Hazatérés

Borbély András: Hazatérés című esszéje eredetileg a Transtelexen jelent meg.

Melyek a romániai (erdélyi) magyarság legfontosabb politikai-eszmetörténeti problémái a baloldali kritikai hagyomány szempontjából? Miért tabu a romániai (erdélyi) magyar baloldal kulturális öröksége? Használható-e ez ma? Van-e esély antikapitalista politikai, kulturális, szellemi megújulásra kisebbségben és azon túl? Többek között ezeket a kérdéseket firtatja Borbély András esszéje, részben Tamás Gáspár Miklós politikai filozófiai hagyatékára támaszkodva.

---

I.

Mit jelent ma politikai értelemben romániai (erdélyi) magyarnak lenni?

Politikai értelemben – azaz: a „romániaiságot”, „erdélyiséget” nem tekintjük egyszerű történelmi-társadalmi adottságnak, amelynek politikai tartalma egyszer s mindenkorra meghatározott, hanem amely igazságképzés függvénye.

Ma – azaz egy olyan, mondjuk így, világtörténelmi helyzetben, amikor a politika alanyát nálunk nem szokás úgy meghatározni, hogy az:

1. az ember maga (ez a felvilágosodás univerzalista öröksége, amely az emberi és az állampolgári állapot azonosítására, legalábbis közelítésére törekedett; úgynevezett formatív szakasza az első világháborúval és a fasizmus megjelenésével zárult le)
2. a nép (amely egyfelől idegen hatalmakkal [a régi monarchikus birodalmakkal: osztrák-magyar, török, orosz, német] szemben nemzeti önrendelkezést, másfelől a belső feudális-arisztokratikus-rendies hatalommal szemben egyenlőséget [népi demokráciát] követelt. Tájainkon ez a két népi követelés sosem valósult meg egyszerre: a nemzeti önrendelkezés formatív szakasza [magyar neve: Trianon; Romániában: Unirea] döntően agrár jellegű, arisztokratikus-hierarchikus, tehát antidemokratikus politikai formák között zajlott a két világháború között. Az egalitárius [népi demokratikus] jóléti-szocialista modernizáció szakaszában [nagybirtok eltörlése, örökletes arisztokrácia elhajtása, az Egyház ideológiai hatalmának megtörése, a cselédek, parasztok proletarizálása, indusztrializáció, urbanizáció, szekuláris kultúra, plebejus értelmiség, modern bürokrácia] viszont nem volt nemzeti önrendelkezés [az egyetlen valóságos székelyföldi autonómiát, a Magyar Autonóm Tartományt például fölső, moszkvai nyomásra hozta létre a bukaresti pártvezetés])
3. az osztály (Erdélyben ez nem értett, nem használt, ismeretlen, sőt tiltott fogalom, hiába szajkózta negyven évig az áruló állami propaganda. Ezért e helyt legyen elég annyi, hogy az osztály az a politikai [nem csak szociológiai] kategória, amely egyfelől az egyén, másfelől a modern nemzetállam közti közvetítéskategória a valódi szocialista politikában [nem egyénként, hanem az osztálypozíciónkon keresztül kerülünk politikai viszonyba a legnagyobb társadalmi intézménnyel, az állammal, sőt a többi emberrel is]; osztálytudattal rendelkezni azt jelenti, hogy megértjük: a világban elfoglalt helyzetünknek nem egyedül, egyénként vagyunk az okai, hanem a bonyolult, ám észszerűen fölfejthető, megérthető emberi-társadalmi-történeti viszonyokból szövődő társadalmi rendszer, a munkamegosztásban elfoglalt pozíciónk, az örökölt kultúra és hasonló körülmények határozzák meg életünk alakulását; az osztálytudat, ha kialakítjuk magunkban [ez az egyéni tudat egy formája, ha tetszik, annak egy rétege, nem valamiféle „kollektív tudat”, bár intézményesülhet], egyebek mellett tudatosítja, hogy sok más, velünk hasonló társadalmi viszonyokba helyezett emberrel osztozunk a sorsunkban; mindez föloldhatja a modern élet prózája okozta szégyent és megalázottságot [amiről a modern irodalom jelentős része szól], esetenként megajándékoz a fölszabadulás vágyának intenzív örömével: „Föl, föl, ti rabjai a földnek…” stb.).

