Alain Badiou azért kiemelkedő és meghatározó gondolkodó, mert merész, felforgató és rendszerfilozófus. Alábbi szövege első formájában 2015 december elsején a Californiai Egyetemen (UCLA) hangzott el, majd 2021-ben jelent meg, először franciául, majd angolul.[1] Előadásában és a szövegben végigvezet bennünket az „ideológiáról” alkotott elméletek főbb pontjain, hogy aztán felrúgja a kritikátlanul átvett és kiüresedésig használt egyszerű, bináris szembenállását a proletariátus–burzsoázia ellentétpárnak azzal, hogy bevezet egy harmadik elemet, a középosztályt. A középosztály ideológiájának sajátos jellemzői és elemei vannak, amelyek kapitalista világunk újratermelését szolgálják. Ebből a körből – Badiou javaslata szerint – a demokratikus materializmuson keresztül léphetünk ki.
Pár megjegyzés az esszé kontextusához: Louis Althusser az 1950-es évek végére kiábrándult a Francia Kommunista Pártból, noha mindvégig tagja maradt, és belülről próbálta megreformálni. E reformkísérletnek volt része Marx újraértelmezése, az elmozdulás Spinoza felé, és az althusseri ideológiaelmélet is.[2] Az útkeresés meghatározó Badiou kortársai, majd később a teljes baloldali filozófia számára is. Badiou gyakran tűnik demokrácia-ellenesnek, javaslata mégis a demokratikus megoldásra fut ki, a demokratikus materializmusra. Ostobasággal vagy következetlenséggel van dolgunk? Badiou demokráciakritikája inkább arról szól, hogy a kapitalizmuson belül a demokrácia valójában csak a tőke logikáját és érdekeit szolgálja ki, és semmi köze nincs az emberek önrendelkezéséhez és hatalmához.[3] Az eredeti előadásban a demokratikus materializmus példájára Bernie Sanderst hozta fel, aki 2015-ben még a lehetséges amerikai elnökjelöltek egyike volt (Hillary Clintonnal és Donald Trumppal szemben); értelmezésében Sanders szimbólum, a rendszeren kívüli, vagyis a külső uralmának lehetőségének szimbóluma, aki maga mégis a rendszeren belül van.
Általában véve a politikai gondolkodás, de különösen a marxizmus szótárának egyik legtöbbet vitatott és leghomályosabb fogalma az „ideológia”. Továbbra is állíthatjuk Marxszal együtt, hogy az „ideológia” egy-egy társadalmi osztályra jellemző uralkodó nézetek és értékek halmazát jelöli. A klasszikus marxizmus számára az ideológia „önmagában” nem jelent semmit: az ideológia mindig egy adott társadalmi osztály ideológiája. Pontosabban, az ideológia a társadalmi valóság szubjektív hatása: meggyőződések, gondolkodási módok, családhoz, államhoz és valláshoz fűződő viszonyok – mindezek együttesen alkotják az ideológiát, amely az osztálynak a társadalom ellentmondásos egészében elfoglalt helyéből következik. Mivel Marx számára a társadalmi valóság lényege – legalábbis a kommunizmus eljöveteléig – a megosztottság és a konfliktus, az ideológia egy osztályharc által alapjaiban megosztott valóság szubjektív szintje.
Azonban, ha az ideológia a társadalmi osztályok véleményeinek és értékeinek szubjektív szintje, és ha az objektív világ megosztott, akkor nem egy, hanem legalább két, egymással szembenálló ideológiáról kell beszélnünk. Az ideológia dialektikus fogalom, ami azt jelenti, hogy a valóságot a jelenleg uralkodó burzsoá ideológia és a proletár ideológia – a fő elnyomott ideológia – között feszülő konfliktus ideologikus alakjában jelenítjük meg. Azt is mondhatnánk, hogy a politikai reprezentációk terén az uralom oldaláról egy konzervatív ideológiánk van, ami ezt az uralmat védi, az elnyomottak oldaláról pedig egy forradalmi ideológiánk, amely el kívánja pusztítani a fennálló társadalmi rendet.
