Alexander Kiossev: Jegyzetek az öngyarmatosító kultúrákról

Alexander Kiossev bolgár szerző szerint az ún. öngyarmatosító kultúrák azok, amelyek mindig a normatívnak tekintett Nyugathoz képest határozzák meg magukat, de eltérően a nagy nyugati nemzetek által gyarmatosított kultúráktól (pl. afrikai országok), a Nyugatot nem ellenfélnek, hanem követendő mintának tekintik. A Közép-Kelet európai nemzetek többségére, melyek e tudathasadás folytán egyszerre hajlamosak a túlzott önszeretetre (“Jézus is magyar/román stb. volt”) és az öngyűlöletre (“itt soha nem változik meg semmi”), találónak tűnik ez a jellemzés. A Nyugathoz képest “kvázi-gyarmati” vagy “félperifériás” helyzetben lévő nemzetek azonosulnak ezzel az alsóbbrendű pozícióval, közösségi identitásukat és politikájukat ezért nagymértékben befolyásolja, hogy milyen hamis racionalizációkkal próbálják elfedni ezt a kisebbrendűségi traumát. 

1842-ben Konstantin Fotinov, az első bolgár folyóirat, a Lyuboslovie alapítója[1] figyelemre méltó felhívást tett közzé, melyben hevesen és fájdalmasan beszél mindarról, amiben a bolgár civilizáció hiányt szenved:

„Hol vannak napilapjaik és folyóirataik, a heti vagy havi lapok? Hol vannak művészeti lapjaik, retorikájuk, logikájuk, fizikájuk, filozófiájuk stb., stb., melyekre az embernek a kenyérnél is nagyobb szüksége van? Hol van részletesen megírt és széles körben elterjedt történelmük, amellyel más nemzetek is rendelkeznek, és amely segítene nekünk, hogy mások mellett álljunk és mások tudomására hozzuk a tényt, hogy ugyanúgy jelen vagyunk, mint Isten többi teremtménye?”

A bolgár sajtó a Nemzeti Újjászületés ideje alatt bővelkedett a hasonló civilizációs hiányosságokkal foglalkozó felhívásokban. Ezek mind hazafias panaszok a különféle hiányokról: a kulturális intézmények, az irodalmi vagy tudományos teljesítmények, a jó modor és a nagy bolgár költők hiányáról. Ezek változatossága és sokfélesége ellenére egyesek úgy gondolják, hogy e panaszok inkább egy egészleges civilizációs modell hiányának morbid tudomásul vételét fejezték ki, mintsem konkrét civilizációs eredményeket. Fotinov hazafias felhívása értelmetlen lenne, ha például csak a bolgár fizika hiányosságairól panaszkodna. Világos, hogy felsorolása szinekdochikus: csak egy részét foglalja magába a szisztematikus hiányosságoknak. A felsorolás mögötti valódi kérdés ez: Hol van … minden Bulgáriában? Hol van az európai modellnek megfelelően felépített, kiteljesedett bolgár kultúra?

A bolgár nemzeti kultúra genealógiai csomójában ezért ott van a hiány morbid tudatossága, a totális, strukturális, nem-empirikus hiányé. A többiek – a szomszédok, Európa, a civilizált világ stb. – rendelkezik mindennel, amit mi nélkülözünk; ők mindazok, akik mi nem. E kultúra identitása főként a fájdalom, a szégyen, vagy hogy általánosabban ragadjuk meg, a globális hiány traumájával van alapvetően megjelölve, sőt ez által jön létre. E kultúra eredete a hiányok fájdalmas jelenlétéből fakad, s történelme úgy beszélhető röviden el, mint évszázados erőfeszítések a traumatikus hiányosságok kiegészítésére vagy kiküszöbölésére.

