Mit jelent kortársnak lenni?

1.

A kérdés, melyet ezen a szemináriumsorozaton föl szeretnék tenni: „Kinek és minek vagyunk a kortársai? És mindenekelőtt, hogy mit jelent kortársnak lenni?” A szeminárium során alkalmunk lesz olyan szövegeket olvasni, melyeknek szerzőitől több század választ el, ahogy olyanokat is, melyek újabb keletűek vagy nagyon frissek. De mindegyik esetben lényeges, hogy sikerüljön kortártasaknak lennünk ezekkel a szövegekkel. Szemináriumunk „ideje” a kortársiasság, ami azt követeli, hogy a szemináriumnak kortársnak kell lennie a vizsgált szövegekkel és szerzőikkel. A szeminárium sikere nagymértékben azon lesz mérhető, hogy képes lesz-e felnőni ehhez a követelményhez.

Az első futólagos jelzés, mely a fenti kérdésre adott válasz felé utal, Nietzsche-től érkezhet. Roland Barthes a Collège de France-ban tartott előadásainak egyik jegyzetében a következőképpen összegzi ezt a választ: „A kortárs az időszerűtlen (l’intempestivo)”. 1874-ben egy fiatal filológus, Friedrich Nietzsche, aki addig görög szövegeket tanulmányozott, és aki két évvel azelőtt a Tragédia születésével vált váratlanul hírhedté, megjelenteti a Korszerűtlen elmélkedéseket, melyben megpróbál szembenézni saját korával, megpróbál állást foglalni a jelennel kapcsolatban. A második értekezés elején olvassuk: „Korszerűtlen ez az elmélkedés is, mert azt, amire ez a kor joggal büszke, jelesül történelmi műveltségét, ezúttal mint a kor veszteségét, ínségét és fogyatékosságát próbálom megérteni, s mert ráadásul még azt is merem hinni, hogy mindannyian sorvasztó történelemlázban szenvedünk, és legalább annyit fel kellene ismernünk, hogy szenvedünk tőle.”[1] Más szóval, Nietzsche az „aktualitásra” vonatkozó igényét, jelenével szembeni tiszteletének „korszerűségét” egy lekapcsolódásban (sconnessione) és egy fáziseltolódásban (sfasatura) helyezi el. Azok a valóban kortársak, azok tartoznak valóban saját korukhoz, akik nem esnek ezzel tökéletesen egybe, akik nem igazítják magukat ennek igényeihez. Ebben az értelemben korszerűtlenek (inattuale). De pontosan ezen feltételeknek, ennek a lekapcsolódásnak és ennek az anakronizmusnak köszönhetően inkább képesek észlelni és megragadni saját korukat.

Természetesen ez a nem-egybeesés, ez a diszkrónia nem azt jelenti, hogy a kortárs az, aki egy másik korban él, a nosztalgikus, aki inkább érzi otthon magát Periklész Athénjában, Robespierre és Sade márki Párizsában, mint abban a városban és korban, melyben élnie adatott. Egy intelligens ember gyűlölheti saját korát, miközben tudja, hogy visszavonhatatlanul hozzátartozik, hogy nem szökhet meg előle.

A kortársiasság tehát egy egyedi viszony a saját korral, melyre rátapad, ugyanakkor meg is különbözteti magát tőle. Még pontosabban: a kortársiasság egy olyan viszony a korral, mely egy fáziseltolódáson és egy anakronizmuson keresztül kapcsolódik rá. Azok, akik túlságosan illeszkednek saját korukhoz, akik tökéletesen és minden ponton megfelelnek neki, nem kortársak, pontosan azért, mert nem sikerül látniuk a kort, nem képesek szilárdan a korra szegezni tekintetüket.

2.

Oszip Mandelstam 1923-ban írt egy verset A század címmel (az orosz vek szó ’korszak’-ot is jelent).[2] Ez nem annyira a századra, inkább a költőnek saját korával való viszonyára, vagyis a kortársiasságra vonatkozóan tartalmaz reflexiókat; nem „a századra”, hanem, ahogyan a vers első sora mondja, „saját koromra” (vek moi) vonatkozóan:

„Korom, vadam, ki tekinthet
a szemedbe, van-e, ki
képes két század-gerincet
vérrel megtapasztani.”