Nagyon általánosan és az ideológia marxizáló nézete alapján, történeti szempontból az elmúlt két rövid évszázadban egyfelől valamiféle kapitalizmussal, másfelől kommunizmussal vagy – annak gyenge variánsával – szocializmussal, tehát végső soron két nagy megszilárdult világnézettel volt dolgunk. Nem pusztán eltérő vélemények konfliktusáról van szó, hanem a fennálló társadalmi rend két antagonisztikus felfogásának nagy konfliktusáról. Ilyen volt a kommunista pártok és a klasszikus marxizmus koncepciója az 1840-es és 1970-es évek között.
Mint tudjuk, a dolgok az 1960-as években kezdtek megváltozni, amikor a Szovjetunió-központú klasszikus kommunizmus elkezdett felbomlani. Ekkoriban Louis Althusser, a PCF[4] tagja, az „ideológia” fogalmának új értelmezésével állt elő. Elméletében persze továbbra is szembenállt az uralkodó ideológia a proletariátus ideológiájával, de Althusser bevezette azt a gondolatot, hogy az egyszerű ellentmondás mellett van egy másik szembenállás az „általában vett” ideológia és a tudomány között. Ennek függvényében az ideológia fogalmát két szinten alkothatjuk meg: elsőként mint lényegi különbség az „ideologikus gondolkodás” és a „tudományos gondolkodás” között, majd az „ideologikus gondolkodást” felosztva „proletár” és „burzsoá ideológiára”.
Althusser számára az ideológia a valós világ egy képzeletbeli reprezentációja, ezzel szemben a tudomány fogalmi tudás, amely lehetővé teszi, hogy gondolkodjunk ugyanennek a világnak a valósáról. Ennek a filozófiai következménye az, hogy két ellentmondás kerül egymással szembe. Az első az ideológia és a tudomány, a partikularitás és az egyetemesség között fennálló ellentmondás, míg a második ellentmondás esetében két partikularitás kerül szembe egymással, mégpedig a burzsoázia ideológiája és a proletariátus ideológiája.
Összetett, dialektikus apparátussal van dolgunk. A kérdés az, hogy miként építhető egy egység a két ellentmondás, nevezetesen az egyetemesség és partikularitás, illetve a két partikuláris ellentmondás között. Althusser izgalmas, de problematikus felvetése szerint a proletár, forradalmi ideológia – amelyet kommunistaként a helyes ideológiának tart – szoros kapcsolatban áll a tudománnyal, és így a proletár ideológiában van valami egyetemesebb, mint a burzsoában. Végső soron a burzsoázia konzervatív ideológiája nem a tudomány egyetemességével áll közeli kapcsolatban, hanem olyan már önmagukban partikuláris, idealista konstrukciókkal, mint a vallás, az ál-szabad-kereskedelem és a magánvállalkozásban megjelenő kreatív érték. A helyes ideológiában – amely a forradalmi proletár ideológia, végső soron a kommunizmus – a (proletár) osztályideológia partikularitásának és a tudomány egyetemességének a történelemben korábban nem látott viszonya tűnik fel. Noha az osztályharc ideologikus szinten először két partikularitás közötti konfliktusnak tűnik, végül kiderül, hogy a partikularitás és az egyetemesség közötti ellentmondást hordozza magában. Összegezve, ha a proletár ideológia a helyes ideológia, ez nemcsak azért lehet, mert ez a munkásoké, a forradalmároké, a szegényeké, és mert a burzsoá uralom ellen van, hanem nagymértékben azért is, mert ez az egyetemesség oldalán álló ideológia.
Ennek az összetett helyzetnek számos következménye van. Többek között az, hogy a végső döntést a helyes, a progresszív, a történelmi jövő ideológiájáról nem hozhatjuk meg csupán konkrét társadalmi osztályok közötti konfliktusokra alapozva, hanem ezek mellett figyelembe kell vennünk a partikularitás és egyetemesség közötti metafizikai ellentétet is. Emiatt mondhatjuk végső soron azt is, hogy az osztályok közötti konfliktus a filozófia szervezőelve. Először adott két társadalmilag és kulturálisan különböző osztály közötti konfliktus, majd valami elvontabb konfliktus partikularitás és egyetemesség között, legvégül pedig – Althusser következtetése szerint – egy filozófiai ellentéttel van dolgunk az egyetemesség nélküli ideológia pártján álló idealizmus, és a tudomány oldalán álló materializmus között, amely lényegében a tudomány egyetemességével immanens viszonyban álló ideológia.