Az Ember, a Nép, az Osztály nem a valóságot leíró kifejezések, hanem a politikai alany fogalmi öntőformái, afféle idealizációk, amelyek egyszersmind meghatározzák a politikai cselekvés céljait: a világbékét, a népek önrendelkezését, az elidegenedéstől és kizsákmányolástól mentes társadalmat.

Noha a fönt említett politikai alanyok között sajátos történeti és fogalmi összefüggések, föltételezettségi viszonyok állnak fönn, azt semmi sem írja elő, hogy a politikának ne lehessenek más típusú alanyai. A politika művészete éppenséggel abban áll, hogy elképzeljük, megtaláljuk, sőt létrehozzuk a politika alanyát, természetesen nem valamiféle önkényesen fiktív szörnyeteg, hanem a cselekvőképes szubjektum (=közösség) értelmében, melynek céljai összhangba hozhatók explicit vagy implicit, tudatos vagy tudattalan, föllelt vagy még létrehozandó kulturális, vallási, társadalmi, erkölcsi, metafizikai ideáinkkal és adottságainkkal.

Romániai (erdélyi) magyarnak lenni tehát nem magától értetődően politikai állapot és álláspont, ami azt jelenti: nem szükségszerű, hogy legyen egy specifikusan romániai (erdélyi) magyar politikai alany. Ennek hiányában nyelvi, szociokulturális, etnikai, gazdasági csoportként, „tényhalmazként” és persze individuumként elvben még nyugodtan létezhetünk.

Sőt, még akkor sem szükségszerű, hogy legyen romániai (erdélyi) magyar politikai alany, ha történetesen vannak romániai (erdélyi) magyar politikusok, akik szakmai hivatásból űzik a „politikacsinálást”. Könnyen lehet, hogy ezek a politikacsinálók a „közösségre” mondjuk csak etnikai vagy szavazói, nem pedig szellemi-politikai egységként tekintenek, amelynek állítólagos „érdekeit” ők csak mintegy „képviselik” (állítólag) az amúgy a közösség társadalmi életétől elkülönült, sajátos szabályok szerint szerveződő politikai szférában (politika és gazdaság elkülönítése tipikus vonása a kapitalista társadalmaknak). Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben a politikának egy meglehetősen szűk, merev, elidegenült, lényegében antidemokratikus gyakorlatáról van szó, ahol a politikát kizárólag politikus specialisták művelhetik, s ahol a politika, mint mondják, „professzionális”.

A valódi politikai alany azonban ritka, nincs mindig.

II.

A két világháború között Erdélyben kísérleteztek az „osztálykisebbség” fogalmával, amely a nemzetiség és az osztály kereszteződése lett volna, némiképp analógiában azzal, ahogyan a román nép volt tekinthető a Trianon előtti Magyarországon, s amelyre olykor az „osztálynép” kifejezést is használták. Mindkét konstrukció abból a föltevésből indult ki, hogy adott nemzetiség helyzete többé-kevésbé megfeleltethető egy bizonyos, többnyire alávetett osztályhelyzettel. Az erdélyi magyarság esetében ez nem lett volna igaz, sőt igazságos sem: köztudott, hogy a második világháborúig az erdélyi magyar városoknak mind a polgársága, mind a proletariátusa megőrizte viszonylag erős társadalmi pozícióit, a parasztság és a cselédség sajátos rendies-osztályszerű feudalo-kapitalista pozícióját. Például a nem túl erős román szociáldemokrata mozgalmat is a magyar városi munkásság húzta. Úgy is mondhatnánk, mind a polgári-kapitalista, mind a plebejus-szocialista Erdély döntően magyar nemzetiségű volt.

Ez persze nem volt vigasz a kisebbségi közvagyon (közbirtokossági erdők, legelők, egyházi iskolák, egyesületek stb.) a földreform-törvények és hasonlók nyomán alkalmazott szisztematikus állami elkobzására.

Az új erdélyi román középosztály a földuzzasztott állami tisztviselőseregből csak ekkoriban nő ki mint állam által kinevezett középosztály.

A politikai közösségesülés másik ismert eszmeköre ugyanekkor a transzilvanizmus volt, amely a Trianon utáni gyökeresen új történeti szituációt egy multietnikus és regionális nacionalizmus történetietlenül történeti projekciójához próbálta volna hozzászelidíteni. Ám ezt sem a német nemzetiség, sem az új román államnemzet nem támogatta. Azt gondolhatnánk, egy szűk értelmiségi kör kulturális értelemben vonzó, olykor máig termékeny, ám igazság szerint anakronisztikus közösségmetaforájaként (utópiájaként?) maradt fenn. De a helyzet ennél kicsivel bonyolultabb.

