Kisebbség és emancipáció

 „rizikófaktor”

László Attila szenátor „üdítő újdonságként” értékeli, hogy a most kidolgozott román nemzetbiztonsági stratégia (SNAT) „nem említi az etnikai kisebbségeket rizikófaktorokként nemzetbiztonsági szempontból”. Kiemeli ugyanakkor, hogy a dokumentum új rizikófaktorként veszi számba a magyar kormány regionális gazdasági hegemóniatörekvéseit. Ehhez naivan (vagy inkább álnaivan) hozzáteszi: nem érti, miért van az, hogy a román Államelnöki Hivatal nem támogatja az ezen hegemónia-építési törekvések körébe tartozó gazdasági, járványügyi, jogegyeztető törekvéseket. Ebben a beállításban az Államelnöki Hivatal úgy tűnik fel, mint a közép-európai államok vágyott regionális együttműködését akadályozó retrográd tényező.

Érdekes, de koránt sem vitathatatlan álláspont ez. Hiszen a szenátor szerint az Államelnöki Hivatalnak nem kellene fennakadnia azon, hogy a NER az erdélyi magyarság és az erdélyi magyar politika inkorporációja révén terjeszkedik Romániában. Megvallom, engem az lepett meg inkább, hogy eddig én nemzetbiztonsági kockázatnak számítottam, de ez az én naivitásom. Az új fejlemény azonban, miszerint a nevezett stratégiai dokumentum szerint már nem vagyok az – ellentétben László Attilával –, engem cseppet sem üdít fel.

Egyrészt azért nem, mert ahogyan ő maga is megjegyzi, a dokumentum bővelkedik olyan programpontokban, melyekből kiindulva továbbra is, sőt talán még fokozottabban felügyelni lehet a nemzeti egységre, szuverenitásra, a román államiságra és nacionalista szupremáciára nyilván veszélyes kisebbségeket. Másrészt azért nem, mert gyanítom, hogy az erdélyi magyarokat a stratégiai dokumentum Orbán Viktor regionális hegemóniaépítési törekvései patnerének, sőt eszközének tekinti, nem is egészen jogtalanul. Így abban, hogy a NER terjeszkedése nemzetbiztonsági kockázat, bennefoglaltatik, hogy mi, Orbán Viktor kedvencei, továbbra is és szintén nemzetbiztonsági kockázatnak számítunk.

Hiszen a magyar kisebbség kollektív jogaira, illetve bármilyen szintű autonómiájára való törekvést a román állam Trianon óta – leszámítva az 1952-1960 közti igencsak ellentmondásos Magyar Autonóm Tartomány kérdését (erről lásd Stefano Bottoni monográfiáját) – következetesen azzal utasít el, hogy az ellenkezik Románia nemzeti szuverenitásával, s hogy bármilyen autonómia a revízió, vagyis az ország területi integritása megbontásának veszélyével fenyeget. Románia sohasem ismerte el, hogy a magyarság mint kollektív szubjektum lenne nemzetalkotó tényező. Mindig azon az állásponton volt, hogy a magyarokat egyénileg tekinti, azaz magyar nemzetiségű román állampolgárként (esetenként „magyarul beszélő románokként”) kívánja „integrálni”. Vagyis a magyar kisebbség mint kollektívum mindig is azt jelentette a román nemzetállam szemszögéből, hogy az Magyarország (része), idegen test, így csakis egyénenként kíván számolni a magyarokkal, nem pedig kollektívumként.

Hogy az állampolgári egyenlőség ilyen elve, beleértve, a vonatkozó általános szinten mozgó és kötelelező érvénnyel nemigen rendelkező nemzetközi egyezményeket is, tekintve az adott kisebbségi szituációt, a diszkrimináció és a strukturális hátrányok melegágya, arról a román állam nem kíván tudomást szerezni, de most ezt hagyjuk. Azt is tágabb keretben kellene megvitatni, hogy a román állam merev dogmatizmusa ebben a kérdésben, más okok mellett, persze, hogyan járult hozzá ahhoz, hogy mára az erdélyi magyarság a NER regionális gazdasági hegemónia-törekvéseinek a túszává vagy instrumentumává vált.

