Filozófia és barátság
Az alábbi interjút Leland de la Durantaye amerikai irodalomtudós e-mailben készítette Agambennel. Azt eredetileg a Cabinet (Kabinet) folyóirat 36. barátság-tematikájú számába szánták, de végül 2012-ben, a 45. számban jelent meg.[1] Giorgio Agamben kötetet is írt a filozófiai barátságról L’amico (A barát) címmel.
Filozófia és barátság
Megosztott érzékelés
(interjú Giorgio Agambennel)
Kabinet: A barát elején azt írod, hogy „a barátság olyan szorosan kapcsolódik a filozófia meghatározásához, hogy azt mondhatjuk: a filozófia nem is lenne lehetséges nélküle”.[2] Úgy gondolod,van valamiféle eredendő feszültség a barátság és a filozófia követelményei között? Vagyis a barát iránti kedvesség, udvariasság, segítőkészség, vagy akár szeretet, illetve az elme és a filozófia ügyeiben való kíméletlenség parancsa között?
Giorgio Agamben: Barátok között a dolgok nem mindig udvariasak és nem mindig szelídek, épp ellenkezőleg! Barátainkkal olykor kíméletlenek vagyunk, néha pedig könyörtelenek, akárcsak a szerelemben vagy a filozófiában. Plutarkhosz azt mondja, hogy a barátság szerves része a parrhésziának, a mindent-kimondani-tudásnak, beleértve természetesen azt is, amit a barátunk nem akar hallani. Ilyen értelemben nincs feszültség barátság és filozófia között, éppen ellenkezőleg – közelség és együttesség van. A barátságban nincs helye az olyan rettenetes kanti találmányoknak, mint az imperatívuszok és a kötelességek.
Mondanám, hogy barátság és filozófia közelsége – ahogyan azt A barátban megkíséreltem bemutatni – ontológiai rendű. E közelség a létezés érzékelésébe íródott be, amelyben Arisztotelész a barátságot megalapozta; egy olyan érzékelésbe, amely minden esetben már mindig is megosztott, együttérzékelés, és ekképp mindig tartalmaz egy alter egót. A barátságban nem valamilyen specifikus dolgot osztunk meg; mi magunk vagyunk megosztva általa. Ennek megtapasztalása annyi, mint a barátság megtapasztalása.
Mindig is sokatmondónak találtam, hogy a filosz a homéroszi görögben „saját”-ot jelent, és gyakran használták a „saját szív” és a „saját test” megjelölésére. A barátság a legbensőbb tapasztalatba íródik be, az ember legsajátabb érzékelésébe – a létezés érzékelésébe. Ez viszont azt is jelenti, hogy a barátság összhangjában [consent] és konszenzusában [consensus] a barátok azonossága maga is megkérdőjeleződik. A barát egy másik énnel ismertet meg engem, önmagammal mint mással, és egy másikkal, aki olyan, mint én magam. És mégis, az azonosság e redukciója derűsen, szinte észrevétlenül történik. Ez a barátság egyik legnemesebb adománya.
K: A próza ideája című kötetét alkotó harminchárom rövid fejezet közül egyik sem foglalkozik a barátság ideájával. Tekintettel arra, hogy a könyvedben tárgyalt ideákat mesterien, közvetett módon járod körül (például A kommunizmus ideájában a pornográfiát tárgyalja, A gondolat ideája pedig az írásjeleknek szenteli), ha ma a barátság ideáját is hozzáfűznéd a könyvhöz, hogyan közelítenéd meg azt?
GA: Az élvezet ideájának újraírásával. A barátság közelségét és a létezés érzékelését Fallot Epikuroszról szóló rendkívüli könyvének olvasása közben értettem meg.[3] Epikurosz azt írja, hogy az élvezet az, amit akkor érzünk, amikor nem érzünk fájdalmat. Ez mindig is érthetetlennek tűnt számomra – egészen addig, amíg el nem olvastam Fallot munkáját. Epikurosz számára az élvezet egybeesik az érzékelés legalacsonyabb határával – a létezés érzékelésével. Az igazi hedonizmus nem a túlzott élvezetek hajszolását jelenti, hanem abban a ritka képességben rejlik, hogy örömtelien érzékeljük ezt a legalacsonyabb küszöböt. Márpedig ha ez így van, akkor az élvezet és a barátság fakultása azonos. A barátságot tehát csak az tapasztalhatja meg, aki képes a létezés apró örömének megtapasztalására. Ennélfogva Epikurosz, az élvezet filozófusa a barátság filozófusa is egyben.
Éppen ezért, Carl Schmitt téved és mégis igaza van, amikor a politikai határát a barát/ellenség ellentétében ismeri fel. Ezzel Schmitt végső soron az ellenségeskedés mozzanatát privilegizálja. Az ellenségeskedést kiváltó viszálykodás ekképp szükségessé teszi a későbbi meghatározásokat a létezés együttérzékelésének e megosztása tekintetében, amelyben a barátainkat találjuk. De én mégis amellett érvelnék, hogy az első másság a barát mássága. Az ellenség rögtön utána következik – az az ember, aki nem hajlandó másokból részesedni, aki visszautasítja az együttosztottság érzését, az akit Arisztotelész faulosznak nevez. Ő az, aki semmiféle élvezetét nem leli önnön megosztottságában, vagyis egy olyan megosztásban, amely önmagunk megosztottságának érzését vonja maga után. A barátság azért bír politikai jelentőséggel, mert csak akkor válik lehetségessé olyasvalami, mint a politika, ha képesek vagyunk érzékelni ezt a küszöböt.
