Mi a székely?

a rendi szabadság

A történelmet nem csak események, tények, domináns és alávetett csoportok, személytelen gazdasági, társadalmi vagy kulturális folyamatok, hanem történelmi szubjektumok történeteként is szemügyre vehetjük. Történelmi szubjektumon olyan formációt érthetünk, amelyben egyének egy csoportjának cselekvő társadalmisága felhalmozódik, intézményes erőre tesz szert, és ezáltal történelmileg realizálja magát. A történelmi szubjektumok is halandóak, elveszíthetik szubjektivitásukat, közös, intézményes cselekvőképességüket, életformájukat. Nem azért, mert kihalnak a történelmi szubjektumot alkotó személyek, hanem mert a közösség megszűnik mint a saját és a vele viszonyban állók sorsát reálisan alakítani képes társadalmi és politikai cselekvőerő, intézményes hatalom. Munkások, polgárok, szászok vagy székelyek stb. egyénként ma is léteznek, akár csoportként vagy csoportidentitásként is, az azonban nagyon is kérdéses, hogy rendelkeznek-e mint kollektívum az autonóm társadalmi cselekvéshez szükséges közösségi és szubjektív cselekvőképességgel, intézményességgel és önmeghatározó képességekkel, sajátos életformával és kultúrával, tehát hogy szubjektumok-e még. Kétségtelen azonban, hogy a múltban a székelység mint ilyen politikai szubjektum létezett és hosszú ideig ilyen szubjektumként tekintett magára.

A székelység mint ilyen történelmi és politikai szubjektum antifeudális ellenállása a koraújkor évszázadaiban a szabad paraszti életformában, az ehhez tartozó faluközösségi önkormányzatiságban és közösségi szokáskultúrában gyökerezik. Ez azt jelenti, hogy Székelyföldön elvben nem volt vármegyei típusú nemesség és kötött jobbágyság, de nem alakult ki vagy csak elenyésző mértékben városias jellegű polgárság sem. Az önkormányzatiság sajátos tulajdonformát jelentett, a székelység által kollektíven birtokolt földterületet magántulajdonra és közbirtokra osztották föl. A földet a király sem vehette el, illetve örökösök híján nem is örökölhette, inkább „fiúsított” lányörökösnek adták, tehát a királyi jog is csak korlátozottan érvényesült. A közös ügyek rendezését a falugyűlés, a falusbíró és az esküdtek („hütösök”) végzik.[1]

A székelység rendi különállása azt jelentette, hogy minden személy, aki a székely rendhez tartozik, egymáshoz való viszonyában jogi értelemben akkor is egyenlőnek számít, ha e tagok vagyoni és társadalmi ereje nem azonos. Ezen kívül a székelység adómentességet élvezett. Ezeket a szabadságokat a székelység a főhatalomtól a katonáskodásként fizetett „véradóért” kapta cserébe, azaz a székelyek „eredeti társadalmi szerződése” értelmében a katonáskodás volt a székely szabadság ára.

Székelynek lenni tehát, a szó tartalmi értelmében, nem faji, etnikai, nemzetiségi vagy nemzeti hovatartozást jelentett, hanem társadalmi, politikai és törvényi-jogi státust. A székelység etnicizálódása kései, modern jelenség, amely már politikai szubjektivitásának elvesztésével függ össze. Székelynek lenni így tehát azt jelenti, hogy szabadnak lenni rendi értelemben, a szónak abban az értelmében, hogy a másik ember vagy a hatalommal rendelkezők nyers önkényével szemben törvénnyel, a közös élet dolgait illetően pedig önrendelkezési hatáskörrel rendelkezni. A törvény által biztosított szabadság a puszta önkény helyett csak olyan hatalomnak való alávetettséget jelent, amely tiszteletben tartja a székely közösséget megillető törvényi jogállást, autonómiát, amely persze a székelyekre magukra nézve is lehetett nagyon szigorú is és követelhetett túl sok áldozatot is.

Kétségtelen az is, hogy ez egy zárt, kasztszerűen rendezett társadalom volt, amelyben a gazdálkodástól az öröklésig, a köszönéstől az öltözködésig mindenre szabályok és szankciók vonatkoztak, sőt amely egyfajta közösségi diktatúrával sújtotta a „kilengő” egyént, és amely csak hatalmi nyomásra fogadott be nagyritkán idegeneket. Ugyanakkor jellemző volt rá egyfajta rendi szolidaritás is, amely jobb esetekben nem hagyta magukra, nem hagyta kiesni a társadalmi rendből az elesetteket sem.

Ezt az életformát és önkormányzatiságot az évszázadok folyamán két oldalról érik folyamatos támadások – amiből az is látszik, hogy ez a székely autonómia tiszta, zavartalan formában talán csak a középkorban létezett, innen viszont kevés írott forrás áll rendelkezésre –, sokkal inkább mint folyamatos igény, más szóval mint politikai szempont vagy követelés érvényesült.

a centralizáció szorításában

Már az erdélyi fejedelemség megalakulásakor válságos helyzetbe kerülnek a székelyek, egyrészt azért, mert a székely vezetőréteg jogtalanul adóztatja és önkényeskedik az alacsonyabb státusú vagy szegényebb, de szabad jogállású társadalmi réteg fölött. Másrészt a későbbiekben az aktuális központi hatalom – a fejedelmi udvar vagy a Habsburg császár – sem mindig tartja tiszteletben az ősi adómentességet. Például e sérelmek miatt gyűlik össze 1562-ben a székely rend, hogy rendi szabadsága sérelmeinek orvoslását kérje. Mivel a székelység vezetői és a fejedelmi udvar képviselői nem tudnak megegyezni, a nemzetgyűlés felkelésbe fordul, nemesi kúriákat dúlnak fel, nemesi haderőket győznek le. Végül azonban a lázadást a fejedelem és nemessége leveri, majd kemény megtorló intézkedéseket foganatosítanak a székelyekkel szemben. A megtorlásokon túl azonban olyan intézkedéseket is hoznak, amelyekkel a székely társadalom addigi öntörvényű alakulásába központilag avatkoznak be. Ekkor kezdődik el a székely egyenlőség felbomlasztása a feudális típusú nemesség és jobbágyság fölülről is irányított létrehozásával. Hasonló, a központi kormányzat felől jövő támadásként fogható fel a határőrség szervezése a Habsburg hatalom által, mely a szabad katonáskodást lényegében eltörli, a katonáskodás mellett szigorú adózást, a falvakban kettős adminisztrációt (katonait és „provinciálist”) vezet be. Ez magát a Székelyföldet is kettéosztja és csak egyik részén szervez határőrséget, továbbá – a székely parasztkatonákat előszeretettel botozó – idegen tisztek és igazgatás alá rendeli a székely katonáskodó réteget, illetve részben lehetővé teszi, részben korlátozza a felsőbb műveltség megszerzését. Az ez elleni lázadás kíméletlen leverésének emlékét őrzik „madéfalvi veszedelem” néven.[2]

A másik típusú kihívás, amely a székely önkormányzatiságot éri szintén már a 16-17. század óta, a belső társadalomalakulásból adódó feszültségek. Ugyanis a székely szabadságban és önkormányzatiságban volt valami, nevezetesen a renden belüli egyenlőség elve, amely szemben állt a koraújkor társadalomfejlődési tendenciáival, a szigorú alá-fölérendeltségi viszonyokkal, például a nemes-jobbágy antagonizmussal. Úgy is lehetne mondani, hogy ez a forma nem számított „korszerűnek”, „progresszívnek”.

