A nem szolgai munka elsődleges feltétele
1934-ben, 25 évesen Simone Weil gyári munkába áll azért, hogy első kézből tapasztalhassa meg a munkáslét körülményeit. Naplót vezet, leveleket és cikkeket ír: 1943-ban bekövetkezett haláláig élénken foglalkoztatják a munkásság életkörülményei, a gyári munka embertelen volta és a benne megtestesülő elnyomás. Javaslatokat tesz, új formákat vázol fel, amelyekkel a gyári munkát „nem szolgai” munkává alakíthatnánk. Az ebben a témában írt szövegeit 1951-ben Albert Camus gyűjtötte egybe, válogatta és jelentette meg La Condition ouvrière (A munkáslét) címen. E válogatás utolsó szövegét, eredeti címén a Condition première d’un travail non servile-t olvashatjuk most az új szemen. A cikket 1942 áprilisára datálja, és Émile Novis álnéven jegyzi a szerző. Egy részlet a Le Cheval de Troie negyedik számában látott napvilágot 1947-ben, a szöveg teljességében elsőként a La Condition ouvrière-ben jelent meg.
A nem szolgai munka elsődleges feltétele
(1942)
A kétkezi munkában és általában a végrehajtandó munkában [travail d’exécution], ami a tulajdonképpeni értelemben vett munka, megtalálható a szolgaiság kiküszöbölhetetlen mozzanata, melyet még a tökéletes társadalmi igazságosság sem volna képes kiiktatni. Arról van szó, hogy a szükség, nem pedig a célszerűség irányítja. Nem valamilyen jó érdekében végzik el, hanem azért, mert muszáj, „mert meg kell élni valamiből” – mondják, akiknek az egész életük erről szól. Ám erőfeszítéseik eredményeképpen, akárhogy is nézzük, csak azzal fognak rendelkezni, amijük már megvan. Erőfeszítéseik nélkül pedig azt, amijük van, elveszítenék.
Az emberi természetben azonban az erőfeszítéshez szükséges energia forrása csakis a vágy, az ember pedig nem vágyakozik arra, amije már van. A vágy irány, egy mozdulat kezdete valami felé. Ez a mozgás olyan pont felé tart, ahol nem vagyunk. Ha az alig megkezdett mozdulat folyton visszakanyarodik kezdőpontjához, akkor úgy forgunk körbe, mint mókus a kerékben, mint elítélt a cellában. Az egyhelyben forgolódás hamar csömörhöz vezet.
A csömör, a csüggedés, az undor minden dolgozóra leselkedik, főként azokra, akik embertelen vagy más, kedvezőtlen körülmények között dolgoznak, és néha épp a legjobbakat sújtja a leginkább.
Az ember célja nem a puszta létezés, hiszen ez csupán igazi vagy hamis javaink alapja. A javak hozzáadódnak a létezéshez. Amikor eltűnnek, amikor a létezést már nem díszíti semmi jó,[1] amikor lecsupaszodik, akkor már semmi köze a jóhoz, sőt, egyenesen rossz. A lét ekkor elfoglalja a hiányzó javak helyét és önmaga egyedüli céllá, a vágy egyedüli tárgyává válik. A lélek vágya ekkor a lecsupaszított, leplezetlen rosszhoz kapcsolódik. A lélek ilyenkor irtózik.
Ez ugyanaz az irtózat, mint amit hirtelen, halállal fenyegető támadáskor érzünk. Az irtózat e pillanata valaha egy életen át tartott annak, akit lefegyverzetten megkímélt a győztes kardja. Meghagyott életéért cserébe rabszolgaként kellett naphosszat robotolnia, s csak azt remélhette, hogy nem ölik vagy korbácsolják meg. Saját létezésén kívül nem lehettek másmilyen javai. A régiek szerint azon a napon, amikor rabszolgasorba került, a lelke felét is elvesztette.
Minden olyan állapot azonban, melyben egy hónapnyi, egy- vagy húszévnyi erőfeszítést követően is szükségképpen ugyanabban a helyzetben maradunk, mint voltunk a legelső napon, valamiképp hasonlít a rabszolgaságra. A hasonlóság abban áll, hogy vágyunk csakis olyasmire irányulhat, amink már megvan, erőfeszítéseink céljául nem tűzhetjük ki valamilyen jó megszerzését. Csak azért küzdünk, hogy éljünk.