A költő, aki életével fizetett kortársiasságáért, tekintetét szilárdan a korra szegezi, saját vadállati korának szemébe néz, és vérével kell összeforrasztania az idő törött hátgerincét. A két „század” vagy a két „idő” nem pusztán a 19. és a 20. századot jelenti, ahogyan sugallták, hanem mindenekelőtt az individuális életidőt (emlékezzenek vissza, hogy a latin saeculum a személy életének időtartamát jelenti) és a kollektív történelmi időszakot, melyet ebben az esetben 20. századnak hívunk, és amelynek – ahogy a vers utolsó strófájából megtudjuk – törött a hátgerince. A költő, amennyiben kortárs, maga ez a törés, mely meggátolja, hogy az idő összeálljon, ugyanakkor az a vér, melynek a törést össze kell forrasztania. A költemény egyik központi témája egyrészt a teremtmény ideje és hátgerince, másrészt a korszak ideje és hátgerince közti párhuzamosság:

„Ember, míg élsz, vinned is kell
hátgerinced valahogy,
láthatatlan hátgerinccel
játszanak a nyers habok.
Mint a kisded zsenge porca,
a csecsemő-kor, s a lét
[teljét áldozatra hozza
újra, mint a gödölyét.”][3]

A másik nagy téma – mely az előbbihez hasonlóan a kortársiasság egy képét nyújtja – a korszak szétzúzott hátgerince és összeforrasztása, melyek mindegyike egyetlen személy munkája (ebben az esetben a költőé):

„Hogy ne lenne a világ rab,
hogy teremtsünk újat itt,
fűzzük össze fuvolának,
bütykös napok ízeit.”[4]

Hogy mindez lehetetlen, legalábbis paradox feladat, azt a következő, verszáró strófa bizonyítja. Nemcsak azért, mert a korszak-vadállatnak töröttek a csigolyái, hanem mert a vek, az újszülött század egy törött gerincű ember lehetetlen mozdulatával vissza akar fordulni, hogy szemügyre vegye saját nyomait, hogy ily módon megmutassa háborodott ábrázatát:

„[Rügy duzzad még, nemsokára
zöld csap szét az ágakon]
de törött gerinced, árva,
gyönyörűszép századom.
Bambán vigyorogva állsz csak,
s nézed ádáz, roskatag,
hajdan hajlékony vadállat,
elhagyott csapásodat.”[5]

3.

A költő – a kortárs – tekintetét határozottan saját korára kell szegezze. De mit lát az, aki saját korát nézi? Mi ez az őrült vigyor a kor arcán? Ezen a ponton szeretném javasolni a kortársiasság második meghatározását: kortárs az, aki tekintetét nem azért szegezi szilárdan saját korára, hogy annak fényeit, hanem hogy sötétségét észlelje. Akik megtapasztalják a kortársiasságot, azoknak minden korszak sötét.  A kortárs pontosan az, aki tudja, miként kell ezt a sötétséget látni, aki képes úgy írni, hogy tollát a jelen sötétségébe mártja. De mit jelent ’látni a homályt’, ’észlelni a sötétséget’?

Az első választ a látás neurofiziológiája sugallja. Mi történik, amikor egy fény nélküli közegben találjuk magunkat, vagy amikor behunyjuk a szemünket? Mi az a sötétség, amit ekkor látunk? A neurofiziológusok szerint a fény hiánya a retina egy sor pálcikasejtnek nevezett periférikus sejtjét aktiválja, melyek működésbe lépve létrehozzák a látásnak azt a sajátos módját, melyet sötétségnek nevezünk. A sötétség tehát nem egy negatív fogalom (a fény egyszerű hiánya, egyfajta nem-látás), hanem a pálcikasejtek aktivitásának a következménye, a saját retinánk terméke. Visszatérve a kortársi jelen sötétségéről szóló elméletünkhöz ez azt jelenti, hogy ennek a sötétségnek az észlelése nem a tehetetlenség vagy a passzivitás egy formája, sokkal inkább aktivitást és sajátos képességet feltételez. A mi esetünkben ez a korszak felől érkező fények semlegesítésének képességét jelenti, hogy fölfedezze annak homályosságát, a korszak különleges sötétségét, mely ugyanakkor nem választható el a fényektől.