Bár a kisbirtokos székely szabadparaszti rend jogilag a városias polgárság jogállásához hasonlítható, életformájában és termelési módjában azonban nem függetleníthette magát a szélesebb társadalmi-gazdasági folyamatoktól. Így olyan helyzet alakult ki, hogy jogi-politikai státusz és gazdasági-társadalmi helyzet nem igazán fedte egymást, ami elég nehézzé teszi az eligazodást a korabeli társadalmi viszonyok között. Például hiába volt jogilag szabad egy paraszt, ha anyagi és társadalmi lehetőségei jobbágyi függőségek és szolgálatok fölvételére kényszerítették, vagy hiába voltak a primorok egyenlőek a közszékelyekkel, ha a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek nemesi jellegű előjogokhoz juttatták az előbbieket.

Így legkésőbb a 18. század második felére létrejön a Székelyföldön az úgynevezett posessorátus, egy viszonylag szűk nemesi, nagybirtokosi réteg, amely lényegében a faluközösségen, a communitason kívülről gyakorol nyomást a falu önkormányzatára. Továbbá ebben az időszakban a lakosság több mint 50%-át a jobbágyok és a zsellérek – tehát a nem szabadok! – alkotják, a szabad székelység aránya 32 % körüli (bár székenként, sőt falvanként is olykor szélsőségesen változnak ezek az arányok).[3]

Még fontosabb azonban, hogy a kisbirtokos szabadparaszti, közösségi életforma abban az értelemben sem számított „progresszívnek”, hogy szerkezetéből adódóan a nemesi nagybirtoknál és a városi polgárságnál jóval kevésbé volt/lehetett adaptív a kibontakozóban lévő új, kapitalista árutermelő gazdálkodás és az ezzel járó újfajta életformák irányába.

a polgárosodás kihívása

A századfordulón és a 19. század első felében a Székelyföldön is megjelenik a polgárosodás igénye, illetve a vele járó eszmekör, a konzervativizmus, a nemzeti liberalizmus, a polgári jogegyenlőség gondolata, a személyiség méltósága a közösségi normákkal szemben. Innentől válik divatossá a székely eredetkérdés kutatása és az őshaza-problematika. A székely romantika Kőrösi Csoma Sándor és Bölöni Farkas Sándor kora is, az egyik Keletre indul őshazakeresésre, de ehelyett Tibetet, illetve a tibetológiát „fedezi fel”. A másik Nyugatra indul, és az észak-amerikai politikai-gazdasági viszonyokról ír máig izgalmas útibeszámolót. Ezek azonban a nagy kivételek, hiszen a polgári forradalom és társadalom eszményei logikailag éles feszültségben álltak a székely rendi/nemesi jellegű szabadság hagyományaival, amelyek a székelységnek szinte kizárólagos politikai hivatkozási pontjai 1848-ig.

A székely önkormányzatiság közösségi jellegű, a polgári egyenlőség gondolata az individuális személyi méltóságon alapul, amely túlmutat a rend, a kaszt, a felekezet, a társadalmi státus, elvben a nemzetiség határain is. A székely szabadság kollektív jog, a polgári szabadságjogok az egyént illetik meg. A polgári mentalitás, viselkedés- és gondolkodásmód, melyet – tudjuk! – nem csak polgárok, hanem nemesek, parasztok, olykor még királyok is magukévá tesznek, nem egy rendi jellegű életformában gyökerezik, hanem az új árutermelő gazdálkodásban, amely szép lassan felbomlasztja a feudalizmus jogi-politikai-gazdasági keresztrendszerét. A polgári mentalitás, eszmekör és kultúra materiális alapja is egy életforma. De ez szemben áll a rendi jellegű szabadságok, előjogok, kollektív jogok rendszerével, még akkor is, ha történetileg ez a polgári életforma, eszmekör és mentalitás először a feudalizmus viszonyai között, rendi jellegű szabadságként volt biztosítva, alakult ki és érlelődött a nagyobb városokban, amelyek a Székelyföldön nem nagyon voltak. A polgári forradalom elvben egyetemes jellegű, a székely szabadság szigorúan lokális és partikuláris.

A polgárság éppen azért számított „progresszív”, sőt forradalmi osztálynak és életformának ebben az időszakban, mert magában hordozta egy feudalizmuson túli társadalom előképét, a polgári társadalomét, ahol elvben mindenki egyenlő és szabad polgár lesz, amelyben nincsenek előjogok. A polgár a magánember, az áruk és a termelőeszközök tulajdonosa, a vállalkozó. Életformája tehát a tőkéhez, illetve az árutermelés más ágenseihez, például a munkásosztályhoz vagy az alakulóban lévő nemzetállamhoz, nem pedig a rendi alkotmányhoz való viszonyában tesz szert sajátos körvonalakra. A polgárság tehát rendből, feudális kasztból társadalmi osztállyá válik, azzal egyidejűleg, ahogyan a feudális termelési mód helyét átveszi az árutermelés.

A székelység rendi szabadsága tehát nem fordítható le a polgárosodás viszonyaira, a két elv, a rendi szabadság és a polgári szabadság, nem összeegyeztethető elvek. A székelység akkor lett volna progresszív, forradalmi osztálynak tekinthető, ha elképzelhető lett volna, hogy a székelység életformája, önkormányzatisága, közösségi termelési módja az egész társadalom életformájának modelljévé, mintájává váljon, mint ahogyan ez a polgárság esetén történt.

A polgári egyenlőség, forradalom és társadalom nézőpontjából a székely szabadság eszméje előjognak, privilégiumnak minősül, ugyanúgy, mint a nemesi előjogok. Innen érthető Kossuth Lajos utasítása a székelyek országgyűlési követei felé az 1848-as forradalom idején: a székelység „állapotáról nem privilégiumok, hanem a közös jog, szabadság alapján s a közös jog és szabadsággal összekötött terhek alapján intézkedni, legkedvesebb kötelességeid közé számítom (…) Ne sérelmeket orvosoljunk, hanem jogokat alapítsunk.”[4] Ez egész pontosan azt jelenti, hogy a székely szabadságot el kell törölni és helyébe a modern polgári jogegyenlőséget kell állítani, amely szerint a székelység az ország összes többi polgáraival egyenlő jog alatt áll, ami elvben meg is történik.