Az idő alapegysége tehát a nap, ez ismétlődik vég nélkül: úgy váltja egymást munka és pihenés, ahogy a labda egyik falról a másikra pattan. Csak azért dolgozunk, mert ennünk kell, de azért eszünk, hogy tovább dolgozhassunk, s ismét azért dolgozunk, hogy ehessünk.
Ebben a létben minden átmeneti, minden középszerű, nincs rögzített cél. Az előállított dolog eszköz, el fogják adni. Ilyen feltételek között mégis ki adhatja hozzá a maga legjavát? Az anyag, a szerszám, a munkás teste, de még a lelke is csak termelőeszköz. A kényszerűség mindenütt ott van, a jó sehol.
A nép csüggedésének okát nem kell tovább kutatni: az ok megvan, folyamatosan fennáll és alapvetően a munka körülményeiben keresendő. Azt kell kideríteni, hogy a régebbi korokban mi akadályozta meg a nép csüggedését.
Az ürességet elviselhetővé teszi a szellemi fásultság vagy az olyan nagy fizikai erő, ami mellett már szinte nem is érezni az erőfeszítést. Ezek híján kompenzációra van szükség, ilyen például az, ha magunk vagy gyermekeink társadalmi helyzetének javítására törekszünk. Ugyanilyen természetű kompenzáció a könnyen elérhető és heves élvezet, ám ez álom a törekvés helyett: vasárnap meg akarunk feledkezni a munkakényszer létezéséről, ehhez költekezni kell. Úgy kell felöltöznünk, mintha nem dolgoznánk. A hiúság kielégítésére és a hatalom illúziójára van szükség, s ezeket a féktelenség hamar megadja. A dőzsölés kábítószerként működik, és a szenvedőket mindig megkísérti a kábítószer. Végső soron pedig a forradalom is ugyanilyen természetű kompenzáció: kollektív szintre emelt őrült törekvés arra, hogy minden munkás kiemelkedjen a munkáslét körülményei közül.
A forradalmi érzület a legtöbbeknél kezdetben az igazságtalansággal szembeni lázadás, ám sokaknál hamar munkás-imperializmussá válik – ahogy történelmileg azzá vált –, ami viszont teljes mértékben megegyezik a nemzetek imperializmusával. Célja az, hogy egy adott csoport korlátlan uralma alá vonja a teljes emberiséget és az emberi élet minden aspektusát. Ebben az álomban az az abszurd, hogy az uralom épp azok kezében lenne, akik végrehajtanak, vagyis akik következésképpen nem lehetnek uralmon.
A társadalmi igazságtalanság elleni lázadásként értett forradalmi eszme jó és tiszta. A munkáslét lényegéhez tartozó boldogtalanság elleni lázadásként azonban hazugság, mivel semmiféle forradalom sem fogja eltörölni a boldogtalanságot. Mégis ez a hazugság rendelkezik a legnagyobb hatással, mivel az alapvető boldogtalanság erősebben, mélyebben érződik és fájdalmasabb, mint maga az igazságtalanság. Általában egyébként összekeverjük őket. Marx a nép ópiumának nevezte a vallást és ez az elnevezés illett is rá, amikor a vallás elárulta önmagát; de lényegében ugyanígy illik a forradalomra is. A forradalom reménye kábítószer.
A forradalom ugyanakkor kielégíti a kaland iránti igényt, mivel a kényszerűséggel leginkább ellentétes dolog, és egy, a már említett boldogtalanság elleni másik reakció. A regények, bűnügyi filmek iránti kereslet, valamint a kamaszoknál megjelenő bűnözési hajlam is ennek az igénynek felel meg.
A burzsoázia igencsak naivan azt hitte, hogy a megfelelő recept az, ha a népnek is átadják saját életük célját, vagyis a pénzszerzést. E téren a darabszámmal meghatározott munkával, valamint a városok és a vidék közti csere kiterjesztésével kimerítették a lehetőségeiket, így azonban csak a veszélyes elkeseredettség szintjére emelték az elégedetlenséget. Ennek oka egyszerű: a vágyak és erőfeszítések céljaként értett pénznek a maga területén nem lehetnek olyan feltételei, melyek közt ne volna lehetséges tovább gyarapodni. Egy kisiparos vagy egy kiskereskedő gyarapodhat és nagyiparossá, nagykereskedővé válhat. Egy tanár, író vagy miniszter továbbra is az marad, függetlenül attól, hogy gazdag-e vagy szegény. A meggazdagodó munkás azonban nem munkás többé, és a földműves esetében is szinte mindig ez a helyzet. A munkást nem kísértheti meg a pénz iránti vágy anélkül, hogy egyedül vagy társaival együtt ki ne akarna szabadulni a munkáslétből.