Vajon nem lenne lehetséges, hogy az ilyen kultúrákat öngyarmatosítóknak nevezzük? Egy ilyen furcsa megnevezés oka egyszerű: az ilyen kultúrákban a modernitás szociális és szimbolikus rendjét nem az erőszakos gyarmatosítás eszközeivel hajtották végre, melynek során az európai konkvisztádorok az őshonos kultúrát totálisan meghódították és elpusztították, az őshonos lakosságot kiirtották és szolgaságba vetették, mint az amerikai indiánok és egyes afrikai kultúrák esetén. Bárhogy is, ez a rend aligha a szokásos gazdasági vagy társadalmi okok következménye. A modern nemzetek fölemelkedése gazdasági magyarázatainak sok hiányossága van, ezek mindegyikének részletes kritikája tévútra vinne. Elegendő itt annyit mondani, hogy nincs elégséges magyarázat arra, hogy a folyamat, amely meghatározta a gazdasági racionalitás elterjedését, elszigetelt maradt egy irracionálisan[2] tagolt területi kultúrán belül és nem terjedt el (vagy más arányokban és sajátosságokkal terjedt el) a saját határain túl.[3] A semlegesség, a racionalitás, az egyetemesség, a pénzgazdálkodás, a piacok nem eredményezhetik saját határaik megvonását, ezek önmagukban nem formálódnak nemzeti gazdasággá. Szükséges, hogy mindez kapcsolatba lépjen egy másik dologgal is: a szimbólumok gazdaságával, az identitásmintákkal, melyek szabályozzák a nemzetek és csoportok önmagukhoz való viszonyát csakúgy, mint a Másikkal való kapcsolatukat.[4] Az öngyarmatosító kultúrákban az említett szimbólumok és minták a hiány szimbólumai. Bár szokatlanul hangzik, az ilyen kultúrákban a kérdéses nemzeti terület is úgy mutatkozik, mint puszta ábránd, mint földrajzi látomás,  mint a hiány okozta sóvárgás, és nem mint valóságos intézményes hatalom.[5]

Egyszerűen fogalmazva, a gazdasági magyarázat nem képes válaszolni arra, hogy az új gazdasági, mediális, ipari stb. kapcsolatok miért igénylik pontosan ezt a nemzeti és területi formát. Ezek a magyarázatok mindig előfeltételezik, amit magyarázni próbálnak: egy már létező, tiszta határokkal területileg tagolt nemzeti identitást.

Ennek a szövegnek a hipotézise ezért a következő: ezeknek a nemzeteknek a születése a szimbólumok egy nagyon specifikus ökonómiájával van kapcsolatban. Úgy tűnik, az öngyarmatosító kultúrák idegen értékeket és civilizációs modelleket hoznak magukkal és kedvtelve gyarmatosítják saját autenticitásukat ilyen idegen minták által.

Mármost ténylegesen melyek azok a kultúrák, amelyeket egy különös metaforával „öngyarmatosító kultúráknak” nevezünk?

A globalizáció modern világának nézőpontjából vannak kultúrák, melyek nem eléggé középpontiak, nem elég korszerűek és nagyok a „nagy nemzetekkel” összehasonlítva. Ugyanakkor nem eléggé idegenek, távoliak, elmaradottak, szemben például az afrikai törzsekkel. Mint egy frusztrált embrió, valahonnan a civilizáció pereméről, az alkotó bizonytalanság teréből származnak: „Európaiak vagyunk, bár lehet, hogy nem teljes mértékben”. Ez az előfeltétele egy egészen szokatlan identitásnak és egy nem-tipikus modernizációnak, melyek abból a konstitutív traumából adódnak, hogy „mi nem vagyunk Mások” (a Másokon az egyetemesség képviselőit értve), és ez a trauma kapcsolatban áll annak tudatával, hogy túl későn jelentek meg, s hogy életük a civilizációs hiányosságok gyűjtőmedencéje.

Teljesen különböző típusú kultúrák közti vázlatos strukturális analógiák lehetségesek itt. Tudjuk az etnológiából, hogy minden emberi társadalom szimbolikus ökonómiája bizonyos értelemben hasonló módon, vagyis egy bizonyos nagy hiány traumája körül alakul ki. A Teremtő/Isten (az izlandi Poluga, az ausztrál Bungjil, az afrikai Olorun) megalkotta a világot, aztán magára hagyta. A bibliai Jehova megalkotta az embert, majd elűzte őt magától és a Paradicsomból.[6] A Szent, melyet Rudolf Otto, a nagy vallásfilozófus és vallástörténész az egészen másnak (das ganz andere) nevez, mindig külön van választva a kozmosz egy másik, hiányzó modalitásába, mely teljesen különbözik a profán élettől. Ez utóbbi pusztán addig létezik, amíg átérzi az előbbi fájó hiányát és a honvágyat annak végső realitása után.