A székelység részvétele a magyar forradalomban tehát már nem rendi értelemben vett székelyként, határőrségként vagy szabadparaszti katonai rendként, hanem azonos jogú magyar nemzeti-állampolgári minőségben történik. Ugyanis a székelység innentől olvad be jogi-politikai értelemben a magyar nemzetbe, s szűnik meg rendi jellegű társadalmi, gazdasági, közigazgatási, katonai stb. különállása. A székely szabadságnak, önkormányzatiságnak tehát nem a román impériumváltás, nem is a „kommunista” kollektivizálás és iparosítás vet véget, mint ahogyan a köztudatban általában zavarosan vélik, hanem az 1848-as pesti Országgyűlés, majd a forradalmat követő polgárosodási, kapitalizálódási és modernizációs folyamat.

félperiféria

Mielőtt a Székelyföld polgárosodásának és kapitalizálódásának a kérdését röviden érintenénk, szükséges tisztázni egy elvi kérdést. Székelyföld 1848-tól máig tartó társadalomtörténetét gyakorlatilag mindvégig a gazdasági elmaradottsággal, a deficites modernizációval, a gyenge iparosodással, az agrártársadalom konzerválódásával és hasonlókkal jellemzi a kutatás.[5] Ennek az „elmaradottságnak” az okait a leggyakrabban lokális történeti és társadalmi okokkal szokás magyarázni. Ezek a magyarázatok burkoltan vagy nyíltan úgy vélik, hogy a lokális akadályok elhárításával elérhető a polgárosodás, a modernizáció nyugati optimális szintje.

Ez a felfogás implicite azt az előfeltevést is tartalmazza, hogy a kapitalista modernizáció pusztán a lokális erők, képességek, erőforrások összpontosításán múlik, vagyis hogy elvben minden ország, társadalom vagy régió egyenlő eséllyel indul, és belső erőinek szervezettségével képes is elérni az optimális nyugati szintet. Ez az előfeltevés véleményem szerint a „szabadverseny” és a „szabadpiac” illúziójából és ideológiájából táplálkozik.  Arra, hogy a modernizációt a legtöbb esetben egy többé-kevésbé fiktív optimális nyugati szinthez viszonyítják, elegendő csak arra emlékeztetni, hogy a Székelyföld problémáit a 19-20. fordulóján tematizáló politikusok és tudósok gyakran úgy utalnak a régióra, mint „Kelet Svájcá”-ra.

Az én szempontomból a modernitás nyugati optimuma ideológiai funkciója miatt kritizálandó. A világrendszer-elemzés, úgy gondolom, meggyőzően igazolja, hogy az egyenlőtlen fejlődés a kapitalista világrendszer egyes szereplőinek strukturális sajátossága. Tehát az, amit „elmaradottságnak” szokás nevezni, nem történeti fáziskésés az „előrehaladottabb” nyugati centrumhoz képest, amelyhez az erőforrások belső koncentrációja révén föl lehet zárkózni. Az „elmaradottság” a kapitalista világrendszerben elfoglalt alárendelt pozícióra utal, ami nem annyira lokális történeti okokkal, mint inkább a globális hegemóniaviszonyokkal magyarázható, így ennek megváltoztathatósága nem egyszerűen a „progresszív” politikai erők lokális dominanciáján múlik, hanem a globális szintű változások és strukturális feltételek függvénye. Azt a pozíciót, amit a Kelet-Európai társadalmak a világrendszerben elfoglalnak, ebből a perspektívából félperiférikusnak szokás nevezni.

Azaz a félperiféria sajátosságai nem egy optimális „fejlettségi szint” egy „elmaradott” fázisban való megrekedésére utalnak, tehát nem egy lineáris időbeli fejlődési ív egy pontját jelöli, hanem a világrendszer egyes társadalmi szereplőinek többé-kevsébé állandó vagy állandóan újratermelődő vonásait:

„A félperiféria fogalma a világrendszer-kutatás hagyományában a rendszerszintű munkamegosztás keretein belül elfoglalt pozíciók egy típusára utal. E típus sajátossága, hogy hasonló súllyal vannak benne jelen a centrumra és perifériára jellemző funkciók (azaz a rendszerszintű felhalmozás folyamatában domináns és dominált pozíciók). Adott történelmi korszakokban ez a centrumra jellemző termelési, felhalmozási, infrastrukturális és életmódminták együttélését jelenti a perifériára jellemző kizsákmányolás formáival – például az ipari forradalom civilizációs formáit meghonosító beruházások és elitfogyasztás egyidejű jelenlétét a második jobbágyság formáival, vagy a nyugati fogyasztási márkák fogyasztóinak és ugyanezen termékek a perifériára jellemző feltételekkel foglalkoztatott termelőinek az együttélését…”[6]

a kapitalizmus szorításában

Közelebbről vizsgálva a 19. század második felének és a 19-20. század fordulójának székelyföldi társadalmi viszonyait, az látszik, hogy a polgárosodást elősegítő egységes megyerendszer kialakítása (a székek felszámolása 1876-ban) és az új polgári típusú intézmények kialakulása[7] mellett Székelyföld társadalmában régiós viszonylatban is hatalmas modernizációs hiányok halmozódnak fel. 1910-ben Székelyföld lakosságának 7%-a városi, vagyis a még korábbi korszakokból örökölt hátránya az urbanizáció terén nem igazán csökken.[8]

Az 1848-as jobbágyfelszabadítás a Székelyföldön nem polgárosodást, hanem a kisbirtokos parasztság túlsúlyán alapuló gazdasági rendszer és életforma konzerválódását eredményezte. De az önfenntartáshoz minimálisan szükséges 8 egybefüggő kataszteri holddal a kisbirtokos gazdák mintegy 47%-a nem rendelkezett. Ez a tagosítás elmaradása, a viszonylagos túlnépesedés, a hagyományos közbirtokosság javaiból való részesedés mértékének a magántulajdonhoz való arányosítása és hasonlók miatt pedig elszegényedést, illetve elvándorlást eredményezett.

A „székelykérdés”, azaz a székely társadalom elnyomorodása ebben az időben országos politikai kérdéssé vált. A modernizáció kérdéseinek megvitatása céljából rendezték meg Tusnádon a Székely Kongresszust 1902-ben, amely alapos diagnózist állított fel a székely társadalom modernizációs deficitjéről.  A „székelykérdés” ezen túl annak is példája, hogy a korszak domináns liberális gazdaságpolitikája, amely a gazdaságba való állami beavatkozástól a szabadpiaci elvek mentén tartózkodott, a félperiférikus viszonyok között miként mondott csődöt, hiszen a székely társadalom elnyomorodásának megoldására a regionális tőkehiány miatt egyedül a hathatós állami beavatkozás kínálkozott.

