50 évvel ezelőtt, 1975. november 2-án, vasárnap hajnalban Pier Paolo Pasolinit holtan találták Róma külvárosában, Ostia partjainál. Az erőszakos gyilkosság részletei máig tisztázatlanok. Az alábbi esszével az olasz marxista író, költő, nyelvész, publicista, forgatókönyvíró és filmrendező emlékét őrizzük. Az esszét fordította és a bevezetőt írta Csabay István.
Jelen esszé eredetileg 1973. január 7-én jelent meg „Contro i capelli lunghi” („A hosszú haj ellen”) címmel a Corriere della Sera hasábjain. Ezzel a cikkel kezdődött Pasolini együttműködése a milánói napilappal, amelynek tragikusan bekövetkezett haláláig, 1975-ig állandó szerzője maradt. Az esszé később „Il »discorso« dei capelli” címmel megjelent a Scritti Corsari (Kalóz írások) című gyűjteményes kötetben is, amely a szerző 1973 és 1975 között megjelent publicisztikáit, valamint néhány interjút, recenziót és kiadatlan esszét tartalmaz. A Kalóz írások politikai esszéinek „árral szembe” menő szellemiségét nemcsak polemikus témaválasztásuk és olykor meglepő állásfoglalásuk, de megjelenésük helye is jól illusztrálja: ezek az írások – akárcsak az 1976-ban posztumusz kiadott Lettere luterane (Lutheránus levelek) – döntően a polgári, sok szempontból munkásellenes Corriere della Serában láttak napvilágot.
A Kalóz írások az olasz társadalom keserű, de pontos látleletei. A kötetben szereplő cikkek a második világháborút követő politikai, társadalmi eseményeket és kulturális jelenségeket vizsgálják: az egyház, a fasizmus és a kereszténydemokrácia szoros kapcsolatára, az államhatalom és a maffia összefonódására hívják fel a figyelmet. Pasolini éleslátóan elemzi és szenvedélyesen bírálja a konzumeristává váló olasz társadalom „antropológiai átalakulását”, a neokapitalista jólét uniformizáló és identitásromboló hatását, a neoliberális-technokrata nyelv térnyerésének nemzeti nyelvre gyakorolt „homologizáló” következményeit, a „kulturális népirtást”, a kispolgári konformizmust.
Alább közölt esszéje, amelyben a hosszú hajat szemiológiai jelként értelmezi, heves vitákat váltott ki a Corriere della Sera nem csak jobboldali olvasóinak körében. A ’60-as években elterjedt „capellone” („hosszúhajú”) kifejezés rendkívül tág ellenkulturális jelenséget jelöl: magába foglalja mindazokat – a kommunában élő hippiket, a beatnemzedéket, az európai nagyvárosok lázadó fiataljait, a ’68-as generációt stb. –, akiknek vállig érő hosszú haja van. Pasolini ebben az esszében azt a kérdést járja körül, hogy a hosszú haj mint testre írt politikai jel, a fiatal generáció tiltakozási szimbóluma, hogyan vált néhány év leforgása alatt az ellenkultúra kiüresedett, szubkulturális divatjává.
Prágában láttam először hosszúhajúakat. A szálloda előcsarnokába, ahol megszálltam, két fiatal külföldi lépett be, vállig érő hosszú hajjal. Áthaladtak az előcsarnokon, és egy kissé félreeső sarokba érve, leültek egy asztalhoz. Ott ültek egy félórácskát, miközben a szálloda vendégei, köztük én is, figyelték őket; aztán elmentek. A két fiú, sem a tömött előcsarnokon áthaladva, sem a félreeső sarokban ücsörögve, egyetlen szót sem szólt (talán – bár nem emlékszem – valamit odasúgtak egymásnak, de feltételezem, valami szigorúan gyakorlati, kifejezéstelen dolgot).