Az öngyarmatosító kultúra egy nagy helyettesítés kihordója: egy idegen civilizációs modellt tesz arra a strukturális helyre, ahol az egészen más (das ganz andere), a hiányzó transzcendencia, az egyetemes kellene legyen. Az idegen civilizáció szimbólumrendszerét keletkezése pillanatában egyetemes teremtő sémaként veszi át. Saját öntudatában, önlegitimációjában és propagandájában ez az idegen (mely egyenértékű a terjeszkedő, racionális, kiábrándult modern világgal) úgy jelenik meg, mint az általánosan elfogadott, mainstream történelmi norma és az egyetemes emberi sors megtestesülése. A Nyugat narcisztikus ideológiájával ellentétben az öngyarmatosító nemzetek egy tragikus paradoxont szenvednek el: számukra az idegen az egyetemes, de ennek ellenkezője is ugyanúgy igaz: az egyetemes mindig idegen marad. Ez a végzetes egybeesés a nagy másik és az idegen között az, ami az öngyarmatosító nemzeteket arra az érzésre ítéli, hogy az egyetemes értékek sosem az ők értékeik, hanem az egészen más (das ganz andere), vagyis a civilizált világ értékei. Ellentétben a premodern társadalommal, itt az idegen mássága és az idegenek nem a démonival társíthatóak, hanem normatívvá válnak.

Úgy is mondhatjuk, hogy az idegen egyetemes modellek átvételével az öngyarmatosító kultúrák saját magukat traumatizálják: saját alsóbbrendűségüket, saját egyetemességük és autenticitásuk hiányát  teszik magukévá. Saját világi értékeik ökonómiájában a hiányzó Isten archetípusának strukturális helyére az istenített Nyugat kerül. Így a Nyugat önmagáról alkotott képe hasadttá válik. Egyrészt az empirikus Nyugatot, a nagyhatalmakat és a nagy nemzeteket jelenti, melyek ugyanakkor ellenségesek is lehetnek mint a szüntelen háborúk, folyamatos diplomáciai és gazdasági konfliktusok igazolói. Másrészt azt is jelenti, ami elvesztette empirikus jellemzőit, egybeesik az autentikussal és az egyetemessel, miközben – a modernitás szekuláris ideológiája ellenére – rejtett transzcendens aurára tesz szert.

Mármost hogyan magyarázhatjuk a tényt, hogy ezekben a szokatlan kultúrákban nemcsak a nyugati szimbolikus sémákon keresztüli gyarmatosítással, hanem az idegen szimbólumainak inváziójával szembeni ellenállás is hiányzik, sőt szeretettel, lelkesen, vágyakozva veszik át az idegen modelleket? Miért hiányzik itt egy olyan ellenállás, mely elkerülhetetlen minden erőszakos gyarmatosítás esetén, hiszen még a dél-amerikai indiánok is ellenálltak bizonyos mértékben a spanyol konkvisztádoroknak?

Hogyan magyarázhatnánk ezt a mérhetetlen naivitást részükről: nemcsak szívesen fogadják az idegenek univerzalisztikus ideológiáját, mely marginalizálja és fejletlenségben hagyja őket, hanem még bele is szeretnek? Hogy magyarázhatnánk a tényt, hogy ezek a kultúrák szenvednek az idegen/egyetemes hiányától, mely nincsen jelen a maga civilizációs totalitásában, fizikájában, matematikájában, retorikájában, logikájában, napilapjaiban, művészeti folyóirataiban stb.? Hogyan lehetséges ez a megmagyarázhatatlanul gyerekes tévedés: Isten összetévesztése a Nyugattal?

Ennek a naivitásának az oka valójában nagyon egyszerű: ezek a kultúrák egyszerűen nem léteztek ez előtt a zűrzavar előtt, hanem ennek eredményeként jelentek meg. Az ettől a hiánytól való szenvedés és az idegen minták megszerzésére irányuló vágy konstitutív a saját identitásukra nézve. Ez a kín és ezek az égető vágyak arra ösztönző erők voltak, hogy felépüljenek a modernitás valóban domináns képzési intézményei és közintézményei ezekben a régiókban. Iskolák, különböző típusú nevelési intézmények és végül az egyetemek termelték és terjesztették a nyugati szimbólumokat és mintákat, hogy ezek minél inkább keresetté váljanak Európa perifériáján, mint például az angol ruha, a francia borok, a német gépek.