A Kongresszus az archaikus agrárgazdálkodás mellett a kézműipar dominanciáját és a gyáripar hiányát, a Székelyföldet kikerülő akkori vasúthálózatot, a hagyományos zárt életforma felbomlását („közerkölcsök romlása”) jelölték még az „elmaradottság” okaiként. A megoldást pedig az agrárium fejlesztése mellet döntően az állam által finanszírozott iparosításban, továbbá a szövetkezeti rendszer kiépítésében jelölték meg.

Mindenesetre a székelyföldi modernizáció kulcskérdése a 20. század első felében egészen a második világháborúig továbbra is a paraszti társadalom archaikus elszigeteltségének a megszüntetése maradt az iparosodás és az urbanizáció segítségével. A korszak történeti összefoglalásaiból az derül ki, hogy a második világháborúig a dualizmus korából örökölt modernizációs deficit nem csökken és a korszak végére a térség strukturális problémái ugyanazok maradtak, mint a század elején. A romániai földreform a térségben a gazdasági nacionalizmus szempontjai szerint érvényesült, vagyis a vegyes román-magyar lakosságú területeken a földnélküli románokat privilegizálta, a tömbmagyar területeken pedig állami/közigazgatási ellenőrzés alá vételt jelentett.

A székelyföldi közbirtokosságot, amely hagyományos funkciója szerint főként a szegényparaszti rétegek önfenntartásához járulhatott volna hozzá, államosították. Látnunk kell azonban, hogy ezeknek a földeknek a nagybirtokosok általi kisajátítása volt korábban a tendencia, tehát az ezt a tulajdonformát érő támadások nem egyszerűen a román gazdasági államnacionalizmus, hanem a kapitalizálódó földesúri magántulajdon felől is érkeztek.

A kisbirtokos paraszti gazdálkodás és a fejletlen agrártermelés lényeges tendenciáiban ebben az időben még mindig önfenntartó maradt, azaz nem a piacra termel. Tehát csak kis részben és akkor sem „versenyképesen” kapcsolódik be a komplexen szervezett országos és nemzetközi árutermelő piaci gazdálkodásba. 1941-re a városi lakosság aránya kis mértékben növekszik ugyan (13%), de e téren is, mint a legtöbb más területen, az erdélyi átlagos szinthez képest is alulfejlett vidéknek számított:

„Az ipari szférában is leginkább a szövetkezeti hálózat keretében működő üzemek értek el jelentős sikereket. A régió gazdaságának alapvető problémái a korszak végére ugyanazok maradtak, mint amelyek a század elején voltak: az agrártúlnépesedés, és a helyi ipar képtelen volt felszívni a népfölösleget, az alacsony infrastrukturális szint pedig rontotta a piaci viszonyokat. A Román Királyság gazdaságpolitikája nem kedvezett a székelyföldi állapotoknak, ezért 1943-ban Venczel József így fogalmazott: «A székelyek bajairól szóló jelentések századról-századra ugyanazt ismétlik, bár minden század meg volt győződve arról, hogy tett valamit a székelyek érdekében. […] [T]anulmányok százai foglalkoznak a székelység ügyeivel és ma mégis abban a helyzetben vagyunk, hogy mindennek ellenére a kérdésre nekünk kell felelni»”.[9]

szocialista modernizáció

A modernizációban megrekedt Székelyföldön lényeges változást a több, mint száz éves „zárványgazdálkodás” után a sokat átkozott „kommunista” tervgazdaság hozott., döntően a 70-es évek végére. 1982-ben a falusi és városi lakosság aránya 50-50% körülire emelkedik, s bár a hagyományos termelési ágazatok (pl. faipar, erdőgazdálkodás) – igaz, kollektivizált, iparosított formában – továbbra is dominálnak, az ipari foglalkoztatottság aránya már 1966-ra 15%-ről 24%-ra nő és ezzel arányosan csökken a mezőgazdasági foglalkoztatottság. Ezt követően:

„a gazdasági beruházások mértéke az országos trendekhez hasonlóan a Székelyföldön is a hetvenes évek közepére, második felében tetőződött. Ekkorra következett be a térség gazdasági szerkezetének átalakulása is, az iparban foglalkoztatottak aránya meghaladta az 50%-ot. Hargita megyében az ipari munkásság összlétszáma 1965–1983 között több mint kétszeresére növekedett (1965-ben 29 584, 1983-ban pedig 62 933 ipari munkást regisztráltak). Az országos tervgazdálkodásba integrált iparban ugyanakkor elitcsere zajlott le. Az ötvenes évek munkásigazgatóinak helyét fokozatosan átvették az ország különböző nagy egyetemi központjaiban (Bukarest, Temesvár, Brassó, Kolozsvár) végzett, többnyire helyi származású gazdasági szakemberek, akik egy új típusú szaktudást és szakmai kapcsolathálózatot honosítottak meg. A korszak gazdasági viszonyaira jellemző volt az is, hogy Románia már a hatvanas évek elejétől intenzív nyugati gazdasági kapcsolatokat épített ki, aminek következtében már nem csak a KGST államaiba exportált mezőgazdasági és ipari terméketeket. A székelyföldi üzemekben, gyárakban és a helyi mezőgazdaságban előállított vagy megtermelt termékek a hatvanas évek végétől gyakran nyugati (német, holland) vagy amerikai exportra is készültek. Ebben kiemelt szerepet kapott pl. a bútorgyártás és a textilipar. Több helyi üzem, vállalat gazdasági, kereskedelmi kapcsolatokat épített ki nyugati partnerekkel.”[10]

A részben felülről kierőszakolt életformaváltás az ekkorra már feltételeinek és kontextusának megszűnése miatt jócskán eltorzult, sőt lényegi tartalmában már korábban megszűnt „archaikusan demokratikus” paraszti faluközösségekben természetesen traumatikus folyamatként zajlott le, ami érthető. A vonatkozó antropológiai kutatásokból[11] képet nyerhetünk egyrészt arról, hogy az életformaváltás nem csak felülről kierőszakolt volt, hanem ugyanakkor belső szükségszerűség is, illetve sokaknak vonzó perspektívát jelentett. De arról is, hogy ez az igencsak felemás „húzd meg, ereszd meg” típusú modernizáció miként termelte ki azokat a stabilizáló stratégiákat és átmeneti életformákat, amelyek ellenálltak a modernizációnak, azaz városiasodó és ipari körülmények között is próbálták megőrizni és fenntartani a régi életforma és mentalitás egyes sajátosságait (városi kaláka, pincetársaságok a szomszédolás pótlására stb.).

A székelyföldi értelmiségnek ekkortól válik egyik domináns ideológiájává a hagyományőrzés és -ápolás, innen ered a székelység etnicizálódása, identitáspolitikai kérdésként való rögzülése is. A Ceaușescu-féle „falurombolás”, a fejlődő faluközpontok megerősítése, iparosítása és urbanizálása és a megrekedt települések erőszakos fölszámolása  is ezzel függ össze. A folyamat a Romániában általánosan jellemző trendek része volt, mára persze mindebből csak a „magyarellenesség” és a „szakmaiatlanság” elcsépelt (s pesze a maguk helyén jogos) antikommunista szólamai maradtak meg az emlékezetben.