Csak azok nevezhetik magukat kortársaknak, aki nem hagyják elvakítani magukat a század fényeitől, akiknek sikerül pillantásukkal kivenni az árnyékot, a fényekben magukban benne rejlő sötétséget. De mindezzel még nem válaszoltunk a kérdésünkre. Miért kellene egyáltalán érdekeljen a korunkból áradó sötétség? A sötétség nem egy anonim és definíciója szerint áthatolhatatlan tapasztalat, mely nem ránk irányul és nem is vonatkozhat ránk? Ellenkezőleg, a kortárs épp az, aki saját korának sötétségét úgy észleli, mint ami rá magára vonatkozik, és amit sohasem szűnik meg interpellálni. A sötétség – inkább, mint bármilyen fény – közvetlenül és személyesen feléje fordul. A kortárs az, akinek egyenesen a szemébe vág a saját korából felcsapó sötétség-nyaláb.

4.

Az égen, melyet éjszaka megfigyelünk, a fényesen ragyogó csillagokat tömött sötétség veszi körül. Mióta az univerzumban a galaxisok és a világító égitestek száma végtelen, a sötétség, amelyet látunk, a tudósok szerint magyarázatot követel. Épp a sötétségnek erről a kortárs asztrofizikusok által adott magyarázatáról szeretnék most beszélni. A táguló univerzumban a legtávolabbi galaxisok olyan sebességgel távolodnak tőlünk, hogy fényük nem érhet el hozzánk. Amit az ég sötétségeként észlelünk, azok a fények, melyek nem érnek el hozzánk, mivel a galaxisok, melyekből származnak, a fénysebességnél gyorsabban távolodnak tőlünk.

Észlelni a jelen sötétségében a fényt, mely sikertelenül próbál eljutni hozzánk – ezt jelenti kortársnak lenni. Ezért vannak kevesen a kortársak. És kortársnak lenni ezért mindenekelőtt bátorság kérdése, ugyanis nem pusztán a korszak sötétségére szegezett szilárd pillantás képességét jelenti, hanem a sötétségben annak a fénynek az észlelését, mely, miközben felénk tart, végtelenül el is szakítja magát tőlünk. Más szóval: olyan ez, mint időben ott lenni egy találkozón, melyről mégis biztos, hogy le fogsz késni.

Ez az oka, hogy a jelennek, melyet a kortársiasság észlel, törött a hátgerince. A mi időnk, a jelen valójában nem pusztán a legtávolabbi, hanem az, amelyik semmiképpen sem érhet el hozzánk. A hátgerince törött és mi pontosan ezen a törésvonalon helyezkedünk el. Ezért vagyunk, mindennek ellenére, mégis kortársak. Fontos megérteni, hogy a kortársiasságban szóban forgó találkozó nem egyszerűen a kronologikus időben helyezkedik el: ez valami olyasmi, ami a kronologikus időt belülről sürgeti, nyomást gyakorol rá és átváltoztatja. És ez a sürgetés az a korszerűtlenség, anakronizmus, mely megengedi, hogy saját korunkat a „túl korán” formájában ragadjuk meg, mely egyben azt is jelenti, hogy „túl későn”, hogy „máris”, mely ugyanakkor „még nem”. Ráadásul lehetővé teszi, hogy a jelen sötétségében felismerjük azt a fényt, mely anélkül, hogy valaha képes lenne ideérni, állandóan felénk tart.

5.