Hogy állunk ma ezekkel a kérdésekkel?
Ahogy az Althusserrel szembeni ellenvetések már buzgón rámutattak, a kapitalista ideológia egyértelműen együtt jár a materializmus egy bizonyos típusával. A kapitalista szerveződés által uralt társadalmunkban a létezés célja a lehető legkényelmesebb élet, amely az anyagi és társadalmi, azaz az empirikus és szimbolikus kielégülés legnagyobb fokát nyújtja. A vágyak és a szükségletek kielégülését az jelenti, hogy meg tudunk vásárolni mindent, ami csak tetszik: házat, autót, nyaralást stb., ezáltal érhető el materiális értelemben véve a „megfelelő életszínvonal”. Másrészről pedig azáltal, hogy jó és érdekes pozíciónk legyen a társadalmi hierarchiában, ne legyünk kitéve se a nincstelen tévelygés, sem egy társadalmi presztízs nélküli állás veszélyeinek. Mindezek a társadalmunk jelenlegi állapotában elérhető jó pozíciók számához képest meghatározottak, és semmi idealisztikus nagyság nincs mögöttük. Ebből a szempontból a kapitalista világ uralkodó ideológiája minden kétséget kizáróan a materializmus. Tegyük hozzá, hogy az anyagi kielégülés és a szimbolikus hiúság, amelyek az ilyen típusú társadalomban közös normák, szorosan összefüggenek a pénz körforgásával. Pénzzel hozzáférhetünk a globális, univerzális piachoz, és a személyes élvezetek végtelen tárháza nyílik meg számunkra. Lényegtelen, hogy mennyire tűnik elvontnak a pénz, mégsem gondolhatjuk az idealizmus értelmes alakzatának! Ahogy Marx mondta, a pénz mindent „az önző számítás jeges vizébe fojt”.[5] Bizonyos értelemben a középkori lovagok sokkal idealisztikusabbak voltak, mint a CAC40 tőzsdepiaci index, amely ma a francia tőkés nagykutyákat gyűjti egybe.
Ennek függvényében Althusser végkövetkeztetése nagy valószínűséggel helytelen, vagyis az ideologikus ellentét nem a proletariátus oldalán álló materializmus és a burzsoázia oldalán álló idealizmus között feszül. Ha tényleg így áll a helyzet, az azért lehetséges, mert az ideológia problémája sokkal összetettebb, mint állította.
Csakugyan megállapíthatjuk manapság, hogy a proletár ideológia, a forradalmi és kommunista eszmék olyan jelleget öltöttek, amely – legalábbis valós történelmi megjelenésében – leginkább idealistának tűnik. Ha végignézünk világunkon, könnyen gondolhatjuk, hogy valóban összeütközés van materializmus és idealizmus között, de erős a kísértés, hogy a burzsoáziát helyezzük egy már-már obszcén, könyörtelen materializmus, míg a forradalmárokat az idealizmus oldalára – a kommunisták veszélyeztetett faját, amelynek magam is tagja vagyok, pedig meg se említsük.
Althusser a tudományt a proletár ideológia oldalára helyezte, a technológia és a kifinomult anyagi termelés közvetítésének köszönhetően azonban úgy fest, a tudomány megadta magát a kapitalizmus uralmának, és gyakorlatilag semmilyen kapcsolata nincs a kommunizmussal. Úgy tűnik, Althusser filozófiai elképzelése tisztán és egyszerűen az ellentétébe fordult át: materializmus a burzsoázia oldalán, és idealizmus a proletariátus és a forradalmárok oldalán.
