A szabad cselekvés gyakorlatai

előkészületek egy nyitott szerkezetű, felszabadító, személyes-mint-politikai játék létrehozásához

0. Vita activa– Mi a szabad cselekvés?

A vita activa olyan emberi állapotot jelöl, amikor a cselekvés és figyelem egyidejűleg működik.

A cselekvés (action) és figyelem[1]: e fogalmak nem egymás ellentétei, hanem egyazon folyamat különböző, egymást kölcsönösen feltételező alkotóelemei.[2]Különböznek a bérmunka (labour), a létfenntartás (survival), a dolgozás (work), a termelés (production) és a fogyasztás (consumption) kategóriáitól – mivel a cselekvő (és figyelő) egyén szuverén. Nem írott vagy íratlan szerződés, biológiai szükség, fizikai kényszer, külső elvárás vagy függési viszony határozza meg e tevékenységeit.[3]

A cselekvés az autonómia gesztusa, melynek létrejöttéhez alapvetően szükséges a kényszerítő körülményektől nem teljeskörűen behatárolt tér és időtartam. E körülmények megszervezése minden békés korban és társadalomban akadályokba ütközik, hiszen a fennálló, szervezett rendet valamilyen módon felboríthatja vagy megakaszthatja.

Az időről időre fellángoló rendkívüli állapotok (háború, katasztrófa, forradalom) iránti vágy, vagy nosztalgia és a világvége-víziók népszerűségének okai is itt keresendőek többek között: hiszen ilyenkor felértékelődik az egyéni felelősség, az autonóm cselekvés és megfigyelés válik az alapvető működésmóddá. [4]

A különféle krízishelyzetek eljátszása elérhető szolgáltatás mint felkészülési gyakorlat a váratlan eseményekre, melyek által újfajta vezetői képességekre is szert tehetünk:  „A kataszrófa megjósolhatatlan. Nem számít, milyen jó a felkészülés, ha a tervek meghiúsulnak, a tartalékok hiányoznak, eltűnnek az emberek. A világnak olyan egyénekre van szüksége akik hatékony improvizatív választ tudnak adni bármilyen krízisre. A világnak spontán vezetőkre van szüksége. Olyan rendezvényeket tervezünk és kivitelezünk, melyek segítenek a spontán vezetői képességek elsajátításában. Folyamatos kutatásainkkal fejlesztjük a spontán vezetői képességekre vonatkozó ismereteket.” [5]

Annak felismerése azonban, hogy rendkívüli-e az aktuális állapot, alapvetően egyéni felelősségek és döntések sorozataként is felfogható, sok esetben nem magától értetődő.

1. Designkultúra és vita activa

Jelen kutatás keretrendszere az úgynevezett designkultúra-tudomány, mely szókapcsolatot alkotó mindhárom fogalmat roppant sokféleképpen lehet értelmezni. Egymással összekapcsolódva azonban e szavak azt a kritikai szemléletmódot jelenítik meg, ami éppen  a jelentés-meghaladásból következő fogalmi tágasságot ismeri fel és vizsgálja.

„A designkultúra egy olyan fogalmi tágasságot reprezentál immár, amelyik messze túllép a »kiválóság« vagy az »innováció« hagyományosan használatban lévő fogalmain.” (Julier 2014:23.)

Olyan tágas értelmezési keretet biztosít, mely az emberek testi, személyközi viszonyait és a fizikai, tárgyi környezetet foglalja közös elbeszélésbe. Ezáltal számos tervezői, alkotói és művészeti jelenség kerül egymással és a mindennapi élet egyéb gyakorlataival közvetlen kapcsolatba.

A designkultúra-tudomány az óriásplakáton látható nyers húsdarabot nem mint önálló képet tekinti, hanem mint egy fényképész által festékkel preparált, majd lefotózott húsipari terméket, melynek képe valamilyen programmal sokszorosára felnagyítva kerül kinyomtatásra óriási méretű papírlapokra, melyeket alpinisták kasíroznak fel éjszakánként forgalmas közlekedési csomópontok mellett elhelyezett, fémvázra applikált nagy felületű nyárfa (plakát-nyár) táblákra.

Az intézményi-hatalmi viszonyok és az anyagszerű, gyártási jellegű kérdések így egymással állandó párbeszédben jelennek meg – ebből eredően elkerülhetetlenül és szükségszerűen igen reflektált, kritikai attitűddel rendelkezikez a tudományos szemlélet.

Az anyagi világot és annak részeként a tudatosan létrehozott tárgyakat nem csupán azok formái és struktúrái, hanem az emberi élethez, a testhez, az életmódhoz, a cselekvésekhez és tevékenységekhez, ezáltal a globális gazdasághoz mint nyersanyaghoz és hulladék-hordozóhoz való kapcsolódásain keresztül vizsgálja.

Maga a designkultúra-tudomány tehát egy reflektált, kritikai szemléletű, interdiszciplináris megközelítés, mely a pragmatikus, gyakorlatias tevékenységek mentén létrejövő konkrét és absztrakt információk rendszerezésével értelmezi az anyagi világot és annak eseményeit. Ebből következően saját magát mint „tudomány” művelését is annak környezetével, gyakorlataival, formátumaival, szokásaival és pragmatikus tevékenységeivel együtt érzékeli.

A designkultúra-tudomány nem zárkózik el a saját közvetlen valóságától sem. (Tisztában van azzal, hogy milyen térben, napi hány órában, miféle eszközökkel, kik, miért, hogyan, mennyiért és mi okból művelik ezt a tudományt.) Azaz ebből következően eredendően aktív, cselekvő pozícióba hozza művelőit, még amikor a hagyományosan akadémikus írás, olvasás, tanítás és tanulás, a terepmunka és megfigyelés vagy a kvalitatív és kvantitatív felmérés tevékenységeit végzik is. Éppen ez az aktív megfigyelői, résztvevői, cselekvői állapot, röviden: a vita activa az, amit keresünk.

Ez a – designkultúra-tudományból is szervesen következő – aktív megfigyelői, résztvevői, cselekvői és kutatási mód a világ működésében előforduló váratlan, rendkívüli, szokatlan és mágikus jelenségekkel való találkozás pillanataiban érhető tetten a legmarkánsabban.

Ugyanis a nem mindennapos, különleges, azaz összességében a szimbolikus jelentéssel bíró események – performatív és teátrális[6] mivoltuknál fogva – az őket körülvevő mindennapok szabályrendszerének felfüggesztésével jönnek létre.[7]

2. Előadóművészet és vita activa

Alapvetően performatív és teátrális esemény minden olyan jelenség, mely képes időlegesen felfüggeszteni saját környezetének fennálló szabályrendszerét. Legtöbb esetben azonban az efféle események a hagyományos előadóművészet keretrendszerén kívül zajlanak le, és így nem, vagy csak közvetett, esetleges utakon keresztül (mint például: alkotók személyes élményei, alkotói anyaggyűjtés) kerülnek kapcsolatba a strukturált intézményi keretek között létrejövő performatív és teátrális eseményekkel.[8]

Egy forgalmas csomópontban álló épület bontási munkálatai, melyet az arra járó utcai közlekedők hétről hétre megfigyelnek, ugyan különbözik egy szabadtéri színházi előadástól, de könnyen összevethető azzal. Az aktív megfigyelői tekintet és a személyes, fizikai jelenlét összehasonlíthatóvá teszi e két, eredendően egymástól távolinak tűnő eseménytípust.[9]

Ami azonban megkülönbözteti az előadóművészetet bármilyen, önkényesen kiválasztott látványosságtól, az a romantikus művészetfelfogáshoz való végtelen ragaszkodás. Ennek értelmében minden alkotófolyamat autonóm és mindentől független, belső indíttatású zsenialitásból ered. Ez a felfogás pedig mind a mai napig megjelenik a nagy kulturális intézmények önmagukról alkotott képében. A színházakra különösen jellemző ez a gondolkodás, lévén alkotótevékenységük nem kötődik semmiféle konkrét anyaghoz vagy eszközhöz, bármiből lehet színházat csinálni – csak kell hozzá az a bizonyos plusz, egy kis varázslat. Varázslat, azaz titok, amit a néző nem tud. Az előadás létrehozói és a nézői közti idegenség szándékos fenntartása. A beavatott és a kívülálló közti feszültség.