Az időnek arra különleges tapasztalatára, melyet kortársiasságnak nevezünk, jó példa a divat. A divatot úgy határozhatjuk meg, mint ami egy sajátságos megszakítást vezet be az időbe a korszerű (attualità) és az idejétmúlt (inattualità), a divatban van és a nincs divatban kritériumai szerinti felosztásnak megfelelően (divatban van, nem pedig divatos, mely utóbbi csak a dolgokra utal).[6] Ez a cezúra, bármennyire hajszálnyi is legyen, mégis figyelemre méltó abban az értelemben, hogy akinek fel kell ismernie, az csalhatatlanul felismeri, épp ezzel tanúsítva, hogy lépést tart a divattal. De ha ezt a cezúrát megpróbáljuk objektiválni és rögzíteni a kronologikus időben, akkor megragadhatatlannak mutatkozik. Először is a divat „most”-ja, az a pillanat, amikor a divat keletkezik, semmilyen stopperórával nem beazonosítható. Vajon ez az a pillanat, amikor a divattervező kigondolja az általános tervet, a nüanszot, ami a ruhák új stílusát jellemezni fogja? Vagy az a pillanat ez, amikor a divattervező megbízza a tervvel az asszisztenseit, majd a szabót, aki megvarrja a mintapéldányt? Vagy inkább a divatbemutató pillanata, amikor a ruhákat azok a manökenek vagy modellek viselik, akik mindig lépést tartanak a divattal, s akik, épp ezen okból kifolyólag, sohasem tartanak igazán lépést a divattal? Mert az utóbbi példában az, hogy egy stílus divatba jön vagy sem, azon fog múlni, hogy a hús-vér emberek, akik különböznek a manökenektől (egy arc nélküli isten ezen áldozataitól), elismerik-e mint olyant és kiválasztják-e saját ruhatáruk stílusaként.

A divat ideje így természeténél fogva előrejelzi saját magát, és éppen ezért mindig késésben van. Olyan, mint egy kitapinthatatlan küszöb a „még nem” és a „már nem” között. Lehetséges, hogy a divat, legalábbis a mi kultúránkban, a ruha teológiai pecsétje (segnatura teologica), ahogyan a teológusok sugallják, akik szerint az első ruházat az a fügefalevelekből készült ágyékkötő volt, melyet Ádám és Éva varrt az eredendő bűn után. (A pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy az általunk viselt ruházat eredete nem a növényből készült ágyékkötő, hanem a tunicae pelliceae, az az állatok bőréből készült ruházat, melyet a Ter 3:21 szerint az Úr adott az első embereknek a bűn és a halál kézzelfogható bizonyítékaként, amikor kiűzte őket a Paradicsomból.[7]) Mindenesetre bármi is legyen az eredeti ok, ez a „most”, a divat kairosa nem megragadható: az a mondat, hogy „én ebben a pillanatban divatban vagyok / lépést tartok a divattal” ellentmondásos, mert mihelyt az alany ezt kimondja, divatjamúlttá válik. Így, akárcsak a kortársiasság, a divatban-lét (l’essere alla moda) is feltételez egyfajta „lazaságot”, egyfajta fáziskiesést vagy régimódiságot, amikor a korszerű magába foglal egy kis részt abból, amit kizár magából, egy demodált árnyalatot, a korszerűtlenség nüanszát. Így értették, amikor a 19. században egy elegáns hölgyre azt mondták: Elle est contemporaine de tout le monde (Ő mindenkinek kortársa).

De a divat temporalitásának egy másik jellemzője is rokon a kortársiassággal. Azzal a gesztussal, mellyel a jelen kettéosztja az időt „már nem”-re és „még nem”-re, megalapoz egy sajátos kapcsolatot ezekkel a „más időkkel” – legalábbis a múlttal, de talán a jövővel is. A divat ebből adódóan tud „idézni”, és ezáltal  bármely múltbeli pillanatot újra aktuálissá tehet (a 20-as vagy a 70-es évekét, az empire vagy a neoklasszikus divatot). Képes tehát újra összekapcsolni, amit ő maga feltartóztathatatlanul elválasztott, képes újra előhívni, felidézni, életre kelteni, amit halottnak nyilvánított.

6.