A munkások világa nem ismer célt. A kivételes helyzetek nagyon rövid időszakait leszámítva nem fordulhat elő, hogy célok törjenek be ebbe a világba. Az új országok, mint Amerika vagy Oroszország gyors felszerelkezése olyan fokozott ütemben produkál változásokat, hogy szinte minden napra kínál valami újdonságot, amit várni, remélni lehet, vagy amire vágyhatunk. Az orosz kommunizmusban véletlen egybeesés folytán az egyik legcsábítóbb épp ez az építkezési láz volt, hiszen az ország gazdasági állapotától függött, nem pedig a forradalomtól vagy a marxista doktrínától. Amikor e kivételes, múló és rövid ideig fennálló helyzetek alapján dolgozunk ki metafizikát, ahogy az amerikaiak és az oroszok, akkor hazug metafizikát kapunk.
A család a gyerekek felnevelését tűzi ki célul. Viszont, hacsak nem remélünk számukra jobb körülményeket – márpedig a dolgok természeténél fogva az ilyesfajta társadalmi felemelkedés szükségképpen kivételes –, az ugyanarra a létre kárhoztatott gyerekek látványától még ugyanúgy fog fájni a létezés üressége és súlya.
Sokan szenvednek ettől a nyomasztó ürességtől. Ezt sokan még a műveletlenek, a gyenge értelműek közül is megérzik. Akik körülményeiknél fogva nem tudják, mit is jelent ez, nem tudják méltányosan megítélni azoknak a cselekedeteit, akik ezt egy egész életen keresztül viselik. Nem öl, de meglehet, hogy ugyanolyan fájdalmas, mint az éhség, talán még fájdalmasabb is. Talán szó szerint igaz volna azt mondani, hogy a kenyér nem olyan fontos, mint a gyógyír erre a fájdalomra.
A gyógyírek közt nem lehet válogatni, mert csak egy van: egyetlen dolog, az örökkévalóság fénye, a szépség teszi elviselhetővé a monotonitást.
Az emberi természet egyetlen esetben viseli el, hogy a lélek vágya nem lehetséges vagy eljövendő, hanem már létező dolog felé irányul. A szépségről van szó. Minden szép dolog a vágy tárgya, és nem vágyunk sem arra, hogy ez a dolog másvalami legyen, sem arra, hogy megváltozzék, úgy vágyunk rá, ahogy van. Felhőtlen éjszakákon vágyakozva nézzük a csillagos eget, s amire vágyunk, nem más, mint maga az elénk táruló látvány.
Mivel a népnek muszáj arra vágynia, amije már megvan, ezért a nép és a szépség egymás számára teremtettek. Más társadalmi helyzetben luxus, a népnek azonban úgy kell a költészet, mint egy falat kenyér. Persze nem a szavakba zárt költészet, hiszen ez számára teljességgel haszontalan. Arra van szüksége, hogy életének hétköznapi szubsztanciája maga is költészet legyen.
Az ilyesfajta költészetnek egyetlen forrása lehet, az Isten, így ez a költészet csakis a vallás lehet. Semmiféle ravaszkodással, semmiféle eljárással, semmiféle reformmal, semmilyen felfordulással sem hatolhat be a cél abba a világba, melyben a munkások munkáslétüknél fogva találhatók. Világuk azonban teljes egészében felfüggeszthető az egyetlen igaz célra, hozzákapcsolható Istenhez. A munkáslét az, amelyben a minden ember lényét átható cél iránti éhség csakis Isten által csillapítható.
Ez az ő kiváltságuk, csak nekik adatott meg. Kivétel nélkül minden más helyzetben a tevékenység egyéni célokra irányul. Amikor egy lélek vagy lelkek üdvösségéről van szó, nincs az az egyéni cél, amely szemellenzőként ne tudná eltakarni Istent. A lemondás által kell áthatolni az ellenzőn. A munkásoknak nincs szemellenzőjük. Semmi sem választja el őket Istentől, csak fel kell emelniük a fejüket.
Számukra azonban épp ez jelent nehézséget, hiszen más emberektől eltérően nem rendelkeznek fölösleggel, amitől erőfeszítések árán kellene megszabadulniuk.
