A csavargó álma
Alább Jacques Rancière Au loin la liberté – Essai sur Tchekhov [A távolban a szabadság – Esszé Csehovról][1] című, 2024 októberében megjelent munkájának első fejezetét közöljük. A kötetben Csehov-novellák olvasatai fűződnek egymásba, míg végül összefüggő képpé állnak össze nemcsak Csehov prózapoétikájáról, hanem arról is, hogy általában mi „az irodalom politikája”[2]. Rancière, egy, a Csehov-kötet kapcsán készült rádióinterjúban így rekonstruálja az író életműve mögül kisejlő politikai nézeteket:
[Csehov] a forradalmi gondolkodás ellen van, nevezetesen, hogy előbb a társadalmi struktúrákat kell megváltoztatni ahhoz, hogy az emberek érzésvilága, affektusai megváltozzanak. Számára nincs más forradalom, csak az affektusoké; addig nem lesz forradalom, míg az emberek valójában meg nem változnak. Tehát, csakis az affektusok forradalmán keresztül, amely szükségszerűen az egyének, az egyének közti kapcsolatok szintjén történik, gondolhatunk el egy másik életet. [Csehov] azt mondja, hogy száz vagy kétszáz év múlva az emberek másképp fognak élni. […] mint kis szilánkok, mindenfelé szétszóródnak az olyan emberek, akik úgy döntenek, hogy nem fognak félni többet, akik úgy döntenek, hogy egy új életformára törekednek, egy magasztosabbra, amelyiket nem kell többé szégyellni. Egy olyan életre, amellyel, ahogy mondani szokás, szembe lehet nézni.[3]
De hogyan mozdítják elő ezeket a változásokat a Csehov-novellák? És – belőlük kiindulva, – milyen társadalmi feladatot, felelősséget tulajdonít Rancière az írónak és az irodalomnak? Az író feladata „két egyszerű – sőt, leegyszerűsítő – elven alapszik. Az első, hogy nem hazudik. A második, hogy nem fél a szabadságtól. Pedig a szabadság félelmetes. Még ha messze is van – hiszen a szolgaság még mindig itt van köztünk, és elsősorban a fejekben lakozik.”[4] A szabadság ígérete, egy új élet és egy új idő ígérete kísérti a Csehov-szövegeket: a kiválasztott novellák újra és újra színre viszik a megingás pillanatát, amikor egy-egy szereplő megérti, hogy a jelenlegi helyett élhetne egy másik, tisztább, világosabb, félelem és szégyen nélküli életet. Az irodalmi szövegeknek tehát hordozni és terjeszteni kell a szabadság ígéretét, úgy, ahogy az alábbi metaforával Rancière mutatja:
Azokat, akik nem hajlandók feladni az életben való reményeiket, sem beérni annak szimulákrumával, [a gyertyácska, a lucsinuska] arra tanítja, hogy tartsanak ki az eljövendőre való várakozásban, amely soká, nagyon is soká tarthat, egész az éjszaka végéig, amely jó eséllyel hosszú lesz. A regényíró bizonyosan hiszi, hogy eljön majd az idő, amikor az emberek nem akarnak majd úgy élni, mint ahogyan ma úgy tesznek mintha élnének. […] Ezért már ma megéri a fáradtságot megpróbálni megmutatni nekik, amit nem akarnak látni. […] Az író gyertyácskája nem a tudatlanokat világosítja fel, hanem megelégszik azzal, hogy emlékeztet rá: volt egy ígéret, egy ígéret a tiszta és világos életre, ahol tudjuk, mi végre élünk.[5]
Az író tehát a szövegével világít; a szabadság távoli fénye. Most olvassuk el Rancière elemzését az Ábrándokról,[6] és lássuk, hogy működik mindez egy Csehov-novellában!
A csavargó álma
Ez az 1886-os Ábrándok című elbeszélés egyike azoknak, amelyeknek – és néhány kivételes olvasó segítségének – hála, abban az esztendőben az ifjú Anton Csehov megértette, hogy nem kis lapokba való egyszerű mulattató, hanem igazi író.