A kulturális-művészeti intézmények dokumentált működéséből azonban egyértelműen kirajzolódik, hogy a bennük található művészet valójában nem egy, a piaci viszonyoktól és egyéb függőségektől mentes, légüres térben (fehér vagy fekete dobozban) lebegő strukturált csoda, hiszen költségvetésből, munkaviszonyokból, időbeosztásból és számos hasonló profán szükségszerűségből áll össze a létrehozásához szükséges keretrendszer.

Diktatúrákban mindez nem ilyen átlátható, ilyen esetekben azonban más is a nagy művészeti intézmények fő funkciója: a propaganda. Demokratikus országokban viszont a kulturális intézményeket mint köztjót tartja fenn az állam. Természetesen ez is egyfajta propaganda: a kulturált, szabad társadalmat ábrázoló kommunikáció szükséges kelléke az elérhető művelődés.

Ahogy egyre átláthatóbb, fegyelmezettebb és strukturáltabb az efféle intézmények működése, úgy zajlik le egy bizonyos fokú varázstalanodás, dekonstrukció és lelepleződés is (sőt talán: felvilágosodás).[10] A  színész voltaképpen kiszolgáltatott munkavállaló – az épületben sok a gyúlékony anyag, úgyhogy poroltót kötelesek elhelyezni a megfelelő helyekre – cigarettázni pedig a színpadon sem szabad. Az idős férfi rendező a liftben benyúl a fiatalabb női szereplő ruhája alá, aki azonban másnap is kénytelen ugyanazzal a a lifttel ugyanúgy utazni, ha szeretné megtartani a munkáját és ezáltal a karrier-lehetőségeit. És így tovább.

Az efféle történetek nyilvánosságra kerülése és közbeszédben való elterjedése nem akadályozza az intézmények működését, nem szünteti meg őket a benne zajló varázslat leleplezése által, hanem bürokratikus önvédelemre, önmaguk stabil hivatal-jellegének megerősítésére kényszeríti őket, így végül csak egyre „intézményesebbek” lesznek. Egyre nagyobb ügyviteli apparátus-héj veszi így körül a belül zajló kicsike szabadságot. Ez a szabadság azonban bezárva torzulni kezd, hiszen nem érintkezhet a valósággal.

Ezáltal egyre nagyobb szakadék választja el a színházi történeteket a „civil” nézők által képviselt norma- és értékrendszertől. Így a színházon kívüli életben szerzett élettapasztalatok többé nem alkalmasak arra, hogy általuk megértsük a színpadi események közlendőjét – ahhoz a színház saját belső logikai rendszerét kell elsajátítania minden nézőnek.

Kirajzolódik egyfajta keret, egy nézői konvenció, melyen keresztül átmeneti szerződések köttetnek arra vonatkozólag, hogy miképp viszonyul a színház a valósághoz. Ezek az szerződések minden esetben íratlanok és folyamatos, apró változásokon mennek keresztül, így visszaélésekre is lehetőséget biztosítanak az előadás készítői számára. Ha kellően pontosan fel tudják térképezni, és óvatosan befolyásolni a nézők elvárásait, akkor a konvencionális szerződést megszeghetik kicsit. Ilyen eset például az élő állat megjelenése a prózai színházban, vagy a nézőtér mögül előbukkanó színész. Persze az ilyen trükkök sem vethetők be végtelen sokszor, hiszen a közönség hozzászokik, számítani kezd rá – azaz: módosítja az elvárásait.

A fentiekből is látható, hogy a színjáték varázslatos működése részben hasonlít arra, a szintén intézményekhez kötődő, hagyományokon alapuló (képző)művészet-néző tekintetre, amely által bármilyen tárgy (vagy később élőlény, illetve esemény) – ha a megfelelő piedesztálra emeljük – műtárgyként kezd hatni az őt megfigyelő, művelt érdeklődőre. Marcel Duchamp munkásságának száz éves távlatból levonható tapasztalata, hogy megfelelő keretezéssel valóban bármiféle jelenség műtárgyként állítható ki. Ahogy maga Marcel Duchamp is kiállítás-installációk tervezésével és kivitelezésével kezdte karrierjét[11], érdemes az installálás, a keretezés sajátosságainak nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint a szimbolikus jelentést éppen hordozó tárgyak minőségének.

A dadaizmus és szürrealizmus sokat tettek azért, hogy a megfelelő keretezés és körítés által bármiről, és témánk szempontjából még fontosabb, hogy bárkiről, bármilyen élő, emberi személyről is szemrebbenés nélkül elhiszi a tájékozott és művelt közönség, hogy egy műtárggyal áll szemben. Ebben az esetben is – ha történetesen egy, vagy akár több ember a kiállított mű – az úgynevezett művészet-néző-tekintet alkalmazása válik szükségessé ahhoz, hogy a közönség a műalkotást be tudja fogadni. Napjainkban már közismert tény, hogy egy kiszolgáltatott személyt bármeddig képes nézni, sőt akár fizikailag vegzálni, kínozni is a műértő közönség, amennyiben azt feltételezik, hogy ez a művészi szándékkal és a műtárgy keretrendszerével egybevág. E jelenség visszás és kegyetlen mivoltának demonstrálásával számos performansz-művészeti alkotás foglalkozott már a huszadik század során. Önmaguk közönség előtti megcsonkítása, önként jelentkezők bántalmazása, órabérbe fizetett alkalmazottak tétlen várakozásra kényszerítése – mind megvalósítható a művészet ereje által, és ez már történelmi tény.

Ezen a ponton az érzékeny és érdeklődő művészet-kedvelő közönség megállapíthatja, hogy a kortárs művészet többé már nem számíthat az ő értő figyelmére, hiszen ha azt a történtek után továbbra is biztosítaná, azzal rögtön a fennálló, kegyetlen viszonyok további működéséhez is hozzájárulna. Mit csinálhat ehelyett a sarokba szorított, de helyzetét talán megfogalmazni nem képes, reflektálatlan, azonban jószándékú, kíváncsi megfigyelő? Szándékosan, agresszívan ellene szegül a felállított elvárásrendszernek? Természetesen nem.

Az intézmények hatalmi helyzetéből következő hatások felismerése önmagában nem sok újdonsághoz vezet. Továbbra is fennállnak a hagyományokat ápoló és őrző művészeti intézmények, melyek saját magukat is egyfajta múzeumként konzerválják, mint például az operaház, illetve a mozik létrejötte óta maguk a történetmesélő, hagyományos színházak is. Ezek mellett továbbra is készülnek az efféle intézményes művészetek keretrendszerét megkérdőjelező alkotások, melyek a közönség hagyománytiszteletével való visszaélésen alapulnak. Mindkét jelenség-típusnak van közönsége, melyek között az átjárás is igen nagy lehet.