Pont, hogy túl kevéssel rendelkeznek valamiből: a közvetítőkből. Azzal, hogy azt tanácsoltuk nekik, gondoljanak Istenre és fáradságukat, szenvedéseiket ajánlják neki áldozatul, azzal még semmit sem tettünk értük.
Az emberek kimondottan imádkozni járnak templomba, mégis tudjuk, hogy képtelenek lennének rá, ha Istenhez fordulásukat fenntartandó, figyelmüknek nem nyújtanánk közvetítőket. A templomok felépítése, a templomokat kitöltő képek, a liturgia és az imák szavai, a papok rituális mozdulatai mind-mind közvetítők. Figyelmünket rájuk szegezve azt vesszük észre, hogy Isten felé fordulunk. De mennyivel nagyobb szükség van közvetítőkre a munkahelyen, ahová csak a megélhetés miatt járunk! Ott minden a földhöz láncolja a gondolatainkat.
A munkahelyen azonban nem függeszthetünk ki vallásos képeket, és nem ajánlhatjuk a dolgozóknak, hogy ezeket nézzék. Azt sem javasolhatjuk, hogy munka közben mormoljanak imákat. Az érzékelhető dolgok közül csak az anyagra, a szerszámokra és munkájuk mozdulataira figyelhetnek. Amennyiben mindezek nem alakulnak át a fény tükreivé, akkor munka közben a figyelmet nem lehet minden fény forrására irányítani. Legégetőbb szükségünk tehát, hogy átalakítsuk őket.
Az átalakítás csak akkor lehetséges, ha az anyag, ahogyan az emberi munka számára adódik, visszaveri a fényt. Azonban nem fikciók vagy önkényes jelek előállításáról van szó: a fikciónak, a képzeletnek, az álmodozásnak sehol sincs kevesebb keresnivalója, mint ott, ahol az igazságról van szó. Ám, legnagyobb örömünkre, az anyag visszaveri a fényt. Az anyag tükör, melyet leheletünk elhomályosít; csak le kell törölni a tükröt és olvasni a jeleket, melyek öröktől fogva az anyagba írattak.
Közülük néhányat megtalálunk az evangéliumban. Ahhoz, hogy egy üzemcsarnokban új és igazi születésként gondolhassunk az erkölcsi halálra [mort morale], olyan szavakat kell olvasnunk vagy magunkban ismételgetnünk, melyek az elhaló, és csak utána szárba szökkenő búzaszemről szólnak.[2] Aki magot vet, ha akarja, saját mozdulatain és az eltűnő mag látványán keresztül szavak segítsége nélkül is erre az igazságra irányíthatja figyelmét. Ha félreteszi az okoskodást és csak nézi, akkor a feladatteljesítésre irányuló figyelem nem ütközik akadályba, és a legnagyobb intenzitásra vált. Nem véletlen, hogy áhítatos figyelemnek nevezzük a figyelem teljességét. A figyelem teljessége nem más, mint az ima.
Amiként a szőlőtőkéről levágott szőlővessző elszárad, azonképpen a lélek és Krisztus elválasztása kiszikkasztja a lelket. A nagybirtokokon napokig tart a metszés, ám itt is jelen van az igazság, amit napokon keresztül szemlélhetünk anélkül, hogy kimerítenénk.
Könnyen találhatnánk még az örökkévalóságtól fogva a dolgok természetébe írott jeleket, melyek nem csak a munkát általában, hanem minden feladatot a maga szingularitásában képesek átalakítani. Krisztus a rézkígyó, melyet elég csak nézni, hogy megmeneküljünk a haláltól.[3] Szakadatlanul kell azonban néznünk; és ehhez a dolgoknak, melyekre az élet szükségletei és kényszerei folytán muszáj a tekintetünket szegeznünk, vissza kell tükrözniük mindazt, amit épp miattuk nem látunk közvetlenül. Ha egy ember építette templom tele van jelekkel, akkor meglepő volna, ha az univerzum esetében ez másként volna. Márpedig az univerzum telis-tele van jelekkel. El kell őket olvasni.
