Hadnagy Mária és a banalitás gonoszsága

Závada Pál Egy piaci nap című regénye az irodalom eszközeivel közvetít az 1945-48 között Magyarországon lezajlott antiszemita pogromok egyikéről. Az irodalom eszközeivel, mert a tényekre és adatokra támaszkodó regény ahelyett, hogy még több objektívnek minősülő mozzanatot tárna elénk felülnézetből (mint a történelemírás tenné – és ebben a zárójelben még esetleg annyit, hogy a Wikipédián magyar nyelven nem, de angolul létezik a Kunmadarasi pogrom-szócikk), ehelyett a tény- és adathalmazokhoz vezető utat a fikció segítségével bonyolítja és – módszertani hozadéka okán: – teszi újra személyközelivé. A regény az 1946. május 20-21-i kunvadasi (valójában tehát kunmadarasi) zsidó vallású emberek ellen szerveződött pogrom lezajlását tárja fel, egy a tárgyilagosság látszatát kitartani igyekvő, ám önmagát akaratlanul is hiteltelenné tévő nézőpontból, a Hadnagy Máriáéból.

Mária feljegyzései jelenidejűek és nagyjából lineárisan haladnak előre az időben, de a jól bejáratott szerkesztésmód semmire sem garancia, ha jelenünk kaotikus és átláthatatlan. A regény címe nem csak arra utal, hogy a pogrom egy keddi piaci napon tör ki, az összekeveredő hangok, szólamok, történetek és nézőpontok kuszaságára és ezek egymást túlkiabálni igyekvő, a másik szavába vágó gunyoros, az egyetlenegy igazságot érvényesíteni akaró alkudozás acsargó dühe is kihallatszik belőle. Mert Mária úgy van kitalálva, hogy mindent lejegyez: férje, szülei, mások vagy saját véleménye és élményei mellett újságcikkeket, jegyzőkönyveket, leveleket, pletykákat és szóbeszédeket, szóval hitelesnek és hiteltelennek tűnő álláspontokat idéz, mond újra. És itt most a tűnőn van a hangsúly, mert ez egy olyan időszak, ahol nincs az a forrás, amelynek autenticitása megítélhető.

Mária ezzel nagyon is tisztában van, éppen ezért jegyzetel olyan szorgalmasan, hogy minden lehetséges információt figyelembe véve próbálja meg levezetni a pogrom létrejöttének körülményeit, ezt pedig egy védekezési stratégia narratívájává fűzze, ami esetleg felhasználható lenne férje védelmében, aki az antiszemita zavargás egyik szervezőjeként áll vád alatt. Ugyanakkor ez a mindet archiváló gesztus fogja védelmező álláspontját megbuktatni, mert a beidézett nézőpontok által számos olyan részlet is betüremkedik, ami nem csak a férje és mások közvetett részességére mutat rá, hanem a Máriáéra is, aki hiába próbálja megakadályozni a pogromot – ő maga is traumatizálódik egy asszony bújtatása közben –, mert valójában a pogrom előtti és utáni jóindulatú, jóakaratú, jóságos, jófeleség ésatöbbi, de a szolidaritás tényleges formáinak hiányát mutató magatartása az adott körülmények között flottul illeszthető piskótákká csiszolódik a pokolba vezető úton.

De ne misztifikáljunk: ne tegyünk úgy, mintha nem lennének történeteink és szavaink a poklok leírására és levezetésére. Itt és most, vagyis ott és akkor, a feldühödött többségében a legszegényebb társadalmi réteghez tartozó helybéli, jelentős számban asszonyok és fiatalkorúak a férfiak mellett, a hivatalos álláspont szerint három zsidó vallású embert öltek meg, a regényben vázolt hivatalos álláspont alapján is hármat, de Mária szerint öten vesztették életüket. A tömeg gyülekezésének apropója hétfőn Hadnagy Sándor falubeli földrajz-biológia tanár, leventeoktató, magyar szellemiséget, Jávor-bajuszt, kalapot és csábos mosolyt (kép)viselő Mária férje, aki együgyűsége okán nem képes teljes mértékben átlátni, hogy valójában miért is ül a vádlottak padján, mikor a pogrom napján, felesége parancsára, otthon ült – sok más értelmiségivel együtt, persze, ugye. Tehát az összesereglett hétfői, a tulajdonképpeni pogromot megelőző napon a tömeg Hadnagy Sándort kísérte karcagi népbírósági tárgyalására szolidaritásukat(!) kifejezvén a leventeoktatóval, aki a vád szerint háborús propagandát folytatott. Sándort, a kisgazdapárt tagját a kommunista párttagok, azzal vádolták, hogy reakciós: ’44-ben a hozzá tartozó 16 fiatal leventét a front közeledtével fölfegyverezte és magával vitte, és valójában a német fasiszták oldalán harcolt az orosz fölszabadítok(!) ellen. Sándor azonban amellett érvel, hogy ha nem viszi el a kamaszokat – akik egyébiránt neki köszönhetően mind túlélték a háborút –, akkor az oroszok kényszermunkára fogták volna őket, és akkor biztosan nem térnek haza. Az út során több száz fősre duzzadt tömeget a karcagi hatóságok be sem engedik a városba, valószínűleg a felállított népbírósággal szembeni atrocitások elkerülése végett. A jogtalan bánásmód miatti közhangulatban már a hazafelé vezető úton manifesztálódik az sok szálon aktív gyűlöletkeltő hatásmechanizmus, ami kódolva van a politikai berendezkedésben, a hatóságok és értelmiség passzivitásában, a sajtó szenzációhajhász rémhíreiben, az emberek hiszékenységében és tudatlanságában, amit a kunvadasi (kunmadarasi) helyi viszonyok csak katalizálnak.