Mégis, első ránézésre az Ábrándok a lehető legegyszerűbb elbeszélések fajtájából való. Három ember megy az úton. Nem tudjuk, honnan jönnek. És az elbeszélés befejeződik, még mielőtt elérnék az úticéljuk. Az egyetlen tényszerű esemény egy pihenő. A sáros út, amibe beleragad a lábuk, pontosan olyan előttük, mint amilyen mögöttük. Körülöttük fehér ködfal, ami minden perspektívát kitakar és felerősíti az érzést, hogy helyben járunk egy olyan térben, amely a végtelenségig hasonlít önmagára.
Természetesen van oka annak, hogy útra keltek, és ezt az első mondat tisztázza is, amely szinte összefoglalja az egész történetet. A vidéki élet egy megszokott jelenetéről van szó: két csendbiztos bekísér a városba egy csavargót. E két csendbiztos jellemzése gyors, karikatúraszerű: egyikük zömök és tacskólábú, másikuk magas és vézna, mint egy karó. A bonyodalom ott kezdődik, és a jelentéktelen elbeszélés sima felszíne ott mélyül el, ahol megjelenik a harmadik szereplő: a csavargó, aki nem emlékszik a saját nevére, és mindenre hasonlít, csak épp csavargóra nem.
Kettős rejtély, hogy miért nem emlékszik a nevére és hogy miért hasonlít oly kevéssé csavargóhoz: megoldása egy új elbeszélés anyagát képezi, amely megtöri e helyben járás egyformaságát. A nyomozást a tacskólábú folytatja, aki a Ptaha névre hallgat. A névtelen csavargó válaszol, lassan, álmodozva, mintha csak magában beszélne, átnyújtja a kettős rejtély kulcsait: előbb a kinézetéét. Parasztnak született, zselléranyától, aki szolgáló volt egy úri házban. A vallás, a jó modor, a szép beszéd szeretetére nevelte. És ha ránézésre nem tűnik parasztnak, az azért van, mert az apja bizonyára uraság volt, akinek a közeledését istenfélő anyja nem tudta visszautasítani. Akkor fordultak rosszra a dolgok, amikor az úr új szeretőt választott, ami azt a tévedést is magyarázza, hogy az istenfélő anyja miért tett véletlen arzént a gyógyszeres pohárba, amelyet minden este a fiúnak kellett odavinni a ház urának. E „tévedés” miatt aztán az anyát és a fiút egyaránt kényszermunkára küldték, ahonnan utóbbi megszökött. Ez hát az ok, amiért a nevét „elfelejtette”. A neve ismét kényszermunkára ítélné, és vissza kellene térnie finom érzékenysége számára durva, elviselhetetlen rabtársai közé, míg csavargóként legfeljebb Szibériába száműzhetik.
A beszélgetés során a névtelen csavargóból a modern irodalom egyik típusa lett: törvénytelen gyerek, aki egyszerre üt nemesre és parasztra – aki országának történetét is magába sűríti, a rabszolgák és urak „mosdatlan” országáét, ami fölött Lermontov híres verse[7] mond ilyen ítéletet. Az óriási társadalmi különbségek és az látszólagos keveredés országa ez, ahol az uralkodó a jobbágyságot már húsz éve eltörölte ugyan, mégsem csinált a szabadságból valóságot.
Az elbeszélés annak a feladatnak szenteli magát, hogy testet adjon e szabadságnak azzal, hogy a fikcióba egy újabb fikciót vezet be. Ez a csavargó műve, és abban áll, hogy úticélját átformálja. Lírai lefestésében a száműzöttek Szibériája a szabadság országává válik. A föld, mondja, ott végtelen nagy, és ki-ki annyit vesz belőle, amennyire csak szüksége van a vetéshez, a munkához és az építkezéshez; a folyók ott szélesek és sebesek, meredek partfalak és évszázados fenyők védik őket; bennük számtalan hal úszik, a horoggal, húzóhálóval, varsával vagy emelőszákkal halászók örömére.