rólunk nélkülünk

A jelenleg Magyarországon teljhatalommal bíró Orbán Viktornak a kisebbségben élő magyarokat illető politikája egyoldalúságát már igen korán, a 2000-es évek környékén, a státustörvénnyel kapcsolatos vitáknál föl lehetett ismerni. Kis János írja:

„A státustörvény alapeszméjében modern és retrográd elemek keverednek. Modern az a felismerés, hogy az államok megoszthatják egymással szuverén jogköreik egy részét. Ebben az esetben nem terület fölötti fennhatóságon való osztozkodásról volna szó, aminek lehetőségét írásom vizsgálta, hanem arról, hogy az egyik állam (a magyar) más államok (Románia, Szlovákia stb.) polgáraival személyi elvű kapcsolatot teremt, anélkül, hogy bármi módon hozzáférne a területhez, melyen a vele kapcsolatra lépő egyének élnek. Ez olyan intézményi megoldás, melynek véleményem szerint helye lehet a jövő nemzetállamon túli világában.

Ugyanakkor a törvény elgondolása veszedelmesen retrográd is. A szuverén jogkörök bármiféle megosztására csak akkor kerülhet sor, ha az a felek közti megállapodáson alapszik. A státustörvényben azonban a másik állam egyáltalán nem jelenik meg önálló félként. A Fidesz-kormány úgy hozta létre a szomszédok szuverenitását érintő jogintézményt, mintha kizárólagos magyar belügyről lett volna szó. Ez leleplezi a mentalitását uraló hagyományos nacionalizmust: célja nem az, hogy a szomszéd országban élő magyarok nyelvi és kulturális összetartozásukat megőrizve, magyarként váljanak államuk egyenrangú honpolgáraivá, hanem az, hogy szimbolikusan semmivé tegye odatartozásukat. Egy kritikusa‚ puha irredentizmus’-nak nevezte ezt, szerintem joggal.”

E kritika megfogalmazása óta sokminden történt. Például mára eléggé megkérdőjeleződött, pontosabban nem igazolódott az európai uniós integrációs folyamattal kapcsolatos azon várakozás, hogy az erősíteni fogja a regionális politikai önszerveződések, autonómiák esélyét, vagy hogy elmósódottá, „spirituálissá” teszi a nemzetállami határokat. Az átjárhatóvá vált határokon a „tartaléksereg” toporog, vendégmunkások, különféle rend- és rangbéli emigránsok, turisták, meg az áruszállító autósorok: a tőke áramlik, mi maradunk, még ha úgy is tűnik néha, hogy utazunk. Adieu, Rimbaud! De a NER (leánykori nevén: Magyar Köztársaság) álláspontja változatlan: nemcsak a román felet, hanem az erdélyi magyarokat sem tekinti egyenrangú partnernek ebben a kérdésben, valódi érdekeik figyelembe vétele nélkül jelenti ki, hogy az általa promovált regionális gazdasági bekerítés nekünk csak jó lehet. A kérdésről, hogy mik is lennének az erdélyi magyarok érdekei ebben a helyzetben, érdemes lenne vitát nyitni, ahelyett, hogy rezignáltan vesszük tudomásul, hogy az RMDSZ, illetve különféle itteni intézmények, gazdasági vállalkozások a NER „előretolt helyőrségeivé” avanzsálnak.

A NER osztálypolitikája vonatkozásában elégedjünk meg most egyetlen illusztratív idézettel, amely Bogár Lászlótól, a magyar kormány egyik vezető gazdaságpolitikai ideológusától származik, egy 2013-as interjúból:

