Boris Buden: A posztkommunizmus gyermekei

A liberalizmus önkényesen kiterjesztett, ennélfogva sajátosan értelmezett univerzalizmusa szükségképpen magával vonja az el nem ismert, de legfőképpen a megtermelt javakból egyáltalán nem, vagy csak korlátozottan részesülő milliók dilemmáját.^[1] Marx óta tudjuk, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában garantált jogok eleve nem azzal a céllal születtek, hogy minden ember számára elhozzák a szabadságot, hanem éppen ennek a szabadságnak a korlátozását garantálják, míg a liberalizmus szabadság-fogalmának és a teljes jogrendszernek az önzés joga – vagyis, hogy „az ember tetszése (à son gré) szerint, más emberekre való tekintet nélkül, a társadalomtól függetlenül, élvezze vagyonát és rendelkezzék vele“^[1] – képezi fundamentumát. A liberális univerzalizmus függvénye a polgári társadalom ideáltípusa, az eleven egyénre (bourgeois) és állampolgárra (citoyen) bomló polgár alakja, melyen a Nyilatkozat ember-fogalma (homme) nyugszik. Az „egyértelmű hozzárendelés“ értelemszerűen nem tesz említést a társadalmi műveletbe be nem vont, diszjunkt halmazról, a polgári társadalmon kívül álló vagy állampolgársággal egyáltalán nem is rendelkező tömegekről: „A politikai emancipáció az ember redukálása egyrészt a polgári társadalom tagjára, az önző független egyénre, másrészt az állampolgárra, az erkölcsi személyre.“^[2] 1989–90 környékén azonban már nagyon is foglalkoznak a „demokratikus átmenetet“ előkészítő ideológusok a „kizárt halmaz“ problémájával, csakhogy azzal a fonák céllal, hogy morálisan legitimálhassák felettük az ellenőrzést.  

A gyermek-metaforika, amit a tranzitológusok Kelet-Európa népeire egykor alkalmaztak,  rendkívül agyafúrt: a represszív infantilizáció lehetővé teszi egy adott népcsoport vagy földrajzi egység ahistorikus, történelmi meghatározottságoktól teljességgel mentes elgondolását (hiszen a gyermeknek korából kifolyólag még nincsen saját története); ezzel egyidejűleg adódik a következtetés, hogy minden kelet-európai népcsoport a politikai egyedfejlődés nullpontján áll, aki csak akkor tesz érettségéről tanúbizonyságot, ha nyugat-európai gondnokság alá helyezhető és a liberál-kapitalista demokrácia eszményeinek megfelelő nevelésben részesül. A határvonalaknak ez az állandó instabilitása, jobban mondva tetszőleges kimozdíthatósága egyértelműsíti számunkra, hogy például a Balkán esetén nem valós, hanem képzeletbeli földrajzi fogalommal van dolgunk, amely kiterjeszthető Kelet-Európára is. A Nyugat hegemóniája nem írható felül ebben a reprezentációs vitában, példának okáért a Balkán-régió sem, amely – Žižek elemzésében – attól függően, hogy ki reprezentálja, állandóan „változtatja határait“; míg a szerbeknek a Balkán Koszovóban vagy Boszniában van, és ők azok, akik védelmezik a keresztény Európát az iszlám kultúrától,^[3] addig a horvátok magukra tekintenek úgy, akik védelmezik a nyugati értékeket, élesen elhatárolva magukat az ortodox, despotikusan bizánci Szerbiától. Német szemszögből a Balkán valahol Ausztriánál kezdődik, ezt az országot ugyanis áthatotta a balkáni korrupció és a kontárság. Az imagináció alkalmas táptalajául szolgál a társadalmi projekcióknak, lehetővé téve mindannak belevetítését egy földrajzi tájegységbe, amit az ideológusok ki akarnak olvasni az egyes régiókból, visszavonulva ezzel a kritika által érinthetetlen politikai neutralitás bástyái mögé.^[4] Ebben rejlik a „cinikus ész” lényege: „tudják, de mégis teszik”, pontosan azért, mert érdekükben áll hatalmat gyakorolni mások felett. A tranzitológia mint ideológia persze eleve kettős: az európaiság eszménye, melyhez Kelet-Európa népei morálisan fel nem érhetnek, mégis, az európaiságot mint léttranszcendens felhajtóerőt kell tisztelniük, és törekedniük kell annak elérésére, tagadja a posztszovjet államok megbukott, tehát bűnbeesett materialitását mint történelmi kontextust. Egy új, tisztán ideálképeken nyugvó metarealitás létrehozásán fáradozik, melynek határait az a hegemón-civilizatorikus diskurzus jelöli ki, amely fenntartja vagy éppen újraélezi a reneszánsz humanizmusból jól ismert bináris oppozíciókat, úgy mint barbár/civilizált, természet/kultúra, áttételesebben pedig önmagaság (identitás) vs. alteritás (identitásvesztés, marginalitás). A társadalmi valóság effajta dichotomizálása pontosan azt a régóta dédelgetett vágyálmot lehetetleníti el, amin az Európai Unió – legalábbis a jogok és a retorika szintjén – nyugszik: hogy Európai népei, kulturális különbözőségük és eltérő történelmi röppályájuk ellenére – egyenlőek egymással. Regresszív a pedagógia ott, ahol az ideológia a liberalizmus haladás-fogalmát plántálja belénk, mert az ekként értelmezett ideák világában nem kell szót ejteni a globális munkamegosztás által előidézett leküzdhetetlen társadalmi egyenlőtlenségekről és a nyugat-európai jóléti államok – Kelet-Európa számára – behozhatatlan gazdasági előnyeiről. Az idealista liberalizmus dezavuálja az anyagiság robusztus realizmusát. Szellemi és gazdasági elit tartja fenn uralmi viszonyát az „emberanyag“ felett. Az alacsonyabbrendűség státusza magával vonja az irányítás, ellenőrzés és utasítás mozzanatait.  