Akkor mégis mi az a kérdés, amely e különös történet alatt húzódik? Úgy vélem, a nehézség abból fakad, hogy az ideológia történetének konfliktusában mindig két pár összepárosítását vették csak figyelembe: az egyik oldalon a burzsoázia és a proletariátus, a másik oldalon a materializmus és az idealizmus. Ámde napjainkban egy növekvő középosztály kifejlődésének vagyunk szemtanúi. Már nem elegendő, ha korunk világát a burzsoázia és proletariátus egyszerű konfliktusaként írjuk le. Bizonyos értelemben ma a középosztály a politikai döntéshozatalban meghatározó társadalmi osztály. Ők vannak jelen a legnagyobb számban és ez az osztály szolgál a kapitalista rend védelmezőjeként. Többé nem elegendő kettőig számolni, már háromig kell.
Itt van néhány adat, amelyhez kényszeresen visszatérek csak azért, hogy egyszerűen érzékelhessük az egyenlőtlenséget: jelenleg a föld népességének 10 százaléka birtokolja a globális vagyon 86 százalékát.[6] Tisztán gazdasági szempontból tehát van egy nagyon szűk hatalmi csoport, a népesség 10 százaléka, amelyet nem túlzás oligarchiának hívni. Másrészről a föld lakosságának 50 százaléka abszolút semmit sem birtokol a világ vagyonából. Ezeket nevezhetjük proletár tömegeknek, amely kifejezés mindig is a nincstelenek osztályára utalt. Ezek a proletár tömegek nemcsak munkásokból állnak, e tömegek ma nem azonosak a munkásosztállyal, hanem magukba foglalják azt a rengeteg embert, akik nem birtokolnak semmit és akik nem férnek hozzá a világ lehetőségeihez: nincs hozzáférésük a munkához, a pénzhez és ezáltal végső soron a piachoz sem. A világ népességének fennmaradó 40 százaléka birtokolja a globális vagyon 14 százalékát: ez a középosztály. A helyzet világos: 10% az uralkodó csoport; 50% a globális nincstelenek; és 40% a középosztály.
Az adatokból közvetlenül látható, hogy az ideológia kérdését többé nem két, hanem bizonyosan három fogalom viszonyában kell feltennünk: az uralkodó csoport, a tulajdon nélküliek hatalmas tömege (amit a proletariátus valóban jelent: csak magát tudja áruba bocsátani), és a középosztály viszonyában. Van egy gazdasági, piaci és ipari oligarchiánk, a proletárok tömege és a modern középosztály. Ez utóbbi főként a nyugati világban koncentrálódik, ha a nyugati világ alatt az erősen kapitalista struktúrát és birodalmi irányultságot értjük: Európa, Észak-Amerika és Japán. Így a kérdés az lesz, hogy miként és hová pozicionálja magát ideológiai szempontból a középosztály?
Ez világunk nagy rejtélye: mi pontosan a középosztály ideológiai perspektívája? Úgy gondolom, ez az ideológiai perspektíva két részből áll, így nem egy egyszerű, hanem egy ellentmondásos elrendezésről van szó. Az első elem (ma egyértelműen, de nem szükségszerűen örökké) az, hogy a középosztály lényegileg elfogadja a kapitalizmus uralmát, ezáltal elfogadja a pénz hatalmát és egy szűk oligarchia történelmi győzelmét. Mindezek fejében csak pár feltételt támaszt, elsősorban az egyén szabadságát és az ebből fakadó járulékokat: a véleményszabadságot, legalábbis a személyes meggyőződések és a fecsegés szintjén; a szabadkereskedelmet, amely legalább néhány nagy ipari és mezőgazdasági vállalat és banki cinkosaik irányítása alatt áll; a jövés-menés lehetőségét, egy minimumjövedelem feltételével. Továbbá azt is megfigyelhetjük, hogy a középosztály mindaddig elfogadja a kapitalizmus uralmát, amíg helyi szinten az állam lehetőséget ad neki a mozgolódásra, a beszólásra, a kritizálásra és (minő öröm!) a szavazásra is, feltéve, hogy mindezek a társadalom lényegi szerkezetén nem változtatnak. Ezeket a középosztályt háziasító kapitalista államokat nevezzük „demokráciáknak”.