„…a társadalomnak legalább harmada végképp elveszett, már nem lehet visszahozni a nyomorúságbóI. Ezen azzal sem lehetne változtatni, ha az állam talicskával tolná a pénzt a felzárkóztatú programokba. Nincs már mögottük megtartó emberi közösség, a gyermekek elemi tudás nélkül, úgy cseperednek fel, hogy fogalmuk sincs arról, hogyan kell beilleszkedni a társadalomba, hiányoznak az alapvető viselkedési normák, társadalmi szinten gyakorlatilag leírhatjuk őket. Nem tudnak, de nem is akarnak dolgozni, és a munkaerőpiac sem kér belőlük, vagyis marad az élősdilét. És ezeknek az embereknek is mondani kell valamit. Orbán Viktor látja ezt a csapdát, csak nem beszélhet őszintén a valóságról. Nem derülhet ki, hogy, hacsak valami csoda nem történik, a még eséllyel rendelkezők megmaradása érdekében kegyetlen jövő vár rájuk. És mivel a felső tíz százalék teherviselés szempontjából elérhetetlen, marad a közöttük Iévő 60 százalék, a ,,kozéposztály”, mely az ország fő ,,teherhordó’ eleme, és Orbán Viktor fő hivatkozási alapja, a jövő Magyarországa.”

A maga idején e nyilatkozatról élénk csörte indult, de nem ez a fontos. Hanem az, hogy ez a gazdaságpolitika az egyrészt örökölt, másrészt a globális tőkeviszonyok determinálta félperiférikus helyzetből adódó szociális elnyomorodásra azt válaszolja: „vesszen a férgese”. Ráadásul úgy állítja be saját gazdaságpolitikai programját, hogy ez az egyetlen, ami ésszerűen lehetséges. Ezeknek az elveknek és gyakorlatoknak a regionális exportja, például a Székelyföldre, azért megérne némi vitát, megfontolást.

Vajon valóban megmentőnek kell-e tartanunk Orbán Viktort, ha sejthetjük, hogy az általa nyújtott gazdasági „élénkítések” 1. csak a társadalom egy szűkebb szegmensét kívánják életlehetőségekhez juttatni, 2. hogy mindez Magyarország irányába élénk erőforrás-elszívást jelent, amely kockára teszi a kisebbség így is korlátozott társadalmi, gazdasági és kulturális reprodukciós képességeit, 3. ha a magyarországi példákból láthatóan rengeteg pénzt ölnek hosszú távon fenntarthatlan projektekbe, amelyek jórészt csak a nemzeti oligarchiát gyarapítják, végül 4. ha mindennek megvalósítása autokratikus politikai formációk létrejövését segíti elő?

két tekintélyi állam között

Régiós vonatkozásban még említésre méltó, hogy az Unió keretein belül a közép-kelet európai államok félperiférikus gazdasági státusa (munkaerő-kizsákmányolás, a vendégmunkások permanens krízis-helyzete; egyenlőtlen versenyfeltételek, a középosztály folyamatos emigrációja vagy inkorporációja; harc az olcsó erőforrásokért; a munkások érdekvédelmének ellehetetlenítése; pár „menőnek” számító nagyváros mellet teljes régiók elnyomorodása és kiürülése; az ún. „harmadik világra” jellemző etnikai szegregátumok képződése,  stb.) továbbra is stabil, és az is marad, ami szükségszerűen politikai és gazdasági anomáliákhoz vezet. Így nagyon is van okunk kételkedni Iohannisnak, a nyugati nagytőke e hű keleti helytartójának jogállam-, felzárkózás- és Nyugat-fetisizáló politikájában, amely nem több, mint a félperiférikus kiszolgáltatottságot „normalizáló” manipulatív politika egy változata. A korrupcióellenes retorikáról, mihelyt politikai küldetését (a középosztály mozgósítását és karámba terelését, az új hatalmi tömb pozíciószerzését) betöltötte, íme, már le is mondott.

De attól még látható, hogy a növekedés, a „pörgő gazdaság”, a nemzetállami stabilitás látszatának fenntartásához arra van szükség, hogy a növekvő társadalmi feszültségeket egyre tekintélyelvűbb, rendszabályozó, képzelt ellenségeket kreáló, a sérülékeny társadalmi csoportokat (romákat, vendégmunkásokat, stb.) viktimizáló, az ésszerű kritikai hangokat hiteltelenítő politikával ellensúlyozzák – mégpedig mindkét állam kormányzó elitje részéről. Mert Románia és Magyarország versenytársak abban, hogy ki az, aki a transzcnacionális monopoltőkének olcsóbban (értsd: saját lakosságának erőteljesebb kizsigerelésével) tudja eladni emberi és természeti erőforrásait azért, hogy egy szűkebb rétegnek, amennyiben politikailag lojális marad, élhető viszonyokat teremtsen, egy másik réteget, akinek már lóvé nem jut, jelszavakkal és identitásprotézisekkel fizessen ki, és a nyomorgó többségről egyszerűen hallgasson.