Ez az „aranykor” persze rövid ideig tartott. A külföldi hitelekből finanszírozott és a fogyasztói kapitalizmusra való világpiaci átállással, a financializációval, az elektronikai forradalommal és hasonlókkal összefüggő modernizációs folyamat a 80-as évek második felére leállt. Az igencsak kétértelmű és felemás értékű belső modernizációs kísérletnek a leállása után, a 90-es évektől kezdődően a modernizáció és az életforma-váltás kérdései döntően a migráció kérdésein keresztül jelennek meg a térségben. A sokáig illegális tömeges vendégmunkásság kérdését az erdélyi értelmiség vagy tabuként kezelte, vagy moralizálóan ítélkezett a jelenség fölött – mára ez a kérdés egy nagyon kicsit változott, vannak szakszerű kutatások is a kérdésről. Ilyen szólamok ma is vannak, ma is sokan morális vagy nemzeti alapon ítélkeznek a vendégmunkásokon. Higgadtabban nézve a dolgot azonban, látszik, hogy ismét gazdasági és társadalmi szükségszerűséggel van dolgunk, amelynek pozitív és negatív hozadéka egyaránt lehet.[12] Fontos rögzíteni, hogy a vendégmunka vállalásának motivációja és eredménye általában nem a meggazdagodást szolgálja, hanem az elért életszínvonal fenntartását, tehát a „lecsúszás” megakadályozását.

a magántulajdon sérthetetlenségének ideológiája

Ami még szabad szemmel látszik (értsd: a szerző szabad spekulációja, saját tapasztalatai és megfigyelései alapján), hogy részben a vendégmunkás évtizedek, részben az uniós, továbbá magyarországi támogatások következtében az utóbbi években a Székelyföld egyes településein, régióiban is megvalósult egyfajta asszimetrikus belső felhalmozás, de ez korántsem oszlik el egyenlően a térségben, szerintem inkább csak pontszerű modernizációs trendekről lehet beszélni. A vendégmunkásság mellett továbbra is jellemző egyfajta hagyományos paraszti gazdálkodás, ami sokszor a mélyszegénységhez közeli állapot felé lejt. A tehetősebb, örökölt gazdasági, kapcsolati, társadalmi, politikai tőkével bíró vagy arra szert tevő „szabad parasztok” helyi vállalkozókká váltak, némiképp középosztályosodtak. Továbbá ezek az „újkapitalisták” a maguk politikai frakcióit is egyre inkább kezdik megszervezni és e frakcióharcok során mobilizálni Székelyföld lakosságát. Ezzel párhuzamosan a „székely” szó ma egyre inkább csak identitásra utal, nem pedig alternatív életformára vagy politikai tervre, hiszen az életforma és a politikai elképzelések szintjén a Székelyföld zavartalanul integrálódik a kapitalizmus diktálta félperiférikus viszonyok közé.

Mindent összevetve azt látom, hogy a Székelyföldön az utolsó és tulajdonképp az egyetlen komoly modernizációs kísérletet a „kommunistának” nevezett rendszerben hajtották végre. Pszichológiailag is nehéz ezt a tényt elfogadni, hiszen ami kommunista, arról ma csak rosszat szabad gondolni, hiányoznak a finomabb árnyalatok ezt a korszakot illetően. Úgy tűnik, az erőszakos állami beavatkozásra szeretünk úgy gondolni, hogy az valamilyen „szerves”, „organikus” paraszti fejlődés folyamatát szakította meg. A „kommunista” tervgazdálkodás erőszakossága nem pusztán a brutalitást jelent, hanem a szervesség ellentétét: a művit, az idegenszerűt, a tervszerűen kiagyaltat. Noha talán az eddigiekből is látható, hogy az 1848-1944 közti időszak egyik periódusában sem tekinthető Székelyföld valamiféle szerves társadalomfejlődés mintaképének, sokkal inkább zárványnak, modernizációs deficitekkel küszködő perifériának. Mindezt egy további ideológiai összetevő is befolyásolja, nevezetesen az, hogy a korábbi polgári-kapitalista periódus történétetét (1848-1940) ugyanúgy, mint az 1989 utáni újkapitalizmust szokás „szervesnek” és „természetesnek”. Pedig szemmel láthatóan épp ez tartósítja és termeli újra rendre a térség modernizációs deficitjét. Továbbá a kapitalizmus semmivel sem tekinthető szervesebb, organikusabb gazdasági logikának, mint a tervgazdálkodás, pláne nem a hagyományos önellátó székely gazdálkodás viszonylatában.

Álláspontom szerint ez kicsit azért mégiscsak hamisítás, amit az is igazol, hogy a kollektivizálás sérelmeit a gyakran a kapitalista magántulajdont ért sérelemként interpretálják,[13] holott a székelyföldi földtulajdonviszonyok, mint ahogyan fent azt már jeleztem, jóval a kapitalista magántulajdon dominánssá válása előtti politikai-gazdasági viszonyokban gyökereznek. Ezt akkor is hangsúlyozni kell, ha tudjuk, hogy ezek a tulajdonformák erre az időre már csak töredékekben, zárványszerűen, illetve a székelység politikai önkormányzatiságának a mentalitásban megmaradt árnyképeiként, zavaros emlékként őrződtek meg. E tulajdonviszonyok maguk is tartalmazták a közösségi tulajdon egyes elemeit, de ennek elismerése azt vonhatná maga után, hogy meg kellene kérdőjelezni a kapitalista magántulajdon szervességének és szentségének ideológiáját is, nem csak a „kommunista”/államszocialista államosításét. Mivel történészeink csak kapitalista magántulajdont és „kommunista” állami tulajdont ismernek, differenciált közösségi tulajdont – melyben a magántulajdon csak az egyik elem – nem, ilyen kritikai kockázatokat nem vállalhatnak, hiszen minden, ami a magántulajdont sérti, az kommunista-gyanús, még ha éppen középkori, paraszti és székely is.

egy életforma válsága

A régi székely paraszti társadalom alapja – melynek intézményi, szokásjogi gyökerei a középkorig nyúlnak vissza, s melynek elszórt maradványai különös módon még ma is léteznek községi tulajdon, közbirtokosság és más szokásgyakorlatok formájában – a földhöz való viszony volt. E paraszti társadalom nézőpontjából azonban nem lenne helyes a földet egyszerűen magántulajdonnak vagy gazdasági erőforrásnak tekinteni. A föld a nem-piaci, önellátó jellegű társadalmakban nem csak gazdasági, hanem társadalmi, kulturális és politikai jelentőségű tényező, tehát nem egyszerű áru vagy tulajdon, hanem a közösségi élet és berendezkedés alapja, a társadalmi lét szubsztanciája.