Nagyon fontos ebben a kérdésben tisztán látni: adott a tőke uralmának elfogadása; annak egy szűk oligarchia kezében koncentrálódása, azzal a feltétellel, hogy helyi szinten, ott, ahol az ember él, egy demokráciaszerű állam legyen. A globális és a lokális helyzet viszonyáról van tehát szó. Ezt a viszonyt nevezem demokratikus materializmusnak. „Materializmusnak”, mivel magában foglalja a világ anyagi struktúráját, „demokratikusnak”, mert e beleegyezés feltétele a véleményszabadság [opinion], vagy úgy is mondhatnánk a rábólintás [opiner] szabadsága, annak minden középszerű járulékával együtt. Ez a középosztály ideológiájának első eleme.
A második elem, hogy a középosztály elutasítja, hogy összekeverjék a nagyon szegények hatalmas tömegével. Elfogadja a pénzügyi oligarchia uralmát, de megköveteli, hogy közte és a nincstelenek hatalmas tömegei között fennmaradjon a távolság. Ennek következtében, ha a kapitalizmus, azaz az uralom válságba kerül (ahogy Európában történt, nem is olyan régen, 2008 táján), akkor a középosztály megijed: félve attól, hogy lealacsonyítják és lebecsülik, zavarba esik. Ez a zavar különböző formákban manifesztálódik, többek között a kisebbségek, külföldiek, „nomádok” stb. elleni erőszakban. Ezt hívom konzervatív materializmusnak, amely alatt a középosztály égető szükségletét értem, hogy megerősítse helyzetét, mindenekelőtt, hogy ne tévesszék össze a szegény tömegekkel.
Hogy pontosan leírjuk a középosztály ideológiai helyzetét napjainkban, meg kell állapodnunk abban, hogy háttere először is materialista természetű: e modern materializmus a kapitalizmust és egy szűk globális oligarchia elfogadását foglalja magában. Emellett ellentmondás van e demokratikus materializmus és a konzervatív materializmus között, amelyet az a félelem ural, hogy egy kalap alá veszik [a középosztályt] a szegények tömegével. Ez az egyetlen világos magyarázata a modern államok demokratikus struktúrájának. Modern demokratikus államainkban általában valóban két párt van: demokratikus és republikánus, konzervatív és munkás, vagy általánosabban egy bal- és egy jobboldali. Ez a politikai szerveződés tükrözi a középosztály ambivalenciáját. Az egyik oldalon a félelem áll, hogy összemossák a világ proletárjaival, amely a konzervatív materializmus pártjának, vagyis a jobboldalnak a mozgatórugója. A másik oldalon található a kapitalista oligarchákkal való ésszerű együttélésbe való beleegyezésnek és az „emberi jogok” tiszteletének pszeudo-reformja, ez vezérli a demokratikus materializmus pártját, a baloldalt.[7]
A politikai hatalom a demokratikus és konzervatív materializmus közötti ellentétben rejlik, amely meghatározza a népesség 40 százalékát kitevő és a globális vagyon 14 százalékát birtokló középosztály ideológiájának struktúráját. Így nem igazán beszélhetünk a „demokráciák” politikai mezején folytatott ideológiai harcáról, mert igazából nincs két különböző ideológia, hanem minden egyazon materializmuson belül történik, aminek ára, hogy két irányzata váltogatja egymást az államigazgatásban. Ahogy Marx mondaná: a tőke ügynökeinek két családja.
A problémánk a következő: van-e itt egyáltalán valódi ideológiai küzdelem? Ahhoz, hogy valódi ideológiai harc jöhessen létre, szükség van egy, az uralkodó materializmuson kívüli ideológiára, bármelyik irányzatáról is legyen szó, akár a konzervatívról, akár a demokratikusról. Az igazi politikai kérdés tehát nem merülhet ki abban a tisztán formális ellentmondásban, amely az államhatalom terepén belül határozza meg a „demokráciát”. A gondolkodásmódnak egy olyan orientációra van szüksége, amely egyáltalán nem egyszerűsíthető le demokratikus és konzervatív materializmus ellentétére. Olyan politikára van szükség, amelynek az az ideológiája, hogy nem fogadja el a szűk oligarchia uralmát, sem materializmusának formáit. Amely így elutasítja a választási bazár „demokratikus” csábítását és a rábólintás szabadsága előtti hajlongást. Fenn kell tartanunk – amint azt bizonyos régi forradalmárok gondolták –, hogy a választási részvétel mindig megosztja a középosztályt két materializmus között, amelyek közül egyiknek sem a fennálló kapitalista rend elpusztítása a célja, és amely végső soron semmi egyéb, mint „parlamenti kreténizmus”.