Ezen az általános konstelláción a NER hegemóniaépítési törekvései sem tudnak radikálisan változtatni – épp ezért kényszerül Orbán arra, hogy fokozza a belső politikai és gazdasági elnyomást, épp ezért kényszerül arra, hogy lemondjon saját lakossága egyharmadáról, hogy az út szélén hagyja őket, hogy az ezen az áron kedvezményezett társadalmi rétegének kedvező „versenyfeltételeket” teremtsen. S bár Iohannis, illetve a román politikai elit nem mondja ki nyíltan, de ugyanezt teszi.

Valójában annak a konstellációnak a tudatosítása fontos itt, hogy 1989 után most már nyíltan is – azaz nem csak nyugati hitelek és versenyfeltétlek formájában, mint az államszocialista/kapitalista rezsimekben – egy olyan egypólusú világrendszerbe tagolódnak be ezek az államok, amelynek nincs „transzcendenciája”. Azaz egyre inkább nem hozzáférhetőek  a fennálló „kapitalista realizmus” (Mark Fisher) meghaladását célzó politikai projektumok, legalábbis intézményes formái, s megszűnnek a tőke külső-belső korlátai. Ahogy Tamás Gáspár Miklós írja, a kapitalizmus „ma betölti a teljes horizontot, ami még soha nem esett meg korábban. Jobbra korlátozta a trón és az oltár (ill. ideológiai utódai), balra a szocializmus (a munkásmozgalom). Mindkét korlát elkorhadt.” Aminek következménye, hogy ezek az államok és kormányaik hovatovább a kapitalizmus végrehajtó apparátusaivá váltak, a hivatalos állami etnonacionalizmusok és a deregulált piacok, illetve a magát alternatíva nélkülinek hirdető kapitalizmus ideológiája nem csak egyidőben, hanem egymással szoros összefüggésben és érdekközösségben jelentek meg a térségben.

És ebből az következik, hogy ma bármilyen autonómia- vagy emancipáció-törekvésnek nem pusztán az egyre erőteljesebben tekintélyelvű, “megrendszabályozó” etnonacionalista állampolitikákkal, hanem a vele sűrűn összefonódó egypólusú, transzcendencia nélkülinek mutatkozó kapitalista realizmussal szemben is alternatívát kell kieszközölnie.

kisebbségi funkcionális deficit

Milyen álláspontot lenne helyes elfogadnunk magyar kisebbségi nemzetként ebben a rendkívül komplex helyzetben?

A jelenlegi RMDSZ egyoldalú NER-pártiságát sokan kritizálták már, eddig úgy tűnik, teljesen hatástalanul. A régi RMDSZ-vezetők a hagyományos egyensúlyozó politizálástól, a „mindenkivel legyünk jóban, de ne köteleződjünk el abszolút módon senki irányába” típusú paktumpolitikától való elfordulást kérik számon. Ám nem reflektálnak arra, hogy az RMDSZ-t mind a román nemzeti liberális jobboldalnak és a tekintélyi államnak az utóbbi évtizedben való megerősödése, mind a NER regionális terjeszkedési törekvései is kényszerhelyzetbe sodorták, stratégiaváltásra kényszerítették, így ez nem kizárólag csak belső, elvi döntés lehetett. A román tekintélyi állam logikája szerint az a gyakorlat, amit paktumpolitikának hívunk, lényegében korrupciónak számít, tehát hovatovább büntetőjogi kategória lett. A magyar állami segélyezés feltétele pedig elég nyilvánvalóan az abszolút politikai lojalitás. Biztos, hogy nincs könnyű dolga annak, aki e két autoriter modell között próbál utat verni.