Úgy tűnik, hogy a faluban Mária az egyetlen ember, aki ezekkel valamelyest tisztában van, de a szellemi fölény az adott helyzetben semmire sem elég. És itt mutatkozik meg, hogy Závada mint regényíró milyen precíz módon képes átlátni és érteni egy kor viszonyrendszereit és az ebből megszülető egyén lehetőségeit, pontosabban fogalmazva: meghatározottságait. Máriát a jófeleség-szerepre nevelték, és arra, hogy ha felismeri a mozivásznon huncutul mosolygó színészt a valóságban, akkor rúgja le a bugyiját. És le is rúgja. Jellemének egy másik meghatározó komponense, hogy antiszemitizmusra szocializálták. Mikor kiderül, hogy a férje előtti kérője valójában zsidó vallású, azonnal megszakítja vele a kapcsolatot. Vagy a faluban az egyetlen tanult, ízlést, kultúrát, függetlenséget és ezeken keresztül boldogságot és szeretet közvetítő nőszerep egy zsidó vallású család feleségében testesül meg, és egyszerűen nem tud mit kezdeni ezzel a skizoid helyzettel: a zsidók rosszak (maradjunk ennél az eufemizáló antiszemitizmus-definícónál), másfelől meg ilyen nő akar lenni ha felnő. Dilemmájában ismét külső meghatározottságok segítenek dűlőre jutni: a családot később deportálják.

Így érthető, hogy Mária elviekben nem zsidógyűlölő, gyakorlatilag mégis az. Amikor arról a híresztelésről ír, hogy Sándor a mezei lószart zsidó vallású kamaszokkal szedeti fel, hogy a többi leventeköteles kamasz vígan gyakorlatozhasson, ezt azzal intézi el, hogy a mezőn általában tehenek, nem pedig lovak vannak. Kivetni valót  abban sem lát, hogy Sándor Igaz-e, Berg bácsi, hogy a mozi egy virtigli zsidó vircsaft? címmel jelentet meg szellemes(!) cikket arról, hogy az izraeliták(!) tartják kezükben a filmkópiákat elosztó szervezetet, így „aki nem az ő kutyájuk kölyke, nem kapja meg idejében az újdonságot, a népszerű, kapós filmeket, vagyis hátraszorul a versenyben” (44) (!) Az ő szemszögéből nézve, Sándor tényleg ártatlan, hiszen a pogromnak – amit Mária egyébiránt helyesen előrelátott, hovatovább a hatóságok is, ezért rendeltek rendfenntartó erőket a másnapi piacra, szám szerint 30 rendőrt, de ezek nem tettek semmit – férje tárgyalása csak apropó volt. De azzal már nem számol, hogy amikor a falu értelmiségiei nyíltan vagy burkoltan antiszemiták, mint például a református pap is, aki előző napi prédikációjában még csak ki sem tért a már akkor terjengő vérvád megalapozatlanságára, hogy ti. a zsidó vallású emberek gyerekeket rabolnak és kolbászt töltenek belőlük, hogy árdrágítást és üzérkedést folytatnak vagy hogy meg akarják buktatni a még be sem vezetett új valutát, a forintot, szóval ekkor a még manipulálhatóbb, még halmozottabban tájékozódni képtelen, még hiszékenyebb mélyszegénységben élő falusi réteg, értve a jelekből, fogja elvégezni a piszkos munkát.

És itt jön be a képbe Adolf Eichmann. A gonosz banalitásának tételét kidolgozó Hannah Arendt amellett érvel, hogy a magát törvénytisztelő polgárnak tituláló Eichmann-ból még a legjobb akarattal sem tudunk semmilyen ördögit vagy démonit kicsikarni – vagyis ha valaki a tiszteletre méltót keresné, ha éppen a tiszteletünkre méltó színtiszta gonosz delejező tekintetének kéjében oldódnánk fel, akkor azt itt nem lehet. A zsidó vallású emberek deportálásának megszervezéséért vád alá helyezett és elítélt Eichmann jeruzsálemi perének tanulsága, hogy a „valóságtól való ilyen mértékű eltávolodás” és „gondolattalanság”, vagyis amikor a parancsokat és szabályokat követő precíz mechanikai cselekvéssorozatból hiányzik az erkölcsi és morális dimenzió, mert a jól kondicionált szolga hatalomhoz való egyetlen viszonyulási lehetősége a totális önmegadás, de az ebből fakadó mámor következtében nem veszi észre még a logikai buktatót sem a viszonylagossá torzított törvényben: ami ezeddig tiltotta a gyilkosságot, az most már megköveteli. És ekkor, mondja Arendt, „nagyobb pusztítást vihet végbe, mint az összes – talán az emberrel veleszületett – gonosz ösztön együttvéve”, mert – hétköznapian summázva – „egyszerűen nem fogta fel, hogy mit csinál.”

Ha tényleg létezik a banalitás gonoszsága, akkor ez talán olyasfajta jelen-zárvány, mint a gonosz banalitásáé, de felhajtóerejük más-más energiából táplálkozik. A banalitás gonoszsága leválasztja egy adott jelenség kontextusait, mert nem tudja értelmezni, sőt egyáltalán érzékelni őket: a mások szemszögéből történő átgondolása egy folyamatnak szinte lehetetlenné válik. Mivel csak a szimptómát, az éppen adott helyzet partikularitásait látja, ezért azt gondolja, annak eliminálásával a kiváltó okot is megszüntette. Hadnagy Mária, férje és az összes többi aktív vagy passzív módon a pogromban résztvevő falusi elsősorban szív- és torokszorítóan banálisak.

Závada Pál: Egy piaci nap, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 2016.