt, hogy az emberek önként és dalolva vetik alá magukat a totálissá váló állam, a nemzetin túl akár egy „világállam” digitális kontrolljának.

Vagy, mint annak jeleit láthatjuk, éppen ellenkezőleg: tömegek válhatnak vírus- és oltástagadó szabadságharcosokká – itt azonban lényegében véve ugyanarról, az eme mozgalmakhoz kapcsolódó egyének autoriter személyiségjegyeinek dominanciájáról, pontosabban, ezek megcélzásáról van szó. Csak itt a nemzetvezér helyébe sokszor előretolt helyőrsége (vagy éppenséggel ellenfele), a feltétlen tekintélynek örvendő, vírus- és oltástagadó guru kerül. Hogy a guru is autoriter vezér, az abból is látszik, hogy a nemzetvezérhez hasonlóan ő is ellenségképek felmutatásával és összeesküvés-elméletekkel manipulálja híveit. Akik, miközben meg vannak győződve arról, hogy szabadságért harcolnak, valójában az egyik vezér iránti feltétlen odaadásukat egy másik vezér iránti korlátlan lelkesedésre cserélik. (Ebből is látszik, hogy az autokrata vezér varázsához kapcsolódó közösségi érzés álságos. A vezérben való csalódás nyomán az autoriter személyiségjegyű vagy azzá váló egyének először visszasüppednek a magányba, majd új tekintélyszemélyt vagy személyeket keresnek maguknak.)

Mindez azonban nem fátum. A válság pozitív lehetőségeket is rejt magában: ez nem más, mint az attól fenyegetettek, az abban károsultak önszerveződése és az önszerveződés csíráinak egymásra találása. Ez a folyamat a válság 2020 tavaszi első hullámában meg is indult, és bár mára a kifáradás jelei mutatkoznak, újításaik és részben intézményeik továbbra is velünk vannak. Miként azok a deviánsok is, akik szálaikat mozgatták.

Egy, a fennállót meghaladó, általam újszocialistának nevezett társadalom azonban sem létrejöttében, sem működésében nem alapulhat kizárólag az utóbbi személyiségeken. És nem is így lesz. Mert a változást, végső soron a rendszert – a mindent átható tőkelogika ellenére is – belülről feszítő erőktől lehet, kell remélnünk. Amikor majd, éppen a tőke- és munkaerőpiac profitráta vezérelte sajátos működési logikája következményeként, tehát nemcsak és nem is elsősorban kívülről, hanem a fennálló méhéből megszületik a globális munkásosztály. Mert akkor majd a „normális” emberek is aktív résztvevői, sőt vezetői lehetnek és lesznek is az ebből kialakuló mozgalomnak – annak a mozgalomnak, melynek célja talán valóban egy egészen új társadalmi rend megteremtése lehet.[73] Melyben a profitszenvedélyt, a fogyasztási mániát és a munkamániát – melyek Fromm megközelítéséhez híven degresszív, pusztító és/vagy önpusztító szenvedélyek –[74] az egyik embernek a másik ember iránti olthatatlan vágya váltja majd fel: az ember ekkor elkülönültségéből progresszív módon, a szeretet erejével lehet képes kitörni.

Az ezért folyó küzdelemben kiépülő új struktúrák és az azokat működtető személyiségek, lelkek egymást formálhatják majd. És azután is. Csak legyen elég időnk minderre…

Az írás témájában hasznos konzultációkat folytattam Bánki Györggyel, Csanádi Máriával, Éber Márk Áronnal, Fáber Ágostonnal, Gregor Anikóval, Koltai Mihállyal és Papp Ábrissal. Nagyon köszönöm a segítségüket!

---

[1] József Attila: A város peremén. In: József Attila összes versei. 4. kiadás. Szerk.: Stoll Béla. Budapest: Osiris, 2006. 379.

[2] Fromm, Erich: Menekülés a szabadság elől. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1993.

[3] Fromm, Erich: A szeretet művészete. Budapest: Háttér Kiadó, 1993. 18.

[4] Fromm: A szeretet művészete.

[5] Heller Ágnes: Az ösztönök – Az érzelmek elmélete. Budapest: Gondolat, 1978.

[6] Fromm: A szeretet művészete.

[7] Heller: Az ösztönök..., 385.

[8] Heller: Az ösztönök…, 387.

[9] Han, Byung-Chul: Pszichopolitika – A neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák. Budapest: Typotex, 2020.

[10] Marx, Karl – Friedrich, Engels: A tőke. III. kötet. Budapest: Kossuth, 1974.

[11] Went, Robert: Globalization – Neoliberal Challenge. Amszterdam: Het Spinhuis, 1996.