A magánföldtulajdonra mint a szabadság garanciájára való hivatkozásnak persze különös hangsúlyt adnak az 1989 előtti államszocialista államosítások és az utána következő visszaszolgáltatási ügyek. De az állami kisajátítás ténye nem homályosíthatja el, hogy a tendenciájában önellátó székely paraszti életformának az önszabályozó piac törvényei alá rendelése – amely döntően a föld és a munkaerő áruvá nyilvánítását jelenti  –,  szintén a kisajátítás egy formája. Ahogy azt sem, hogy a kisajátítás e formájának eredete jóval az államszocializmus előttre nyúlik vissza, legalábbis 1848-ig és 1867-ig, amikortól is hivatalosan, vagyis a korabeli politikai és társadalmi törekvésekben nyíltan felvállalva elkezdődik a feudális és rendi társadalom fölszámolása az új, polgári-kapitalista modernizációra, a liberális piacgazdaságra és az iparosításra alapozott társadalom elvei mentén.  A szabad paraszti földek kisajátítása tehát minimum 150 éves történet, noha a paraszti szabadságjogok és a nemességre törekvő székely felsőbbség, illetve a vármegyei nemesség küzdelme még ennél is régebbre nyúlik vissza. Azokban a nyugati centrumországokban, döntően Angliában és Franciaországban, ahol az iparosodás  folyamata kialakult és már jóval korábban elindult. A székelyekhez hasonló szabad parasztokat az ipar már jóval korábban, a 18-19. század során proletarizálta, azaz földjeiket kisajátította, élőhelyeiről elűzte, beterelte a gyáripar munkaerőpiacára, bérmunkásokká változtatta, asszimilálta. Például Angliában a községi tulajdon:

„[Ő]si germán intézmény volt, amely a hűbériség takarója alatt tovább élt. Láttuk, hogy ennek elbitorlása, amelyet többnyire a szántóföldeknek legelőkké változtatása kísért, a XV. század végén kezdődik és a XVI. században tovább folytatódik. De akkoriban ez a folyamat mint egyéni erőszakosság ment végbe, amely ellen a törvényhozás 150 éven át hiába küzdött. A haladás a XVIII. században abban nyilvánul meg, hogy most maga a törvény lesz a nép földje elrablásának előmozdítója, ámbár emellett a nagybérlők a maguk kis független magánmódszereit is alkalmazzák. A rablás parlamentáris formája a „Bills for Inclosures of Commons” (törvények a közösségi föld bekerítésére), másszóval olyan rendeletek, amelyek révén a földesurak a nép földjét önmaguknak ajándékozzák magántulajdonul, vagyis a népet kisajátító rendeletek.”[14]

Ugyanerről a folyamatról írja Polányi Károly:

„A bekerítéseket helyesen nevezték a gazdagok forradalmának a szegények ellen. A főrendek és a nemesek felborították a társadalmi rendet, lerombolták az ősi törvényt és szokást, néha erőszakos eszközökkel, gyakran kényszerrel és megfélemlítéssel. A szó szoros értelmében elrabolták a szegényektől a közös legelőből rájuk eső részt, lerombolták azokat a házakat, amelyeket a szokás addig töretlen ereje folytán a szegények rég a maguk és utódaik otthonának tekintettek. Szétszaggatták a társadalom szövetét.”[15]

E folyamat drasztikus vonásait azért kell hangsúlyozni, hogy láthatóvá váljon: a kapitalizmus előtörténete, az úgynevezett eredeti felhalmozás folyamata, amely aztán lehetővé tette a piaci gazdálkodás bevezetését, a nyugati fejlett országokban sem valamilyen békés és „szerves” fejlődés eredménye, hanem nem kevésbé erőszakos történet, mint mondjuk az államszocialista kisajátításoké.

A paraszt megfosztása munkaeszközétől, a földtől, proletárrá változtatja őt – a föld tulajdonosa többé nem ugyanaz a személy, mint aki megműveli. Ez a logikailag egyszerű tény, mely társadalmi folyamatában hosszadalmas, véres és erőszakos folyamat, magában foglalja a föld és a munkás áruvá változtatását, továbbá a termelési folyamatot a piac törvényszerűségeinek rendeli alá. Innentől kezdve a piac már nem mellékes, hanem a döntő társadalmi tényező. Egyetlen kapitalizmus előtti társadalomban sem uralkodott a piac a munkán és a földön, noha a piac jelenségét a későneolitikum óta ismeri az emberiség. Az egyoldalú liberális történelemfelfogás természetesen mindezt fejlődésnek, modernizációnak nevezi, és rendre megfeledkezik a folyamat visszájáról, arról, hogy e modernizáció például a számokban kifejezhető életszínvonal-növekedés mellett egyben évezredes társadalmi kötelékek felbomlását, a termőterületek intenzív ipari kizsákmányolását és tönkretételét, továbbá a régi kulturális környezet eltűnésével kulturális vákuumot, kiüresedést, demoralizálódást hozott magával.

Mindemellett e modernizációnak nevezett lassú, szakadozott, előre és visszalépésekből álló, hosszadalmas, kiterülő folyamat során a folyamat egysége és tendenciája megragadhatatlanná válik. Nehezen eldönthető, hogy ebben a kinyújtott modernizációban a székelyföldi állapotot ma mi jellemzi leginkább: a még mindig meglévő archaikus atavizmusok, vagy a felemás modernizációval járó bizarr átmeneti életformák lehetetlen együttélése, vagy a vendégmunkával járó sajátos kétlakiság; a még mindig létező szabad erdőterületek, vagy a legotrombább módon szétroncsolt iparosított tájak, teleszemetelt, megmérgezett folyók, élhetetlen élőhelyek; esetleg a kulturális önazonosság propagandisztikus hangsúlyozása vagy a gyökértelenség, elidegenedés és a kulturális széttöredezés; a sérülékenység vagy a sérülékenységgel szembeni érzéketlenség.