Az értelmiség részéről ugyanakkor a bürokratizálódás, sematizálódás, a szakmai diskurzusoktól való elzárkózás, az önreflexiós aktivitás hiánya, a szociális érzéketlenedés vádjait is sorolhatjuk.

Végül eleven még a régi politikai törésvonal is, amely Tőkés Lászlónak a pártból való kiválásával vette kezdetét, s amely szerint az RMDSZ olyannyira sikeresen „integrálódott” a romániai politikai elitbe, hogy már nem is az erdélyi magyarságot, nem annak tágan értett autonómiáját, pusztán saját hatalmi érdekeit képviseli, vagyis elidegenedett a közösség valódi politikai céljaitól.

Mindezen – részben nyilván jogos, részben vitatható – kritikai nézőpontok mögött, úgy gondolom, egy összetettebb probléma áll, amelyet a kisebbségi társadalmi állapotra jellemző funkcionális deficitnek neveznék. Ennek a funkcionális deficitnek van egy intézményi és egy társadalompolitikai vetülete.

A) Az intézményi vetülete abban áll, hogy az RMDSZ nem pusztán pártként, hanem olyan kisebbségi társadalmi szervezetként intézményesült, amelynek nem pusztán pártpolitikai, hanem társadalompolitikai (költségvetés-elosztási, kultúratámogatói, oktatásfejlesztési, médiafenntartói, társadalomszervezési, konfliktusmegoldó, interetnikus közvetítői stb.) feladatokat is el kell(ene) látnia. Bizonyos értelemben az RMDSZ a mindenkori román kormányok helytartója a magyarok között, sőt olykor kvázi-állami, legalábbis az államot helyettesítő funkciókat lát el a romániai magyar társadalmon belül – ez a pozíciója legitimálja a paktumpolitikát; ugyanakkor azt is, hogy a kisebbség képviseletének monopóliumára tarthat igényt, illetve mentesíti a román államot a magyarokért vállalt konkrét felelősség alól. A pártpolitikai és a társadalompolitikai funkciók összemosódása azonban mindkét részfunkciót csak részben engedi teljesíteni: egyrészt gyakran az az érzésünk, hogy mint pártnak nincs politikai arculata, hiányzik belőle a sajátos politikai tartalom; másrészt mint a kisebbség egésze nevében eljáró, kvázi államhelyettesítő társadalmi szervezet részrehajló, illetve – érthető (strukturális helyzetéből fakadó) okok miatt – tulajdonképpen sikertelen.

B) A probléma társadalompolitikai vetületén ez a funkciótorlódás a kisebbségi társadalom öndefiníciós paradoxonaként jelenik meg. Arról van szó, hogy a kisebbségi társadalmi állapotban szükségszerűen egymásra torlódnak, összemosódnak a nemzeti és a szociális vonatkozások. Hogy a kisebbségi társadalmi állapotban egyrészt nem lehet nem elismerni a belső, nemzeti-közösségi kohézió elsőrangú fontosságát, azzal az igencsak lényegbevágó kitétellel, hogy a kisebbségi nemzet más – sőt, ahogy egykor Balogh Edgár fogalmazott: másul –, mint a többségi magyar nemzet. Másrészt nem lehet megfeledkezni róla, hogy a kisebbségi nemzet is ki van téve kapitalizmus és közösség nem egykönnyen feloldható ellentétének. Magyarán, a kisebbségi nemzet ugyanúgy elszenevedi a tőkeérdek szupremáciájából következő elidegenedés, a belső versengés, a kulturális és szociális széttöredezés, az „osztályantagonizmusok”, a kiilleszkedés, a szegregátum-képződés, a hibrid identitások képződése, a regionális és migrációs széttagolódások közösségi kohéziót szétfeszítő, veszélyeztető hatásait.