Valójában abban a konkrét helyzetben – amely teljesen nyilvános vagy társas, és szinte mondhatni: hivatalos volt – egyáltalán nem volt szükségük a beszédre. A hallgatásuk szigorúan funkcionális volt. Egyszerűen azért, mert a szó fölösleges volt. A jelenlévőkkel, az őket figyelőkkel – pillanatnyi testvéreikkel – való kommunikációjukhoz olyan nyelvet használtak, amely nem szavakból áll.
Az, ami a hagyományos verbális nyelvet felváltotta, és ezáltal fölöslegessé tette – és azonnal helyet találva magának a „jelek” tág tartományában, a szemiológia területén –, a hajuk nyelve volt.
Egyetlen jel sűrítette magába egy összetett nyelv valamennyi lehetséges jelét: a vállukra omló hajuk hossza. Mi volt e néma és kizárólag fizikai üzenetük értelme?
Ez: „Mi két Hosszúhajú vagyunk. Egy olyan új, Amerikában most megszületőben lévő embertípusba tartozunk, amely vidéken (mint például – sőt, különösen – itt, Prágában) ismeretlen. Mi tehát egy Jelenés vagyunk számotokra. Apostoli küldetésünket olyan tudás birtokában végezzük, amely színültig tölt és teljességgel kimerít bennünket. Szavakkal és racionális módon nincs mit hozzáfűznünk ahhoz, amit fizikailag és ontológiailag a hajunk elmond. A tudás, amely betölt minket, az apostoli küldetésünknek is köszönhetően, egy napon a tiétek is lesz. Egyelőre még Újdonság, egy jelentős Újdonság, amely botrányosságával várakozást teremt a világban: várakozást, amely nem marad beteljesületlenül. A polgárok jól teszik, hogy gyűlölettel és rémülettel tekintenek ránk, mert mindaz, amit a hajunk hossza jelent, teljes mivoltukban megkérdőjelezi őket. De ne nézzenek minket neveletlen és vad népségnek: nagyon is tudatában vagyunk a felelősségünknek. Mi nem törődünk veletek, maradunk a magunk világában. Tegyetek ti is így, és várjátok az Eseményeket.”
Én akkor e közlés címzettje voltam, s azonnal képes voltam megfejteni azt: rögtön érthető volt számomra ez a szókincs, nyelvtan és szintaxis nélküli nyelv, már csak azért is, mert szemiológiai értelemben nem volt más, mint a „fizikai jelenlét nyelvének” egy formája, amelyet az emberek mindig is képesek voltak használni.
Megértettem, és azonnal ellenszenvet éreztem kettejük iránt.
Később aztán vissza kellett szívnom ezt az ellenszenvet, és meg kellett védenem a hosszúhajúakat a rendőrség és a fasiszták támadásaitól. Természetesen elvi okokból a Living Theatre, a Beatnemzedék és a többiek oldalán álltam – és az elv, ami miatt mellettük álltam, egy szigorúan demokratikus elv volt.
A hosszúhajúak aztán meglehetősen megszaporodtak – akárcsak az első keresztények: de továbbra is titokzatosan hallgatagok voltak; hosszú hajuk volt az egyetlen és valódi nyelvük, amelyhez nem kellett semmi egyebet hozzáfűzni. Beszédük egybeesett létükkel. A kimondhatatlanság volt tiltakozásuk ars retoricája.
Mit mondtak ’66-67-ben a hosszúhajúak a hajuk monolitikus jeléből álló, artikulálatlan nyelvén?
Ezt: „Megcsömörlöttünk a fogyasztói kultúrától. Radikálisan tiltakozunk! Az elutasítás révén antitestet hozunk létre e kultúrával szemben. Úgy tűnt, hogy minden a legjobb irányba halad, nem igaz? A mi generációnknak be kellett volna tagozódnia? És lám, hogy állnak a dolgok valójában. Mi az őrületet állítjuk szembe a „menedzser”-sorssal. Új vallási értékeket teremtünk a polgári világ entrópiájában, éppen akkor, amikor az kezdett tökéletesen világivá és hedonistává válni. Ezt forradalmi zajjal és erőszakkal (az erőszakmentesek erőszakával!) tesszük, mert a társadalmunkkal szembeni kritikánk totális és kérlelhetetlen.”