Azonban egy újabb, sokkal izgalmasabb jelenség felbukkanásának is tanúi lehetünk. Van ugyanis olyan közönség-típus is, amelyben felmerül a kérdés: hogyha a művészet-néző-tekintet által ekkora erőforrások, ilyen komplex rendszerek léphetnek működésbe, akkor vajon mit lehet még hasonlóképpen létrehozni? Hányféle másik, új tekintetet lehet kifejleszteni?

Ezek a kérdések nem szöveges formában, hanem a gyakorlatban, közösségi események keretében merülnek fel.

Egymással egyidejűleg, és talán nem is olyan meglepő módon, a videójátékok széleskörű elterjedésével is párhuzamosan, a ’80-as években számos európai országban elkezdenek egyre bonyolultabb társasjátékokat játszani felnőtt emberek. Olyan társasjátékokat, amelyekhez először talán még használnak táblát és bábukat, de az asztaltól felállva, mozogva, napokon keresztül elhúzódva zajlanak már.  Így a bolti, előre elkészített játékok rajongói szinte véletlenül új, nyitott-szerkezetű történetmesélő élő szerepjátékba kezdenek. Felismerik a gyakorlatban azt, hogy rendelkezésükre áll az a hatalmi tekintet, amellyel bármilyen személy, tárgy, vagy esemény tetszés szerinti új szimbolikus többletjelentéssel ruházható fel.

A hagyományos színházi helyzetben az ehhez szükséges eszközöknek csak a beavatottak, a játszók vannak birtokában.  E keretrendszerből kilépve azonban a játék súlya jócskán megnő: az emberek közti íratlan szabályok, a ki nem mondott elvárások, a meg nem fogalmazott feltételezések képezik a tétet. Az egyedi, kulturális intézmények hatalmi helyzetéhez képest a játék, a színjáték, az „úgy-csinálás” és a kollektív képzeletben tett utazás gyakorlatai bárki által működésbe léptethetőek. Korlátlanul reprodukálhatóak, ráadásul nem mechanikus kópiák, sőt egyre romló minőségű lenyomatok formájában, hanem azonos jelentőségű, új, organikusan fejlődő szerkezetekként, mindössze a szabályrendszerek átadásával. Ezek a szabályrendszerek lehetnek az új design eredményei – olyan tervezői alkotások, amelyek fiktív tereket és történeteket hoznak létre.

3. Magyarország: a kutatás terepe

Az európai társadalmi nyilvánosságok 18. századra tehető kialakulásának, rétegződésének és átalakulásának elbeszélésében fontos szerepe van a közélet és a magánélet elkülönülésének. E két világrész szétválasztásának garanciája a különböző társadalmi kategóriákba eső személyek egymástól való elzárása volt. A kiszolgáltatott és elzárt csoportok egy része gazdasági jellegű volt, azaz a szegények nem vehettek részt a gazdagok szerint igazán fontos dolgokban. A szegényeken kívül a nők teljes élete is a magánszféra, az otthon, a család területére utalódott, egyfajta „természetes rend”-re való hivatkozással. Ezen felül pedig a gyerekek is mind a magánügyek kategóriájában találták magukat, melynek eredményeképpen egyfelől megszűnt a munkaerőként való alkalmazhatóságuk, másrészt azonban az életüket meghatározó valamennyi tényező láthatatlanná vált, az igazán komoly és valós „közügyektől” elzáródott.

E struktúrák felbomlása a 19. században kezdődött, különféle alulról szerveződő, ellenkulturális, mozgalmi csoportok létrejöttével – melyek a 20. század első évtizedeire igencsak megerősödtek, és egymással is különféle kapcsolatokra lépve befolyásos politikai tényezőkké váltak.[12]

Nyilvános- és magánügyek határait, kapcsolódásait, konfliktusait a kor előadóművészeti, kocsmai és utcai divatirányzatain keresztül is nyomon követhetjük.[13]

Azonban a történet folytatása innentől igencsak eltér a volt szocialista blokk és a nyugat-európai országok esetében. Az államszocializmus ugyanis – éppen e kirekesztett, elnyomott csoportok egymással összemosott ideológiáinak nevében – igen erőteljesen beavatkozott a magán- és  nyilvános szférák viszonyainak alakulásába.

Egymás megfigyelése és a látottak hivatalos formában való jelentése alapvető elvárásként jelent meg a szocialista államhatalom részéről. Az ügynök-rendszer a maga komplikált megfigyelő-megfigyelt hálózataival igencsak más megvilágításba helyezi a publikus-titkos, nyilvános-magánügy, ezáltal pedig az óhatatlanul ezeket ismétlő néző-szereplő, közönség-előadó viszonyrendszereket is.

A rendszerváltás után a polgárok állam által elvárt, egymás általi megfigyelése ugyan hivatalosan véget ért, de a berögzült viselkedési normák és szokások nem változnak meg egyik napról a másikra. A megfigyelők és megfigyeltek egymáshoz való viszonyait nem csak a köztereken és magánterületeken zajló mindennapokban, hanem az e kategóriákat kiélező performatív és teátrális eseményeken keresztül is megpróbálhatjuk áttekinteni.

A mindennapok egymásutánjából kiemelkedő, önállóan keretezett performatív és teátrális jelenségek design-szempontú, azaz a megvalósítás mikéntjére fókuszáló vizsgálata azok belső működésmódjait tárja fel. Így a képzelet és valóság közti átjárás kisléptékű, személyes vonatkozásaiba nyerhetünk bepillantást.

Azt tapasztalhatjuk, hogy Magyarország valóságos átmeneti tér, annak minden nehézségével és érdekességével együtt. Az itt zajló jelenségek sok esetben a környező erőviszonyok lecsapódásai. Ehhez képest a kezdeményező, aktív társadalmi szerepvállalás példái nem íródnak be a nemzet önmagáról alkotott narratívájába[14]  – így sajátos zárványokként működnek, önálló, belső történelmi hagyományokkal.

Az állam és a polgárok közti kapcsolat felületes és hiteltelen. Közösségek, amennyiben működnek, független buborékok módjára léteznek, zárt hivatkozási rendszerekkel és hagyományokkal. Erős a kommunikációs zaj, melyben a speciális, valódi tartalommal bíró, egyedi közlések elvesznek – ritkán jutnak ki a maguk buborékjából. Ez is az oka annak, hogy ha mégis megtörténik, értetlenség fogadja a közönségen kívüli befogadók részéről, mivel nincsenek hozzászokva az ilyesmihez. Így továbbra is fennmarad a nagy fokú bizalmatlanság az idegen és ismeretlen jelenségekkel kapcsolatban.[15]

4. Kutatás a képzelet birodalmában – határátlépési kísérletek, formák és gyakorlatok

A fentiekben vázolt, egymással összefüggő társadalmi és performatív jelenségek leírásának nem titkolt célja az olyan közösségi cselekvési módok feltérképezése és modellek felállítása, melyek a képzelet és a valóság közti átjárhatóság kérdését érintik – közvetlen, tapasztalati utakon keresztül.