E múlttal való egyedi viszonynak van egy másik aspektusa is. A kortársiasság azáltal írja be magát a jelenbe, hogy előbb mindent archaikusként jelöl meg. Csak az lehet kortárs, aki a legmodernebben, a leginkább korszerűben is felismeri az archaikus jegyeit, aláírásait. Az archaikus azt jelenti: közel az arkhéhoz, vagyis az eredethez. De az eredetnek nem csak a kronologikus múltban van helye, hanem kortárs a történelmi keletkezéssel és nem szűnik meg működni benne, ahogyan a magzat sem szűnik meg aktív lenni az érett organizmus szövetében, és a gyermek a felnőtt lelki életében. A távolságtartást és az egymásmellettiséget, mely meghatározza a kortársiasságot, az eredethez való közelség alapozza meg, s ez sehol sem lüktet nagyobb erővel, mint a jelenben. Bárki, aki hajnalban érkezve az óceán felől először látta New Yorkban a felhőkarcolókat, fölismerte a jelennek ezt az archaikus ábrázatát (facies), ezt a kontiguitást a romokkal, melyeket „Szeptember 11” időtlen képei mindenkinek megmutattak.

Az irodalom- és művészettörténészek tudják, hogy titkos rokonság van az archaikus és a modern között, nem feltétlenül azért, mert úgy tűnik, az archaikus formák elbűvölik a jelent, inkább mert a jelen kulcsa az időtlenben (immemoriale) és a történelem-előttiben (preistorico) van elrejtve. Így amikor elér a végéhez, az antik világ visszafordul, hogy az őseredetiben (primordi) újra fölfedezze magát; miután az avantgárd idővel kimerül, az archaikust és primitívet kezdi kergetni. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a jelenhez vezető út szükségképpen egyfajta archeológia, mely semmiképp nem a történelmi múltba való visszaesés, hanem visszatérés a jelennek ahhoz az összetevőjéhez, melynek megélésére abszolút képtelenek vagyunk. Ami nem megélhető, az szakadatlanul visszaszívódik az eredet felé, anélkül, hogy bármikor elérhetnénk. A jelen semmi más, mint nem-megélhető összetevője mindennek, amit megélünk, ami pedig megakadályozza a kapcsolódást a jelenhez, az a massza/tömeg (la massa), melyet (traumatikus jellege vagy túlzó közelsége miatt) nem sikerül megélni. A „nem-megélt” felé tanúsított figyelem a kortárs élete. És ebben az értelemben kortársnak lenni a visszatérést jelenti egy olyan jelenbe, melyben sohasem voltunk.

7.

Azok, akik megpróbálták elgondolni a kortársiasságot, csak azáltal tudták megtenni, hogy több időre osztották fel, bevezetve az időbe a homogeneitás lényegi hiányát. Aki azt mondja, „az én időm”, felosztja az időt, egy cezúrát és egy folytonossághiányt ír bele. De épp e cezúra, a lineáris idő közömbös homogeneitásának a jelennel való közbeékelése révén a kortárs a különböző idők közti egyedi kapcsolódást ülteti gyakorlatba. Ha – miként láttuk – a kortárs az, aki eltörte saját idejének hátgerincét (vagy mindenesetre észlelte benne a törésvonalat), akkor a kortárs az is, aki a törésvonalat idők és generációk közti találkozási, kapcsolódási ponttá teszi. Ebben az értelemben nincs példaszerűbb Szent Pál gesztusánál, amikor megtapasztalja és bejelenti testvéreinek a tulajdonképpeni kortársiasságot, a messiási időt, kortársnak lenni a Messiással, amit ő „a mostani idő”-nek (ho nyn kairos) nevez. Ez az idő nem pusztán befejezetlen kronológiai szempontból (a parúzia, Krisztus második eljövetele, mely a végidők jele, bizonyos és közeli, de nem kiszámítható), hanem rendelkezik azzal az egyedi képességgel, hogy a múlt bármelyik pillanatával közvetlen kapcsolatba lépjen, hogy a bibliai elbeszélés bármelyik momentumát vagy epizódját a jelenre vonatkozó próféciává vagy tipológiai előképpé tegye (Pál kedveli a typos, az alak vagy kép szót; ennek megfelelően Ádám, akinek köszönhetően az emberiség a halálból és bűnből részesül, a Messiás „típusa” vagy előképe, aki elhozza az embereknek a megváltást és az életet).