Nem hiszem, hogy ha a hagyományos verbális nyelv rendszerén belül faggatták volna őket, képesek lettek volna ilyen artikuláltan kifejezni, amit a hajuk állít: tény azonban, hogy lényegében ezt fejezték ki. Ami engem illet, bár már akkor is gyanakodtam, hogy „jelrendszerük” egy hatalmi szubkultúrával szemben álló, tiltakozó szubkultúra terméke, s hogy a nem-marxista forradalmuk gyanús, egy darabig azonban mégis mellettük álltam, s igyekeztem saját ideológiai elköteleződésem valamely anarchikus elemét felismerni bennük.
Ezeknek a hajaknak a nyelve, ha kimondhatatlanul is, Baloldali „dolgokat” fejezett ki. Talán az Új Baloldalét, amely egy polgári világon belül született (egy olyan dialektikában, amelyet talán mesterségesen teremtett az az Elme, amely a különös és történeti Hatalmak tudatán kívül irányítja a Burzsoázia sorsát).
Elérkezett 1968. A hosszúhajúakat fölszívta a Diákmozgalom; hajuk a vörös zászlókkal együtt lobogott a barikádokon, s nyelvük egyre inkább Baloldali „dolgokat” fejezett ki. (Che Guevara hosszúhajú volt stb.)
1969-ben – a milánói merénylettel, a maffiával, a görög ezredesek küldötteivel, a miniszterek bűnrészességével, a trama nera-val, a provokátorokkal[1] – a hosszúhajúak roppant mód elterjedtek: noha számszerűen még nem jelentették a többséget, az általuk vallott ideológia súlyát illetően azonban igen. A hosszúhajúak többé már nem voltak némák: kommunikációs és kifejezőképességük egészét nem bízták pusztán a hajuk jelrendszerére. Éppen ellenkezőleg: a haj fizikai jelenlétének szerepe, bizonyos értelemben, egyfajta megkülönböztető funkcióra minősült vissza. Visszatért a verbális nyelv hagyományos használata. És nem véletlenül mondom, hogy verbális. Sőt, hangsúlyozom. Annyit szövegeltek ’68 és ’70 között, hogy a beszédre most egy jódarabig nem lesz szükség: a verbalitás kimerült, és a verbalizmus lett a forradalom új ars retoricája (gauche-izmus, a marxizmus verbális betegsége!).
Bár a haj – beleveszvén e verbális őrjöngésbe – immár nem szólhatott önálló érvénnyel az összezavarodott címzettekhez, én mégis erőt vettem magamon, és dekódoló képességemet kiélesítve, megpróbáltam e hangorkánban odafigyelni az egyre hosszabb hajszálak hangtalan, nyilvánvalóan szakadatlan diskurzusára.
Mit mondtak most? Ezt: „Igen, való igaz, Baloldali dolgokat mondunk; jelentésünk – habár verbális üzeneteink értelméhez csupán mellékesen társul – Baloldali jelentés… De… De…”
A hosszú hajak beszéde itt megszakadt: innen nekem kellett kiegészítenem. Azzal a „de”-vel nyilvánvalóan két dolgot akartak mondani: 1) „Kimondhatatlanságunk egyre inkább irracionalistának és pragmatikusnak mutatkozik: az, hogy mi csendesen kiemelt jelentőséget tulajdonítunk a cselekvésnek, szubkulturális jellegű, tehát lényegében jobboldali.” 2) „Minket a fasiszta provokátorok is befogadtak, akik gyakran vegyülnek verbális forradalmárokkal (a verbalizmus azonban cselekvéshez is vezethet, kiváltképp, amikor mitizálja azt): és egy tökéletes maszkot alkotunk, nemcsak fizikai értelemben – rendezetlenül áramló tincseink hullámzása alatt minden arc egyformának tűnhet –, hanem kulturális szempontból is: hiszen egy Jobboldali szubkultúra nagyon könnyen összetéveszthető egy Baloldali szubkultúrával”.