E határhelyzetek létrehozásának tapasztalati tudását összegyűjteni, leírni, a leírás alapján rekonstruálva újból megtapasztalni: a fikció és a tényeken alapuló tudományos fogalmazásmód közti folyamatos váltakozást[16], e két nyelvhasználat közti tolmácsolást, folyamatos fordítói munkát igényel. [17]

A fikció és a valóság közti átjárhatóság gyakorlatainak kutatásán keresztül a mágikus gondolkodás modern, mindennapokban megjelenő lenyomatait találhatjuk meg. Ezeket az egyre több-csatornás, 21. századi kommunikációs turbulenciában[18] egyetlen összefüggő történetté összeállítani, hősies és látványos, de legfeljebb részleges sikerű próbálkozás volna.[19] Célunk nem is ez lesz, hanem olyan játékszabály-gyűjtemény, mely a képzelet határának átlépésére, azaz egy szükségszerűen anyagtalan, így megfoghatatlan jelenségre tényleges megvalósulási formáin keresztül, azaz a gyakorlat, a pragmatizmus[20] szűrőjén keresztül tekint.

Egy, a „hagyományos értelmiségi”[21] pozíciótól eltérő elbeszélést hozhatunk így létre, mely ugyan tudatában van a tudományos és a művészeti narratíva-képző erők jelenlétének és működésének, azok hatalmi kommunikációját azonban nem azonosítja a valósággal. A személyes, testi, fizikai, környezeti tényezők tudatosítása a magyar értelmiségi narratívákból jelentős részben hiányzik. Többek között azért is, mert az olyan szempontok, mint a gyakorlatias megvalósíthatóság, a praktikus működtetés kérdései a nők hatáskörébe utalva, a színfalak mögött, a „magánélet” takarásában maradtak, sőt maradnak általában mind a mai napig.

„»A nyugati feministák azt követelték, hogy a nőket szabadítsák ki a magánszféra kalitkájából, és könnyítsék meg számukra a belépést a munka és a politika nyilvános széfráiba.« Ugyanakkor Kelet-Európa elnyomott civil társadalmaiban a magánszféra éppen ellenkező, pozitív tartalomra tett szert. […]»A magánszférának tulajdonított pozitív jelentés egyrészt elmélyítette a két szféra közötti szakadékot, másrészt a magánszférán belül szolidaritást hozott létre a nyilvános szféra személytelennek és elnyomónak tekintett erői ellen. Ez a helyzet persze nem kedvezett a nők jogainak és a társadalmi nemi egyenlőtlenségek feltárásának. Ehelyett a családot és baráti köröket állította szembe a monolit és a magánszférába is betolakodó állammal, és diszkreditálta a nők egyenlősége melletti nyilvános kiállást.«”[22]

A huszadik századi történelem közösségi eseményeinek – ebből a jelenségből adódó – értelmezési nehézségei mind a mai napig megkerülhetetlenül jelen vannak az adakémikus, tudományos kontextusban is:

A COURAGE kutatási program[23], 2017.12.04.-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott konferenciájának[24] fő kérdése: Hogyan gondolható újra az államszocialista korszak irodalom- és színháztörténete az archiválási gyakorlatok és a gyűjteményképzés szempontjából? Ennek keretében zajlott a nők szerepével foglalkozó panel, amelyet frontális előadás helyett kerekasztal-beszélgetés formájában tartottak meg, mivel erről a témáról nem létezik egyéb dokumentum, mint az egykor résztvevő nők személyes visszaemlékezései. E személyes élmények archiválása és gyűjteményezése pedig egyértelműen megoldatlan feladat.[25]

Ezek a jelenségek – a női tapasztalások feldolgozatlanságai – napjaink közélet és magánélet, munka- és szabadidő, otthon és nyilvános tér közti különbségtételében továbbra is jelen vannak. Mindez természetesen több, és egészen más, mint egy a nőknek, illetve a nőkről szóló programjavaslat. Minden személy egyformán érintett abban a jelenségben, hogy a magánélet rituáléinak, szokásainak és szükségleteinek praktikus szervezése nem áll szerves összeköttetésben az ezek működéséhez, fejlődéséhez, formálódásához szükséges nyilvános, nagy léptékű társadalmi változások rendszerével. A társadalmi szinten megfogalmazódó, ún. politikai igényeknek, elvárásoknak és szándékoknak szinte közük sincs a valós, egyéni szükségletekhez, problémákhoz és törekvésekhez.

A mindennapok észlelése, érzékelése, tudatos megfigyelése és megfogalmazása azonban nem magánügy, háztartási kérdés, hanem módszeres, tudományos kutatás:

„A szómaesztétika, a szomatikus gondolkodást strukturáló vagy azt javító tudományok és tudás formáinak vizsgálatával átfogja a társadalom szomatikus értékeinek és viselkedésének kritikai tanulmányozását. Sőt, testi tudatosságunk és gyakorlatunk olyan átirányítását is, mely eltávolít a reklámiparunkat átható, pusztán szomatikus sikert hirdető, elnyomó módon szűk és ártalmas sztereotípiáktól. Ehelyett a szómaesztétika a szomatikus értékek és kiteljesülésük jóval érdemlegesebb vízióira és elérésük jobb módszereire koncentrál, és azokat törekszik föltárni.”[26]

Ez a kutatási mód olyan – a jelenleg elfogadott „tudományos” eszközkészlettel – nehezen elemezhető programot eredményez, amely nem hagyatkozik jól ismert redukciós mechanizmusokra, nem válogatja szét a kutatás tárgyát annak körülményeitől, hanem a benyomások zavarbaejtően tágas összességéből indul ki.

„… az esztétika és a mindennapok teljesen összeforrnak. Nem az alkotó kifejezett szándékainak köszönhetően, hanem azért, mert semmi sem a valóságon túl, azt meghaladóan, azon kívül létezik. Az álmok is léteznek mint álmok.[27]”

Ez az álmokra, a képzeletre és a hagyományos értelemben vett „valóság”-ra egyaránt kiterjedően széles valóság-mező lesz kutatásunk terepe. Céljaink megvalósítása pedig – ebből következően – csak a szöveg és a valóság közti szerves összefüggésben lehetséges. Szükségszerűen visszatérünk tehát a filozófia legklasszikusabb értelmezéséhez, amikor azt nem elvont diskurzusalkotásra való beszéd- és írásmód gyanánt alkalmaztuk[28], hanem megcselekedhető, kipróbálható életmód-gyakorlatok tudományaként tekintünk rá. Gyakorlatias, hogyan és mikéntre vonatkozó kérdések megfogalmazása lesz a feladatuk.[29]

Ehhez elkerülhetetlen, hogy megvizsgáljuk, milyen szerepet tölt be a képzelet birodalma a posztmodern piacgazdaságban. A neoliberális kapitalizmus keltette személyes hiányérzetre adható, nem fogyasztás alapú megoldások nem csak alternatív kisközösségek érdekeltségei, hanem (ellentmondásos módon) a mainstream populáris fogyasztói kultúrát is erősen foglalkoztatja. A tárgyi fogyasztást meghaladva az élmények, sőt szimbólumok direkt fogyasztása kerül előtérbe a legtöbb területen. Ennek a szimbolikus fogyasztási attitűdnek különböző populáris formái:

• az élmény-turizmus, illetve slow-travel[30]
• a tudás-halmozás, melynek célja a piaci érték, a vállalkozó- és keresőképesség fokozása[31]
• az elvonulás, a spirituális megújulás, vallás és életmód-gyakorlatok elsajátítása[32]

Közös ezekben az egyéni célokon túli, társadalmi, sőt akár globális felelősségvállalás iránti igény és a tudás, a szellemi értékek felértékelődése az anyagi javak halmozásához képest.[33]

Emellett azonban a szorgalmas és monoton termelő-hétköznapokból, a munka világából való kiszakadás, a társadalomból való kivonulás által elérhető individuális rendkívüliség-érzet is ugyanolyan fontos igényként lép fel. A társadalmi- és világjobbító közösségi szándék és a tömegből kiszakadni vágyó individualizmus párhuzamos, de egymásnak ellentmondó motivációk.