Félő, hogy amit a székelyek saját szívósságuk és hagyománytudatuk eredményének hisznek, abból ered, hogy százötven éve ugyan folyamatosan, de csak igen apró adagokban részesülnek a kapitalizmus „áldásaiból”. Így könnyen vélhetik úgy, hogy a kapitalizmus rájuk nézve nem veszélyes.

a székelyek proletarizációja

A nem-piaci jellegű társadalmaknak, vagyis gyakorlatilag minden nem-kapitalista társadalomnak Polányi Károly szerint három alapelve van: a reciprocitás (a kölcsönösség, a csere, az ajándékozás olyan formái, amelyeknek célja nem a profit felhalmozása, hanem az önellátás); a redisztribúció (vagyis a megtermelt javak újraelosztása valamilyen központi intézményen keresztül, ami lehet a törzsfőnök, a gabonaraktár, stb.); és a háztartás elve, ami azt jelenti, hogy ezek a társadalmak egy meghatározott „zárt csoport” önellátását célozzák. A régi székely paraszti társadalomra vonatkozó leírások a székely gazdálkodás és társadalomszervezés megfeleltethető ezeknek a sajátosságoknak. A reciprocitás példája a katonáskodásért cserébe kapott adómentesség, kollektív nemesi státus és önigazgatási hatáskör. A redisztribúció példája a máig fennmaradt közbirtokosság intézménye, mely tagolatlan (föl nem osztott) tulajdont, közös használatban hagyott magántulajdont jelent, amelynek hasznát a közbirtokosság szabadon választott testülete osztja újra a tagok között meghatározott részarányok szerint (ez a forma leginkább a szövetkezeti gazdálkodással tűnik rokoníthatónak). Önellátó egységnek a székely társadalomban a faluközösség (communitas) számít, de bizonyos értelemben a régi Székelyföld egésze – sok tekintetben hasonlóan a szász Királyföldhöz[16] –, az autonóm faluközösségek hálózatából álló önellátó egységnek tekinthető. A faluközösség a lakóterületek, községi földek, közbirtokosságok, paraszti kisbirtokok differenciált rendszere, melynek szabadon választott vezető testülete független – központi hatalomnak, királynak, fejedelemnek stb. nem alárendelt – bírói, közigazgatási és végrehajtási hatáskörrel rendelkezett.

A piaci társadalom ezzel a berendezkedéssel szöges ellentétben áll: a kölcsönösség elve helyébe a gazdasági szereplők aszimmetrikus viszonya lép, amely azon alapszik, hogy a szabad parasztságot megfosztják létfenntartási eszközeitől, tehát a földtől, és ezáltal „szabad” bérmunkássá teszik, aki munkaerejét bérbe adja a létfenntartási eszközök (földek, gépek, üzemek, technológiák) tulajdonosának. A szabadság két dolgot jelent: szabaddá válik a faluközösség szigorú szokásjogi szabályozásaitól, ugyanakkor a munkaerőt vásárló tőke és piac szabad prédájává válik. A „munkaerő”, vagyis az emberi cselekvőképesség tehát áruvá válik a „munkaerőpiacon”. A lokális újraelosztás helyét és szerepét az önszabályozó piac veszi át. Továbbá a falu mint önellátó egység is megszűnik, hiszen a falusi társadalom is arra kényszerül, hogy piacra termeljen, részt vegyen a piaci versenyben, illetve létfenntartását a nemzetközi árupiacokba bekapcsolódó helyi kereskedelmi egységeken keresztül biztosítsa. A föld elveszíti szubsztanciális társadalmi szerepét és egyszerű, ráadásul a piaci folyamatok által leértékelt áruvá válik, melytől az emberek igyekeznek megszabadulni. A föld már csak nyűg, modernizálódni, fejlődni kell.

A tendencia az, hogy az önellátó egység szerepét átveszik az olcsón felvásárolt földeket tanyákká szervező középbirtokos vállalkozók, akik nagyállattartásra rendezkednek be, mivel ezt lehetséges a legkevesebb, legképzetlenebb, tehát legolcsóbb munkaerő (például pásztorok) alkalmazásával és a legprimitívebb, gyakran a leginkább környezetromboló földmegmunkálással, illetve gépesített technológiával profit céljából működtetni. Emellett fennmaradnak az önellátó családi gazdálkodás formái is, illetve van példa ennek korszerűsített raktiválására is, de mivel az ehhez tartozó életforma és társadalmi berendezkedés lényegében széthullott és helyét a piaci-kapitalista társadalom vette át, ezek nem képesek egyelőre döntő társadalmi-gazdasági tényezővé válni.

Továbbá a gép nemcsak hatékonyabb, mint az élő munkaerő, hanem egyben fölöslegessé is teszi az élőmunkát, így közvetett úton fokozza a munkaerő elvándorlását a falvakból, illetve a vendégmunkával járó kétlakiságot. Ugyancsak a vendégmunkát motiválják a megalázó bérezési és emberi viszonyok ezeken a munkahelyeken. A differenciált önellátó mezőgazdaság és családi gazdálkodásra épülő faluközösség helyét a monokulturális, ipari jellegű mezőgazdasági egységek veszik át, metaforikusan szólva a kertek helyét a legelők. Az önellátást helyben biztosítani képtelen valamikori szabad, önellátó parasztok leszármazottai, akik potom áron megszabadultak földjeiktől, most „szabad” munkásokká válnak, akik belföldi és külföldi ipari egységekben vállalnak munkát. Szabad parasztokból bérmunkásokká lesznek. Olykor büszkén mondják, hogy elegük van a „földtúrásból”.

egy másik történelem utópikus emlékezete

A történelmet kisebbségi szempontból nézni azt jelenti, hogy ellenállni azoknak az erőknek, amelyek történelmünket a múltbeli és győztessé vált tendenciák történetévé alakítják, és amelyek a kisebbség történetét is a győztes tendenciák szempontjai szerint rendezik el. Ennek az utólagos elrendezésnek a következménye, hogy a kisebbségi nézőpontot öntudatlanul is kuriózummá, pusztán lokális és partikuláris érvényű, a „globális” jelen, vagyis a győztes tendenciák szempontjából lényegében inaktuális és meghaladott elvvé degradálják. Ám mint ilyent, mint egzotikus, különleges érdekességet, sőt mint partikuláris hűséget, hazafiságot, lokálpatriotizmust továbbra is fenntartják és ünneplik, sőt anyagilag is támogatják a „leletmentést”, továbbá különös tisztelettel övezik kisebbség „tehetségeit”

Nem azt állítom, hogy a „leletmentés” ne lenne életbevágóan fontos, hanem hogy az ilyen módon hozzáférhetővé tett és feldolgozott hagyományt a történelem antikvárius szemlélete fenyegeti, vagyis a múlt azért fontos itt, mert múlt. Márpedig ez ideológiai mozzanat, hisz végérvényesen megoldottként kezeli azt a problémát, hogy mi az, ami már csak múlt, mi az, ami jelen, és mi a potenciális jövő. A történelem ilyen antikvárius szemléletéről mondja Nietzsche:

„Egy embernek, városközösségnek vagy egy egész népnek ez az antikvárius érzéke mindig igen szűk látóterű; a legtöbb dolgot nem is észleli, s azt a keveset, amit lát, túlságosan is közelről és elszigetelten látja, nem tudja felmérni, ezért mindent egyformán fontosnak lát, s ezért valamennyit túl fontosnak. A múlt dolgaiból így hiányoznak azok az értékkülönbségek és – arányok, amelyek valóban méltányosak volnának a dolgok egymás közti viszonyaihoz; ami így kiderül, az mindig csak a dolgok mértéke és aránya az antikváriusként visszafelé pillantó egyén vagy nép szempontjából.”[17]