Mindezek miatt, kissé pontatlanul és metaforikusan, ezeket a kultúrákat hívhatjuk öngyarmatosító kultúráknak. És vélhetően legfőbb ideje annak, hogy felhagyjunk ezzel a metaforával, melynek heurisztikus értéke kimerült. Ezek után már abban a helyzetben vagyunk, hogy átlátjuk ennek a metaforának a fő előfeltevését, ami egy logikai ellentmondás. Általuk és értük van, saját szociális tényezőikben született és jelent meg, nem pedig idegen megszállók vagy misszionáriusok által. Ezek a kultúrák meghódítják és idegen értékekkel ruházzák fel saját magukat. Az „öngyarmatosítás” metaforája előfeltételezi, hogy valamely történelmi időben, amikor nem voltak traumák és szenvedések, már létezett egy stabil identitással rendelkező szociális tényező. Olyan előfeltevés ez, mely ellentmond annak az empirikusan bizonyítható ténynek, hogy a szimbolikus „öngyarmatosítás” előtt egy ilyen „ön” mint önazonos szociális tényező egyáltalán nem létezett. Továbbá ez a metafora azt is feltételezi, hogy ez a szociális tényező valamilyen módon megőrült, felfedezte önnön kisebbségi komplexusát, elhagyta saját értékeit és elkezdte „meghódítani”, „gyarmatosítani” magát, előszeretettel használva idegen értékeket. Ily módon ez a tényező korrumpálta saját autenticitását, és nem létező dolgok utáni lehetetlen vágyakra ítélte magát a költészetben, a matematikában, a színházművészetben, a logikában stb. Akárhogy is, ez az eltévelyedés és ez a trauma mégis konstitutív: általa valójában nem meghódították, hanem létrehozták ezeket a kultúrákat. A művelt és emancipált nemzet idegen európai modellje nélkül, melyet egy olyan nemzeti ideológus, mint Fotinov önzetlenül átvehetett és propagálhatott, továbbá az általában vett oktatási rendszer és a nyugati intézmények átvétele nélkül (iskola, egyetem, sajtó, közszféra, igazgatás, jogszolgáltatás, infrastruktúra stb.) a helyi paraszti patriarchális balkáni közösségek soha nem jutottak volna el a nemzeti öntudatig.

Az úgynevezett „nemzeti öntudat” a maga szerkezeti totalitásában egy Nyugattól átvett minta. Az a gondolat, hogy egy bizonyos „mi” beleszeretett és magára vonatkoztatta egy bizonyos „ők” értékeit, szimbolikus és intézményes rendjét (így öngyarmatosította magát), persze téves. Valójában egy empirikus adatok szerinti közelebbi vizsgálatban a modern nemzetek keletkezése a periférián nem a saját „mi” képzetével kezdődik, hanem a leértékelő, gúnyos „te”-vel: azon értelmiségiek traumáival, akiket gyakorlati kapcsolataikban a „jobban civilizáltakkal” nagyon sokszor megaláztak, gyakran és dühödten ordítottak rájuk úgy, hogy „Hé, te bolgár!”. Könnyen bizonyítható, hogy ez történt mindegyik bolgár értelmiségivel az Újjászületés időszakában, akik ugyanilyen megaláztatást éltek át a fejlettebb idegen nemzetekkel való kulturális kapcsolataikban. Vonatkozik ez Paiszijre, Peter Beronra, Fotinovra, Ivan Vazovra és a nemzeti identitás termelésének egész szimbolikus gépezetére. A megaláztatásnak ebben a de profundisában, amelyben alsóbbrendűként és másodrangúként születtek meg, ezek az értelmiségiek a negatív eksztázis látomásaiként, szégyenként, fájdalomként tapasztalták meg saját tökéletlenségüket, hiányosságaikat: „Hol van a mi retorikánk, matematikánk, logikánk, fizikánk, filozófiánk stb., stb., amire az embernek nagyobb szüksége van, mint a kenyérre? Hol a mi… ’saját’-unk? (Where is our own…’us’?)”