„A radikális fogyasztás (nem a pénzbeli, hanem az energia, az emberi lehetőségek és cselekvések fogyasztása) áll a kortárs kapitalizmus szellemének középpontjában. A protestáns aszkétizmust felváltotta az (aszkétikus) élvezet kötelessége. A személyiség krízise így az emberi lehetőségek, cselekvések és tervek végtelen halmozásában nyilvánul meg. A kortárs nem-materiális termelés hajtóereje ez: állandó, fokozódó krízisre van szükség a kreativitás folyamatos fokozásához.”[34]

Ez az ökológiailag fenntartható, szimbolikus fogyasztási modell iránti vágy látszólag feloldhatatlan ellentmondáshoz vezet: a szimbolikus fogyasztás funkcionális lényege ugyanis éppen a pazarlás, a megszerzett javak szándékosan nem-hasznos célra való fordítása. Sehogy sem összeegyeztethető a szándékos túlfogyasztás a szükségleteket nem meghaladó, kiegyensúlyozott, hulladék-termeléstől mentes ökológiai fenntarthatóság paradigmájával. (Vegyünk is sportkocsit, luxusjachtot amivel kikapcsolódhatunk – de osszuk is meg másokkal?)

Azok, akik nem akarnak azonnal, és mindent feladva kivonulni a modern kori kapitalizmus keretei közül – mert érthető módon ragaszkodnak lakóhelyükhöz, munkájukhoz, környezetükhöz – távlatos célokat és igényeket csak a jelenlegi gazdasági viszonyok keretein belül tartanak elképzelhetőnek. A közkézen forgó fantáziaképek és jövő-víziók mind a későkapitalizmus rendszerén belül mozognak. Képzeletünk korlátozottságának általános jelenségével állunk szemben, melynek legpontosabb megnevezése a kapitalista realizmus.

„Az államszocializmus bukásával a volt államszocialista társadalmakban szinte elméleti tabuvá lett a kapitalizmus megkérdőjelezése.[…] Válságait a tőkés társadalom (ha éppen nem a dolgozókat teszi értük felelőssé) általában mintegy természeti katasztrófáknak tünteti fel, jóllehet ezek egyáltalán nem a természeti katasztrófák véletlenségével következnek be, hanem mindig a tőkés társadalom működési zavarai.”[35]

A gazdasági kiszolgáltatottság érzése ezen a módon még a képzelet birodalmára is kiterjed, így sosem jön létre sem a tényleges kikapcsolódás, sem a szabad cselekvés állapota. Ezt a folyamatos feszültséget és kiszolgáltatottságot a neoliberális társadalom luxus-termékei, sztár-designjai és elitjének képviselői sem szakítják meg, hiszen ők maguk is a gyártás, termelés, eladás, azaz a piacnak illetve a közönségnek való – minél teljesebb, azaz minél bátrabb – kiszolgáltatottság paradigmáján belül mozognak.

Létrehozhatóak azonban olyan szigetszerű terek és időszakok, melyek a hagyományos piaci fogyasztás és termelés paradigmáján kívül zajló tevékenységek gyakorlását teszik lehetővé. Ilyen átmeneti mezők létrehozásán dolgozunk most, e szöveg írásával és olvasásával is.

 5. ... és nem vesz erőt a halál

A képzelet és valóság keveredésének aktuálisan divatos szöveg-műfaja: a theory-fiction.

„A ‘-‘ atheory-fiction kifejezésben nem összekapcsolja, hanem feloldja a két kategóriát. A fikció nem csak »tartalmazza« az elméletet, hanem termeli is.”[36]

Ez a tudományos szakirodalom és science-fiction között oszcilláló írásmód elsősorban a hiány, az üresség, a felgyorsulás jelenségeivel, illetve a poszthumanizmussal, az antropocén kor végletesen negatívba átcsapó utópiáival foglalkozik.

A theory-fiction az a műfaj, mely a stílus és a tartalom, a fogalmazásmód és az állítás, az igazság és a valóság közötti határokat mossa össze igen hatékonyan. Az eredmény: mindent átható pesszimizmus, és önmagába forduló, körkörös irónia – hiszen a globális piaci kapitalizmus és az azt kiegészítő nacionalista ideológiák minden könnyen dekódolható jelentéssel bíró, egyszerűen használható állítást kisajátítanak és saját céljaikra fordítanak, ezáltal tönkretesznek (ld. „a negatív reklám is reklám”). Ezért az érthetetlen, a töredékes és a cinikus marad az egyetlen járható út. Így alakul át töredékes és redundáns narratíva a depresszió tünetéből irodalmi stílussá.

„ami régen patologikus tünet volt, az most akár választható életforma és identitás lesz. A tünet maga lesz az életforma. A tömegmédium használati technikájának mintájára – multimédia-üzemmódban elfojtás helyett csatornát váltunk – a legfőbb pszichés munkamód nem az elfojtás, hanem a szétszóródás.”[37]

A depresszió társadalmi jelenségként való terjedését elkerülhetetlen felismernünk, annak azonban nem kötelező alávetnünk magunkat. Tudatosítjuk az individuum válságát az újkapitalizmusban, de célunk, hogy kijussunk belőle. Egy, a krízist felismerő, de mégis konstruktivista ismeretelméleten és pedagógiai optimizmuson alapuló, pozitív jövőkép lehetősége áll így elénk.

Az észlelés és elbeszélés során használt szimbolikus eszközök rendszerezése az egymás érzékelési módjainak és ezáltal a társas valóság megismerésének útja. Ezzel a megközelítéssel kiléphetünk a fogyasztói kapitalizmus szórakoztató-mátrixának bűvöletéből.

„Az ember cselekvésre való képessége azt jelenti, hogy elvárható tőle a váratlan, azaz képes véghezvinni azt, ami végtelenül valószínűtlen. Ez ismét csak minden ember egyedisége miatt válik lehetségessé, vagyis hogy minden egyes születéssel valami egyedülállóan új jön a világra. Erre az egyedi valakire nézve csakugyan kijelenthető, hogy senki sem volt előtte. Amennyiben a cselekvés mint kezdet megfeleltethető a születés tényének, s amennyiben ebben elevenedik meg a megszülethetőség emberi kondíciója, akkor a beszéd a különbözőség tényének feleltethető meg, és benne elevenedik meg a pluralitás emberi kondíciója, vagyis az, hogy különböző és egyedi emberi lényekként élünk az egyenlők között.”[38]

Megszüntetjük a „termelő” és „fogyasztó” kategóriák jelentőségét, az önálló, egyedi és váratlan cselekvések motivációinak vizsgálata által. Ez pedig, elkerülhetetlenül a rövidtávú anyagi haszonszerzéstől és a társadalmi előrelépéstől eltérő, távlatosabb perspektívát eredményez. Minden cselekvéshez, annak közvetlen, rövidtávú eltervezéséhez szükség van ugyanis egy vízióra, melyhez mint végtelen távoli célponthoz, közelíteni igyekszik minden cselekvés.

Ugyanis a még nem létező dolgok elképzelésének, illetve a még nem ismert dolgok felfedezésének egyaránt fontos eleme a a saját gondolatok és egy külső, nem látható (vagy még nem létező) jelenség közti tudatos kapcsolatteremtés.