Egyszóval, megértettem, hogy a hosszú haj nyelve már nem Baloldali „dolgokat” fejezett ki, hanem valami kétértelműt, Jobboldali-Baloldali „dolgot”, ami lehetővé tette a provokátorok megjelenését.
Úgy tíz évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy közöttünk, az előző generáció tagjai között egy provokátor szinte elképzelhetetlen lett volna (hacsak nem nagyszerű színész az illető): ugyanis a szubkultúrája fizikailag is különbözött volna a mi kultúránktól. Felismertük volna a szeméről, az orráról, a hajáról! Azonnal lelepleztük volna, és jól megleckéztettük volna. Most már ez nem lehetséges. Senki a világon nem tudna pusztán a fizikai megjelenésük alapján megkülönböztetni egy forradalmárt egy provokátortól. Jobboldal és Baloldal fizikailag egybeolvadt.
Elérkeztünk 1972-be.
Szeptemberben Iszfahán városában jártam, Perzsia szívében. Egy fejletlen ország, ahogy azt ‒ borzalmas kifejezéssel élve ‒ mondani szokás, amely azonban ‒ egy szintén borzalmas kifejezéssel élve ‒, rohamos fellendülésben van.
A tíz évvel ezelőtti Iszfahánra – a világ egyik legszebb, ki tudja, talán a legszebb városára – egy új Iszfahán született, modern és csúnya. De utcáin, munka közben, vagy esténként sétálgatva, olyan fiúkat látni, mint amilyeneket Olaszországban lehetett, úgy tíz évvel ezelőtt: méltóságteljes és szerény fiúk, szép tarkójukkal és szép, ragyogó arcukkal büszke és ártatlan tincseik alatt. Egyszer aztán egy este, a főutcán sétálva, azok között a hajdani, szépséges és ősi emberi méltósággal teli fiúk között megpillantottam két förtelmes lényt: nem éppen hosszúhajúak voltak, de hajuk európai módra volt nyírva: hátul hosszú, elöl rövid, a kiegyenesítéstől sprőddé vált, és mesterségesen arcukhoz tapasztották két ocsmány tincsecskével a fülük felett.
Miről árulkodott ez a haj? Erről: „Mi nem tartozunk ezekhez az éhenkórászokhoz, ezekhez a barbár korokban rekedt fejletlen nyomorultakhoz! Mi banki hivatalnokok, diákok vagyunk, olajvállalatoknál dolgozó gazdag emberek fiai; mi ismerjük Európát, olvastunk könyveket. Mi polgárok vagyunk: s íme, hosszú hajunk, amely a kiváltságosok nemzetközi modernitásáról tanúskodik.”
Ezek a hosszú hajak tehát Jobboldali „dolgokra” utaltak.
A kör bezárult. A hatalmon lévő szubkultúra fölszívta és kisajátította az ellenzéki szubkultúrát: ördögi ügyességgel, türelmesen divatot csinált belőle, amely, ha nem is nevezhető kifejezetten fasisztának a szó klasszikus értelmében, valójában mégis „szélsőjobboldali”.