A modernitás civilizációs projektjei a posztmodernben nem szűntek meg, csak más terrénumokat vettek célpontba vagy a nyilvánosságtól elzárt, az állandó médiafigyelemről hermetikusan leválasztott, így szubtilisebb formákat öltöttek: a kultúripar évtizedek szívós munkájával saját képére formálta a társadalmi tudatot, így fel sem merül az emberiség ellen elkövetett bűntettek gyanúja, hiszen mindaz, ami a Közel-Keleten a „demokrácia exportja” és a „terror elleni háború“ nevében zajlik, pusztán humanitárius célokból történik, ahol az imperialista hadjáratokban legyilkolt civilek ezrei pusztán egy mindenki által támogatható, nemes cél, a „barbár Gonosz“ megzabolázásának és a demokrácia kiterjesztésének „járulékos veszteségeiként“ tűnnek fel, míg az arab országok lakosainál bármikor bevethető a terrorizmus és iszlám radikalizmus indoklást nem igénylő vádja. A Közel-Kelet térségéhez hasonlóan Kelet-Európában sem tudjuk pontosan, hogy mi történt volna akkor, ha a keleti blokk felbomlása után nem kényszerülünk arra, hogy megkíséreljük a kilábalást mások által okozott kiskorúságunkból, és egy harmadik utat próbálunk meg bejárni. Okafogyottnak tűnhet az ukrónia „mi lett volna, ha…?” kérdése, mégis, a politikai autonómia visszanyeréséért folyó küzdelemben segít felgöngyölíteni ezt a mintegy három évtizedes átalakulási/átalakítási folyamatot, melybe Boris Buden filozófus eszmetörténeti rekonstrukciója által nyerhetünk az alábbiakban betekintést.

Különös metaforika jelzi a posztkommunista átalakítás zsargonját: demokráciára nevelés, vizsgák demokráciából, a demokrácia iskolája, egy demokrácia, amit még pelenkázni kell, amely növésben van és érik és talán még gyerekcipőben jár, megkockáztatja az első lépéseket vagy, természetesen, egy demokrácia, ami gyermekbetegségekben szenved.^[2] Így tárja fel a posztkommunizmus nyelve a paradoxont, ami a legújabbkori történelem legnagyobb botrányára utal: az emberek, akik 1989/90 demokratikus forradalmaiban politikai érettségükről tettek tanúbizonyságot, egy éjszaka alatt gyermekké váltak! Tegnap még sikerült nekik megbuktatni a totalitárius rezsimeket, melyek tartósságában, rendíthetetlenségében a teljes ún. szabad, demokratikus világ az utolsó pillanatig szilárdan hitt, és amelynek hatalmától egy túlvilági szörnyeteghez hasonlatosan rettegett. A kommunista fenyegetés elleni harchoz minden politikai, ideológiai és katonai erőt bevetettek, jeles államférfiakat és tábornokokat, filozófusokat és tudósokat, propagandistákat és spionokat, anélkül, hogy a totalitárius szörnyet valaha is ténylegesen megfélemlítették volna. Ennek ellenére azokat, akik a puszta kezükkel elkergették, gyermekeknek nevezik. Tegnap még lábára állították a halálos ágyán fekvő világtörténelmet és segítették újból megtalálni a helyes irányt, ma már azonban maguknak kell megtanulniuk az első lépéseket. Tegnap még az egész világnak történelmi leckét adtak bátorságról, politikai autonómiáról és történelmi érettségről, ma már azonban általuk kinyilvánított nevelőiknek kell őket jólnevelt  növendéknek nevezniük. Tegnap még a halálos betegségben szenvedő társadalmak gyógyírjai voltak, hogy ma ők maguk szenvedjenek gyermekbetegségekben, amit először túl kell élniük annak érdekében, hogy egyáltalán életképessé váljanak. Miféle csoda történt ezen az éjjelen, miféle mágus varázsolta a felnőtt embereket kiskorú gyermekekké?

Nyilvánvalóan a politika volt. Az érett emberben felismert gyermek nem egy fejlődési folyamat, amiben az ember megállt, sem pedig egy pszichopatologikus jelenség, netalán infantilis regresszió-képződés, hanem egy politikus lény, egy par excellence zoon politikon.

Egy tranzitológiának nevezett ideológia

Az ember politikai gyermekként a demokratikus újrakezdés ideális szubjektumát nyújtja: a múlttól nem terhelve és egészében a jövő felé irányulva, energiával és fantáziával telítve, készségesen és engedelmesen. Szabadságot sugároz, mintha annak tiszta megtestesülése lenne, noha a valóságban korántsem szabad. Egy gyerek nem önálló, útmutatásra és a felnőttek oltalmára szorul. Mindezt a társadalmat szolgálva annál megfelelőbben hajtja végre, mintha csak egy új kezdet tökéletes alapja lenne. Feloldja mindazokat az ellentmondásokat, melyekre a szabadság hirtelen betörése a társadalomba nyíltan rámutatott, mindenekelőtt leleplezve ezzel az uralkodó és alattvalói közti ellentmondásokat. Egy uralmi viszony sem tűnik annyira magától értetődőnek, mint a gyermek és gyámja közötti, egy sem olyan ártatlan és igazolható, mint a kiskorú gyermekek feletti uralom. Nem fosztják meg őket a szabadságtól, hanem átmenetileg felfüggesztik, úgyszólván a további intézkedésekig elhalasztják. Így „élvezi” egy gyámság alá helyezett gyermek politikus lényként az elhalasztott szabadságot. És amennyiben egy nap a szabadság ígérete hiú reménynek bizonyulna, még mindig mondhatják, hogy különben is csak egy tündérmese volt.
A kommunizmus alól felszabaduló társadalmak represszív infantilizációja az ún. posztkommunista állapot fő politikai ismertetőjele. Ez sehol nem válik egyértelműbbé, mint a posztkommunista átalakítás ideológiájában, egy különös elméletalkotásban, amely elhatározta, hogy a posztkommunista transition to democracy-t^[3] megértse és megmagyarázza. A cinizmus itt vált (politika)tudománnyá.

A posztkommunizmust a politikatudomány nézőpontjából elsősorban átmeneti időszakként ill. átalakulási folyamatként értik, melynek során egy reálszocialistából kapitalista-demokratikus társadalom válik.^[4] Így talál okot arra a politikatudomány, hogy ezt az átmenetet mint meghatározott történelmi korszakot értelmezze. Alapvető identitásjegyek hiányoznak számára, például egy specifikus posztkommunista politikai szubjektum vagy rendszer, egy specifikus posztkommunista termelési mód vagy tulajdonforma stb. A politikatudománynak ezért egyáltalán nincs szüksége a posztkommunizmus fogalmára. Ehelyett a már említett transition to democracy koncepcióját részesíti előnyben,^[5] és ennek keretei között fejleszti ki önálló diszciplínáját, amely ezt a folyamatot „tudományosan” vizsgálja, az ún. tranzitológiát (Transitology). Alapjában véve ez a cinikus eszme azon alapszik, hogy a saját szabadságukat kivívó embereknek először meg kell tanulniuk azt helyesen élvezni. Eme paradoxon jelentősége túlmutat a történelmi helyzeten, amelyben Kelet-Európa posztkommunista társadalmai 1989 után találták magukat.