A szabadság érintetlen vidékeinek megidézésével a járási székhely felé tartó út elbeszélése megszakad, a csendbiztosok és a csavargó közti szereposztás felborul. Merthogy az álom is valóság. Hatására a lelkekben megszületik az egység a helyzet, a test tevékenysége és a gondolatok belső tája közt. Míg a csavargó beszél, létezik szabad országa. Még a csendbiztosok is, akiknek az a munkája, hogy parancsot kövessenek és embereket zárjanak be, most még ők is osztják ezt az álmot; egy olyan életet festenek le magunknak, amilyet sosem ismertek, de aminek a képét talán távoli ősöktől, vagy emberemlékezet előtti mesékből örökölték: a szabad emberét, aki béklyók nélkül járja a végtelen sztyeppék, a széles folyók és a magas fenyők szabad földjét.
Ezen a ponton a csavargó képzelgése belevész egy szabad országról szőtt álomba, ez ad értelmet az egész utazásnak és a szereposztásnak, amely kezd egyre inkább összemosódni. Álmának valósága versenyre kél azzal, amelyet a csendbiztosok szolgálnak. Szükséges tehát, hogy egyikőjük elhallgattassa, és bezárja ezzel a képzelet zárójelét, visszaállítva az egyszerű útielbeszélés rendjét, amelyben egy bűnöst az ítélet helyére vezetnek. Ez a szerep természetesen a magas véznára jut. Néhány szóval visszarántja az álmodozót az út valóságába, amelyet még be kell járniuk és ráébreszti állapotára, amely egy beteg emberé, akit már ez az út is kifullaszt, és aki holtan rogyna össze a végkimerüléstől jóval azelőtt, hogy elérkezhetne álmai Szibériájába. Erre az egyszerű rendreutasításra a szabad ország képei mindhármuk fejében szertefoszlanak. De a gondolata nem. Míg a csavargó elméje megtelik a rá váró bírósági eljárás tiszta és világos képeivel, a csendbiztosok gondolatai elcsavarognak: „A két csendbiztos erőlteti az agyát, hogy felérje képzeletével azt, amit egyedül talán az Úristen tud elképzelni, azt a roppant teret, ami elválasztja őket a szabad földektől.”[8]
Ne tulajdonítsunk nagyobb fontosságot az Úristennek, mint amekkora valójában van neki Csehov prózájában, aki nem hisz benne. Csak az úristen tudja, isten tudja mi, isten tudja ki – ezek a kifejezések gyakran visszatérnek nála, nem azért, hogy rámutasson az isteni mindentudás kiváltságára, hanem azért, hogy jelezze annak a tartománynak a határait, amit a történet szereplői felismerni és felfogni képesek. A csavargó beszéde utat váj a két ködfal közt, amely légvonalban egyenesen a fogságba vezet. Kettéosztotta az út terét és idejét, hogy a mesék ködébe vesző eredetük és megálmodott úticéljuk helyére egy más nagyságrendű referenciapontot tegyen: a szabadságot. Bár mérhetetlen távol van tőlünk, nem tudunk ellenállni, la akarjuk mérni milyen messze. Mégha a csavargót meg is fosztották az álomképeitől, álma most épp azt a rendet kísérti, amelyik ítéletet mond fölötte. „No, mehetünk tovább! – áll fel Nyikandr [a vézna csendbiztos]. – Eleget pihentünk.”[9] Csakhogy a pihenőnek nincs vége. Ott marad az út idejének egyformaságán, mint befoltozhatatlan szakadás.
Az elbeszélés, ami, úgy tűnt, út közben magával ragadja a szereplőket, talán most ezért hagyja ott őket az út közepén. Az elbeszélésnek van vége, mert abbamarad. És nincs neki, mert a szereplők nem értek el útjuk végpontjára, és nem tudni, mi lesz a csavargó sorsa. Ez, látni fogjuk, Csehov elbeszéléseinek állandó vonása. Itt a letartóztatástól a fogvatartási helyre vezető út történetét jeleníti meg így. Máshol, Az Ariadnében, vagy A kutyás hölgyben egy szerelmi történetet, vagy az Életem és a Három év esetében egy egész életet. Az Ábrándok rövid elbeszélésének erénye, hogy megláttatja azt az észrevétlen erőt, amely a mesélés e módját mozgatja: az idő bizonytalan megnyílásának érzetét. A rabszolgák és urak korszakát hivatalosan lezártnak nyilvánították, és vele a szolgaság önismétlő idejének egyformaságát is. Attól még nem jött el a szabadság, de gondolatának jegyében megjelent az új idő és nem hagyja többé, hogy elfeledjék. Az író feladata az, hogy a szabadság horizontjára helyezzen minket anélkül, hogy elhazudná a távolságot, amely elválaszt tőle, és anélkül, hogy engedne azokból a kötelezettségekből, amelyeket ránk ró. Feladata: beírni a távoli szabadság szakadékát a szolgaság idejébe.