K: A barátban egy barátoddal, jelesül Jean-Luc Nancy-val közös kísérletről adsz számot, arról, hogy levélváltás formájában gondoljátok tovább a barátságra vonatkozó elképzeléseiteket. Megjegyzed, hogy azután ért véget a kísérlet, miután mindketten írtatok egy-egy levelet egymásnak. E kísérlet viszonylagos sikere vagy kudarca nyilvánvalóan két barát közös ügye, de mondanál pár szót arról, hogy mi vezetett e kísérlethez? Más szóval, mit gondolsz, mi az, ami a barátság ideájában ellenállt az analitikus eljárásnak, és amit – a te szavaiddal – „színpadra kellett állítani”?
GA: Talán éppen azért nem jártunk sikerrel, mert a barátság a közelség kérdése, és nem egy meghatározott terepen zajlik, mint ahogy nem is közös hiten alapszik. Ehelyett a létezés legapróbb, legmegfoghatatlanabb érzékelését osztja meg. És éppen ezért hirtelen megfordítható, hirtelen távolsággá alakulhat át. A barátság antik, elavult elképzelés, melynek gyakorlása bátorságot és türelmet igényel. Talán én vagyok az utolsó ember, aki még hisz benne. Meglehet, hogy ez az egyik oka annak, hogy nem lehetnek tanítványaim, vagy – a tanítás iránti szeretetem ellenére – nem alapíthatok valamiféle iskolát. Mindig barátként kezeltem a tanítványaimat (még a legfiatalabbakat is), és ez végeredményben megnehezítette a dolgokat. A barátság olyan, mint a vendégszeretet, ám olyan vendéglátás ez, aminek helyszíne nem egy ház, hanem maga a létezés érzékelése. Szeretném, ha sikerülne vendégszeretőnek lenni önmagammal és a barátaimmal.
K: A hozzád közel álló gondolkodók közül sokan írtak közösen könyvet barátaikkal, mint Antonio Negri és Michael Hardt vagy Deleuze és Guattari. Csábítónak találod a társszerzőség e gondolatát?
GA: Bizonyos értelemben minden könyvem társszerzővel írtam. Egyiknek sem én vagyok az egyedüli szerzője, sőt meglehet, hogy egyáltalán nem is én vagyok a szerzőjük. Csak annyiban töltenek el élvezettel, amennyiben nem érzem magam a szerzőjüknek – vagy legalábbis kizárólagos szerzőjüknek. Gyakorlatilag az összes könyvem abból a vágyból – nem is, abból a szükségletből – született, hogy folytassam az általam kedvelt szerzők munkásságát. Feuerbach egyszer azt írta, hogy valamennyi szöveg igazán filozófiai eleme fejlődőképességében rejlik. Az Entwicklungsfähigkeit német kifejezése kétértelmű, hiszen éppúgy jelenti a fejlődés (passzív) képességét, mint ahogy a fejlesztés (aktív) képességét is. Egy olyan határterületről vagy senkiföldjéről van szó, ami nem tartozik sem a szerzőhöz, sem az olvasóhoz, sem az eredeti szöveghez, sem ahhoz, aki azt végigolvassa és értelmezi. Ezen a senkiföldjén írok. Ebben az értelemben írtam könyveket Benjaminnal, Foucault-val, Primo Levivel és Heideggerrel. E fejlődőképesség kanonikus formáját a késő antikvitás és a középkor kommentárjaiban találjuk, ahol a kódexlapokon sorok közti glosszákat és széljegyzeteket találunk, amelyek bekerítik a kommentált szövegrészt. Ebben az értelemben a filológiai és a filozófiai módszer egybeesik egyfajta neküiában, az alvilágba való leereszkedésben, hogy megidézze a szerző szellemét, és arra késztesse, hogy általunk gondolkodjon és költőien lakozzon bennünk [to think, and to poetize, in us and through us]. Ha a művelet sikeres, az így létrejövő mű úgyszólván névtelen és nem rendelhető szerzőhöz [unattributable] – ami számomra különösen nagy élvezetet jelent.
K: Melyik könyveddel vagy a legnagyobb barátságban?
GA: Érezhetünk-e barátságot a saját könyveink iránt? Nem hiszem. Könyveinkkel hónapokig vagy akár évekig együtt élünk, lázas és kimerítően bensőséges kapcsolatban. Aztán egyszer csak vége, akárcsak egy szenvedélyes viszonynak. Az általunk írott könyvek szeretők, nem barátok.
K: Mit gondolsz a személyes barátságai nyilvános megvitatásáról – legyen szó Pasoliniről, Morantéról, Calvinóról, Heideggerről vagy bárki másról?
GA: Erről nem tudok semmit.
K: Barátságos embernek mondod magad?
GA: Olyan ember vagyok, aki szereti a jó társaságot.
Tillmann Ármin fordítása
Az eredetivel összevetette: Ilyés Zalán György
[1] Agamben, Giorgio–de la Durantaye, Leland: Friendship and philosophy – An interview with Giorgio Agamben. Cabinet 45. sz. (2012). URL: https://www.cabinetmagazine.org/issues/45/durantaye_agamben.php. Hozzáférés: 2025. 02. 22.
[2] Giorgio Agamben: L’amico. Roma: Nottetempo, 2000. Elérhető angolul „The Friend”. In (uő): What Is An Apparatus?. Fordította: David Kishik és Stefan Pedatella. Stanford, CA.: Stanford University Press, 2009.
[3] Agamben Jean Fallot (1912–1992) francia filozófus Epikurosz-monográfiájára utal (Élvezet és halál Epikurosz filozófiájában). Ld. Jean Fallot: Le plaisir et la mort dans la philosophie d’Epicure. Paris: Juilliard, 1951.