Másfajta fogalmisággal a transzilvanistát konzervatív liberálisnak, vagy nemzeti liberálisnak mondanánk.

Ez két dolgot jelent: egyrészt azt a föltevést, hogy létezik egy olyan sajátos erdélyi nemzeti szellem, amely az erdélyi románt ugyanúgy elkülönbözteti a havasalföldi és moldvai román honfitársától, ahogyan az erdélyi magyart a magyarországitól. Másrészt a transzilvanizmus, bár van plebejus, népi vagy inkább parasztpolgári szárnya és színezete, örökli a 19. századi magyar liberális hagyomány arisztokratikus, azaz nemesi (antidemokratikus) jellegét.

Ez igen különös eszmevegyületet eredményez, amelynek távoli leszármazottjára különben ma is rá lehet ismerni. Az erdélyi magyar liberális karakter általában „pluralista” (fönnen hangoztatja, hogy híve az etnikumok közti „párbeszédnek”, „vannak román barátai”, Erdélyt a vallásszabadság földjének tekinti stb.), másfelől habitusában arisztokratikus jellegű, nem tartja magát néphez vagy osztályhoz tartozónak, ámbár elvétve szokott járni a nép közé (álruhában, mint Mátyás). Mindez, végülis, nem olyan rossz, legalábbis nem a legrosszabb változat, van benne humanitás, empátia, de: töredezetten, strukturálatlanul, osztálytudat nélkülien, esetlegesen.

Arisztokratizmusának eredete ugyanakkor az a 19. századi magyar nemzeti liberalizmus, mely megörökölte a kifejezetten plebejus-, paraszt-, munkás-, és cselédellenes „nemesi köztársaságként” elképzelt politikai nemzeteszmét, amelyben a nemesség (Werbőczy una eadamque nobilitasa) kizárólagos jelleggel azonosítja magát a politikai közösséggel. Ezt elevenítette föl az Orbán Viktor által létrehozott modern magyarországi jobboldal, amikor a 2002-es választási vereségre úgy válaszolt, hogyaszongya: „A haza nem lehet ellenzékben”. Ezzel saját táborát azonosította az egyetlen legitim politikai közösséggel és a hazával. Továbbá állította, hogy az új nemzeti burzsoázia a „természetes” vagy „örökletes” uralkodó osztály szerepét tölti be, minden más formáció idegenszívű proli-zsidó-buzi-cigány ármánykodás. Ezzel szimbolikusan s egyelőre retorikailag egy csapásra hatályon kívül helyezte 1989 ígéretét: a (liberális) politikai demokráciát s a demokratikus politikát. Az új, egyre titokzatosabb „haza”, mivel valakik, egyesek „természetes öröksége”, jussa, többé nem lehet politikai akaratképzés, vita, választás, közös akarat függvénye: inkább egyeseké, mint ketteseké. Jegyezzük meg: mindez, természetesen egyéb összetevők mellett, a magyar liberális tradíciók következetes radikalizálásából is következett. (Hát, már csak ezért sem könnyű liberálisnak lenni az új jobboldallal szemben…)

A transzilvanizmus vagy kisebbségi (nemzeti) liberalizmus osztályszempontból és történeti értelemben az erdélyi parasztpolgári, meg középpolgári értelmiség és az erdélyi arisztokrácia (a régi magyar államrend Romániában rekedt nemesi uralkodó osztálya) egy szűkebb (nem nyíltan revizionista) frakciója szövetségének az ideológiai reprezentánsa. Ezért van, hogy a liberális értelmiségi „státus” itt és Magyarországon is egy kicsit afféle rendies kívül-, azaz fölülállást is sugall (a „független értelmiség”).