E kapcsolatteremtő-képesség  nem csak a tudományos és ipari innovációban, illetve a termelés, a gyártási folyamatok során szükséges. A létrehozás, a „semmiből-valami-csinálás” tapasztalataira minden embernek szüksége van, hiszen ezáltal szerezhet empirikus igazolást saját hatalmáról, hatásáról és egyben kiszolgáltatottságáról az anyagi és azon túli létező világban.

*a szövegben található összes fotó és illusztráció a szöveg szerzőjének alkotása*

---

Irodalomjegyzék:

Adorno, Theodor W. – Horkheimer, Max: A felvilágosodás dialektikája. Atlantisz könyvkiadó, Budapest, 2011.

Arendt, Hannah: Múlt és jövő között. Nyolc gyakorlat a politikai gondolkodás terén. Budapest, Osiris Kiadó-Readers International, 1995.

Arendt, Hannah: The Human Condition. University of Chicago Press, 1998.

Austin, John L: Tetten ért szavak. A Harvard Egyetemen 1955-ben tartott William James előadások. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. Ford. Pléh Csaba

Barish, Jonas: The Antitheatrical Prejudice. Berkeley: University of California Press, 1981.

Baudrillard, Jean: Simulacra and simulation. Michigan University Press, Ann Arbor, 1999.

Berszán István: Kivezetés az irodalomelméletből. Az írás és az olvasás rituális gyakorlatai felé, Mentor Kiadó, 2002.

Berszán István: Terepkönyv. Koinonia, 2007.

Bishop, Claire: Artificial hells. Participatory art and the politics of spectatorship. Verso, New York-London, 2012.

Bourriauld, Nicolas: Relational Aesthetics. Les presses du réel, 2002.

Costikyan, Greg: Uncertainty in Games. The MIT Press, Cambridge-London, 2013.

de Certeau, Michel: The Practice of The Everyday Life. University of California Press, Berkeley, 1984.

Debord, Guy: A spektákulum társadalma. Ford: Erhardt Miklós, Budapest, 2006.

Eliot T. S. : Notes Towards the Definition of Culture. Faber & Faber, London, 2010.

Fisher, Mark: Capitalist Realism – Is there no alternative? Zero Books, 2009.

Fisher, Mark: FLATLINE CONSTRUCTS GOTHIC MATERIALISM AND CYBERNETIC THEORY-FICTION. Exmilitary Press, New York, 2018.http://www.cinestatic.com:80/trans-mat/Fisher/FCcontents.htm

Goffman, Erving: The Presentation of Self in Everyday Life. 1956, Random House, New York.

Gumbrecht, Hans Ulrich: A jelenlét előállítása. Ráció Kiadó, Budapest, 2010.

Habermas, Jürgen: A kommunikatív cselekvés elmélete. Gondolat kiadó, Budapest, 2011.

Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása. Századvég Könyvtár – Gondolat Kiadó, Budapest, 1993.

Han, Byung-Chul: Burnout Society. Stanford Briefs, An lmprint of Stanford University Press. Stanford, California. 2015.

Havasréti József: Alternatív regiszterek: a kulturális ellenállás formái a magyar neoavantgárdban. Typotext, Budapest, 2006.

Horányi Ö. (Szerk.): A kommunikáció mint participáció. Budapest, Typotex, 2007.

Horváth Dóra-Mitev Ariel: Alternatív kvalitatív kutatási kézikönyv. Alinea kiadó, Budapest, 2015.

Jenkins, Henry: Convergence Culture. Where Old and New Media Collide. NYU Press, New York, 2006.

Julier, Guy: A vizuális kultúrától a designkultúráig. Disegno, a designkultúra folyóirata. I évfolyam 1. szám: pp. 14-29. Budapest, 2014.

Kapitány Ágnes és Gábor: A szellemi termelési mód. Kossuth Kiadó Zrt., Budapest, 2012.

Kapitány Ágnes és Gábor: Alternatív életstratégiák. Typotex Kiadó, Budapest, 2015.

Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor: Túlélési stratégiák. Kossuth Kiadó, Budapest, 2007.

Kotte, Andreas: Bevezetés a színháztudományba. Balassi kiadó, Budapest, 2015.

Kunst, Bojana: Artist at Work. Proximity of Art and Capitalism. Zero Books, Winchester-Washington, 2015.

Lamarque, Peter: The opacity of narrative. Rowman & Littlefield, 2014.

Lyotard, Jean-Francois: A posztmodern állapot. Századvég, Budapest, 1993.

Mandoki, Katya: Prosaics, the Play of Culture, and Social Identities. Ashgate Publishing Company, Ashgate e-book, 2007.

McConachie, Bruce and Hart, F. Elizabeth: Performance and Cognition: Theatre Studies and the Cognitive Turn. Palgrave, New York, 2006.

Polányi, Michael: The Tacit Dimension. University of Chicago Press, Chicago-London, 2009.

Saitta, Eleanor, Holm-Andersen, Marie & Back, Jon (szerk.): The Foundation Stone of Nordic Larp. Knutpunkt, 2014.

Salamon János: Tűz a színházban. Színház folyóirat, 2011. november, Budapest. (http://szinhaz.net/2011/11/29/salamon-janos-tuz-a-szinhazban/)

Sennett, Richard: A közéleti ember bukása. Helikon kiadó, Budapest, 1998.

Sennett, Richard: Together – Ther Rituals, Pleasures and Politics of Togetherness. Penguin Books, London, 2012.

Shusterman, Richard: Thinking through the Body: Essays in Somaesthetics. Cambridge University Press, Cambridge, 2012.

Sicart, Miguel: Play Matters. The MIT Press, Cambridge-London, 2014.

Sutton-Smith, Brian: The Ambiguity of Play. Harward University Press, 1997.

Szentpéteri Márton: Design és kultúra. Befogadó designkultúra. Építészfórum, Budapest, 2010.

Tekinbaş, Katie Salen and Zimmerman, Eric: Rules of Play – Game Design Fundamentals. The MIT Press, Cambridge, Massachusetts – London, England, 2004.

Turner, Victor: A liminalitás és a liminoid fogalma a játékban, az áramlatban és a rituáléban. In: Határtalan áramlás. Szerk: Demcsák Katalin – Kálmán C. György. Pp. 11-53. Budapest: Kijárat Kiadó. 2003.

Turner, Victor: Liminalitás és communitas. In: uő. A rituális folyamat. Budapest: Osiris. 145-180. 2002.

Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Cserépfalvi, Budapest, 1995.

Weber, Samuel: Theatricality as Medium. Fordham University Press, New York, 2004.