Keserűen zárom soraimat. Azok a visszataszító maszkok, amelyeket a fiatalok az arcukra aggatnak, éppen olyan csúffá teszik őket, akárcsak az igazságtalan ikonográfia a vén kurvákat; ezáltal fizimiskájukon objektíve újrateremtik azt, amit a szavak szintjén – és csak ezen a szinten – örökre elítéltek. Régi arcok bukkantak elő: papok, bírók, tisztek, álanarchisták, pojáca hivatalnokok, Azzeccagarbuglik, Don Ferranték,[2] zsoldosok, szélhámosok, jólnevelt huligánok. A radikális és válogatás nélküli ítélet, amelyet saját apáik (a fejlődésben lévő történelem és a korábbi kultúra képviselői) felett hirdettek, leküzdhetetlen falakat emelt közéjük, végül elszigetelte őket, meggátolva, hogy dialektikus viszonyba kerüljenek apáikkal. Márpedig, csakis egy ilyen dialektikus viszony – legyen bár drámai és szélsőséges – révén tudtak volna valódi történelmi öntudatra szert tenni, és továbblépni, „meghaladni” apáikat. Ehelyett az elszigeteltség, amelybe zárták magukat – mint egy külön világ, egy fiataloknak fenntartott gettó – elfojthatatlan történelmi valóságukhoz kötötte őket: és ez végzetes regressziót vont maga után. Valójában még apáiknál is visszább estek, lelkükben újjáéledt a rettegés és a konformizmus, fizikai megjelenésükben pedig a konvencionalitás és a nyomorúság, amelyek végleg meghaladottnak tűntek.
Így manapság a hosszú haj, a maga artikulálatlan és megszállott nem verbális jelekből álló nyelvezetében, a maga huligánkodó képiségében, a televízió vagy a termékreklámok „dolgait” fejezi ki, ahol már teljességgel elképzelhetetlen egy fiatal, akinek ne volna hosszú haja: épp ez volna ma botrányos a hatalom számára.
Mérhetetlen és őszinte sajnálattal mondom (sőt, valóságos kétségbeeséssel): ma már olasz fiatalok ezreinek és százezreinek arca hasonlít egyre inkább Merlino arcához.[3] Szabadságuk, hogy hajukat úgy viseljék, ahogy akarják, többé már nem védhető, mert többé már nem szabadság. Sokkal inkább annak jött el az ideje, hogy megmondjuk a fiataloknak, hogy frizurájuk borzalmas, mert szolgai és közönséges. Sőt, eljött az idő, hogy erre ők maguk is rájöjjenek, s megszabaduljanak bűnös sóvárgásuktól, hogy a horda lealacsonyító rendjéhez igazodjanak.
Fordította: Csabay István
A fordítást az eredetivel egybevetette: Rónaky Eszter
Eredeti megjelenés: Pasolini, Pier Paolo: Il «discorso» dei capelli. In: Pasolini, Pier Paolo: Scritti corsari. Milano: Garzanti, 2024. 5–11.
[1] 1969. december 12-én bomba robbant a milánói Piazza Fontanán a Banca Nazionale dell’Agricoltura székházában. Az olasz állami titkosszolgálatok és különböző fasiszta szervezetek együttműködése eredményezte merénylet következtében tizenheten meghaltak és több mint nyolcvanan megsebesültek. Egyesek szerint e robbantással vette kezdetét az a terrorcselekményekkel terhelt másfél évtized Olaszországban, amelyet ólomévekként [anni di piombo] ismerünk. A trama nera kifejezés ugyancsak a neofasiszta mozgalmak félelemkeltő és felforgató erőszakos tevékenységére utal. (A fordító megjegyzése.)
[2] Alessandro Manzoni A jegyesek (1827) című regényének két szereplője Azzeccagarbugli és Don Ferrante. Előbbi gátlástalan, korrupt, ügyeskedő ügyvéd, utóbbi az elvont, tudálékos értelmiségi karikatúrája, aki a pestist tudományos alapokon igyekezett tagadni, azonban belehalt a járványba. (A fordító megjegyzése.)
[3] Mario Merlino hosszú hajú szélsőjobboldali aktivista. 1962 és 1968 között különböző szélsőjobboldali szervezetekben és neofasiszta mozgalmakban tevékenykedett (Avantguardia Nazionale, Giovane Italia, Ordine Nuovo), szoros kapcsolatot ápolt neofasiszta politikai pártok magas rangú politikusaival. Mario Merlino számos utcai összecsapásban vett részt, a Piazza Fontana-i merénylet kapcsán nyomozás indult ellene, végül azonban felmentették. (A fordító megjegyzése.)