Többek között ennek az eszmei örököse a mai liberális értelmiségi, aki pluralista, nyíltlevelező, civiltársadalmi, elkülönült ótonóm polgárként gondol magára, habituálisan kissé kimért rendies-antidemokratikus karakter, rendre „elhatárolódik” ettől-attól, kellő távolságban tartja magát a nyilván vérnősző újnépi kommünártól, a középosztály (mi az?) alatti populációt empatikusabb pillanataiban elegánsan „traumaközösségnek” tekinti, prekár, miccsrágó proli, vendégmunkás-migráns, szubproletár, székely, cigány, s mindenféle más szubaltern heterogeneitástól, mik európaiatlan provinicialitásoknak tűnnek föl néki, külön tart, bár kellő távolból azért plurális hezzájuk, elvonatkoztat attól, hogy az erdélyi magyar kisebbség – akárcsak az emberiség – túlnyomó, megvert, kifosztott, megalázott, abúzusnak kitett többsége, nos, nem polgár, s már nem is lesz. És: traumatizált.

A régi magyar liberális politikát, amely kíméletlenül elnyomta a nemzetiségeket, a munkásosztályt és a parasztságot (csendőrpofon és sortűz), az erdélyi magyar liberálisok – miután 1989 után a demokrácia egyesült a liberalizmussal, ami új fejlemény; 1945 előtt a népiek és a szocialisták voltak a demokraták, szemben a liberálisokkal és a konzervatívokkal! – nemzetiségi helyzetükből adódóan is korrigálni látszanak ugyan, de úgy tűnik, csak a verbális, „jófej” nemzetiségi tolerancia, és a polgári szabadságjogok tekintetében. Fő hivatkozása a jogállam és az emberi jogok rendszere. Mindez sovány vigasz ott, ahol a magyar nemzetiség saját magyar-roma kisebbségének felét – e tekintetben konszenzusban a „címzetes nemzettel” – mély nyomorban és szegregáltan tartja, a kisebbség többségét képező munkásosztályról pedig egész egyszerűen nem vesz tudomást, vagy gúnyolja. Emellett látható, hogy a formális jogi egyenlőség és a szubsztanciális társadalmi elnyomás (kirekesztés és kizsákmányolás) vidáman megfér egymás mellett.

Különös ködkép ez: akarni a demokráciát (népuralmat), de a valóságos nép egyenlősége és fölszabadulásának akarása nélkül.

Ilyesmi nyilván nem lehetséges. Nem beszélve arról a logikai-ideológiai tüneményről, hogy amennyiben a kapitalizmust (szerintük ez annyi, mint „szabadpiac”) ők is „természetesnek” tekintik, az egyenlőtlenséget, amint a nemzetiségi, rasszializált, társadalmi nemi és osztályelnyomást és kizsákmányolást is kénytelenek „természetesnek” elfogadni. Mivel egyesek érzik, hogy ez helytelen, személyi-morális felelősöket, vagy „kulturális” okokat keresnek, mikor kit és mit találnak épp. De aki nem bírálja a szenvedés okait és rendszerét, az hiábavalóan tüntet a szenvedés puszta ténye ellen.

III.

De vissza történelmi gyökerekhez. A másik vonulatot a két világháború közti időszakban a kisebbség kisebbsége, a szocialista és népi demokratikus kulturális és politikai baloldal képviselte (Korunk, Erdélyi Fiatalok, Brassói Lapok, Marosvásárhelyi Találkozó, MADOSZ, falukutatók, a hol legális, hol illegális Kommunista Párt magyar tagsága, a szakszervezeti mozgalom, a Maros-menti szervezkedő famunkások stb.), mely különleges szerephez majd a „kommunistának” csúfolt reálszocban jut. Ugyanis azok közül, akik e körből túlélik a háborút a fasizmus ellen, kerül ki az új, állam által kinevezett kisebbségi értelmiség.

Ez két okból jelentős. Sem az osztálykisebbségi, sem a transzilvanista koncepció nem törte meg – mert sohasem is nyertek elismert politikai-jogi formát, eszmei zárványok maradtak – a két világháború között mindvégig fönnálló revizionista konszenzust. A kinevezett értelmiségi pozíció ellenben azt jelezte, hogy a magyar értelmiség és az új román államszervezet szövetségre lép, ez új politikai alanyt ígért. Másrészt a szövetségnek eszmei-politikai értelemben két lényegi összetevője volt: az antifasizmus, ami logikusan következni látszott a fasizmus fölött aratott szövetséges (nálunk: szovjet) katonai győzelemből, és a demokrácia, mely itt is elsősorban a rendies-arisztokratikus-hierarchikus társadalmi és politikai struktúra (s értelemszerűen a konzervatív, arisztokratikus liberalizmus) eltörlését jelentette, a már emlegetett népi demokráciát.