Ezt az ellentondást nem feloldja, hanem fokozza, ha – mint azt rendre teszik – egyfelől (nemzetpolitikailag) a közösségi kohézió fontosságát súlykolják, míg másfelől (gazdaságpolitikailag) a kapitalista kényszereknek való kritikátlan önalávetés gyakorlataiba „invesztálnak”. Hiszen a kettő szabad szemmel látható módon oltja ki egymást: a nemzeti kohézió üres szólamnak, ürügynek, a valós képet elfedő kampánynak bizonyul a társadalmi szolidaritás aktuális problémákra reagáló intézményi gyakorlatai nélkül. És ez csak tovább fokozza a kisebbségi kiszolgáltatottságot, miközben önegitimáció gyanánt a valóságosnál kedvezőbbnek, vagy épp apokaliptikusabbnak tűnő képet fest a kisebbségi állapotról (ahogy legitimációs érdekei épp kívánják), s így a kisebbségi „hamistudat” gerjesztőjévé válik.

a kisebbség nagykorúsága

Ennek a funkcionális deficitnek a megoldása nem pusztán fogalmi vagy ideológiai kihívás, hanem elsősorban intézményi. Amennyiben ugyanis érdemben reagálni akarunk a kényszerű széttagolódás imént említett horizontjaira, akkor a szociális és a nemzeti szint közti közvetítések sokkal kiterjedtebb és árnyaltabb intézményrendszerére van szükség. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy az RMDSZ lássa el mind a párpolitikai képviselet, mind a kohézióteremtő társadalmi szervezet, a kisebbségi „önigazgatás” funkcióját.

Példának okáért, ha valamit kezdeni akarunk az olyan típusú konfliktusokkal, mint a nevezetes gyergyóditrói eset, ahol a tőkehatalom perverz módon egymással versenyezteti a helyi és a globális gazdasági perifériáról közvetített olcsó „idegen” munkaerőt, miközben a helyi munkaerő maga is potenciális olcsó és „idegen” munkaerőnek számít a gazdasági centrum nyugat-európai országaiban, akkor nem elégedhetünk meg a globális versenyhelyzet előidézte rasszista villongások polkorrekt, moralizáló kritikájával és a konfliktus jogi-bürokratikus nivellálásával. Olyan szervezeti háttérre van szükség, amely méltányos tárgyalási kereteket és feltételeket biztosít a munkásoknak és a lakosoknak; amely lehetővé teszi a globális viszonyokba ágyazott lokális szituáció megértését; a „helyzettudat” kifejlődését, és így reális alternatívák, önvédelmi gazdasági-társadalmi szervezeti formák keresésére ösztönöz.

Nem álmodozhatunk politikai autonómiáról, de belsőleg koherens kisebbségi nemzeti kohézióról („nemzeti egységről”) sem addig, amíg nem szembesültük a heteronómia és széttöredezés nemzeti léten és kultúrán túlmutató strukturális feltételeivel. És akkor sem, ha nem dolgozzuk ki a kisebbségi nemzetet belülről széttagoló, személy-, sőt közösségfölötti meghatározottságokból következő érdekellentétek és más elidegenítő hatások közti intézményes közvetítések formáit.

Ezeknek az intézményi formáknak az erdélyi magyar társadalomtörténetben betöltött szerves funkciójáról, például a lokális szakszervezeti és szövetkezi hagyományokról komoly kutatások tanúskodnak. Ugyanakkor magától értetődik, hogy ezeket a problémákat nem lehet egy már létező megoldási képlet keretei közé szorítani. A kisebbségi modernizáció permanens kihívása konstruktív társadalompolitikai habitust követel.

Például a szövetkezeti formát nem redukálhatjuk a piaci integráció eszközének szerepére, hanem a társadalmi reprodukcióban, a társadalmi autonómia termelésében betöltött funkcióját is alá kell húzni. Egyáltalán: a piaci és a közösségi–társadalmi érdek megkülönböztetésének intellektuális munkáját végre el kellene végezni. Ugyanígy észre kell vennünk, hogy a lokális szakszervezeti hagyományokban nehezen találunk támpontot a transznacionális munkaerő-áramlásból (vendégmunka, gazdasági célú migráció) adódó sérülékenységünkre. Mindenestre: a külső-belső intézményes együttműködési formák hagyományos arzenáljának fölelevenítésén túl azok konstruktív bővítésére is szükség van.

