Szerény hozzájárulás a realizmus témájához
A neves szocialista drámaíró, rendező, költő és esszéista, Bertolt Brecht (1898–1956) pályája során végig komoly érdeklődést mutatott a film médiuma iránt. Erről tanúskodnak olyan hosszabb írásai, mint A „Koldusopera”-per, melyben saját művének megfilmesítését elemzi, és az általa a filmvállalat ellen indított per tanulságairól számol be. Ugyanezt tükrözik rövidebb írásai és megjegyzései is, melyek a mozgókép lehetőségeiről, a V-effektus filmbeli működéséről vagy éppen Charlie Chaplin műveiről szólnak.
Maga Brecht legsikeresebb filmes vállalkozásának az 1932-ben bemutatott Üres has (Kuhle Wampe oder: Wem gehört die Welt?) című film létrehozásában való közreműködését tekintette. A Slatan Dudow rendezésben, Erns Ottwald író és Hanns Eisler zeneszerző közreműködésével, valamint a korabeli munkásmozgalom hathatós támogatásával született filmről Siegfried Kracauer 1947-ben írta azt, hogy ez volt az első és utolsó német film, amely nyíltan kommunista nézeteket vallott. Az alábbi rövid szöveget Brecht a film bemutatását engedélyező döntés napján jegyezte le; az írást Tillmann Ármin fordításában közöljük.
Igen ritkán sikerül művészeti módszereket valós hatékonyságukon tesztelni. Többnyire legfeljebb egyetértést tapasztalunk („Igen, ahogy ezt leírod, úgy van ez nálunk is”), vagy hogy valamilyen irányban „ösztönzést” adtunk. Következzék itt egy teszt a szerencsésebb fajtából.
S[latan] Dudow-val és H[anns] Eislerrel elkészítettük Kuhle Wampe (Üres has) című filmünket, amely a berlini munkanélküliek kétségbeejtő helyzetét ábrázolta. A film önmagában véve meglehetősen önálló kis darabok montázsa volt. Az első a montázsok közül egy ifjú munkanélküli öngyilkosságát mutatta be. A cenzúra számos nehézséget okozott nekünk, annyira, hogy sor került egy ülésre is a cenzorral és a cég ügyvédjeivel.
A cenzor okos embernek bizonyult. Azt mondta: „Senki nem vitatja el Önöktől annak jogát, hogy öngyilkosságot ábrázoljanak. Előfordulnak öngyilkosságok. Ezenkívül egy munkanélküli öngyilkosságát is ábrázolhatják. Ilyenek szintén előfordulnak. Nem látok okot ennek eltitkolására, uraim. Annak módját azonban kifogásolom, ahogyan munkanélkülijük öngyilkosságát ábrázolták. Az ábrázolásmód nem egyezik a közösség érdekeivel, amelyet védelmeznem kell. Sajnálom, hogy művészeti szemrehányást kell tennem Önöknek.”
Azt mondtuk (sértődötten): ?
Így folytatta: Igen, talán meglepi Önöket, hogy szemrehányást teszek ábrázolásmódjukra, mert az nem tűnik elég emberinek számomra. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Önök nem egy embert ábrázoltak, hanem egy típust. Munkanélkülijük nem valódi egyéniség, nem hús-vér ember, aki mindenki mástól különbözik, különös gondokkal, különös örömökkel, végeredményben különös sorssal. Művészi szempontból munkanélkülijük számomra elég felületesen megrajzolt; bocsássanak meg ezért az erős kifejezésért, de túl keveset tudunk meg róla. A következmények viszont politikai jellegűek, és arra kényszerítenek, hogy tiltakozzam filmjük megjelenése ellen. Filmjük hajlamos tipikusként beállítani az öngyilkosságot: nemcsak egy-egy (kóros hajlamú) egyén jellemzőjeként, hanem egy egész osztály sorsaként feltüntetni! Önök azt állítják, a társadalom öngyilkosságra készteti a fiatalokat azzal, hogy megtagadja tőlük a munkalehetőséget. A továbbiakban pedig nem szégyellik kinyilvánítani, hogy mi lenne tanácsos a munkanélkülieknek, hogy helyzetük megváltozzon. Nem, uraim, Önök itt nem művészként viselkedtek; itt nem. Nem az állt érdekükben, hogy olyan megrázó egyéni sorsot formáljanak meg, amelyet senki nem tagadhat meg Önöktől.
Meghökkenve ültünk ott. Az a kellemetlen benyomásunk támadt, hogy átláttak rajtunk. Eisler csalódottan törölgette szemüvegét, Dudow pedig mintha meggörnyedt volna fájdalmában. Jómagam felálltam, és beszédet mondtam, annak ellenére, hogy idegenkedem a beszédektől. Szigorúan ragaszkodtam a valótlansághoz. Egyéni jellemvonásokat idéztem, amelyeket ifjúkori munkanélkülinknek adtunk. Például azt, hogy mielőtt kivetette volna magát az ablakon, eltette karóráját. Felhívtam rá a figyelmet, hogy pusztán e tisztán emberi vonás inspirálta az egész jelenetet. Hogy mutattunk más munkanélkülieket is, akik nem követtek el öngyilkosságot, szám szerint négyezret, mert egy nagy munkás sportegyesületet vettünk fel. Tiltakoztam ama hajmeresztő vád ellen, miszerint nem művészi módon jártunk volna el, és utaltam az ilyesmi ellen irányuló sajtókampány lehetőségeire is. Nem restelltem kijelenteni, hogy művészi becsületem forog kockán.
A cenzor nem habozott belemenni a művészi megformálás részleteibe. Ügyvédeink megdöbbenve látták, hogy szabályos művészeti vita alakult ki. A cenzor hangsúlyozta, hogy az öngyilkossági folyamatnak határozottan demonstratív jelleget kölcsönöztünk. Azt a kifejezést használta, hogy „teljesen mechanikus”. Dudow felállt, és izgatottan azt követelte, hogy kérjék ki az orvosok szakvéleményét. Ők tanúsítanák, hogy az ilyesfajta cselekmények gyakran mechanikus benyomást keltenek. A cenzor megrázta a fejét. Az lehet, mondta makacsul. Azt viszont el kell ismerniük, hogy az Önök öngyilkossága mindenfajta impulzivitást nélkülöz. A néző úgyszólván nem akar gátat vetni neki, miközben ennek egy művészi, emberi módon melegszívű megformálás esetében be kellene következnie. Te jó ég, a színész úgy hajtja végre, mintha azt kellene megmutatnia, hogyan kell uborkát hámozni!
Nehezen tudtuk keresztülvinni a filmünket. A házból kilépve nem titkoltuk, hogy nagyra becsüljük az éles eszű cenzort. Jóval mélyebbre hatolt művészi szándékaink lényegében, mint legkedvesebb kritikusaink. Elvégzett egy gyorstalpalót a realizmusról. Méghozzá a rendőrség szemszögéből.
Tillmann Ármin fordítása
Eredeti megjelenés: Brecht, Bertolt: Kleiner Beitrag zum Thema Realismus. In: Brecht, Bertolt: Werke – Grosse kommentierte Berliner und Frankfurter Ausgabe. 21. kötet (Schriften 1. – 1992.), 548–550.