[12] Carchedi, Guglielmo – Roberts, Michael: World in Crisis – A Global Analysis of Marx’s Law of Profitability. Chicago, Illinois: Haymarket Books, 2018.

[13] Han: Pszichopolitika…

[14] Han: Pszichopolitika…, 24.

[15] Žižek, Slavoj: The Sublime Object of Ideology. London: Verso, 1989.

[16] Fisher, Mark: Kapitalista realizmus – Nincs alternatíva? Budapest: Napvilág, 2020. 61.

[17] Jameson, Fredric: Postmodernism, or the Cultural Logic of Late Capitalism. Durham: Duke University Press, 1991.

[18] Lust Iván: A belső szabadság és a csodabogyók – A pszichoterápia válsága az 1990-es években. Kritika 26. évf., 12.sz. (1997). 32–35., 33.

[19] Marx, Karl – Engels, Friedrich: Kommunista kiáltvány. Marxist Intenet Archive, 2004. Ford.: Nyilas Vera. URL: https://www.marxists.org/magyar/archive/marx/1848/communist-manifesto/index.htm. Hozzáférés: 2022.12.18.

[20] Fisher: Kapitalista realizmus...

[21] Deleuze, Gilles – Félix Guattari: Anti-Oedipus – Capitalism and Schizophrenia. New York/London: Penguin, 2009.

[22] Kiss Viktor: Ideológia, kritika, posztmarxizmus. Budapest: Napvilág, 2018.

[23] Hardt, Michael – Negri, Antonio: Empire. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 2000.

[24] Han: Pszichopolitika...

[25] Kováts Eszter – Csányi Gergely: Excelszemléletű baloldal – Mi az interszekcionalitás, és mi a baj vele? Mérce, 2020. URL: https://merce.hu/2020/09/02/excelszemleletu-baloldal-mi-az-az-interszekcionalitas-es-mi-a-baj-vele/. Hozzáférés: 2022.12.05.

[26] Almási Miklós: Korszellem v@dászat. Budapest: Helikon, 2002.

[27]  Dés Fanni: A szex és a szabad választás mítosza. Mérce, 2021. URL: https://merce.hu/2021/03/30/a-szex-es-a-szabad-valasztas-mitosza/. Hozzáférés: 2022. 12. 18.

[28] Heller: Az ösztönök…

[29] Lust Iván: Multimédia-üzemmód. Kritika 31. évf., 11. sz. (2002). 10–12.

[30] Lust: A belső szabadság…, 32–35., 33.

[31] Lust: A belső szabadság…, 34.

[32] Han: Pszichopolitika…, 66.

[33]  Fáber Ágoston: A pozitív pszichológia indiszkrét bája. Új Egyenlőség, 2019. URL: https://ujegyenloseg.hu/a-pozitiv-pszichologia-indiszkret-baja/. Hozzáférés: 2022.12.14.

[34] Fisher: A kapitalista realizmus…

[35] Han, Byung-Chul: Csillapító társadalom – A fájdalom ma. Budapest: Typotex Kiadó, 2021.

[36] Fisher: A kapitalista realizmus…

[37] Szalai Erzsébet: New Capitalism – and What Can Replace it. Budapest: Pallas Publisher Ltd., 2008.

[38] Fisher: A kapitalista realizmus…; Lásd még Csapó Benő: Integrating recent developments in educational evaluation – Formative, longitudinal and online assessments. Keynote Lecture. The European Conference on Educational Research. Göteborg. 2008.

[39] Bourdieu, Pierre: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest: Gondolat, 1978.

[40] Fáber Ágoston: Pierre Bourdieu: elmélet és politika. Budapest: Napvilág Kiadó, 2018.

[41] Szalai Erzsébet: Koordinátákon kívül – Fiatal felnőttek a mai Magyarországon. Budapest: Új Mandátum, 2011.

[42] Idézi Elliot, Anthony: The Self-destructive Subject – Critical Theory and Analysis of Unconscious and Society. Free Associations 28. sz. (1993), 503–544.

[43] Kiss: Ideológia, kritika, posztmarxizmus, 219. Az eredeti szöveghez lásd: Thoburn, Nicholas: Deleuze, Marx and Politics. New York: Routledge, 2003.

[44] Jameson, Fredric: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája. Budapest: Noran Libro, 2010.

[45] Fáber Ágoston: Az autotelikus párkapcsolat és a gyerekvállalás mint „metaprojekt”. Replika 110. sz. (2019). 95–136.

[46] Han, Byung-Chul: A transzparencia társadalma. Ford: Szabó Csaba. Budapest: Ráció Kiadó, 2020.

