Jegyzet a szellemtudományról és a műveltségről

A hatalom nem szívlelheti a szellemet – mert minduntalan megkérdőjelezi létjogosultságát, hovatovább alááshatja annak megingathatatlannak tűnő alapjait. Általánosabban fogalmazunk, ha nem kizárólag a tőkés társadalmat vonjuk bírálat alá a szellemtudományok, az egyetemi autonómia, a diáklét ellehetetlenítésére és a kutatáshoz való jog felfüggesztésére tett kísérletekért,  hanem a valódi felelőst a hatalommegragadás autoritásszemélyeiben, a független és kritikai értelmiség pozícióvesztéseiben, a térszakértői réteg megerősödésében, valamint a kizárólagosan a „kutatás kézzelfogható késztermékeit” szem előtt tartó pozitivizmus megvalósulási formáiban (tudományos, költségvetési, termelékenységi, hivatásbeli stb.) keressük. 

A 21. század szikár realizmusának tudatában az abbéli remény pislákoló gyertyafénye, hogy az egyetemek még mindig a szellem mentsvárai és védőbástyái lennének, kihunyófélben van. Miképp Werner Hamacher összegzi a tényállást Menedékhely – A kutatáshoz és oktatáshoz való jogról című esszéjében:

Ne legyenek illúzióink: már nem biztos, hogy vannak egyetemek. Amik vannak, azok olyan felsőfokú oktatási intézmények, amelyek egyre inkább politechnikai főiskolákká változnak át, és – hosszú évek óta egyre inkább fenntartások nélkül – szellemtudományi részlegeikben is a szakképzés olyan iskoláiként definiálják magukat, ahol munkásokat képeznek az ipar és a bürokrácia, a management és a human engineering számára, az állami és privát jártasságok újratermelése, kiterjesztése és gazdaságos működtetése érdekében.^[1]

Felfegyverkezve filozófiai eszköztárának célszerszámával, a kritika kérlelhetetlen látcsövével, annak messzelátó prizmájába tekintve emel szót Adorno a mindinkább előrenyomuló elszellemtelenedés ellen. Rövid írásában a szellem önfejlődésének, a szellemtudományos autonómiájának ellehetetlenüléséért a „biztos tudást” és „univerzális érvényességet” a szabad gondolkodás fölé helyező tudományos pozitivizmust marasztalja el.^[2]