A nagypénteki himnusz,[4] melyben a Kereszt képét egy mérleghez hasonlítják, kimeríthetetlen inspirációt jelenthetne azok számára, akik a terheket cipelik, a gépeket kezelik és akik a nap végére elfáradnak a dolgok súlyától. A mérleg forgáspontjához közeli jelentős súlyt is meg tud emelni egy kisebb, de a forgásponttól jóval távolabbi súly. Krisztus teste, bár csekély súlyt képviselt, a föld és az ég közti távolság révén mégis ellensúlyozni tudta a világmindenséget. Végtelenül különböző, de ahhoz, hogy képként szolgálhasson, eléggé hasonló módon bárkinek, aki dolgozik, terheket mozgat, gépeket kezel, szintén gyenge testével kell ellensúlyoznia a világmindenséget. Mindez igen nehéz, a kimerültség miatt pedig gyakran az univerzum is maga alá gyűri a testet, a lelket. Ám aki az éghez láncolja magát, könnyűszerrel fog ellensúlyt képezni. Aki egyszer már megértette e gondolatot, nem zökkentheti ki a fáradtság, az unalom vagy a csömör. Mindig vissza fog találni hozzá.
A mezőkön a nap és a növényi nedvek szüntelenül a világ leghatalmasabb dolgáról beszélnek. Kizárólag a napenergia éltet minket: ezt esszük, emiatt maradhatunk talpon, ez mozgatja izmainkat, idézi elő testi értelemben minden cselekedetünket. Különböző formákban talán ez az egyetlen dolog a világmindenségben, ami a gravitáció ellenerejét alkotja. A napenergia növeszti a fákat, mozgatja izmainkat vagy karunkon keresztül súlyokat mozgat. Elérhetetlen forrásból fakad, melyhez mi egy lépéssel sem kerülhetünk közelebb. Szüntelenül ereszkedik le ránk, mi mégsem tudjuk feldolgozni. Csak a klorofil növényi alapeleme képes arra, hogy elnyelje és számunkra táplálékká alakítsa. Mindössze annyira van szükség, hogy erőfeszítéseink következtében a föld megfelelően legyen megművelve, s ekkor a napenergia a klorofil segítségével szilárd anyaggá válik és kenyérként, borként, olajként, gyümölcsként bekerül a testünkbe. A paraszt munkája abból áll, hogy ápolja és szolgálja ezt a növényi erőt, ami Krisztus tökéletes képe.
A mechanika törvényeiben, melyek a geometriából származnak és a gépeinknek parancsolnak, természetfölötti igazságok vannak. Az lengőmozgás oszcillációja a földi állapot képe. Minden, ami a teremtett lényekhez tartozik, véges, kivéve a bennünk meglévő vágyat, ami eredetünk jele, valamint sóvárgásainkat, melyek miatt itt lent keressük a végtelent. Ennél fogva ezek a hibáink és a bűneink egyedüli forrásai. A dolgokban meglévő jó és rossz is véges, egy ok pedig általános értelemben csak egy bizonyos pontig fejt ki meghatározott hatást. Amennyiben e ponton túl is kihat, a hatás a visszájára fordul. Isten szab határt a dolgoknak, ő uralkodik a tengereken. Istenben egyetlen, örökkévaló és változatlan cselekedet van, ami önmagába fordul, s melynek egyetlen tárgya önmaga. A teremtményekben csak kifelé irányuló mozgás van, ami azonban végessége miatt kénytelen oszcillálni, és ez az oszcilláció az isteni önmaga felé való irányulás halvány tükörképe. Ez a kapcsolat a körmozgás és a lengőmozgás kapcsolatában képmás gyanánt megvan a gépeinkben. A kör azonban a mértani átlag helye is. Ahhoz, hogy szigorú értelemben megtaláljuk az egység és egy nem négyzetszám mértani átlagát, kört kell rajzolnunk. A számok, melyeket semmiféle közvetítő sem köt össze természetes módon az egységgel, nyomorúságunk másai. A kör, ami kívülről, a számok világához képest transzcendens módon érkezik közvetíteni, e nyomorúság egyetlen orvosságának a képe. Ez, és még sok igazság íródott egy egyszerű, oszcilláló mozgást végző felvonócsiga látványába, melyből az elemi geometria ismeretével mindez kiolvasható. A munka oszcillációnak megfelelő ritmusa a test számára is érzékelhetővé teszi ezeket az igazságokat; szemlélésükre még egy egész emberi élet is túlságosan rövid idő.