A Transition fogalmát a ’60-as évek végén, illetve a ’70-es évek elején vezették be, hogy a rezsimváltások különböző eseteit magyarázhassák vele, elsősorban Dél-Amerika és Dél-Európa országaiban. Eredetileg tehát az átmenet (transition) nem jelentett mást, mint „két különböző politikai rezsim közötti intervallumot”, ahogyan azt  egy 1986-os évből származó minimalista definíció állítja.^[6] Ez az átmenet „valamiből való átmenet“ volt, például „egy autoriter uralomból”, mint ahogy azt O’Donnell és Schmitter könyvének címe is jelzi.

A politikatudomány akkoriban lényegében mindig visszamenőlegesen reflektált a rezsimváltás jelenségére. A történelmi tapasztalatból tehát utólag kísérelte meg levonni a tanulságot. A jövő nem igazán érdekelte, mert egy hasonlóképpen értelmezett átmenet kimenetele lényegében nyitott volt. Az átmenetnek ekkoriban semmi esetre sem kellett volna demokráciában végződnie; egy autoriter rezsim talán nagyon is az autoriter uralom még rosszabb formájává alakulhatott volna át. Akkoriban teljességgel elképzelhető volt, hogy egy dél-amerikai katonai diktatúrát egy marxista, vagy akár egy maoista diktatúra vált fel. A chileiek például akkoriban Allendével egy demokratikus döntés révén a „szocialista demokrácia” útját egyengették, a katonai junta azonban más irányba kényszerítette őket.

Ezekben az időkben tehát a világ még meglehetősen komplikált volt. Nem csak a két konkurens ideológiai-politikai rendszer és katonai tömb, hanem egy sor „harmadik világbeli” antikolonialista mozgalom is gondoskodott a politikai fogalmának egyfajta kontingenciájáról. Akkoriban úgy tűnt, mintha az embereknek lett volna választásuk, mintha a történelem még nyitott lett volna.

A ’80-as évek végén néhány dolog megváltozott. Innentől fogva maga a tranzitológia is másként értelmezi tárgyát. A politikai átalakulás menete jelenleg előre meghatározott: céljai szilárdan állnak a politika talaján, ami pedig nem más, mint az egykori „keleti blokk” országainak felvétele a nyugati liberális demokrácia globálkapitalista rendszerébe. Mostantól fogva az átmenet fogalma majdhogynem kizárólag az ún. posztkommunista társadalmakra érvényes, és azok demokráciába történő átmenetét jelöli. 1989/90 fordulatával vette kezdetét és több-kevesebb sikerrel főként Kelet-Európában mind a mai napig folytatódik.

Valójában ezt az állapotot a „kommunizmus gyermekei” nagyon jól ismerik. A történelmi determinizmus logikájával váltak felnőtté. Akkoriban azonban ez volt az osztályharc felhajtóereje, amely a társadalmat egy jobb, osztálynélküli jövőbe kormányozta. Szabadnak lenni annyit jelentett, mint felismerni a történelem vastörvényeit és meghajolni előttük. Az út egy jobb, kommunista jövőbe nem csak jól kijelölt, hanem egyben elkerülhetetlen is volt.

A „kommunizmus gyermekeinek” manapság egy új, az előzőekhez mégis hasonló tapasztalatot kellett szerezniük. Ezúttal viszont ez a történelem általános törvénye, ami előtt feltétel nélkül meg kell hajolni. A célt világosan és egyértelműen kitűzték, melynek elérése garantált. Az átmenet új ideológiája szerint elég csupán szigorú, objektív, külső – gazdasági, kulturális, intézményes – tényezőket pontosan követnünk, hogy elérjük a demokráciát. Néha már maga a földrajzi fekvés is elegendő: „[…] valójában a földrajz az egyetlen ok, amiért a kelet-európai államok a demokrácia és prosperitás felé vezető utat követni fogják”,^[7] írja a „tranzitológusok” egyike. A politikát pedig pusztán eme objektív, külső tényezők feletti kontroll megszerzéséért folytatott harcként értelmezi: „ha tényleg szabályozzuk a gazdasági növekedést és az intézményes keretet, nagyon is lehetséges, hogy bekövetkezik a demokrácia^[8].”^[9]

Mások még egy lépéssel tovább mentek. Eszerint a demokrácia felé vezető utat egyszerűen a természet határozza meg: ez „egy természetes tendencia és éppen emiatt nem nehéz elérni”.^[10] Még a politikai fogalma is Charles Darwin természetes kiválasztódás-elméletén alapul.^[11] A demokratizálódás darwinista elméletének szerzője, TutuVanhanen is azt feltételezi, hogy a politika univerzálisan mérhető. Így vezette be az ún. demokrácia-indexet (ID), melynek azt kell megmutatnia, hogy a mindenkori társadalom a demokratizálódás mely fokán található. Ennek megfelelően a demokratikus társadalmak ranglistáját is megalkotta. Ezen a listán, amit röviddel a kommunizmus összeomlása előtt készített el, 61 országot demokráciaként, 5 országot ún. féldemokráciaként (semidemocracies) és 81 országot nem-demokráciaként azonosított. Kizárólag az 5 ID-pont feletti értéket felmutatni képes országok lettek valódi demokráciaként elkönyvelve. Az ez alatt lévők tekintélyuralmi rendszerek (authoritarian) voltak.

Autoritarianizmus (authoritarianrule) és valóban létező szabadság (liberaldemocracy) mindkét pólusa világos történelmi fejlődésvonalat határoznak meg: az autoritarizmustól a demokráciáig. Az átmenet így teleologikus, tehát beteljesülés által meghatározott és a demokratizálódási skála csúcsáig tartó felemelkedésből áll, a megvalósult szabadság állapotáig a liberális demokrácia rendszerében. Az embernek egyszerűen csak a természetjogot kell követnie.

Tekintély az egyik és szabadság, illetve autonómia a másik oldalon – ez a két pólus a felvilágosult, modern nevelés eszményét is meghatározza: a tekintélytől függő, kiskorú gyermek fejlődésétől a szabad társadalom autonóm, nagykorú polgáráig. A párhuzam nyilvánvaló. Vanhanen szerint a demokrácia indexét befolyásoló legfontosabb tényezők a versengés és a részvételiség. Képlete egyszerű: minél demokratikusabb a rendszer, annál magasabb a részvétel és a verseny foka. Utóbbi a politikai lehetőségek nyitottságáról szól, röviden: az érdekek, illetve a politikai és ideológiai opciók pluralizmusáról. Részvételiség alatt a polgárok önkéntes, a politikai életbe, illetve a politikai döntésekbe való bevonódását kell érteni. Egy kiforrott demokrácia érett, autonóm módon gondolkodó és cselekvő demokratákat követel.