Tillmann Ármin

A mai egyetem azon aspektusai közül, amelyekkel kapcsolatban a válság kifejezés több, mint puszta közhely, szeretnék kiemelni egyet, amely – bár biztosan nem én fedeztem fel – aligha kapott kellő figyelmet a társadalmi nyilvánosságban. Ez összefügg, ám semmiképpen sem esik egybe azzal az általános jelenséggel, amelyet a művelődés és a szakképzés közötti eltérésként ismerünk. Nem könnyű róla beszélni, és elnézést kell kérnünk e rögtönzött kísérlet homályosságáért és tézisszerű stílusáért. Arra a kérdésre vonatkozik, hogy vajon a mai egyetem sikerrel jár-e még a műveltség átadásában azokon a pályákon, ahol e fogalomhoz tematikusan és hagyományosan ragaszkodik, vagyis az úgynevezett szellemtudományokban; vajon általában véve a szellemtudományok hallgatója még képes-e egyáltalán tanulmányai révén megszerezni azt a fajta szellemi tapasztalatot, amelyet a műveltség fogalma jelentett, és amely magának az általa tanulmányozott tárgyak értelmében rejlik. Sok minden alátámasztja azt a nézetet, hogy éppen a tudomány fogalma, amely a nagy filozófia hanyatlása után alakult ki, és azóta egyfajta monopóliumot élvez, ássa alá azt a műveltséget, amelyre monopóliuma révén igényt tart. A tudományos diszciplína a szellemi formája annak, amit mind Goethe, mind Hegel külsővé-idegenné válásként [Entäußerung] követelt:^[3] a szellem odaadását olyasvalaminek, ami ellentétes vele és idegen tőle, és ami által egyedül a szellem jut el a szabadsághoz. Aki dilettáns, impulzív gondolkodással és gyakorlott fecsegéssel kibújik e szigorú diszciplína alól, az könnyen annak szintje alá süllyed, ami jogos ellenszenvet keltett benne: ez a heteronóm módon ráerőltetett módszer. Ám ez a diszciplína és a hozzá tartozó tudományfelfogás – amely időközben az ellenkezőjévé vált annak, amit Fichte, Schelling és Hegel értett ezen a fogalmon – végzetes önkényuralomra tett szert ellentétes aspektusának rovására, olyan túlsúlyra, amelyet nem lehet rendeletszerűen visszavonni. A spontaneitást, a képzeletet, a tárgyra vonatkozó szabadságot, minden ellenkező magyarázat ellenére, annyira korlátozza a mindenütt jelenlévő „de tudomány-e ez?” kérdés, hogy a szellemet még a szülőföldjén is a csüggedés veszélye fenyegeti.^[4] A tudomány fogalmának funkciója megfordult. A gyakran hivatkozott módszertani tisztaság, az egyetemes igazolhatóság, a hozzáértő tudósok konszenzusa, minden állítás ellenőrizhetősége, sőt, az érveléssorok logikai szigora nem a szellem: a kifogástalan érvényesség kritériuma mindig is a szellem ellen dolgozik. Ahol a szabályozatlan belátással szembeni konfliktus már eldőlt, ott a műveltség dialektikája, a szubjektum és az objektum közötti belső folyamat, ahogyan azt Humboldt korában felfogták, nem jöhet létre. A szervezett szellemtudomány a szellem leltározása és reflexiója, nem pedig annak saját élete; a szellemet mint önmagától elkülönbözőt akarja megismerni, ekképp e különbözőséget maximává emeli. Ha azonban a szellemtudomány megpróbálja kisajátítani a szellem helyét, akkor a szellem eltűnik, még magában a tudományban is. Ez történik, amint a tudományt a műveltség egyetlen organonjának tekintik, és a társadalomszervezés semmi mást nem szankcionál. Minél súlyosabbnak érzi a tudomány, hogy nem azt nyújtja, amit ígér, annál inkább hajlamos intoleranciát tanúsítani a tőle eltérő szellemmel szemben, és annál inkább ragaszkodik a tudomány önnön kiváltságához. A szellemtudományok számos hallgatójának csalódása az első félévekben nemcsak naivitásuknak köszönhető, hanem annak is, hogy a szellemtudományok lemondtak a naivitás azon eleméről, a tárgyhoz való közvetlen viszonyról, amely nélkül a szellem nem létezhet; a szellemtudományok önreflexiójának hiánya sem kevésbé naiv. Még ha világnézetük szembe is fordul a pozitivizmussal, titokban a pozitivista gondolkodásmód, az eldologiasodott tudat bűvkörébe kerültek. A diszciplína, a társadalom általános tendenciájával összhangban, tabuvá válik mindazzal szemben, ami nem reprodukálja makacsul azt, ami már eleve létezik: ám pontosan ez lenne a szellem definíciója. Egy külföldi egyetemen azt mondták egy művészettörténész hallgatónak: „Ön nem azért van itt, hogy gondolkodjon, hanem azért, hogy kutasson”. Németországban, jóllehet, egy olyan hagyomány iránti tiszteletből, amelyből alig maradt több, mint ezen tisztelet, az efféle intelmeket nem ilyen nyersen fejezik ki, de a munkaszokások itt sem maradtak érintetlenül.

A tudat eldologiasodása, a tudat berögzött fogalmi apparátusainak bevetése gyakran megelőzi tárgyait, és akadályozza a művelődést, amely egy lenne az eldologiasodással szembeni ellenállással. A szövedék, amelybe a szervezett szellemtudomány behálózta tárgyait, hajlamos fétissé válni; minden, ami más, feleslegessé válik, és a tudományban nincs hely számára. A heideggeriánus iskola által gyakorolt, filozófiailag kétes eredetiségkultusz aligha nyűgözte volna le ennyire a szellemtudományok hallgatóit, ha nem valódi szükségletet céloz meg. Mindennap tapasztalják, hogy a tudományos gondolkodás ahelyett, hogy feltárná a jelenségeket, készségesen beéri azoknak a már eleve eltorzított formájával. Mivel azonban éppen a gondolkodást eldologiasító társadalmi folyamatot nem ismerik fel, ezért magát az őseredetiséget teszik külön ággá, állítólagosan radikális és ennélfogva speciális kérdéssé. Amire azonban az eldologiasodott tudományos tudat önnön tárgya helyett vágyik, az valami társadalmi: hogy megvédje az intézményesített tudományág, amelyre az effajta tudat egyedüli tekintélyként hivatkozik, mihelyst valaki emlékeztetni merné arra, amit elfelejtett. Ez a szellemtudomány implicit konformizmusa. Miközben úgy tesz, mintha szellemi embereket képezne, úgy válnak azok megtörtté általa. Többé-kevésbé önként plántálják magukba az öncenzúrát. Ez mindenekelőtt arra készteti őket, hogy ne mondjanak semmi olyat, ami kívül esik a tudományukban kialakult magatartási szabályokon; fokozatosan még az ilyen dolgok érzékelésének képességét is elveszítik. Még a szellemi képződményekkel szembesülve is, éppen azok, akik tudományos alapon foglalkoznak ezekkel, valóban nehezen tudnak másra gondolni, mint ami megfelel egy hallgatólagos, és ezért annál hatalmasabb tudományeszménynek.