Web:

Tillmann J. A.: Életgyakorlatok •••••••••  Az ntic filozófia praxisárólhttps://filoszofia.wordpress.com/2016/12/02/tillmann-j-a-eletgyakorlatok-az-antik-filozofia-praxisarol/

Tillmann J. A.: AMI A HATALMUNKBAN ÁLL ÉS AMI NEM. ••• Amerikai és ntic és tanítások az életről és a közügyekrőlhttps://filoszofia.wordpress.com/2017/10/19/ami-a-hatalmunkban-all-es-ami-nem-%e2%80%a2%e2%80%a2%e2%80%a2-amerikai-es-antik-es-tanitasok-az-eletrol-es-a-kozugyekrol%e2%80%a2%e2%80%a2%e2%80%a2%e2%80%a2%e2%80%a2%e2%80%a2%e2%80%a2%e2%80%a2/

Videó:                                                                

The Craft of Experience Design – report and documentation. http://instrumentinventors.org/research/the-craft-of-experience-design/

---

[1] A megfigyelés a nyilvános cselekvéshez alapvetően szükséges összetevő: „ Itt a nép azt a díszletet alkotja, amely előtt az uralkodó rendek, nemesek, egyházi méltóságok, királyok stb. önmagukat és státusukat megjelenítik. A nép miközben a reprezentáló hatalom kirekeszti, e reprezentatív nyilvánosság létrehozásának feltételei közé tartozik. Továbbra is úgy vélem, hogy a nyilvánosságnak ez a (…) típusa képezi a nyilvános kommunikáció modern formáinak történeti hátterét.” (Habermas 1993:13)

[2] De nem a vita contemplativa, azaz a magányos filozófiai elmélkedés az, ami kiegészíti a vita activát. (Arendt 1998:16-17)

[3] A társadalmi nyilvánosság kifejlődésének történeti alapja ez az eredetileg a polgársághoz kötődő szabadság-tapasztalat: „A polgári kultúra nem volt puszta ideológia. […] Akárcsak a görögöknél, az életszükséglet alól történő emancipációt jelentette.” (Habermas 1993:240)

[4] „A krízishelyzethez és/vagy a megoldáshoz (kinyilvánítottan, vagy lappangóan, de) a „változtasd meg életed!” imperatívusza és/vagy a valamire való ráébredés, megvilágosodás élménye is hozzákapcsolódik.” (Kapitány és Kapitány, 2007:52)

[5] „Disaster is unpredictable. No matter how well you prepare, plans fail, supplies are lacking, people are absent. The world needs individuals who can improvise an effective response to any kind of crisis. Using the people and resources at hand. The world needs spontaneous leaders.We develop and deliver events to help individuals learn the skills of spontaneous leaders. We grow understanding of spontaneous leadership through our ongoing research.”
Részletesebben erről:
Larping for disaster preparedness – Susanne Jul Phd, Aaron Vanek https://www.icloud.com/keynote/0XrJoJgUtk8CStI9UBZpwXh9g#larping_for_disaster_preparedness_2017-11-10 – illetve: Creative Crisis Leardership http://www.creativecrisisleadership.org/ Letöltés: 2018.02.26.

[6]„…hogyan lépnek ki a mindennapi életfolyamatból bizonyos szituációk és folyamatok, melyek majd színházzá alakulnak, és hogyan tűnnek el ismét a mindennapi életfolyamatban.” (Kotte 2015:13)

[7]„a formával rendelkező időtárgy olyan hatással bír, amely megszakítja az idő előrehaladását. Amíg fölolvasom a verset, a statikus jelenben vagyok. Aztán véget ér a vers, és az idő továbbhalad. Ez a statikus jelen (…) egyfajta vákuum vagy időablak…” Hans Ulrich Gumbrecht: Szellemtudományok – mi végre? Budapesti előadások. Kijárat Kiadó, 2016.

[8] „A színjátszás tehát képes arra, hogy váltakozzon és alakot váltson a nyilvánosság terében, a nemszínház háttere előtt – szcenikus folyamatok formájában, az élet- és a művész-színház ellen irányulva, őket keresztezve.” Kotte 2015 :273.

[9] „az UTCAI JELENETtel foglalkozó vizsgálódásokhoz kapcsolódva le kellene írni a köznapi színház más fajtáit is, fel kellene kutatni azokat az alkalmakat, ahol a mindennapi életben színházat jászanak. Az eroktikában, az üzleti életben, a politikában, a jogszolgáltatásban, a vallásban, stb. Tanulmányozni kellene az erkölcsökben és szokásokban rejlő teátrális elemeket.” Bertolt Brecht: Munkanapló, ford: Eörsi István, Budapest, 1983. P 85.

[10]Adorno-Horkheimer 2011.

[11] A látszlóag jelentéktelen körülmények megtervezésének fontossága a duchampi életmű legfontosabb része lehet. Elena Filipovic: The Apparently Marginal Activities of Marcel Duchamp. MIT Press, Cambridge-London, 2016.

[12] „Az időközben széles körben hatékonyan beindult emancipációs mozgás, melyért a feminizmus kétszáz éve harcol, a bérből élő dolgozók társadalmi emancipációjához hasonlóan a polgárjogok egyetemessé válásának vonalán helyezkedik el. Csakhogy az osztálykonfliktus intézményesülésétől eltérően a nemeke viszonyában bekövetkezett változások nem csupán a gazdasági rendszerbe, hanem a kiscsalád belső terének magánéleti központjába is behatolnak. Ebből látszik, hogy a nők kizárása olyan értelemben is konstitutív volt a politkai nyilvánosság számára, hogy az nemcsak a belőle való részesedés tekintetében állt a férfiak uralma alatt, hanem szerkezetében és magánszférához fűződő viszonyában is határozott nemi jelleget öltött. A deprivált férfiak kirekesztésétől eltérően a nők kizárásának struktúraképző ereje volt.” Habermas (1993: 14-15. )

[13] Sennett 1998:50-54.

[14]Kopp M. – Skrabski Á. (Szerk.). Magyar lelkiállapot, 2008: Esélyerősítés és életminőség a mai magyar társadalomban. Budapest: Semmelweis.

[15] „[…] egymással szemben tette őket gyanakvóvá a történelem. Egykori kitelepítettek és az ő kitelepítőik, téeszszervezők és a saját földjük végében agyonvert kisgazdák leszármazottai élnek egymás szomszédságában, és mindenki tudja, ki kinek a házát lakja, kinek a földjét birtokolja. Egymást megfigyelni és jelenteni a határsávban kötelesség volt – menekülőket a határon átsegíteni pedig megélhetés vagy tisztesség dolga. Megtanultak hallgatni, elhallgatni, és azt is megtanulták, hogy nem azok járnak jól, akik társaikkal összefogva próbálnak javítani a sorsukon – azokra megtorlás vár és kegyetlen büntetés. Hanem azok, akik mások rovására vagy éppen a mások szerencsétlenségét kihasználva kötik meg a maguk külön alkuját a mindenkori hatalommal.” Lányi András: Miért fenntarthatatlan, ami fenntartható? Szociológiai szemle 20 (20): 94-131. 2010. 118-119.

[16]„…a tudomány és a nem tudományos (narratív) tudás párhuzamba állítása segít megérteni, de legalábbis érzékeltetni, hogy előbbi létezése nem szükségesebb és nem kevésbé szükséges mint az utóbbié.” –Lyotard: 1993, 60.

[17] A ‘kulturális fordítás’ Walter Benjaminra és az őt kommentáló Derridára hivatkozó szociálpszichológiai és antropológiai fogalom. Olyan írás- és beszédmódokat jelöl, ahol egymásnak direkt módon meg nem feleltethető állítások kerülnek kapcsolatba egy aktív közvetítő személyén keresztül.  Homi K. Bhabha: “How Newness Enters the World: Postmodern Space, Postcolonial Time and the Trials of Cultural Translation” (in The Location of Culture, 1994/2004).

[18] „a hálózati, funkcionális áramlás elszakad az egyének, cselekvések, helyek nagy részétől, amelyek lokálisan kötöttek (Habermasszal úgy mondhatnánk, az életvilágtól). A helyi kötöttségek felől nézve ezeknek az áramlásoknak eltűnik a strukturális értelmük: túl komplexek, összefüggéseik egy helyről nézve nem beláthatóak. Castells leírása szerint mindez azt eredményezi, hogy az új társadalmi rend, az információs társadalom a legtöbb ember számára mint valami meta-szociális káosz jelenik meg.” Gagyi Ágnes összefoglalása. http://communicatio.hu/doktoriprogramok/kommunikacio/belso/bevhumankomm/20052/castellsmgagyia.htm Manuel Castells Az információ kora (Manuel Castells: The Information Age I-III., London, Blackwell, 1996, 2000.) Letöltés: 2016.02.26.