Találhatunk olyan jeleket is, melyek jóval mélyebben kapcsolódnak a dolgozók viselkedéséhez. A munkásnak ahhoz, hogy erényei teljében legyen, néha elegendő lenne kiterjesztenie minden más dologra a munkával kapcsolatos hozzáállását. Azok is találhatnak ilyen jeleket, akik nem fizikai, hanem más típusú munkát végeznek: a könyvelők az aritmetika alapvető műveleteiben, a pénztárosok a pénz intézményében és így tovább. A készlet kimeríthetetlen.
Ebből kiindulva sok mindent tehetnénk: átadhatnánk ezeket a hatalmas, az alaptudományokhoz és az általános kultúrához kapcsolódó képeket, képmásokat az ifjúságnak a tanulókörökben. Témaként kínálhatnánk ünnepeikhez, színházi próbálkozásaikhoz. Új ünnepeket alapíthatnánk köréjük, például annak előestéjén megünnepelhetnénk a nagy napot, amelyen egy tizennégy éves ifjú földműves először dolgozik egyedül. A nép fiai és lányai saját eszközeikkel elérhetnék, hogy szüntelenül a természetfeletti költészet atmoszférájában fürdőzzenek. Pont mint a középkorban, sőt még inkább, mint a középkorban, mert miért is kellene magunknak határt szabni a jóra irányuló törekvéseinkben?
Így a nép fiai és lányai elkerülhetnék a szellemi alsóbbrendűség gyakori és néha fájdalmas érzését, valamint az ezt felváltó túlzott magabiztosságot is, ami olykor a szellem dolgaival való legfelületesebb kapcsolat hatására is kialakul. Az értelmiségiek a maguk részéről ezzel elkerülhetnék a feléjük irányuló igazságtalan megvetést és azt a fajta nem kevésbé igazságtalan hajbókolást, amit bizonyos körökben néhány éve a demagógia tett divatossá. Az emberek a legkisebb egyenlőtlenség nélkül, a dolgok tetőfokán, a teljes figyelemben, vagyis az ima teljességében gyűlnének össze – azok legalábbis, akiknek erre lehetőségük van. A többiek legalább tudnának e tetőfok létezéséről, és a felfelé vezető utak sokféleségéről is képet alkothatnának maguknak, ami az alacsonyabb rétegekben ugyan egy hegy módjára különválást eredményezne, de nem lenne az egyenlőség akadálya.
Az iskolai gyakorlatok egyetlen komoly rendeltetése a figyelem fejlesztése. A figyelem az egyetlen eszköz, melynek segítségével a lélek hozzáférhet Istenhez. Az iskolai testnevelés megedzi az alacsonyabb rendű, következtetésre és megfontolásra alkalmas figyelmet, de a megfelelő módszerrel előkészíthető a lélekben a legmagasabb rendű, vagyis a szemléleti figyelem [attention intuitive] megjelenése. Legtisztább formájában a szemléleti figyelem az egyetlen forrása a tökéletesen szép művészetnek, az igazán fényes és új tudományos felfedezéseknek, a valóban bölcsességre irányuló filozófiának, a segítségre szoruló felebarátaink iránti szeretetnek, és közvetlenül Isten felé fordítva ez a figyelem alkotja az igazi imádságot.
Ahogy egyfajta szimbolika segítségével ásás vagy kaszálás közben Istenre gondolhatnánk, ugyanígy egy kamasz is csak olyan módszer segítségével gondolhatna geometriai feladatok megoldása vagy latinról fordítás közben Istenre, amelyik az iskolai gyakorlatokat átalakítja e magasabb rendű figyelemre való felkészüléssé. Ennek hiányában a szellemi munka szabadságnak álcázott szolgai munka.
Akik valamilyen szabadidős tevékenységet is űznek, a szemléleti figyelem elérése érdekében addig kell edzeni következtető-megfontoló értelmi képességeiket, ameddig csak bírják, különben ezek akadályozni fogják őket. Főként azok számára nincs más út, akiknek társadalmi szerepük gyakorlásához elengedhetetlen e képességek működtetése. De még azok számára is, akiknek e képességeit szinte teljesen megbénítja a hosszú, mindennapi munka fáradsága, az akadály könnyen leküzdhető és a gyakorlásnak sem kell sok mindenre kiterjednie. Számukra épp e bénító munka az, amennyiben költészetté alakul, ami a szemléleti figyelemhez vezető utat jelenti.