Az ilyen traumatizált kultúrák elkerülhetetlenül létrehoztak néhány félrevezetően fennkölt racionalizációt oly módon, hogy eltitkolták saját születési traumájuk emlékét. Az ilyen racionalizációk nem véletlenszerűek, hanem alapvetőek, mivel ennek a kultúra-típusnak a strukturális és generatív szükségszerűségéhez tartoznak.

Ezek közül az első azt a tényt tartalmazza, hogy ezekben a kultúrákban a nemzet születése mindig nemzeti újjászületésként mutatkozik meg. Az új, modern típusú kultúra és közösség keletkezésének szükségszerűségéből következően saját történelmi narratívája abból áll, hogy kitalál magának egy messzire visszanyúló múltat, mely megengedi, hogy saját magát egy olyan jelenséggel azonosítsa, ami szerkezeti sajátosságaiban teljesen különbözik tőle: középkori birodalmakkal és ősi filozófusokkal, paraszti mágiával és rituálékkal, királyokkal, dinasztiákkal és szentekkel, patriarchális szexuális etikával, sőt néha a nemzet mitologikus leszármazottaival vagy transzcendens ősökkel. Ez mind azt látszik szolgálni, hogy ez a kultúra meggyőzze magát, történelmi ideje nem a traumatikus időpontban kezdődött, hanem folytonossági viszonyban van egy tiszteletre méltó múlttal, mely egy dicsőséges nemzeti jövő felé tart. Ebből a nézőpontból az ilyen kultúrák megalázó születési traumája pusztán átmeneti kellemetlenség vagy incidens, mely legyőzhető és teljesen elfelejthető a történelem folyamán, a civilizáció átmeneti és véletlenszerű hiánya így helyettesíthető lesz a boldog jelennel.

A második téves racionalizáció azt a tényt tartalmazza, hogy ezek a társadalmak szükségszerűen kitermelnek két szimmetrikus, versengő, konfliktusban álló téveszmét. Az első nyugatiasodásnak vagy európaizálódásnak nevezhető, mely a történelmi ideiglenesség képzetének egy leegyszerűsítő változatát képviseli, egy „atlétikai” versenyt, egyfajta távfutást, melynek során a civilizációs elmaradottság kompenzálható a „felvilágosult” sprinttel. Ez az ál-egyetemes doktrína egyike azon „pogresszivista” dogmáknak, melyek az élet értékét a civilizációs teljesítmények mennyiségében mérik. A második az őshonosság doktrínájának nevezhető, mely keresi és gyakran meg is találja (esetenként feltalálja) a nemzet elveszett „autentikus szubsztanciáját”, melyet még nem rontottak meg az idegenek, és ezt idillisztikusan idealizálja. Ez a doktrína természetesen küzd minden új és romlott befolyás ellen, s a legvehemensebb nacionalista ideológiákat, az őshonosság legveszélyesebb szakralizációit hívja életre.

A születéstrauma harmadik fennkölt racionalizációja, mely talán a legfontosabb és a leginkább meghatározó a többihez képest, mélyebb szemantikai szinten avatkozik be. Annak kísérlete ez, hogy megfordítsa az Európától (= a Nyugattól, a civilizált világtól, az igazi humanizmustól) átvett szimbolikus rend hierarchiáit. Arra tesz kísérletet, hogy megfordítsa a viszonyt a bináris oppozíció jelöletlen és jelölt tagjai között, melyek ezt a rendet alkotják, s melyek kifejezik a „saját” és az „idegen” közti nem-szimmetrikus viszonyt. Közismert, hogy minden nem-traumatikus közösségben a „saját” a tagjai számára mindig ideális jelentésében és elragadtatottan a jelenlét, a jó, a szép, az igaz, a tisztaság és a harmónia képzeteiben fejeződik ki, míg az idegen a hiánnyal, a káosszal, a tisztátalansággal, a hazugsággal, a csúnyával és a formátlannal van kapcsolatban. Keletkezésük pillanatában, amikor saját normájukként interiorizálják és formálják át az idegen pillantását, a traumatikus közösségek ezt a bináris oppozíciót a sötét oldaláról élik meg – önmagukat tisztátalanként, nem-igazként, hiányként stb. tapasztalják –, ami egyszerűen a lényeg hiánya, olyan virtualitás, mely nélkülözi a civilizáció formáját, s ami kizárólag szégyenként tapasztalható meg. Az ilyen kultúrák további fejlődésében, ahogyan a fennkölt és racionalizált nemzeti ideológia teljes hatókörében kiterjeszkedik, megtörténik a már említett kísérlet az oppozíciók megfordítására: a jelölt tagok jelöletlenként kerülnek felmutatásra. Így a tisztátalan tisztává válik, a lényeg hiányát átalakítják az „őshonosság” esszenciálisan organikus magjának hitévé. De a szublimáció ugyanezen mechanizmusa működik a nem-nemzeti közösségek esetében is. Ekképpen az „utolsókból lesznek az elsők” elve úgy jelenik meg, mint a minden elnyomottnak és megalázottnak szóló bibliai csodaszer: a szenvedés fölemeli a megalázottak és megszomorítottak lelkét. Például az afro-amerikai mozgalom híres szlogenje, „a fekete szép” (black is beautifull) elveszítheti vélt eredetiségét azáltal, hogy a traumatikus közösségek általános tipológiájának és ideológiáinak kontextusába helyeződik át.