Az ilyen antikvárius történelemszemlélet helyett arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a kisebbség történelmében a tények mellet mindig jelen van a meg-nem-valósult is, sőt bizonyos értelemben a kisebbségi történelem nem is egyéb, mint egy önmagáról mintát vevő kultúra és társadalom (utópia) meg-nem-valósultságainak a története. Ahogyan az államszocialista modernizáció korszakának filozófusa, Bretter György írta Berzsenyi kapcsán:

„A kollekív tudatban mindig nyoma marad a másiknak, az elszalasztottnak. A kultúra formákat ad a kollektív tudatnak, s ha a kollektív tudat a ’másik’-ra emlékezik, akkor felfedezi magában azokat a nagy kezdeményezéseket, amelyeknek nem volt folytatása. Az elsüllyedt forma ismét és újra a felszínre kerül, s az elfojtásért az értetlenség traumáival fizet a kultúra. (…) az alternatívák keresése mindig fellazítja a kollektív tudat elfojtó reflexeit, s akkor felbukkan a mélyből mindaz, ami ’lehetett volna’, de nem valósult meg. A meg-nem-valósult ilyenkor szembe kerül a történelmileg kialakulttal, s élőként alakítja a jelent, amely kénytelen tudomásul venni saját árát: ahhoz, hogy épp ilyen legyen, valamikor el kellett tipornia a másik alternatívát, s most újra viszonyulnia kell ahhoz, ami régen halott; alakját ez a viszony határozza meg, s nem saját logikája. Logikája – viszonya a ’más’-hoz, a meg nem valósulthoz.”[18]

A kisebbségi történelem eszerint a tényleges és tényszerű történelem elfojtott, tudattalan másikja, amely bizonyos „sorsfordulók” alkalmával újra a felszínre bukkan, a halott újra elevenné válik. De mint elfojtott, hat, ami azt jelenti, hogy a valóságos történelem tudatát a meg-nem-valósult alternatívával szembesíti, ez pedig megzavarja, kibillenti a reális történelem követelményeinek való megfelelést. A kisebbségi kulturális tudat emiatt kétszeres nyomás alá kerül: a domináns történelmi tendenciákhoz való „felzárkózás” kényszere mellett egy meg-nem-valósult, alternatív történelem, egy utópia is követelményeket támaszt vele szemben, az önmagáról mintát vevő kultúra utópiája. A kisebbségi helyzet feszültsége, a valóságos és a meg-nem-valósult történelem egyidejűsége éppen abban áll, hogy sem a fejlettebbnek vélt nyugati minta és a „progresszív” modernség, sem az önmagáról mintát vevő, „autochton” vagy „autonóm” kultúra nem tűnik megvalósíthatónak. De éppen a domináns történelem ilyen „derealizációja” ruházhatja fel a kisebbségi tudatot azzal a kritikai perspektívával, amely felől kinyilváníthatja, hogy a kisebbség nem valamiféle kiegyezést vagy fejlődést, nem „kifehéredést” akar, hanem egy másik történelmet. Noha tudja, hogy csak ez van.

Jegyzetek:

[1]  Vö. Egyed Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Kiadó, 2009, 37-44. A rendtartó székely falu. Szerk. Imreh István, Bukarest, Kriterion Kiadó, 1973, 5-86.

[2] L. Egyed, i. m., 92-102, 184-198.

[3] Az adatokat ld. A rendtartó székely falu, i. m., 17-20.

[4] Egyed Ákos, i. m., 233.

[5] „A dualizmus kori Székelyföld a fokozatos felzárkózás ellenére Magyarország perifériális helyzetű agrártérsége maradt.” Ld. Székelyföld története 1867-1990. (III.) Szerk. Pál Judit, Bárdi Nándor, Székelyudvarhely, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Erdélyi Múzeum-Egyesület – Haáz Rezső Múzeum, 2016, 159. „A Székelyföld gazdasága a két világháború között a szerkezetét tekintve nem ment át gyökeres változáson. A korábbi berendezkedéshez hasonlóan megmaradt túlnyomóan agrárjellegű vidéknek, az ipari szektort pedig az erre épülő élelmiszer-ipari létesítmények, a könnyűipari vállalatok és a faipari üzemek képviselték. Ezek döntő többségét 1918 előtt alapították. Infrastruktúrája a korábbi évtizedekhez hasonlóan alulfejlett maradt…” Ld. Székelyföld története, i. m, 385. Az államszocialista időszak némiképp bonyolultabb viszonyaihoz ld. Székelyföld története, i. m, 479-498.

[6] Gagyi Ágnes: A válság politikái. Új kelet-közép-európai mozgalmak globális perspektívában. Bp., Napvilág Kiadó, 2018, 99-100.

[7] Székely Művelődési és Közgazdasági Egyesület, 1875; Székely Nemzeti Múzeum, 1879; Székely Művelődési és Gazdasági Egylet, 1881; Székelyföldi Iparmúzeum, 1886; az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület székelyföldi fiókintézetei, bankok, tanítóegyletek, gazdasági egyesületek, kaszinók, pedagógusszövetségek, olvasókörök, művelődési egyesületek, továbbá a modernizált közoktatási rendszer és a tankötelezettség bevezetése.

[8] Az adatok forrása itt és a továbbiakban: Székelyföld története 1867-1990. (III.) Szerk. Pál Judit, Bárdi Nándor, Székelyudvarhely, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Erdélyi Múzeum-Egyesület – Haáz Rezső Múzeum, 2016.

[9] Ld. Székelyföld története, i. m., 386.

[10] Ld. Székelyföld története, i. m., 494.

[11] Ld. például Bíró A. Zoltán: Szocialista urbanizáció a hetvenes-nyolcvanas években. Online: (https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/kulhoni_magyarsag/2009/Magyarsag_kutatas_1995_96/pages/011_biro.htm)

[12] A vendégmunka és a migráció kapcsán ld. például:  Elvándorlók? Vendégmunka és életforma a Székelyföldön. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 1996 (KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja).

[13] Ld. pl. Bodó Julianna, „Így kollektivizáltak minket…”. Kulturális antropológiai elemzés két székelyföldi településről, Csíkszereda, Pro-Print Kiadó, 2004.

[14] Karl Marx: A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata I.. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1973, 678.

[15] Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Ford. Pap Mária, Budapest, Napvilág Kiadó, 2004, 63.

[16] L. pl. Friedrich Teutsch: Az erdélyi szászok letelepedésének módjáról. In Az erdélyi szászok letelepedéséről. Szerk. Szenkovics Enikő, Ford. Vincze Ferenc, Budapest, Orpheusz Kiadó, 2010, 7-38.

[17] Friedrich, Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról. In Uő. Korszerűtlen elmélkedések. Ford. Hidas Zoltán, Bp., Atlantisz, 2004, 93-178, 114-115.

[18] Bretter György: Berzsenyi. In. Uő., Itt és mást. Válogatott írások. Bukarest, Kriterion, 1979, 500-516, 505.