Társadalmunkban nem annyira a javak, mint inkább az oktatás különbségei hozzák létre a társadalmi egyenlőtlenség illúzióját. Marx, aki a rossz leírásakor szinte mindig erősen fogalmaz, jogosan mutatott rá, hogy a kétkezi és az értelmiségi munka elválasztásában lefokozás rejlik, azonban nem tudta, hogy az ellentéteknek minden területen egy egymáshoz képest transzcendens síkon megvan a maguk egysége. Az értelmiségi és a kétkezi munka egységpontja a szemlélődés, ami maga azonban nem munka. Nincs olyan társadalom, amiben egy gépkezelő ugyanazt a fajta figyelmet gyakorolhatná, mint az, aki problémát old meg. Amennyiben azonban vágynak rá s a megfelelő módszer is rendelkezésükre áll, a saját társadalmi szerepüknek megfelelő figyelmet gyakorolva elősegíthetik egy másfajta, a társadalmi kötelezettségeken túli figyelem megjelenését és kifejlődését, amely közvetlen kapcsolatot hoz létre Istennel.
Az egyenlőség akkor válna konkrét dologgá, ha az egyetemisták, a fiatal gazdálkodók és a munkások teljes mértékben világosan fognák fel a társadalmi szerepeket, ugyanolyan világosan, mint amikor tisztán megértik egy szerkezet működésének egészét. Mégpedig úgy kell felfogniuk a társadalmi szerepeket, mint amik előkészítik az egyedül értékkel bíró transzcendens képesség lélekbeli megjelenését. Ily módon az egyenlőség egyszerre lenne az igazság és a rend elve.
A reformra irányuló akaratnak egy dolog szolgálhat irányelvként, s ez nem más, mint a társadalmi szerepek természetfölötti rendeltetésének teljes mértékben pontos képzete. Segítségével meghatározható az igazságtalanság. Másként elkerülhetetlenül tévedünk: vagy úgy, hogy igazságtalannak tartjuk a dolgok természetéhez tartozó szenvedéseket, vagy úgy, hogy az emberi állapotnak tulajdonítjuk a szenvedést, ami bűneink következménye, és azokat sújtja, akik nem érdemlik meg.
A szenvedés különféle formái, mint a bizonyos fokú alárendeltség és az uniformitás, a munka lényegéhez tartoznak, de nem lealacsonyítóak, és elválaszthatatlanok a nekik megfelelő természetfölötti hivatástól. Minden, ami ezekhez hozzáadódik, igazságtalan és lealacsonyító. Minden, ami megakadályozza, hogy a költészet kikristályosodjék e különféle szenvedések körül, bűn. Ugyanis nem elégséges visszatalálni az ilyesfajta költészet elveszett forrásához, még arra is szükség van, hogy létezését a munka körülményei lehetővé tegyék. A rossz körülmények viszont megölik a költészetet.
Minden, amit felbonthatatlan kapcsolat fűz a változás vágyához vagy a tőle való félelemhez, a jövő gondolatához, kizárandó abból a lényegileg egynemű létből, amelyet olyannak kellene elfogadnunk, amilyen. Elsőként kizárandó a fizikai szenvedés, leszámítva azt, amit a munka szükségszerűségei nyilvánvalóan elkerülhetetlenné tesznek, hiszen lehetetlen szenvedni az enyhülés reménye nélkül. Márpedig valaminek a nélkülözése minden más társadalmi helyzet esetében inkább lenne helyénvaló, mint a munkások esetén. Az étkeztetésnek, a lakhatásnak, a pihenésnek és a szabadidőnek olyannak kellene lennie, hogy egy szokásos munkanap ne járjon fizikai szenvedéssel. Másfelől a fölösleg sem helyénvaló ebben a léthelyzetben, mivel a fölösleg iránti vágy önmagánál fogva határtalan és a körülmények megváltoztatására irányuló vágyat von maga után. Bűnként kellene tekinteni a formájukat nézve egyébként oly változatos reklámokra és a propagandára, melyeknek célja a fölösleg iránti vágy fölkeltése a vidékiek és a munkások körében. Az egyén – a szakmai készségek teljes hiánya, vagy a másféle készségek megléte miatt – mindig kikerülhet a munkás-paraszti lét körülményei közül, ám azok számára, akik benne vannak, egyetlen lehetséges változásnak kellene lennie: a szűkre szabott jólétet a bőséges jólétnek kellene felváltania. Nem szabadna előfordulnia sem annak, hogy kevesebbel kelljen beérniük, sem annak, hogy többet remélhessenek. Ebben a társadalmi helyzetben minden másnál nagyobb biztonságra volna szükség, nem volna tehát szabad, hogy a kereslet és a kínálat véletlenszerűsége uralkodjon felette.