Az összes nehézség gyűjtőpontjában hasznos egy, a közelmúltban országunkat ért szörnyű eseményre újra rátekintenünk. Arról a rémes tömeggyilkosságról beszélek, amely Párizs szívében történt. Hogyan adhatunk racionális magyarázatot egy önmagában irracionális dologra? Hisz irracionális olyanokat megölni, akik éppen csak ott vannak valahol, akiket nem ismerünk, és akiknek semmit sem tudunk a gondolkodásáról. Első ránézésre ez céltalan és értelmetlen gyilkosság. Másfelől, ha szimbolikusan szemléljük, egyértelműen értelmezhető a nyugati középosztály meggyilkolásaként, de legalábbis vágyként, hogy meggyilkolják a középosztályt, legyen az demokratikus vagy konzervatív. Maga a gyilkosok által kiválasztott hely tanúskodik erről: a Bataclan az alsó-középosztály éjszakai szórakozóhelye – tehát nem a gazdag középosztályé, hanem a hétköznapi középosztályé, köztük is a fiataloké. Ez a nyugati világ középosztályának elpusztításáról szól. Ez az oka annak is, hogy Párizst, a nyugati világ (például kulturális) értékeinek szimbólumát választották célpontul. Mindezt miért?
Lássuk be, kívül lenni a nyugati világ áhított oligarchikus rendszerén, annyit tesz, mint a középosztályon kívül lenni. Ugyanakkor van egy szubjektív meggyőződés, amely szerint a középosztályon kívül lenni bizonyos értelemben szükségszerű, mégis lehetetlen. A gyilkosok semmiképp nem voltak kommunisták. Titokban még vágytak is a nyugati középosztályi státuszra. Az egyetlen lehetséges viszonyulásuk az említett osztályhoz annak elpusztítása, azaz megölni bárkit, aki e közép szimbóluma, még ha ez saját maguk elpusztításával jár is. Mint tudjuk, a támadások többsége az elkövetők öngyilkosságával végződött. Ahogy a spanyol fasiszták mondták: „Viva la muerte!”,[8] – „muerte” válogatás nélkül másokra és magunkra is.
Két világnézet összeütközésének vagyunk tanúi. Először is ne tévesszünk szem elől egy nyilvánvaló dolgot: a középosztály a kapitalizmus terméke. Másfelől pedig az oligarchia és a nincstelen tömeg közötti különbség meglehetősen régi: a XVII. századi Franciaországban a nemesség a népesség 10 százalékát tette ki, vagyis ez az arány nem újkeletű. Mégis a pozitív újdonság – a modern világ terméke – ez a középosztály, minden kétértelműségével és belső megosztottságával a kapitalista modernitás szimbólumává vált.
De mi van, ha törekszünk, vagy úgy teszünk, mintha törekednénk arra, hogy ne vegyünk részt a „demokratikus” játékban, legalábbis amennyiben ez a kapitalista hatalom korlátlan elfogadását feltételezi? Mi van, ha elutasítjuk a politikai vélemény jobb- és baloldalra való felosztását, amelyet parlamentarizmusnak álcázva a burzsoá diktatúra rezsimje irányít? Csak három lehetőség van. Vagy a burzsoá materializmus demokratikus felén próbálunk meg „bekeményíteni” azzal, hogy megválasztunk pár „kommunistát”, akik aztán hallható, de hatástalan zajt csapnak a tőke elpusztíthatatlan intézményeiben. Csak meg kell nézni a Francia Kommunista Párt (PCF) vagy a trockista szekták tevékenységét. Ez az „entrista” vonal: kijelenteni kívülállóságunkat, majd mégis belépni. Vagy a gyilkosokhoz hasonlóan, az öngyilkossággal végződő tömeggyilkosságokon keresztül szimbolikusan eljátsszuk a középosztály képzeletbeli meggyilkolását, azaz végső soron a teljes Nyugatét. Ez az „ultrabalos” irány: a képmutató kívülállás magja a halál. Az utolsó lehetőség pedig: feladni minden vágyat a „demokratikus”, azaz a burzsoá hatalom mellékes kirakatában való részvételre, tehát elutasítani a burzsoá materializmus jobb- és baloldal közötti felosztását és olyan politikai logika felemelkedéséért dolgozni, amely minden szinten a „demokráciák” által felajánlott logikán kívül marad. Ez az „új kommunizmus” iránya. Ebbe a kreatív törekvésbe meg kell kísérelni bevonni – természetesen – a proletárokat, de a középosztály egy jelentős részét is.