A bolgár kultúra keletkezésének története bővelkedik az ilyen példákban. Itt a szégyennek büszkeséggé, a „nincs”-nek „van”-ná, a hiánynak jelenlétté stb. kell válnia. A tudattalan megfordításnak ez a paradox művelete működik Paiszij atyának, az Athosz hegyi szerzetesnek legendás felkiáltásban, mellyel a Szláv-bolgár történelem című, 1762-es művét nyitja, s melyet a bolgár Újjászületés legelső, csaknem mitikus szövegeként tartanak számon:

„Ó ti oktalanok, ó ti nagyon bolondok! Miért szégyellitek bolgárnak nevezni magatokat? Hát nem igaz, hogy a bolgároknak saját királyságuk és államuk volt? A szláv népek között épp a bolgárok voltak a legdicsőbb nemzet, ők koronáztak először királyokat, nekik volt először ortodox pátriárkájuk, ők keresztelkedtek meg legelőször és hódították meg a legnagyobb területeket.”

Nagyon sokáig azt gondoltuk, hogy ennek a szövegnek a retorikai stratégiája, akárcsak az egész Szláv-bolgár történelemé teljesen világos. Vagyis arra tesz kísérletet, hogy véghez vigye a bináris oppozíciók már említett megfordítását, hogy a negatívat pozitívvá, a szégyent és a formátlanságot büszkeséggé és identitássá, a tudatlanságot dicső történelemmé, a teljesítmények hiányát tiszteletreméltó alakokká és jelentős eseményekké alakítsa át a történelmi emlékezetben. Amit ritkábban említenek, az a tény, hogy a tudatos retorikai réteg alatt ez a szöveg valami egészen mást is kifejez: reprodukálja azt a traumát, amelyen úrrá akar lenni, és amit szublimálni akar. Nemcsak arra gondolok, hogy a másokkal („a bölcs görögökkel, a hatalmas rómaiakkal és a szláv népekkel”) való kapcsolat egy bizonyos értelemben konstitutív és teljesen nyilvánvaló. Hanem arra, hogy a felhívás a büszkeségre minden iránt, ami bolgár, átokká növekedett.

Az álom, hogy egy dicső közösségnek legyünk tagjai, a saját magunktól való távolságtartás etikai és érzelmi gesztusába csap át, sőt ugyanattól a közösségtől való irtózásba, amely így egyszerre lesz „testvérek és tudatlan bolgárok”, „oktalanok és nagyon bolondok” tömege. Azzal, hogy Paiszij honfitársait „nagyon bolondoknak” nevezi, nem csak meghaladja, hanem megismétli a megalázást és a támadást, amit ő maga is elszenvedett az Athosz hegyen. A belső elidegenedés az „őshonostól” nem csak a „bölcs” és a „nagy” iránti elkerülhetetlen tiszteletben van, aki szükségszerűen mint más jelenik meg, hanem sokkal mélyebb szinten zajlik. A traumatikus kultúrák semmilyen hiányt nem tudnak nyugodtan elfogadni, hanem patetikus érveket vagy egyoldalú, megalapozatlan, paradox megfordításokat találnak ki, melyeknek célja annak megmutatása, hogy ami hiányzik, az valójában jelen van. De a megfordítás mégis érvényes: minden jelenlévő ki van téve annak a fenyegetésnek, hogy hiányzóvá válik, minden szublimáció instabil és azt kockáztatja, hogy nem több, mint a trauma újra érvénybe léptetése, ennek minden következményével együtt.