Az emberi önkény félni és remélni készteti a lelket, de mivel a lélek nem tud ellene védekezni, amennyire csak lehet, ki kell zárni a munkából. A tekintélynek csak ott van helye, ahol semmilyen módon sem lehetséges a hiánya. Éppígy a kis paraszti birtok többet ér, mint a nagy. Ennélfogva ha a kicsi is lehetséges, a nagy rossz. Hasonlóképpen jobb legyártani a munkadarabokat egy mester kis üzemében, mint egy művezető parancsára. Jób dicsőíti a rabszolga halálát, mert az így nem hallja többé a gazdáját. Baj, ha parancsszó hallatszik ott, ahol a megvalósítható megegyezés felválthatná a hallgatást.
De a legrosszabb támadás, amely a Lélek elleni bűnök sorába kívánkozik és megbocsáthatatlan (hacsak nem úgy követték el, hogy nem tudták, mit cselekszenek) a munkások figyelme elleni támadás. Azt a képességet öli ki a lélekből, ami pedig minden természetfölötti hivatás gyökere. A tayloriánus munka által megkövetelt alacsonyabb fajta figyelem nem összeegyeztethető semmilyen más fajtával, mivel csak a gyorsaság iránti gondot hagyja meg a lélekben, minden mást kiöl belőle. Ez a fajta munka nem átlényegíthető, el kell törölni.
A munka lehető legjobb körülményeire vonatkozó elképzelés függvényében kell megfogalmazni a technika és a gazdaság minden problémáját. A normák közt ez az elképzelés az első: minden társadalmat elsősorban úgy kell felépíteni, hogy a munka ne lefelé húzza azokat, akik végrehajtják.
Nem elég a szenvedéseik elkerülésére irányuló akarat, az örömüket kellene akarni. Nem pusztán a pénzen megvehető élvezeteket, hanem az ingyen való örömöket is, amelyek nem károsítják a lelki szegénységet. A természetfeletti költészetnek, melyben egész életüknek el kellene merülnie, időről időre fényes ünnepségekké kellene sűrűsödnie. E léthez az ünnepek ugyanolyan elengedhetetlenek, mint a kilométerkövek a gyalogló megnyugvásához. Kívánatos volna, hogy a fiatalon megtett ingyenes és dolgos, a régi Tour de France-hoz hasonló utazások[5] elégítsék ki a tudás- és világlátás iránti vágyukat. Mindennek rendelkezésre kellene állnia, hogy semmi lényegesben hiányt ne szenvedjenek. A legjobbjaiknak el kellene tudni érni azt a teljességet a saját életükben, amit a művészek közvetett módon, művészetükön keresztül keresnek. Amennyiben az emberi hivatás nem más, mint elérni a tiszta boldogságot a szenvedésen keresztül, akkor a munkások mindenki másnál jobb helyzetben vannak ahhoz, hogy ezt a legvalóságosabb módon érjék el.
Simon Attila fordítása
A fordítást az eredetivel egybevetette: Lukács Laura Klára
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Weil, Simone: Condition première d’un travail non servile. Szerk.: Ehrsam, Raphaël. Párizs: Flammarion, 2022. 261–280.
[1] A bien/biens szónak főnévként több jelentése is van: jelenthet erkölcsi értelemben vett jót; jogi, gazdasági értelemben pedig jószágot, vagyont, birtokolható dolgot. (A fordító megjegyzése.)
[2] János 12, 24 (A fordító megjegyzése.)
[3] 4 Móz. 21, 4-9 (A fordító megjegyzése.)
[4] Venantius Fortunatus Vexilla regis kezdetű himnusza. A fordító köszönettel tartozik Heidl Györgynek az utalás azonosításában nyújtott segítségéért.
[5] Itt arról a középkor óta létező, franciául compagnonnage-nak nevezett gyakorlatról van szó, amelynek során bizonyos mesterségek elsajátítására készülő inasok [compagnon] városról-városra járják Franciaországot, hogy így több mester műhelyében is tapasztalatot szerezzenek, ezáltal pedig alaposan kitanulhassák szakmájukat, maguk is annak mestereivé váljanak. A gyakorlat az UNESCO szellemi kulturális örökségének része. (A fordító megjegyzése.)