Kiskorúságra nevelés   

Ilyen fogalmi előfeltételek mellett a posztkommunista átalakítás folyamata is egyfajta nevelési folyamatként jelenik meg, amely követi a nagykorúságra nevelés eszményét, egyben ennek a régi, aufklérista koncepciónak minden ellentmondását is visszatükrözi.

Az emberiség történelmi fejlődése és a gyermek természetes felnőtté válása, illetve annak tudatosan irányított nevelése közti analógia tudvalevően a felvilágosodás egyik „találmánya”.^[12] Alapjában véve a felvilágosodás nem más, mint a kiskorúságból történő átmenet a nagykorúságba, avagy, ahogyan Kant 1784-ből származó híres értekezésének első mondataiban olvasható: „az emberiség kilábalása önmaga okozta kiskorúságából”, amit „az arra való képtelenség[ként]” határozott meg, „hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék”.^[13] Ezáltal pedig ahogyan a kiskorúságot önhibából, úgy a nagykorúságot is egyéni cselekvés eredményeként kell elérni. Az embert tehát nem pusztán passzívan nyilvánítják nagykorúvá, vagyis elengedik a gyámságból, legyen szó természetről, istenről, bármiféle úrról vagy uralkodóról, ahol az emancipáció fogalmát eredeti jelentésében, felmentésben, illetve szabadon bocsátásban alkalmazták. A nagykorúságba történő átmenet aufklérista gondolatának inkább visszaható értelemben volt emancipáció, önfelszabadítás jelentése. Ennek ellenére ezt az átmenetet semmi esetre sem szabad egy forradalommal összetéveszteni. Kant felvilágosodás-fogalma olyan emancipációt implikál, amely nem valamiféle forradalmi ugrásként, hanem „a gondolkodásmód reformjaként” megy végbe, mint folyamatos előrehaladás, ami egyedüliként képes szubjektumának identitását a felvilágosodás szubjektumaként biztosítani.^[14]

A Kant utáni történelmi fejlődésben a nagykorúság aufklérista eszménye és vele együtt az emancipáció képzete mint nyitott végű, hosszútávú folyamat egyre inkább kiszorult a látómezőből. Helyére az emancipáció egy másik eszméje lép. Ez alatt immár a jogtalanul rákényszerített uralmi viszony alóli felszabadulást értik. Az emancipáció célja többé már nem a nagykorú ember, hanem az uralomtól mentes társadalom. Ezzel a „nagykorúság” elveszti az emancipáció-fogalom emfatikus jelentését.

Érdekes módon a fogalom iránti érdeklődés csak 1945 után éled újra. Ez természetesen egy történelmi átmenet korszaka – a fasiszta diktatúrából a demokráciába. A tömegek közvetlen történelmi tapasztalata – akik vakon követték Führerüket a katasztrófába – újból vonzóvá tette az autonóm, nagykorú ember eszméjét. A „nagykorúságot” a demokrácia előfeltételeként ismerik el.^[15] „Nagykorúság” és „emancipáció” hosszú történelmi szétválasztás után újra egymásra találtak, melyhez a háború utáni időszak filozófiai reflexiója is hozzájárult. Így kapcsolta Habermas az emancipatorikus ismeretérdeket a nagykorúsághoz fűződő érdekhez.

Ezzel egyidejűleg a pedagógia is felfedezi a „nagykorúság“ fogalmát; a nevelés és művelődés céljává válik, illetve egy emancipatorikus neveléstudomány alapelvévé. A posztfasiszta átalakítás szeme előtt így lebeg a nagykorú polgár eszménye egy felépítendő demokratikus társadalom okaként és céljaként.

Nem csoda tehát, hogy a posztkommunista átalakítás folyamata szintén ugyanennek az eszménynek kötelezi el magát. Végső soron az új helyzet poszttotalitáriusként értelmezhető: olyan történelmi állapotként, amely mindkét totalitarizmustól, a fasizmustól és a kommunizmustól azonos mértékben határolódik el ideológiailag, valamint távolodik el történelmileg. Ez magában foglalja a történelmi valóságban egymással könyörtelenül szembeszálló ideológiák és politikai mozgalmak utólagos szembeállításának ideologémáját is, illetve egy olyan társadalom képzetét, amely felszabadítja magát az ún. kettős – fasiszta és kommunista – megszállás alól.

Sehol nem lel olyan világosan támogatásra a nagykorú polgár posztkommunista eszménye, mint az egyik legfontosabb feladatok egyikében, melyet a transition to democracy célul tűz ki, mégpedig az ún. civil társadalomban: legyen szó akár a demokratikus élet valódi szubjektumáról vagy minden demokratikus érték – az igazságosság, a funkcionáló nyilvánosság, az emberi jogok stb. társadalmi szubsztrátumáról. Ugyanez a civil társadalom pedig túl gyenge volt, úgymond „még pelenkában” volt Kelet-Európa kommunizmus alól felszabadult társadalmaiban, ezért az ember nevelésre, kiművelésre szorult és „a saját lábára kellett állítani”.^[16] Meglepő módon akkoriban senkiben nem ötlött fel a kérdés, hogy kik, ha nem Kelet-Európa civil társadalmai döntötték meg az ancien régime-et. Mi volt a Solidarność, ha nem egyszerűen a civil társadalom egy – ellenállást tanúsító, harcos, társadalmát és a világot radikálisan megváltoztató – paradigmatikus intézménye? Hogyan gyengülhetett meg egyszerre, amikor tegnap még képes volt megbuktatni a kommunizmust? Ki, milyen érdekkel rángatta a lengyel munkásokat, a demokratikus forradalom kezdeményezőit, akik az ellenforradalom legbrutálisabb elnyomásakor is helyt álltak, és a demokrácia végső győzelmét szó szerint a saját vállukon hordták ki? Ki bújtatta pelenkába ezeket az embereket, ki húzott rájuk gyerekcipőt, ki gyógyította ki őket a gyermekbetegségekből, ki küldte őket iskolai vizsgákra?