Így tehát arra vagyunk kényszerítve, hogy ezeknek a traumatikus és öngyarmatosító kultúráknak a történelmi ritmusát állandó ismétlésként és visszatérésként írjuk le? Lehet, hogy a konstitutív traumákon nem lehetséges úrrá lenni, az elfojtott újra és újra vissza fog térni különféle történelmi szimptómák formájában mint a kiűzöttek visszatérése (Wiederkehr des Verdrankten)?

Vagy talán mindez csak egy emlékeztető arra, hogy a modernitás története nem írható le egységes történelemként, mely tartalmazza a sok különféle nemzet történetét (vagyis mint az őshonos és az idegen története), hanem inkább globálisan ragadható meg (írható le, elemezhető, kritizálható stb.), mint az aszimmetrikus modernizáció folyamatának története, mely átlépi az államok, kultúrák és ideológiák bevett történetírási narratíváinak határait.[7]

Forrás: Art and Culture in post-Communist Europe, ed. Bojana Pejic, David Elliott, Stockholm, Modern Museum, 1999.

Fordította Hegyi Otti és Borbély András

[1] Konstantin Fotinov (1790-1858) bolgár író, fordító, a bolgár sajtó megalapítója a Bolgár Nemzeti Újjászületés időszakában. A Lyuboslovie jelentése „filológia” v. „bölcsészet”. A Nemzeti Újjászületés időszakának kezdetét Paiszij atya (Paiszij Hilendarszki /1722–1773/), Athosz hegyi szerzetes 1762-ben megjelent, a bolgárok történetéről szóló könyvétől számolják. A Nemzeti Újjászületés időszakát az 1877-78-as orosz-török háború zárja, melyben Bulgária kivívja függetlenedését az Oszmán Birodalom alól. (A fordítók jegyzete)

[2] Álláspontom szerint ezek a folyamatok irracionálisnak tűnnek a gazdasági racionalitás szemszögéből. A nemzetállam területi tagolása és határainak meghatározásában két ilyen formaalkotó irracionalitás működik. Az első az úgynevezett „politikai nemzet” identitásában mutatkozik meg, mely bizonyos állampolgárok azon a közös politikai akaratán alapszik, hogy egy egységes nemzeti társadalmat alkotva együtt éljenek. A második az úgynevezett „kultúrnemzet” (Kulturnation) identifikációjában fejeződik ki és a közös nyelv, kulturális hagyomány, vallás „egységén” stb. alapszik. Ernest Renan írja 1882-ben: „A nemzet lélek, spirituális alapelv. Két dolog alkotja ezt a lelket és spirituális elvet, s ez a kettő valójában valójában egy. Egyik a múltban, a másikban jelenben lakozik. Egyik az emlékezet gazdag örökségének birtoklása, a másik a jelenidejű konszenzus, a vágy, hogy együtt éljünk, az akarat, hogy állandósítsuk az örökség értékét… Hogy közös dicsőségünk legyen a múltban, és hogy közös akaratunk legyen a jelenben; tudni, hogy együtt nagy dolgokat vittünk véghez, és azt kívánni, hogy még többet vigyünk véghez – ezek a népként létezés lényegi feltételei.” (Ernest Renan,. What is a nation?, in: Homi K. Bhabha szerk.., Nation and Narration, , London és New York, Routledge, 1990, 19.) A hiánykultúrák tapasztalata ellentmondani látszik Renan állításának, hogy a két dolog valójában ugyanaz.  A közös múlt, főként ha szégyenletes hiányokkal, traumákkal és vereségekkel teli múlt, nem feltétlenül vezet annak közös akaratához, hogy a jelenben is együtt éljünk. Nincs szükségszerű kapcsolat a politikai akarat elve és a kulturális tradíció elve között.