A politikai feladat nem az, hogy egy tisztán pusztító, külső rendszert teremtsünk a középosztály tőkének való alávetettségével szemben. Ahogy az sem feladatunk, hogy csak belülre kerüljünk és semmi más, örökre elfogadva az egymást váltó demokratikus és konzervatív materializmust, egyik nap a jobboldallal, másik nap a baloldallal hatalmon. A helyes út az, hogy ellentmondást hozunk létre a középosztályban, így megosztva azt, és belül maradva összeszedjük a kívülmaradókat, tehát mindenféle entrizmussal szemben egy kilépési logikát és egy kívülről származó autonómiát ajánlunk.
Ezek alapján úgy definiálom a politikát, a se nem konzervatív, se nem klasszikus értelemben demokratikus, vagyis az igazi politikát, mint arra tett kísérlet, hogy a középosztály egy részét rávegyük, hogy a kívül maradó szegény tömegek oldalára álljon azáltal, hogy legyőzi a státuszvesztéstől való félelmét; kísérlet arra, hogy meggyőzzük a középosztályt, hogy a valódi modern politika több a demokratikus és konzervatív materializmus közötti folytonos ingadozásnál. Bátornak kell lenni ahhoz, hogy kilépjünk, hogy lássuk a külsőt, hogy megértsük a kinnrekedt embereket, hogy velük legyünk. Tehát bátorság kell ahhoz, hogy létrehozzunk a középosztály egy része számára egy nem tisztán pusztító külső rendszert, hanem egy új lehetőséget, amely aktívan elutasítja a szűk oligarchia uralmát. Ez annak a kérdése, hogy leválasszuk a demokratikus elemet annak kapitalista alapjáról, hogy kiemeljük a kapitalista hátteréből.
Filozófiailag ez egy új materializmus létrehozását jelenti. Itt már nem a materializmus és idealizmus közötti ellentmondással van dolgunk, hanem két különböző materializmus közötti ellentmondással. Egy kommunista materializmus létrehozása a jelen szituációban egy materializmus megalkotását jelenti, méghozzá olyanét, amelynek nem része az oligarchia, vagyis mentes egy szűk pénzügyi, gazdasági és ipari csoport szörnyű hatalmától. Értelmezhetjük úgy a rettenetes, nihilista tömeggyilkosságokat mint a lehetetlensége egy olyan külső rendszer megteremtésének, amely képes lenne a belsőnek számottevő hányadát egybegyűjteni, egy új materializmus feltalálásának a lehetetlensége, amely megteremtené a középosztály legjobb szubjektumainak a lehetőséget, hogy belülről kívülre menjenek.
Ezt a lehetőséget dialektikus materializmusnak neveztem, érthető, hogy miért. Ez a materializmus egy belső ellentmondásnak az eredménye, mert annak két elemét elválasztja egymásról, ezzel elkülönítve a demokratikus részt a konzervatívtól. Filozófiai szempontból ez korunk politikai világához való új viszonyulás, de mindenesetre a terrorizmus és a tömeggyilkosok halálösztönéhez képest mindenképpen új. A dialektikus materializmus valami igazán új elgondolás, nem pusztán a terrorizmussal, a halálösztönnel vagy a színtisztán külső rendszer fikciójával szemben, hanem magával a konzervatív hatalommal szemben is. A feladat az Egyenlőség gondolatának – azaz egy uralkodó oligarchia nélküli világ gondolatának, ami szemben áll az uralkodó materializmus konzervatív részével – átfordítása egy materialista hatalomba, amely egy új, dialektikus materializmus hatalma.