A cinikus átmenet-ideológusok voltak azok, ahogyan a posztkommunista átalakítást előkészítő gondolkodókat nevezhetnénk. Cinizmusuk azonban egyetlen logikát követ– az uralkodás logikáját. Ha a „nagykorúságra nevelést” egy uralkodói érdek szolgálatában propagálják, és ennek vég nélküli folyamatába alakul át, melynek lehetséges lezárását egyedül maguk a nevelők határozzák meg, úgy a hivatkozás a „nagykorúságra” nem arra szolgál, hogy „a nagykorúak körét növeljék, hanem azoknak a körét, akiket elsőként nyilvánítottak kiskorúnak” – írja Robert Spaemann.^[17] A posztkommunista átalakítás zsargonját jellemző gyermek-metaforika így bizonyul egy új uralmi viszony szimptómájának. Világosan rámutat a „demokratikus fordulat“ valódi szubjektumának represszív gyámság alá helyezésére, egy utólagos deszubjektiválódásra. Olyan konstelláció ez, amire még mindig érvényesek Adorno szavai a Nagykorúságra nevelés c. rádióbeszédéből, mégpedig hogy „egy olyan világban, mint amilyen a mai, az apellállás a nagykorúságra csaknem valami olyasmi, mint ami az általános kiskorúnak-tartottá-válás [Unmündig-gehalten-Werdens] álcázása lehet“.^[18]

Kinek az érdekében történik mindez? Ki kiskorúsítja a történelmi változás aktorait, ki rabolja el tőlük szubjektumstátuszukat? A kérdés olyan régi, mint az aufklérista nagykorúság-fogalom. Már Hamann is közvetlenül Kantnak szegezte: „Ki a […] kellemetlen gyám?“^[19] Míg ő ezt magában Kantban látta, pontosabban szólva az aufklérista alakjában, ma ezek az 1989/90 demokratikus forradalmaiban tevékenyen részt nem vevő nyugati nézők. A kelet-európai aktorok tettei azon lelkes „tetszés szerinti résztvevéssel” találkoztak, mellyel Kant passzív nézői egykor a francia forradalmat üdvözölték. A kommunizmus bukására  egyfajta cinikus „részvéttel” reagáltak, amely felfedi a hatalom- és uralkodási vágyat. Bár felismerték ebben a történelmi eseményben –  amint azt Kant nézői is 1789-ben, a feudális abszolutizmus bukásában – a „jobb felé történő előrehaladást” az „emberi nem egészére értett tendenciájának” értelmében, egyúttal azonban számukra is ugyanaz a tendencia volt érvényben, mint ami a saját valóságukban megvalósult és ezzel, hegeliánusan kifejezve, történetileg máris megőrizve-megszüntetve létezett. „Ti a jobbat akarjátok, csakhogy mi vagyunk a jobbak”, volt a nyugati szemlélők válasza Kelet-Európa demokratikus forradalmaira. Ebben az értelemben pedig végtelenül különböznek mindazoktól, akik 1789-ben a párizsi tudósítások hatására elragadtatták magukat. Míg az utóbbiak saját álmaikat pillantották meg mások forradalmi valóságában, addig az előbbiek kétszáz évvel később mások forradalmi álmában nem láttak mást, mint saját valóságukat.

Nem is lehetnének ennél radikálisabbak eme különbség következményei. A szabadságért folyó harcból győztesekként kikerülő embereket egyetlen éjszaka leforgása alatt a történelem veszteseiként könyvelték el. Nem egyfajta fekete mágia hatása volt ez, hanem a hegemóniáé. Ez a hegemónia volt az, ami a nyugati szemlélőket nem csupán tényleges győztesekké tette a kommunizmus felett, hanem egyben a forradalom aktoraivá is, akik megbuktatták a kommunizmust. Hadd visszhangozzék a győzelem utáni nyilatkozat eredeti nyelvén, a hegemónia anyanyelvén: „The armies of thewinners did not, it is true, occupy the territory of the losers. Still, given the nature of the conflict and the way it ended, it was logical for the losers to adopt the institutions and beliefs of the winners. It was logical in particular because the outcome represented a victory of the West’smethods of political and economic organization rather than a triumph of its arms [A győztesek seregei minden bizonnyal nem foglalták el a vesztesek területeit. Mindazonáltal a konfliktus jellegéből és befejezésének módjából adódóan logikus volt a vesztesek számára a győztesek intézményeinek és hitvilágának elfogadása. Részben logikus volt, mert a kimenetel inkább a politikai és gazdasági szervezés nyugati módszereinek győzelmét reprezentálta, mintsem a fegyverek győzelmét.].”^[20] Nem véletlenül beszél Michael Mandelbaum, e mondatok szerzője, politikatudós munkatársához, John Muellerhez hasonlóan, explicit módon imitációról, mint a demokrácia felé vezető legjobb útról.^[21]

Rosszabb már nem is lehetne: a demokratikus forradalmak aktorait nem csak győzelmüktől fosztották meg és tették őket vesztesekké, hanem ezzel egyidejűleg kiskorúsították is őket, hogy abban a nevetséges hitben kárhoztassák őket gyámjuk vak utánzására, hogy ezen a módon autonómiára nevelik őket. Ebben nem pusztán az új uralkodók önkénye tükröződik vissza, hanem elsősorban uralmuk logikája.

Butaságra nevelés

A „kommunizmus gyermekei” kifejezés tehát nem metafora. Inkább a behódolás alakzatát jelöli az ún. történelmi szükségszerűség új formájaként, amely a posztkommunista átmeneti folyamatot bevezeti és kontroll alatt tartja. Ilyen feltételek között a transition to democracy-t a semmiből előtermett radikális rekonstrukcióként vezeti be. Ennélfogva az 1989 utáni Kelet-Európa történelmi romokkal teletűzdelt tájékra hasonlít, amit csak gyermekek laknak, kiskorú emberek, akik képtelenek életüket mások vezetése nélkül demokratikusan megszervezni. Sem alanyai, sem pedig szerzői a demokráciának azok, akik ezt ténylegesen kiharcolták, hovatovább megteremtették. Éppen a posztkommunista átalakítás eszméjének és gyakorlatának segítségével sajátították ezt ki, hogy a demokrácia most már kívülről, idegen objektumként térhessen vissza, amit nekik egy lassú, fáradságos és gyakran fájdalmas folyamat során kell elsajátítaniuk. A posztkommunizmus különös világában a demokrácia egyszerre elérni kívánt cél és elveszett objektum. Így egy jobb jövő kilátása a „posztkommunizmus gyermekeinek” csak egy melankolikus perspektívából tárulhat fel. Nincs ebben semmi meglepő, mivel posztkommunista jelenük feltűnően hasonlít kommunista múltjukra. Nem hagy nekik szabad választást. A „posztkommunizmus gyermekei” így azok maradtak, akik már egyszer voltak: marionettbábuk egy akaratuktól független történelmi folyamatban, amitől egy jobb jövőt kellene örökbe kapniuk. A társadalmi élet eme különös formájában, amit „átmenetnek” hívnak, már nagyon is jártasak. Az ún. reálszocializmus tudvalevően nem volt más, mint a kapitalizmusból a kommunizmusba történő átmenet társadalma. Az egyik átmeneti fázist tehát egy másik váltotta fel. Mind az abszolút bizonyosság, mind a történelmi fejlődés előre kijelölt szükségszerűsége az átmenet állandói maradtak.