A hatás annyira démonikusra sikerült, hogy a mai köztudomás, kulturális és politikai emlékezet nem hajlandó tudni róla, hogy létezett radikális magyar kisebbségi baloldal.

Ha ilyenek mégis voltak, ők árulók nyilván, elfelejteni.

Ha megkerülhetetlenek (márpedig kisebbségben erős az „akárhogyis, de a mi kutyánk kölke” elv hatása, kevesen vagyunk, s az ideológiai megosztottság ritkítja a kisebbségi diskurzust!), akkor állítják, hogy valójában „nem is hittek benne”.

Ha azonban tagadhatatlan, hogy hittek, akkor bizonyíttatik, hogy később kiábrándultak.

Ha ez sem sikerülhet, akkor bizony „balos elfogultsága ellenére is tehetséges volt, már-már főemlős” stb.

Mindez szamárság. Létezett kisebbségi baloldal, s voltak kommunisták a Székelyföldön is. Ám tény és való, a dolog nem végződött violásan.

Miről volt szó? Kétségtelen, a merész új gondolat antirevizionista volt, nem transzilvanista, nem is pluralista, nem a népek „párbeszédéről” szólt. Hanem a néptestvériségről, mely, mint a kifejezés mutatja, eltörli a vérségi (etnikai, nemzetiségi) különbségeket. Tehát: új nép, nem egy meglévő, egyesítés révén. A „legitimáció” nem a múlt felől jön, mint a transzilvanizmusban, a „történelmi együttélés” állítólagos tapasztalatából, hanem a jövőből, mert ez az új nép még nincs, létre kell hozni. Ami nem szokott könnyen menni. Mindenesetre nem román, nem magyar, hanem: kommunista (így, idézőjel nélkül, mivel most a gondolatról van szó, nem arról, ami így-úgy megvalósult). Erről énekelt Salamon Ernő a gyergyószentmiklósi fogdában.

A gondolat persze nem egészen új, az Evangéliumok is hirdetik, hogy népek és nemzetek eltöröltetnek.

S noha ez a gondolat önmagában is nehéz, a döntő probléma, mint nemsokára kiderült, az volt, hogy az új szövetséget az egyik fél, az állam nem egészen úgy gondolta. Mivel nem történeti tanulmányt írunk, hanem kisebbségi filozófiai politika-esszét, most legyen elég csak a közismert végkifejletre utalni, amikor már csak a magyar nemzetiség és eszmehalma eltörlése tűnt az állam szempontjából feltétlenül szükségesnek, a románé, nos, az nem annyira. Vagy egészen másképp.

Még mielőtt azonban a 80-as években mindent elárasztott volna a (az 50-es években még simán csak konzervatív sztálinistaként debütáló) dákoromán-protokronista-autochton-vulgármarxista-vasgárdista-szekuritista és még ki tudja, milyen elemekből összehányt fantazmatikus újdák-román államideológiai pastiche, volt egy rövid, de jelentős közbeékelődő pillanat, 1968 körül és után, amikor – nekünk, romániai (erdélyi) magyaroknak mindenképpen jelentőségteljesen – fölvillant valami egészen más is.

Ekkor ugyanis úgy tűnt, a posztsztálini állam és a magyar nemzetiségi-kulturális enklávé között a sztálinizmus által elárult szövetség (sok magyar kommunistát bebörtönöztek, másokat elhallgattattak az 50-es években az állítólagos „kommunisták”, pl. a diskurzusalapító Gaál Gábort, Méliusz Józsefet, Simon Magdát és másokat) esetleg újratárgyalható lenne. Eredmény: mai viszonylatban elképzelhetetlen emancipatorikus kulturális kibontakozás költészetben, irodalomban, filozófiában, közgondolkodásban, eszmélődésben, könyvkiadásban, a kisebbségi kultúra (korántsem csak „balos elfogultságú”) archiválásában, kisebbségi önreflexióban, a két világháború közti kultúra újraelsajátításában; Forrás-nemzedékek, Kriterion Könyvkiadó, Bretter, Méliusz, Molnár Gusztáv, Tamás Gáspár Miklós, a két Szilágyi, Hervay, a két Lászlóffy, Plugor, Palocsay, Simon Magda, Bodor, Domokos Géza, Pusztai, Ábrahám, folklór, avantgárd, folklorisztikus avantgárd, Kallós Zoltán, nyelv- és népművelés, vallomásos népi szociográfia, Sütő András, riport, a régi Magyar Adás, író-olvasó találkozó, kultúrház, mozi és színház a faluban, tudományos kutatás, romániai magyar irodalomtörténet, táncház, egyetem, Lenin, Lacan, filozófiai-politikai vita, beat, szerelem, kommunális lakás – amit akartok.