[47] Pap Szilárd István: 2020 – az év, amikor a denevérzabálós poénkodás helyett radikális alternatívákat is elgondolhattunk volna, Mérce, 2020. URL: https://merce.hu/2020/12/28/2020-az-ev-amikor-a-deneverzabalos-poenkodas-helyett-radikalis-alternativakat-is-elgondolhattunk-volna/. Hozzáférés: 2022.12.18.

[48] Bánki György: A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról. Budapest: Ab Ovo Kiadó, 2016.

[49] Fáber: Az autotelikus párkapcsolat…

[50] Jameson, Fredric: Reification and Utopia in Mass Culture. In: Hardt, Michael – Weeks, Kathi (Szerk.): The Jameson Reader. Hoboken, New Jersey: Wiley-Blackwell, 2000. 27–47.

[51] Bánki György: Avatar avatarnak farkasa. Magyar Narancs, 2021. URL: https://magyarnarancs.hu/publicisztika/avatar-avatarnak-farkasa-237035. Hozzáférés: 2022.12.17.

[52] Brooks, David: Bobos in Paradise – The New Upper Class and How They Got There. New York: Simon & Schuster, 2000.

[53] Kiss Viktor: Kívül/Belül – Egy új politikai logika. Budapest: Napvilág Kiadó, 2021.

[54] Deleuze – Guattari: Anti-Oedipus…

[55] Szalai: Az újkapitalizmus…; Szalai Erzsébet: A gazdasági válság. Okok – folyamatok – alternatívák. In: Szalai Erzsébet: Globális válság – magyar válság – alternatívák. Budapest: L’Harmattan, 2012. 89–100.

[56] Graeber, David: Bullshit munkák. Ford: Boross Ottilia. Budapest: Typotex Kiadó, 2020.

[57] Lust: Multimédia…, 11.

[58] James, Oliver: The Selfish Capitalist – Origins of Affluenza. London: Vermillion, 2008.

[59] Rice-Oxley, Mark: Mental illness – Is there really a global epidemic? The Guardian, 2019. URL: https://www.theguardian.com/society/2019/jun/03/mental-illness-is-there-really-a-global-epidemic. Hozzáférés: 2022.12.18.

[60] Horváth Bence: Fiatal felnőttek, akiknél a kiégés az alapállapot. 444!!!, 2021. URL: https://444.hu/tldr/2021/01/10/fiatal-felnottek-akiknel-a-kieges-az-alapallapot. Hozzáférés: 2022.12.18.

[61] Szalai Erzsébet: Koordinátákon kívül...

[62] Riesman, David: A magányos tömeg. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1968.

[63] Kiss: Ideológia, kritika, posztmarxizmus.

[64] Tamás Gáspár Miklós: A Tőke közérthetőbb, mint az én cikkeim? Ne vicceljünk már! Azonnali, 2020.  Interjú. Készítette: Techet Péter és Varsányi Bence. URL: https://azonnali.hu/cikk/20201225_a-toke-kozerthetobb-mint-az-en-cikkeim-ne-vicceljunk-mar-tamas-gaspar-miklos-az-azonnalinak. Hozzáférés: 2022. 12. 18.

[65] Éber Márk Áron: A homokóra közepe – A szűkülő középosztály nyomában 1. Új Egyenlőség, 2016. URL: https://ujegyenloseg.hu/a-homokora-kozepe-a-szukulo-kozeposztaly-nyomaban-1/2/. Hozzáférés: 2022. 12. 18.

[66] Luckmann, Thomas: Personal Identity as an Evolutionary and Historical Program. In: Cranach, Michel von – Foppa, Klaus (szerk.): Human Ethology. Paris/Cambridge: Maison des Sciences de L’Homme/Cambridge University Press, 1979. 72.

[67] Erős Ferenc: Az identitás labirintusai – Narratív konstrukciók és identitás-stratégiák. Budapest: Janus/Osiris, 2001.

[68] Luckmann: Personal Identity as an Evolutionary and Historical Program. 73.

[69] Kiss: Ideológia, kritika, posztmarxizmus.

[70] Han: Pszichopolitika...

[71] Jung, Carl Gustav: Analitikus pszichológia. Budapest: Göncöl Kiadó, 1995.

[72] Szalai Erzsébet: Covid-19 – válság – alternatívák. In: (szerk.): Kőrössi P. József – Zámbó Kristóf: Vírus után a világ. Budapest: Noran Libro/Szépírók Társasága, 88–98.

[73] Szalai Erzsébet: Újszocializmus – és a baloldal új helyzetben. Eszmélet 126. sz. (2020). 24–35.

[74] Fromm: A szeretet művészete.