[19] „A tudományosból kiindulva a narratívnak sem a létezését, sem az értékét nem ítélhetjük meg, és fordítva sem, mivel a releváns kritériumok nem ugyanazok itt és ott. Legvégső esetben a beszédmódok sokféleségének csodálatáig juthatunk el, amint azt a növények és az állatok sokféleségével tesszük.” Lyotard: 1993, 61.

[20]John Dewey pragmatista művészetfilozófiájának és Richard Schustermann pragmatista esztétikájának következményeként. Dewey, John: Art as Experience, 1934. – Richard Shusterman: Pragmatista Esztétika. A szépség megélése és a művészet újragondolása. Kalligram, 2003.

[21] „míg az értelmiségiek szerepéről szóló marxista gondolkodás elsősorban azt vizsgálta, hogy az értelmiségiek által megfogalmazott világképek milyen osztályok perspektíváját és érdekét képviselik, az újosztály-elméletek és a kritikai elmélet arra is rákérdez, hogy „hol az operatőr a képen” (Gouldner 1979) – azaz, hogy a különböző más csoportokkal kötött változó szövetségi viszonyok közepette hogyan befolyásolják az értelmiségiek gondolkodását saját pozíciójuk változásai” (Gagyi-Szarvas 2016: 113) és “az értelmiségi pozíció sajátja, hogy adott pozícióból fakadó tudásokat univerzálisnak állít be. A mezőn belüli vitákban az ilyen univerzális tudások és normatívák a mezőn belüli harcok diszkurzív eszközeiként működnek.” (Gagyi-Szarvas 2016: 120).

[22]Einhorn, Barbara: Cinderella Goes to market; Citizenship, gender and Women’s Movements in East Central Europe. London, New York, Verso Books, 1993. In: Szapor Judit: A világhírű Polányiak, Egy elfeledett család regényes története. Aura Kiadó, Budapest, 2017.

[23]http://hu.cultural-opposition.eu/ – Gyűjtemények hálózata. Kulturális ellenállás és ellenkultúra.Az ellenzékiség öröksége az egykori szocialista országokban. A COURAGE hároméves nemzetközi kutatóprogramot (2016—2019) a Horizont 2020, az Európai Unió Kutatási és Innovációs Keretprogramja támogatja a 692919. számú támogatási szerződés keretében. Letöltés: 2018.02.26.

[24]Felejtsük el a “három T”-t? Konferencia az ellenzéki irodalom és színház történetéről. Részletes program: http://hu.cultural-opposition.eu/2017/12/03/felejtsuk-el-a-harom-t-t-konferencia-az-ellenzeki-irodalom-es-szinhaz-torteneterol/ Letöltés: 2018.02.26.

[25] A beszélgetés résztvevői voltak: Deáky Zita, Kapitány Éva, Ladik Katalin, Papp Éva. Moderátora: Mátay Mónika.

[26]Thinking Through Body. Essays in Somaesthetics. New York – Cambridge University Press, 2012. Pp. 182-183. In: Szómaesztétika és az élet művészete: Válogatás Richard Shusterman írásaiból. JATEPress, Szeged, 2014.

[27]“What must be noted is that art and reality, like aesthetics and the everyday, are totally entwined, not thanks to the explicit will of the artist, but because nothing further, beneath or beyond reality. Even dreams are real, as dreams.”Katya Mandoki: The myth of the opposition art/reality and aesthetics/everyday life. In: Everyday aesthetics. Prosaics, the Play of Culture, and Social Identities. Ashgate Publishing Company, Ashgate e-book, 2007.

[28]„A nőnél nincs jelen a beszélt diszkurzus logikája és a szöveg logiká­ja közötti szakadás, megosztottság, mellyel az átlag férfi operál, akit feszültté tesz az a régi és lealacsonyító viszony, mely az uralkodáshoz köti. Innen a foghegyről odavetett jelentéktelen diszkurzus, amely csak a test legkisebb részét és az álarcot érinti.” Héléne Cixous: A medúza mosolya. In Testes Könyv II. Ictus és JATE, Szeged, 1997. Eredeti: Héléne Cixous: „Le Rire de la méduse”, in: L’Arc 61 (1976). p 42.

[29] Egyszerre analitikus és generatív módon, a cselekvőképesség (agency) szempontját helyezve előtérbe. (Julier 2014:24)

[30] Például: „Kultúra + természet + helyi ízek + kis testmozgás + interakció + a táj megélése – ha ezeket az elemeket harmonikusan egybecsomagoljuk, már kész is a slow travel receptje.” – http://turizmusonline.hu/belfold/cikk/elmenyturizmus__tarsas_utazas_haladoknak

[31] Például: „A Milestone Intézet kétszeresen is a társadalmi haladás katalizátora kíván lenni: egyfelől a kutatás, a társadalmi cselekvés és a vállalkozói kezdeményezések kivételes központjaként, másfelől nemzetközileg elismert oktatási programja révén, amely Magyarország majdani vezetői közösségének inkubátora. Egy olyan Magyarországért dolgozunk, amely naprakész innovatív ötletekkel és formabontó megoldásokkal képes válaszokat adni a 21. század legjelentősebb kihívásaira.” – Milestone Institute Budapest,  http://milestone-institute.org/hu/

[32] Például: „A zen nem vallás, a zen nem filozófiai iskola, mert nem teória, sőt a súly éppen az életrendre esik. A zen amit tanít, az éppen a minél tágasabb és minél szabadabb.”– Hamvas Béla – One Drop Zen Budapest, http://zazen.hu

[33] Kapitány és Kapitány: 2012.igényként lép fel szellemi értékek (és inforás fokozásához.lmozásában nyilvánul meg. A kortárs nem-materiális termelés hajtóere

[34] “Radical consumption{not in the sense of money but energy, human possibilities and actions) is at the core of the spirit of contemporary capitalism,where protestant asceticism has been reolaced by the imperative of (ascetic) pleasure. The crisis of the subject thus reveals itself as an endless barrage of human possilities, actions and aspirations, the driving force of contemporary non-material production: one needs to be and constantly persist in a state of crisis in order to be even more creative.” (Kunst 2015:31) – a szerző saját fordítása

[35] (Kapitány és Kapitány 2012:33-34)

[36] “The ‘-’ in theory-fiction denotes not a merging but a dissolution of the two categories. Fiction doesn’t just ‘contain’ theory, but produces it.” – Forward by Emilitai – xvii. In: Fisher, Mark: FLATLINE CONSTRUCTS GOTHIC MATERIALISM AND CYBERNETIC THEORY-FICTION. Exmilitary Press, New York, 2018. http://exmilitai.re/flatline-constructs.pdf

[37]Szalai Erzsébet: Az individuum válsága az újkapitalizmusban. http://ujegyenloseg.hu/az-individuum-valsaga-az-ujkapitalizmusban/

[38]Arendt, Hannah: Cselekvés és beszéd. Kalligram, 2016/ XXV. évf. 2016. július-augusztus. http://www.kalligramoz.eu/Kalligram/Archivum/2016/XXV.-evf.-2016.-julius-augusztus/Cselekves-es-beszed

utolsó letöltés: 2018.05. 03.