Az új politikai eszmekör neve: demokratikus szocializmus; a romániai (erdélyi) magyar politika alanya ekkor, mulatságosan sarkítva, a ’68-as demszoc tarisznyás bölcsész. Azaz megjelent a távoli horizonton a szocialista nemzetiségi demokrácia, mely, ha tényleg sokáig és igazán létezhetett volna, egyúttal garanciát jelentett volna az államnak is arra, hogy nem merevül végül jeges borzadállyá, ahonnan csak menekülni érdemes.

Ami azért nem kevés, sőt elképesztő: az emancipatorikus nemzetiségi kultúra cselekedni hagyása lehetett volna a garanciája és a mércéje annak, hogy a második világháború utáni román állam demokratikus, legalábbis demokratizálható, s hogy az a bizonyos új nép előbb-utóbb tényleg megszülethet. Politikai dialektika ez a javából: tézis (román állam), antitézis (nemzetiségek), szintézis (új nép).

Amihez képest a mai lagymatag párhuzamos etnikai enklávék, meg a neolib politikai etnolobbi még sima paradoxonnak sem elég feszes (logikailag).

Bár persze a demszoc ijesztőnek tűnik, mivel tragikus, és nem csak köznyelvi értelemben, vagyis mert végül elbukott, felszámolták, s mert a romániai (erdélyi) magyarok itt újabb árulást szenvedtek el, amibe sokan belehaltak, ki fizikailag, ki szellemileg. Hanem mert – a romániai (erdélyi) magyarság történetében talán először és utoljára – a kisebbség kisebbsége vállalni igyekezett ama nagy ellentmondást, amely szerint a kisebbség áldozatának értelme, hogy közvetíti az egyetemest. Más szóval: hogy a kisebbség radikális kisebbsége fölszabadíthatja a „többséget” (beleértve a kisebbséget is).

Bár az eszme kulturális körvonalai fölsejlettek, mindez kevéssé valósulhatott meg. És mára ebből közéleti emlékezetül csak a szekusdossziék hóttunalmas bűnügyi keresztrejtvényei maradtak. Ezért az egész kulturális baloldali hagyomány, amely igen jelentős – talán a legjelentősebb – részét teszi ki a romániai (erdélyi) magyarság politikai-kulturális örökségének, megfagyott, néma Szfinxként mered a későkapitalista kisebbségi etnicizmus szegény náci gyermekeire. Na meg az értelmiségi függetlenekre, konzervatív liberálisokra, pluralistákra.

IV.

A testvériségért hozott áldozat innen, a mából nézve és nekik, egész egyszerűen értelmetlennek, történelmi tévedésnek látszik, esetleg árulásnak, így hát nem szorul értelmezésre. Pontosan ez a jelenlegi politikai konszenzus: elfogadják, hogy nincs olyan romániai (erdélyi) magyar politikai alany, amely saját fölszabadulását úgy tételezi, hogy egyben az úgynevezett „többség” (ez valójában, ugyebár, az emberiség egészét jelenti) fölszabadulását is akarja, vagyis önmagát az egészre vonatkoztatva gondolja el (lásd még analógiaként: osztálytudat).

Melyek a következmények?

A romániai (erdélyi) magyar politika alany hiánya a román államhoz való viszony szempontjából a „címzetes” (az államot birtokló) nemzethez képest a jelenlegi aszimmetrikus pozíciójú párhuzamos etnikai enklávé fenntartását jelenti eseti politikai alkukon, etnopolitikai lobbin keresztül. Eredménye: a magyarság fokozatos marginalizációja, leszakadása, proletarizációja, elszigetelődése, gettósodása – lassú halál, politikai-kulturális eljelentéktelenedés.

De következménye a fennáló rendszer radikális kritikájának a hiánya, s a politikai-ideológiai struktúra „naturalizálódása” is, amelynek, mivel „természetesnek” veszik, megváltoztatását elképzelni sem tudják, csak a hozzá való alkalmazkodást, igazodást, „ügyeskedést”. Túlélésre játszani.