[3] Az állam területi egysége és a politikai emancipáció késői jellemzői a nemzetnek, ezek eredete aligha vezethető le gazdasági meghatározottságokból. Olyan szociológusok és történészek, mint Eric Hobsbawm, azt állítják, hogy a „nemzetállam” és a „nemzeti gazdaság” nem váltak alapvető gazdasági mechanizmusokká a 19. század előtt. Korábban, a 16-18. század során a kapitalizmus fejlődése olyan állami területeken alapult, melyeknek ugyanaz az egységes merkantilista stratégiája volt. Hobsbawm arra a tényre mutatott rá, hogy ennek a periódusnak a közgazdászai (pl. Adam Smith) tévesen értelmezték az állami elvet a gazdaságban, mivel az ellentmondott Smith-nek a „szabad piacról” alkotott képével, mely az individuumok szabad kezdeményezésén, a tőke és a javak szabad áramlásán stb. alapult. Az ilyen gazdasági modellek hajlamosak az egész világot, nem pedig csak egyetlen nemzetállamot és annak nemzeti piacát tekintetbe venni. (Eric Hobsbawm, Nationen und Nationalismen, Frankfurt és New York, Campus Verlag, é. n., 38.)

[4] Bulgáriában például a modernitás megjelenése nem kapcsolódott az Oszmán piacok nyugati inváziójához. Szintén nem elégséges a hagyományos marxista magyarázat a Bolgár Újjászületés periódusára vonatkozóan: a valódi hajtóerőt a hazai polgárság gazdasági folyamatai képezték az ország egyes régióiban. A későbbi értelmezési minták nem tudták megmagyarázni, hogy az új típusú termelés és az új tőke néhány bolgár nagyvárosban (Koprivshtitza, Panagyurishte, Kalofer stb., melyek üzleti kapcsolatokkal rendelkeztek Béccsel, Isztambullal, Lipcsével, Budapesttel) miért nem tudott szabadon elterjedni a nemzeti határokon túl, hanem korlátozott nemzeti gazdaságot alakított ki. A pénz és a javak működése önmagában terjeszkedő és univerzális, nincs immanens ok, ami terjedésüket megállítaná. De léteznek más, nem-gazdasági tényezők, amelyek ennek határt szabnak. Az említett régiók gazdasági felemelkedésével együtt különféle etnikai csoportok konszolidációja zajlott. Ők egészen új módon használták a régi szimbólumokat és emblémákat, vagy újakat alkottak saját önazonosságuk megteremtése vagy a Másokkal (görögökkel, törökökkel stb.) való konfrontáció céljából. Ezeknek az új narratíváknak, önképeknek és a másokról alkotott képeknek az elterjedése, az új oktatási intézmények és a nyelv ezt követő kodifikációja által egy egészen új szimbolikus ökonómia jött létre.

[5] Az úgynevezett „normális esetben” a terület a legerőteljesebb intézmény, mivel a meghódított és felügyelt terület képviseli minden más nemzeti intézmény összehangoltságának és egyesítésének elvét. Bulgáriában az Újjászületés idején nem ez volt a helyzet: már létezett egy Birodalom (melyet idegennek érzékeltek) a tágas keleti térben, melyben a bolgárok képzeletbeli területét állandóan a meghatározottság elvesztése és a szétbomlás fenyegette. Ezért volt folyamatos igény ennek a nem létező területnek egy szimbólumára, mely képes az egész nemzeti „testet” egyben tartani. Az Újjászületés bolgár költészete tele van ilyen földrajzi és politikai látomásokkal, melyek összekötik és elragadtatottan megszentelik a feltételezett határokat a nagy bolgár folyók, hegyek, síkságok stb. neveivel. Az ilyen költői „térképek” címei tünetértékűek: Hol van Bulgária, Hol születtem stb.

[6] Mircea Eliade, The sacred and the Profane, New York, Harvest Books, 1959, 122-125.

[7] A következő személyeknek tartozom köszönettel: tanulmányom Benedict Anderson, Ernest Gelner és Eric Hobsbawm egyes gondolataiból bontakozott ki, melyeket megpróbáltam lefordítani egyfajta neo-lacaniánus nyelvre. Hatással volt rám a szlovén pszichoanalitikus és filozófus, Slavoj Zizek könyve, The Sublime Object of the Ideology, Verso, London, New York, 1989.)