A posztkommunizmusban a jövőre vonatkozó kérdés máris megválaszoltként hat, a múltra vonatkozó kérdés pedig értelmetlen. A „posztkommunizmus gyermekeitől” nem várják el, hogy a kommunista múlt kritikailag reflektált emlékével rendelkezzenek. Éppen ezért tették őket gyermekké, hogy pontosan a múltra legyenek képtelenek emlékezni. Gyermekként ugyanis nincsen múltjuk. Paradox módon a posztkommunizmusnak köszönhetően olyan érzése támadhat az embernek, mintha a kommunizmus soha nem is létezett volna. Jean-Luc Nancy már 1991-ben beszélt arról a dühről, ami azokon lesz úrrá, akik a „kommunizmus végéről” szóló fecsegésre gondolnak.^[22] A meggyőződést, miszerint a történelem most egész egyszerűen lezárult a marxizmussal és a kommunizmussal, nevetségesnek találta: „Mintha a történelem, a mi történelmünk, csupán szeszélyes lenne, csak hang és füst, egy érzéki csalódás, ami 150 éven keresztül eltakarta volna a kilátást, és mindez aztán hirtelen, egy szempillantás alatt szertefoszlott. Mintha csak egyetlen tévedésnek, egy egészen egyszerű és ostoba tévedésnek ilyen uralkodó, iránymutató és mobilizáló hatása lett volna. Mintha az ún. »értelmiségiek« ezrei egész egyszerűen ostobák lettek volna, mintha csak több millió más embert még nagyobb ostobaság sújtott volna, akik akkor hagyták magukat az orruknál fogva vezetni.”^[23]

Nem a kommunizmus mint történelmi tény elfojtása kelti a valódi felháborodást és aggodalmat Nancynál; nem a kommunista múlt kioltása a posztkommunizmus történelmi tudatából, annak minden intellektuális és politikai komplexitásával együtt, inkább a hallatlan ignorancia, amivel a posztkommunista világ lemond arról, hogy elgondolkodjon a múltról,  és ennek az utókoron érezhető hatásával kapcsolatosan feltegye a kérdést: mégis „miért történt mindez?”. Ebben látja Nancy a posztkommunista fordulat valódi, éppenséggel korszakos butaságát.

A gyerekek persze nem buták. El lehet viszont butítani őket, pontosabban szólva butaságra nevelhetők. Freud száz évvel ezelőtt ebben az értelemben beszélt gondolati akadályokról, amiket a kultúra a neveléssel és oktatással a növendékeibe plántál, hogy irányíthatóbbak és engedelmesebbek legyenek. Freud három ilyen gondolatblokádot különböztetett meg: az autoritert, a szexuálisat és a vallásit, melyek három „neveléstermékkel” feleltethetők meg, mégpedig a jó alattvalókkal, a szexuális gátlásokkal élőkkel és a vallásos emberekkel. Az intellektuális sorvadás eme formáit, ahogyan ezeket nevezte, a gondolattilalom hatásaként, az emberekre gyermekkorukban kirótt tiltásként értelmezte, nehogy gondolkodásukat arra irányítsák, ami a legjobban érdekli őket. Freud korában elsősorban a szexualitás volt az, melynek elfojtását a nevelés magától értetődő feladatává tették. A gondolattilalmat egykor sikeresen hajtották végre a szexualitás területén, majd ezt más életszférákra is kiterjesztették, hogy ezzel az egész személyiség lényegi jellemvonásává váljon.

Ami akkoriban a szexualitás volt, az a posztkommunizmus világában a politika. Míg a posztkommunizmus gyermekeit éppenséggel szüleik bátorítják arra, hogy szexuálisan is felszabaduljanak, és minél hangosabban outoljanak az eddig elnyomott szexuális identitásukkal, hogy feltétel nélkül azonosuljanak szekuláris értékekkel és egy totalitárius állam jó alattvalói helyett egy demokratikus civil társadalom öntudatos, szabadon cselekvő tagjaivá váljanak, úgy tűnik, mintha felszabadított intellektusuk mit sem változott volna a politikai területén. Mintha nem lenne itt semmi, amiről az embernek el kellene gondolkodnia. Mintha minden politikai kérdésre régóta készen kapott válaszaink lennének, mintha most már csak ezek helyes végrehajtása lenne hátra, az előre adott példaképeket a lehető leghűségesebben utánozni és derekasan hallgatni a gyám bölcs szavára. Mintha a felvilágosodás jól ismert dialektikáját most annak politikai oldaláról hozta volna be a posztkommunizmus világa. Az új uralkodói érdekek szolgálatában bevetett nagykorúságra nevelésből politikai butaságra nevelés vált; így áll a feje tetejére a kanti ideál és telepszik az emberekre, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy értelmüket mások vezetése nélkül használják. Így lesz a butaság, amit Nancy a posztkommunista fordulatnak tulajdonít, valójában ennek a posztkommunizmusra kirótt gondolattilalomnak a hatása a politikai rációra. A posztkommunizmusban elsősorban politikailag kiskorúsítják az embert, politikai értelemben teszik gyermekké és végezetül politikailag teszik bolonddá.