A NER-hez (leánykori nevén: Magyar Köztársaság) való viszony szempontjából a képlet más. Úgy látjuk, a NER működésének döntő politikai következménye a kettős társadalom létrejötte, mely a társadalom egyik részének privilegizálását, képzéshez, tőkéhez, hatalomhoz juttatását, a másik részének a kizárását, nyílt alávetését, „útszélen hagyását” jelenti, ennek távoli történeti analógiája a „nemesi köztársaság” és a „paraszttársadalom” szétválása és alá-fölérendeltségi viszonya.

Az erdélyi magyar eliteknek hasonló logikájú kettéhasítása éppen folyamatban van, itt jelenleg egyedül a NER „külhoni” intézményei végeznek valamennyire szisztematikus politikai elitrekrutációt.

A marginalizáció hatását a magyar középosztály és értelmiség egy része számára némiképp kompenzálja a NER intézményrendszerébe, középosztályi feltőkésítésébe és virtuális nemzetegyesítési narratíváiba való bekebeleződés. De csak egy része számára. Az ezen kívül maradóknak – a kisebbség új kisebbségének? – gondolati, politikai, kulturális, szervezeti és nem utolsó sorban ön- és világértelmezési alternatívára, s valamiféle tervre lenne szükségük. (Nem beszélve most arról a többségről, amely mind a marginalizációt, mind a NER-privilégiumokból való kizáródást elszenvedi.)

Mi van még?

A nemrégiben lezajlott szakszervezeti tanársztrájk megmutatta, hogy a kisebbség szenvedő, munkás értelmiségének jelentős hányada tud és akar is kapcsolódni egy szociáldemokrata jellegű szakszervezeti mozgalomhoz, s nem nyugszik bele olyan könnyen a semmilyen szociális és közművelődési felelősséget nem vállaló neoliberális államutánzatba, még ha a mozgalom másik – a hagyomány szerint fontos – cölöpe: a meggyőző szociáldemokrata politikai – pláne magyar vetületű, és akár parlamenten kívüli – párt most még hiányzik is. Lehet, eljön az ideje.

Az egyházi-felekezeti értelmiség, bár társadalmi és politikai kérdésekben most mintha kissé dezorientáltnak mutatkoznék, de olykor autonóm gesztusokkal is kifejezi, hogy kapható lenne valódi művelődési és társadalomszervezői feladatokra, netalán időszerű teológiai és szellemi igazságok közvetítésére. A papság literátusi hozzájárulása nélkül – ezt jó a liberális polgárok emlékezetében is fölfrissíteni néha – nem jöhetett volna létre a középkortól kezdve művelt és szabad európai polgárság. Ki tudja, ez a tartozás még mindig fönnáll. S népi anarchista egységeink talán a Balázs Ferenceket is fölfedezik újra.

A polgári nyilvánosság mostanában nehéz időket élő műhelyei méltán vannak elkeseredve, de úgy tűnik, egy részük kibékíthetetlen belső lázadásban van a kialakult méltánytalan helyzet miatt. Talán ők is fölfedezik, hogy a nyilvánosság nem csak hírlapot jelenthet, bár az – nem függetlenül a formától, s a tartalomtól – kulcsfontosságú. Ha az értelmiség csak egymáshoz beszél, annak jele, hogy hiányoznak az olyan intézmények, amelyek lehetővé teszik az osztály- és nemzetiségi határokon áthatni tudó beszélgetést. Ezért sok úgynevezett „harmadik helyre” lenne szükség, mely nemcsak egyesek otthona, de nem is rideg intézmény. Az általános migrációs kényszer, a magyar középosztály kipuccolt falvakba, a munkások állások utáni vándorlása, a szegények szegregációja nem könnyíti meg az ilyen találkozási pontok újraalapítását. A fogyasztói egységek és városi terek állandó gagyizenés, spektakuláris rendezvény- és fesztiválorientált tudatipari „policyje” szintén nem. Vannak hagyományos intézményi formák (párthelyiség, sztrájktanya, munkásotthon, szakszervezet, kultúrház, népkönyvtár, kávézó, politikai olvasókör, tanszéki szobák, szabadegyetem, szakkollégium), amelyek belakása mellett talán újakat is ki lehet még találni.

Jelen pillanatban a romániai (erdélyi) magyar értelmiség (?) negyedik frakciója: a vezető politikai elit tűnik a legreménytelenebb esetnek. Hirtelenjében nem is tudjuk, nekik mit tanácsolhatnánk.

Megalkotni egy igazságot?