Mindez azt jelenti, hogy a kortárs nem pusztán az, aki észlelve a jelen sötétségét, felfogja a fényt, melyben sohasem részesülhet, hanem az is, aki megosztva és közbeékelve az időt, képes azt átváltoztatni és kapcsolatba hozni más időkkel. Képes arra, hogy előreláthatatlan módokon olvassa a történelmet, s hogy egy olyan szükségszerűségnek megfelelően „idézze”, mely nem az ő szándékából ered, hanem egy olyan követelményből, melyre nem tud nem válaszolni. Olyan ez, mint a láthatatlan fény, mely a jelen sötétségeként árnyékot vet a múltra, míg ez, megérintve ettől az árnyéktól, képessé válik arra, hogy válaszoljon a jelen sötétségének. Valami ilyesmire gondolhatott Michel Foucault, amikor azt írta, hogy az általa folytatott történeti kutatások azok az árnyékok, melyeket a jelenre vonatkozóan feltett elméleti kérdések vetnek. Ehhez hasonlóan írta Walter Benjamin, hogy a múlt képeinek történeti indexei történetüknek csak egy meghatározott pillanatában válnak olvashatóakká.

Szemináriumunk sikere vagy bukása azon fog múlni, hogy meg tudunk-e felelni ennek a követelésnek és ennek az árnyéknak, hogy kortársai tudunk-e lenni nem pusztán a mi századunknak és a „most”-nak, hanem a múlt szövegeiben és dokumentumaiban található (elő)képeinek is.

A fordítás alapjául szolgáló szövegek:

• Giorgio Agamben, What Is the Contemporary?, in: Uő., What Is an Apparatus? and Other Essays, Stanford, CA: Stanford University Press, 2009, 51-52, ford. David Kishik és Stefan Pedatella.
• Giorgio Agamben, Che cos’è il contemporaneo?, Roma, Nottetempo, 2008.

JEGYZETEK:

[1] Friedrich Nietzsche, A történelem hasznáról és káráról, in: Uő., Korszerűtlen elmélkedések, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2004, 93-177, 96, ford. Tatár György.

[2] A vers magyarul Korom címmel jelent meg Lator László fordításában. L. Oszip Mandelstam, Sófényű csillagok, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1991.

[3] Az eredeti szöveg csak a strófa első hat sorát idézi, a magyar fordításban azonban még így sem egészen világos az említett párhuzam a teremtmény és a korszak között, ezért az olasz és az angol fordítást is idézem: „Finché vive la creatura / deve portare le proprie vertebre, / i flutti scherzano / con l’invisibile colonna vertebrale. / Come tenera, infantile cartilagine / è il secolo neonato della terra.” („So long as the creature lives / it must carry forth its vertebrae / as the waves play along / with an invisible spine. / Like a child’s tender cartilage / is the centurí of the newborn earth.)

[4] „Per liberare il secolo in catene / per dare inizio al nuovo mondo / bisogna col flauto riunire / i ginocchi nodosi dei giorni.” („To wrest the century away from bondage / so as to start the word anew / one must tie together with a flute / the knees of all the knotted days.”)

[5] Az olasz és az angol szöveg csak a strófa utolsó hat sorát idézi: „Ma è spezzata la tua schiena / mio stupendo, povero secolo. / Con un sorriso insensato / come una belva un tempo flessuosa/  ti volti indietro, debole e crudele, /  a contemplare le tue orme.” („But your bacborne has been shattered / Oh my wondrous, wretched century. / With a senseless smile / like a beast that was once limber / you look back, weak and cruel. To contemplate your own tracks.”

[6] Az eredeti kifejezés: suo essere o il suo nonesser-piú-alla-moda (being-in-fashion or no-longer-being-in-fashion). Agamben a divatban lenni kifejezést („alla moda”) kifejezetten személyre vonatkozóan érti, szemben a „di moda” kifejezéssel, mely inkább egy dolog elterjedtségére vonatkozik. A divatban van tehát inkább egy személy sajátos időtapasztalatára vonatkozik, nem pedig arra, hogy népszerű, ismert vagy divatos személyiség.

[7] „Az Úr Isten ezután bőrköntösöket készített az embernek és a feleségének. Felöltöztette őket, és azt mondta az Úr Isten: ’Íme, az ember olyanná lett, mint egy közülünk: tud jót és rosszat. Most aztán nehogy kinyújtsa kezét, vegyen az élet fájáról is, egyen, és örökké éljen!’” L. Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, 2006.