Nem szükséges, hogy eme felismerés ok legyen a felháborodásra, inkább a nagykorúvá válást kell ösztönöznie. A „gyermek” a posztkommunizmus politikai vezéralakjaként több mint az új hegemónia puszta instrumentuma. Az újrakezdést elősegítő társadalmi képzelőerő számára strukturális jelentőséggel bír, ami a posztkommunizmusra döntő hatást gyakorol. Az átmenet társadalma egyfajta biopolitikai absztrakcióként veszi át a szubjektum szerepét, amely a priori mentes a kommunizmus bűneinek minden vétkétől, minek okán minden új társadalmi viszonyt, még az uralmiakat is, kikezdhetetlen erkölccsel létesíthet. „Gyermekként” nem kell felelősséget vállalnia a posztkommunizmus bűneiért sem, mint ahogy a kriminális privatizálásokért sem, melyekben egész nemzetek gazdagságai egy éjszaka leforgása alatt kevesek tulajdonává váltak. „Gyermekként” nem tartozik felelősséggel  a tömegek új, posztkommunista elszegényedéséért annak minden társadalmi és egyéni következményével együtt, mint ahogy a történelmi visszaesésekért sem, melyek néhány helyen gazdaságilag, kulturálisan és morálisan még a kommunizmusban elért színvonalat is alulmúlják, végezetül a nacionalizmusokért, rasszizmusokért és fasizmusokért sem, ahogyan a véres polgárháborúkért, de még a népirtásokért sem. Ezek a jelenségek  manapság úgy tűnnek fel, mint elkerülhetetlen gyermekbetegségek vagy nyersebben: mint egy, bár kellemetlen, mégis ártalmatlan piszok az újszülött, liberális demokratikus társadalom pelenkáján.

 Ne feledjük: ellentmondás és ellenállás! 

A „gyermek“ a posztkommunizmusban a társadalom egyfajta ideologikus groundzero-ja, melynek talaján minden katasztrófa – éppúgy a múltból átörökített mint az új,  önmaga által előidézett – jóvátehető. Ez a társadalom eredendő ártatlanságának egyik instanciája, melynek segítségével lehetővé válik, hogy mindazt, ami megtörtént, még „az elfogadhatatlant és elviselhetetlent” (Nancy) is egy új, hősies „robinzonádba“ integrálják, és egy, az ártatlan újrakezdésről szóló, univerzálisan érthető történetként meséljék el. Az ártatlan gyermek ideologikus alakjában a liberális demokrata, kapitalista társadalom feltétel nélküli újratermelhetőségét demonstrálja. Még a világ legtávolabb fekvő szigete is bármikor ennek bölcsőjévé válhat, kerüljön, amibe kerül. Végezetül a gyermeki ártatlanság foka a polgári individualista (jobboldali) ideológia globalizálódásának korszakában konstitutív annak teljes horizontjára nézve. Ez az ideológia az emberi történelem antagonisztikus, tehát politikai igazságát tettesek és ártatlan áldozatok jogi mintázata szerint strukturált viszonyára redukálja. Hullaként a történelmet már csak törvényszéki érdeklődéssel vizsgálják, ami hasznos magyarázatul szolgál egy bírósági perben.

Hegel már tudta, hogy csak a kő, mint a tiszta semmittevés metaforája – „még csak nem is egy gyermeké” –, ártatlan.^[24] Ebben az értelemben a posztkommunista társadalom ártatlan újrakezdéséről dédelgetett fantázia csak egy nyugvópontra helyezett történelmi fejlődés perspektívájából nézve lehetséges, ami a politikai szubjektumként felfogott gyermek alakzatában merevedett meg. Itt, a történelmi átmenet pillanatában, a szolgaságot (Unfreiheit) felváltja a szabadság (Freiheit), egy olyan szabadság, melynek gyermekekre van szüksége ahhoz, hogy náluk megtagadja önmagát.

Nem csoda, hogy az ember – ahogyan Nancy hangsúlyozza –  dühvel reagál korának cinizmusára. A posztkommunista triumfalizmus előidézte dühben egy par excellence politikai érzést, konkrét, „az elfogadhatatlanra, az elviselhetetlenre adott választ“ látott.^[25] Ez egy olyan visszautasítás és ellenállás kifejeződése, melyben sokkal többről van szó holmi ésszerűségre törekvő igénynél. A düh – amiről Nancy beszél – politikai, mert ő „a befolyásért folytatott birkózásra és kufárkodásra” redukált politikain háborodik fel, ami a posztkommunizmusban a történelmileg lehetséges keretét határozza meg. A düh a politikai egy olyan dimenzióját nyitja meg, ami először csak ennek a keretnek a szétfeszítésében bontakozhat ki, ezzel pedig egy eljövendő nagykorúság valódi hírnöke, mely a posztkommunista gyámkodást fogja felszámolni.

Pontosan az „ellentmondásra és ellenállásra nevelésben” rejlik Adorno szerint „a nagykorúság egyetlen valódi konkretizálódása”.^[26] Beszédét egy figyelmeztetéssel fejezte be – szó szerint ez volt a nyilvánossághoz intézett utolsó szava, mivel néhány héttel később elhunyt –, egy figyelmeztetéssel, amely a posztkommunista átalakítás ideológiájának és praxisának utóirataként szolgálhat. Éppen a változtatásra irányuló szándékunk hevében, ekképp Adorno, melyet túlságosankönnyedén fojtunk el, a világunk megváltoztatására irányuló aktívkísérletek közvetlenül ki vannak téve a fennálló rend elsöprő erejének, ezáltal tehetetlenségre vannak ítélve. Ezért: „Aki változtatni akar, valószínűleg csak úgy tud egyáltalán, amennyiben magát ezt a tehetetlenséget és saját tehetetlenségét egyazon pillanatban teszi azzá, amit gondol és talán azzá is, amit tesz.”^[27]

A represszív módon infantilizált gyermek pontosan a politikai és történelmi tehetetlenségünk tiszta megtestesülése a posztkommunizmus sértetlen világában, ami a korszakos megalománia egyik rohamával minden emberi szabadságról dédelgetett álom megvalósulásának tartja önmagát. Az egyetlen lehetséges kilábalás ebből az önmagunk  okozta kiskorúságból egy ilyen világban a tiltakozás és az ellenállás tanúsítása vele szemben.

^[1] Boris Buden jelen írása eredetileg a Zone des Übergangs. VomEnde des Postkommunismus (Frankfurt am Main: Suhrkamp 2009, 34–51.) c. könyvében jelent meg Alsdie Freiheit Kinder brauchte [Amikor a szabadságnak gyermekekre volt szüksége] címmel. A fordítás az eredeti szövegből készült, a címet azonban emblematikussága folytán átvettem a szöveg angol fordításából (a fordító megjegyzése)

^[2] A gyermek-metaforikára való célzást Dejan Jovićnak köszönhetem (Problems of Anticipatory Transition Theory: from „transition from . . .“ to „transition to . . .“ c. előadásából, melyet az Open Society Institute Croatiaszervezésében megrendezésre kerülő The Concept of Transition c. konferencián tartott Zágrábban, 2000. április 22. és 23. között)

^[3] a demokráciába történő átmenet (a ford. megj.)