Fordította: Lukács Laura Klára
Az eredetivel összevetette: P. Simon Attila
[1] Rancière, Jacques: Au loin la liberté – Essai sur Tchekhov. Párizs: la fabrique, 2024. „A csavargó álma” című részlet a kötet bevezetőjének, első fejezetének felel meg (7–12.). Fordítását a szerző és a kiadó szíves engedélyével közöljük.
[2] „L’expression « politique de la littérature » implique que la littérature fait de la politique en tant que littérature. Elle suppose qu’il n’y a pas à se demander si les écrivains doivent faire de la politique où se consacrer plutôt à la pureté de leur art, mais que cette pureté même a à voir avec la politique. Elle suppose qu’il y a un lien essentiel entre la politique comme forme spécifique de la pratique collective et la littérature comme pratique définie de I’art d’écrire.” Rancière, Jacques: Politique de la littérature. Párizs: Galilée, 2007. 11.
[3] Rancière, Jacques – Richeux, Marie: Anton Tchekhov lu par Jacques Rancière. France Culture, 2024. URL: https://www.radiofrance.fr/franceculture/podcasts/le-book-club/anton-tchekhov-lu-par-jacques-ranciere-1671055. Hozzáférés: 2024. december 31. 39,24–40,03.
[4] „La morale de l’écrivain tient presque toute en deux principes simples et qu’on dirait volontiers simplistes. Le premier est de ne pas mentir. Le second est de ne pas craindre la liberté. Or la vérité c’est que la liberté fait peur. Si elle est loin, c’est parce que la servitude est encore bien là et qu’elle est d’abord dans les têtes.” Rancière: Au loin la liberté. 13.
[5] „À ceux et celles qui refusent à la fois de désespérer de la vie et de se résigner à son simulacre, elle enseigne la constance dans l’attente de ce qui doit venir, très tard peut-être, à la fin d’une nuit qui risque d’être longue. Le romancier croit assurément qu’un temps viendra où les hommes ne voudront plus vivre comme ils font semblant de vivre aujourd’hui. […] C’est pour cela qu’il vaut la peine d’essayer dès aujourd’hui de leur faire voir ce qu’ils ne veulent pas voir. […] La loutchina de l’écrivain n’apporte pas la conscience aux ignorants, elle se contente de rappeler qu’il y a eu une promesse, la promesse d’une vie claire, une vie ou l’on saura pourquoi on vit.” Rancière: Au loin la liberté. 66–67.
[6] Az elemzés: Rancière, Jacques: Le rêve du vagabond. In: Au loin la liberté. 7–12.; a novella: Csehov, Anton Pavlovics: Ábrándok. Ford.: Rab Zsuzsa. In: Csehov, Anton Pavlovics: Regény, nagybőgővel – Elbeszélések 1885–1886. Budapest: Osiris, 2007. 726–732.
[7] Lermontov, Mihail Jurjevics: Ég áldjon, mosdatlan Oroszhon. Ford.: Nemes Nagy Ágnes. In: Lermontov – Válogatott költemények. Szerk.: Kardos László – Török Endre. Budapest: Európa, 1957. URL: https://mek.oszk.hu/07500/07512/07512.htm#177. Hozzáférés: 2024. 12. 25.
[8] Csehov: Ábrándok. 732.
[9] Csehov: Ábrándok. 732. A Rancière által használt francia fordítás (Tchekhov, Anton: Rêves. Ford.: Parayre, Édouard – Denis, Lily. In: Théâtre complet – Récits 1882-1886. ŒUVRES. I. kötet. Párizs: Gallimard, 1967.) szóhasználata a magyar fordításétól különbözik: „Il est temps de se mettre en marche, dit le gendarme. Fini, la pause.” azaz: „Itt az idő elindulni – szól a csendbiztos. – Vége a szünetnek.” Tchekhov: Rêves. 1387.