Befejezésképpen javaslatot tehetünk problémánk megoldására, amely a kortárs ideológia problémája volt. Elsőként azt láttuk, hogy az ideológiát két ellentétes fogalom határozza meg: a burzsoázia és a proletariátus. Ezt követően láttuk, hogy az ellentét filozófiai szinten a materializmus és az idealizmus között áll fenn. Végül két materializmus ellentmondásával találtuk szembe magunkat. Egyik az állami materializmus – a kapitalizmus belső sajátossága –, két (konzervatív és demokratikus) alkotóelemével együtt, a másik a dialektikus materializmus, egy külső organikus mozgalom – azonban ennek a kettőnek ellentmondása olyasmi, amit létre kell hozni. Valójában, ez nem a világ jelenlegi állapotában fennálló ellentmondás, hanem egy olyan ellentmondás, amelyet ki kell találni és beleírni a konkrét világba azáltal, hogy elválasztjuk azt, ami ma még egybe van kötve. A feladat az, hogy ajtót nyissunk a középosztály számára a proletariátus felé – azáltal, hogy a demokráciáról leválasztjuk a konzervatív materializmussal hozzákapcsolt uralkodó oligarchiát, felvázolva a politikai utat egy történelmi kívülmaradás hosszútávú lehetőségére, ami teljesen különbözik az ultrabalos és öngyilkos háborgástól.
Fordította: Jaksa Csaba
A fordítást az eredetivel egybevetette: Lukács Laura Klára
[1] Jelen fordítás a francia és az angol verzió alapján készült. Badiou, Alain: Science, idéologie, et classe moyenne. In: Badiou, Alain: Les possibles matins de la politique. Párizs: Fayard, 2021. Badiou, Alain: Science, Ideology, and the Middle Class. In: Badiou, Alain: A New Dawn for Politics. Ford. Mackay, Robin. Cambridge: Polity, 2022. Az eredeti felvétel megtalálható itt: https://www.youtube.com/watch?v=74u2_Fg-UHo (Hozzáférés: 2026.06.01.)
[2] A Marx-újraértelmezés nagy vállalkozásának lenyomata: Takács Ádám (szerk.): Olvasni A tőkét. Budapest: Napvilág Kiadó, 2019. [1965.] A Hegeltől Spinoza felé történt elmozduláshoz lásd: Morfino, Vittorio: Plural Temporality – Transindividuality and the Aleatory Between Spinoza and Althusser. Leiden: Brill, 2014. A baloldali politika kritikájaként létrejött ideológiaelmélethez pedig lásd: Althusser, Louis: Sur la reproduction. Párizs: Presses Universitaires de France, 1995. [1971.] Ebben jelent meg a magyarul is töredékesen olvasható Ideológia és ideologikus államapparátusok tanulmány. Althusser, Louis: Ideológia és ideologikus államapparátusok. In: Testes könyv. 1. Szeged: Ictus – JATE Irodalomelmélet Csoport, 1996.
[3] Badiou, Alain: The Democratic Emblem. Ford. McCauig, William. In: Democarcy – In what state? New York: Columbia University Press, 2011.
[4] Le Parti communiste français – Francia Kommunista Párt, 1920-ban alakult. (Az eredeti szövegben nincs lábjegyzet, tehát minden megjegyzés a fordítótól származik.)
[5] Marx, Karl—Engels, Friedrich: A Kommunista Párt kiáltványa. In: Marx, Karl—Engels, Friedrich: Marx és Engels válogatott művei. Budapest: Kossuth, 1983. 137-166. 139.
[6] Badiou adatai nagy valószínűséggel a Credit Suisse Research Institute 2013-as Global Wealth Reportján alapulnak. Lásd: 11. oldal.
[7] Az emberi jogok kritikájához lásd: Badiou, Alain: Etika – Tanulmány a rosszról. Ford. Seregi Tamás. Budapest: Open Books, 2025.
[8] Éljen a halál!