Ezen eszmény elnyomó ereje semmiképpen sem korlátozódik pusztán a pedagógiai vagy műszaki tudományágakra. A gyakorlati hasznosság diktátuma itt azokat a diszciplínákat is magával ragadta, amelyek nem tarthatnak igényt ilyesfajta hasznosságra. Mert a tudomány fogalmában immanens az elszellemtelenedés [Entgeistung], amely kérlelhetetlenül kitágult, mióta a tudomány és a filozófia elszakadt egymástól, mindkettőjüknek hibájából és mindkettőjük kárára. Még ott is, ahol az akadémiai műveltség szellemi kérdésekkel foglalkozik, öntudatlanul egy olyan tudományhoz csatlakozik,^[5] amely azt tekinti mércéjének, ami már eleve létezik, a tényszerűt és annak feldolgozását – azt a tényszerűséget, amellyel a szellemnek lételeme lenne nem megelégedni. Hogy az elszellemtelenedés és a tudományosítás a gyökereiknél milyen mélyen összefonódnak egymással, az abban nyilvánul meg, hogy ellenszerként kész filozofémákat importálnak. Ezeket beszivárogtatják a szellemtudományos értelmezésekbe, hogy belőlük máskülönben hiányzó csillogást kölcsönözzenek nekik, anélkül, hogy ezek a filozofémák a szellemi képződmények megismeréséből erednének. Ezekből aztán nevetséges jelentőségteljességgel változatlanul, újra meg újra ugyanazt olvassák ki.^[6]

A szellem és a tudomány között vákuum alakult ki. Nemcsak a szakképzés, hanem maga a műveltség sem művel többé. A műveltség a módszertani és az információs elemek mentén polarizálódik. Ezzel szemben a művelt szellem éppannyira lenne egyfajta önkéntelen reakció, mint saját maga ura. A kulturális és oktatási intézményekben, még az egyetemeken sem nyújt semmi támogatást a szellemnek. Miközben a reflektálatlan tudományosítás egyfajta idegen értelmetlenségként egyre inkább kiközösíti a szellemet, egyre mélyebben belegabalyodik önnön tevékenységének tartalma és a maga elé kitűzött feladat közötti ellentmondásba. Ha az egyetemeknek meg kell változtatniuk orientációjukat, akkor nincs kevesebb okuk arra, hogy beavatkozzanak a szellemtudományokba, mint azokba a szaktudományokba, amelyekhez képest a szellemtudományok magukat tévesen a szellem letéteményeseként képzelik el.

Fordította: Tillmann Ármin

A fordítást az eredetivel Zeller Anna Eszter vetette egybe.

^[1] Werner Hamacher: Menedékhely. – A kutatáshoz és oktatáshoz való jogról. Ford.: Szabó Csaba. A Budapest: Ráció, 2019. 35.

^[2]Az első megjelentetett szövegváltozatot lásd Theodor W. Adorno: Notiz über Geisteswissenschaft und Bildung. In: 4 Daten: Standorte – Konsequenzen. Hamburg: Internationaler Studenten-Arbeitskreis, 1962.

^[3] Az Entäußerung fogalmának jelentéshálójához lásd Lukács György: A külsővé-válás mint A szellem fenomenológiájának középponti fogalma. In (uő): A fiatal Hegel. Fordította: Révai Gábor. Budapest: Magvető, 1976 [1967], 686–726.

Lukács párhuzamot von Goethe és Hegel között Goethe és kora című művében, vö. Lukács György: Goethe és kora. Budapest: Hungária, 1950.

^[4] Adorno entgeisten, illetve Entgeistung (dispirit formában fordítva „elszellemtelenítő”) neologizmusai itt visszhangozzák Nietzsche lamentációját a német oktatás „despiritualizálódása” (Entgeistigung, szintén neologizmus) felett. „Tizenhét éve fáradhatatlanul igyekszem rávilágítani jelenlegi tudomány-üzemünk szellemirtó hatására. Az a kemény helotizmus, melyre a tudományok roppant tömege manapság mindenkit ítél, a fő oka annak, hogy a teljesebb, gazdagabb, mélyebb természetek nem találnak immár hozzájuk illő nevelést és nevelőt. Kultúránk semmi mástól nem szenved jobban, mint a fennhéjázó mamlaszok és töredék-humanitások fölöslegétől; egyetemeink, akaratuk ellenére, a szellem ösztön-elnyomorításának tulajdonképpeni melegágyai.” Friedrich Nietzsche: Bálványok alkonya, avagy hogyan filozofálunk kalapáccsal. Fordította: Horváth Géza. Budapest: Trubadúr, 2022 [1889], 58–59.

^[5] Adorno igéje, a gleichschaltolás (gleichschalten), a nácik szótárába tartozott, és azt jelentette, hogy 1933 után az intézményeket a pártvonalra kényszerítették.

^[6] Az első publikált szövegváltozatban az azonos (das Gleiche) helyett a lét (das Sein) áll.