Összefoglalásképpen: három olyan kontextuális kihívásról beszéltem, amelyek jelenleg megvitatandóak lennének a romániai magyar kisebbségi nemzet társadalmi-politikai állapotát, illetve jövőbeni perspektíváit illetően:

1. Az első a gyakran nem választott testületekre (rendőrség, hírszerző szolgálat, katonaság, korrupcióellenes ügyészség, stb.) támaszkodó román rendszabályozó tekintélyi állam megerősödése, illetve a hagyományos román etnonacionalizmus. Ez a hatalmi tömb – a társadalmat a transznacionális nagytőkének alávető gazdaságpolitika mellett – olyan államnemzeti politikai közösség affirmációját tűzi zászlajára, mely konzerválja a kisebbségi nemzet diszkriminációját, illetve szisztematikusan gátolja a kisebbségi modernizációt és emancipációt.
2. A második kihívást Magyarország régiós gazdasági hegemóniaépítési törekvései jelentik. E tömb a Magyarország határain túlnyúló „nemzetegyesítés” jelszava alatt egy olyan gazdasági alapú nemzetfogalom („gazdasági etnonacionalizmus”?) affirmációját sejteti, amely egyrészt nem riad vissza sem a szociális alapú, sem a fajpolitikai, sem az ideológiai szelekciótól, s a „nemzeti szubjektumot” etnikai, szociális, gazdasági és ideológiai kizárások révén affirmálja. Továbbá úgy ront rá a magyar kisebbségre, hogy felszámolással fenyegeti törékeny politikai és társadalmi autonómiáját, önreprodukciós képességeit, miközben a NER-hez való csatlakozásban láttatja az egyetlen reális kiutat a kisebbségi kényszerhelyzetekből.
3. A harmadik „intra-kontextuális” kihívást a kisebbségi társadalmi állapotra jellemző funkcionális deficit jelenti, mely egyrészt a pártpolitikai és a társadalmi reprodukciós intézményi struktúra összemosódásában, differenciálatlanságában, másrészt a kisebbségi „nemzeti egység” és a szocio-kulturális, regionális stb. széttöredezés szintjei közti intézményes közvetítések hiányában érhető tetten.

E három kihívás általános keretének tekinthetjük az egypólusú, transzcendencia és alternatíva nélkülinek hirdetett „kapitalista realizmus” globális rezsimjének kiépülését, a kapitalizmus külső-belső korlátainak elkorhadását.

Úgy gondolom, e kontextuális kihívások megvitatása, a bennük foglalt implikációkkal való számvetés és alternatívaképzés alapfeltétele egy olyan kisebbségi politizálásnak, amely nem akar lemondani a kisebbségi modernség tradíciójáról, az emancipációról, jövőjének saját maga általi alakításáról. Ahogyan a vajdasági magyar filozófus, Losoncz Alpár fogalmaz:

„Kéretik a kisebbséget mindenképpen nagykorúnak, és nem csalárd folyamatok áldozatának tekinteni: ha a kisebbség kiskorúnak bizonyul, úgy e fejleményt, Kant közismert gondolatainak megfelelően, minősítsük a maga okozta kiskorúságnak, azaz ’ama elhatározás hiányának’, hogy ’mások vezetése nélkül éljen.’” (Losoncz Alpár: A hatalom(nélküliség) horizontja, Újvidék, Forum, 2018, 79.)

Azaz a kisebbség bármelyik többséggel szemben nem reális, hanem potenciális egészet, de egy másik egészet képez. Éppen ebben a potencialitásban (azaz a reális modernitás-deficitben), nem pedig bármilyen fennáló rendhez, többséghez vagy túlerőhöz való igazodásban, nivellálódásban, integrációban rejlik felszabadító, ha tetszik forradalmian szeparatista energiája. Hisz a modernitás mindaddig befejezetlen, amíg a kisebbségek emancipációja még hátra van. Ebben rejlik a kisebbségi politizálás transzcendens többlete.