^[4] A következőkben Dejan Jović előadására támaszkodom. Köszönettel tartozom a szerzőnek, aki fontos szövegét a rendelkezésemre bocsátotta.

^[5] Szándékosan használom itt az angol kifejezést, mivel a posztkommunista elméletalkotás nyelve az angol, így hűen tükrözi vissza annak hegemón jellegét.

^[6] Guillermo O’Donnell – Philippe Schmitter: Transitions from Authoritarian Rule, Tentative Conclusions about Uncertain Democracies. Baltimore: The John Hopkins University Press 1986, 3.

^[7] „[…] geography is indeed the single reason to hope that East European countries will follow the path to democracy and prosperity.“

^[8] „[…] if we really control economic growth and the institutional setting, it is very likely that democracy will occur.“

^[9] Adam Przeworski: Democracy and the Market: Political and EconomicReforms in Eastern Europe and Latin America. Cambridge: Cambridge University Press 1991, IX.

^[10] „[…] a natural tendency and therefore not difficult to achieve”. John Mueller: „Democracy, Capitalism, and the End of Transition“. In: Michael Mandelbaum (szerk.): Postcommunism. Four Perspectives,102–167. New York: The Councilon Foreign Relations 1996, 117.

^[11] TutuVanhanen: The Process of Democratization: A Comparative Study of 147 States, 1980–88. New York: Crane Russak 1990, VII.

^[12] Manfred Sommer: Identitätim Übergang: Kant. Frankfurt am Main: Suhrkamp 1988, 122.

^[13] Immanuel Kant: „Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás?“. In: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Fordította: Vidrányi Katalin. Budapest: Gondolat 1974, 80.

^[14] Manfred Sommer: I. m., 123.

^[15] Uo., 130 sk.

^[16] Aki a kilencvenes évek környékén Kelet-Európában köteleződött el és Nyugaton folyamodott anyagi támogatásért, egyszerűen nem tudta megkerülni a kérvényekben a development of civil society (a civil társadalom fejlesztése)frázisát. Úgy tűnt, mintha ez lenne az univerzális kulcs a „szabad és demokratikus világ“ adományalapjának felnyitásához.

^[17] Robert Spaemann: „Autonomie, Mündigkeit, Emanzipation. ZurIdeologisierung von Rechtsbegriffen“. In: Kontexte 7 (1971) 94–102., itt: 96. Sommer szerint citálva, i. m., 133.

^[18] Theodor W. Adorno: Erziehungzur Mündigkeit. Frankfurt am Main: Suhrkamp 1970.

^[19] Johann Georg Hamann: Briefwechsel. Szerk.: V. W. Ziesemer – A. Henkel. Wiesbaden: Insel-Verlag 1955, 289–292 sk. Vö. Sommer: Uo., 125.

^[20] Michael Mandelbaum: „Introduction“. In: Michael Mandelbaum (szerk.):Postcommunism. FourPerspectives. New York: The CouncilonForeign Relations 1996: 1–21, itt: 3.

^[21] Mandelbaum: „[W]here intense competition is the rule, [imitation] is the best formula for survival“ [Ahol az élénk verseny a szabály, ott az [imitáció] a legjobb képlet a túlélésre]. In: Uo., 30. A kelet-európai átalakulási folyamatról szóló megjegyzésként Mueller ezt írja: „Imitation and competitionarelikelytohelp in allthis“ [Az imitáció és a verseny feltehetően segítenek mindebben]. John Mueller: „Democracy, Capitalism, and the End of Transition“. In: Uo., 102-167, itt: 138.

^[22] Jean-Luc Nancy: „Dasgemeinsame Erscheinen. Von der Existenz des ,Kommunismus‘ zur Gemeinschaftlichkeit der ,Existenz‘“. In: Joseph Vogl (szerk.): Gemeinschaften. Positionenzueiner Philosophie des Politischen. Frankfurt am Main: Suhrkamp 1994: 167–205, itt 172 sk.

^[23]  Uo., 173.

^[24] „Ártatlan tehát csak a nem-cselekvés, mint egy kő léte; mégcsak nem is egy gyermeké.“ Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A szellem fenomenológiája. Szerk.: Mátrai László, Molnár Erik, Szigeti József. Fordította: Szemere Samu. Budapest: Akadémia Kiadó 1979, 240. Akinek ez az intelem nem lenne elegendő, annak emlékeznie kell Roberto RosselliniDeutschlandimJahre Null 1948-as művére, hogy egy ártatlan újrakezdés minden illúziójától megszabaduljon, még akkor is, ha ez a gyermekekből indul ki.

^[25] Rossellini: DeutschlandimJahre Null,172.

^[26] Rossellini: DeutschlandimJahre Null, 145.

^[27] Uo., 147.

^[1] Karl Marx: „A zsidókérdéshez“. In: MEM, I. kötet. Budapest: Kossuth Könyvkiadó 1957, 366.

^[2] Uo., 371.

^[3] Slavoj Žižek: A törékeny abszolútum. Avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért? Fordította: Hogyinszki Éva, Molnár D. Tamás. Budapest: Typotex 2011, 6–7.

^[4] Žižek ezt a kettős beszédet parodizálja ki a vele készült, Katharina Höcker és Claudia Willke rendezte Liebe Dein Symptom wie Dich selbst! [Szeresd a szimptómádat mint tenmagadat!] c. filmben, egy ljubljanai hídon állva: „Now, what you see here is, at least in summer or in the pole, one of the nicest views of Ljubljana, it looks like Paris, green leaves et cetera, on both sides nice old houses, nothing special, eh? But you’re wrong. This river here is the official geographical limit between Balkan and Mitteleuropa. So beware. On the other side, horror, oriental despotism, women get beaten, get raped and like it.. On this side, Europe, civilization, women get beaten and raped, but don’t like it. So: Balkan, Mitteleuropa. Don’t forget it.” [Nos, amit itt láttok, legalább nyáron vagy télen, Ljubljana egyik legszebb látványa; úgy néz ki, mint Párizs, zöld levelek stb., mindkét oldalon szép házak, semmi különös, ugye? De tévedtek. Ez a folyó itt a hivatalos földrajzi határ a Balkán és Közép-Európa között. Szóval vigyázzatok! A másik oldalon horror, keleti despotizmus, a nőket verik, megerőszakolják és ezt szeretik… A másik oldalon Európa, civilizáció, a nőket verik, megerőszakolják, de nem szeretik. Tehát: Balkán, Közép-Európa. Ne feledjétek!]