Harmincöt évvel ezelőtt [1978-ban – szerk. megj.] hagytam el Romániát, önkéntelenül, kutyafuttában.  Erdélyi magyar, félzsidó, a fasizálódó rezsim célpontja – amelyet manapság „kommunista rendszerként” vetnek meg, az egyik legnevetségesebb állítás, amelyet valaha hallottam –, azokban az évtizedekben eléggé nehéznek találtam volna az ellenség hivatalos nyelvén, románul írni. És nicsak, ezen a nyelven írok egy budapesti asztalnál, és otthon érzem magam benne. Egy elfojtott és megtagadott, elfelejteni próbált idiómából térnek vissza hozzám a szavak. (…)

Ha el is utasítottam a Ceaușescu-korszak ordas sovinizmusát, pusztán azért tettem, mert véletlenül egy olyan kisebbséghez tartoztam, amely szimbolikusan a nép ellenségének szerepét volt hivatott eljátszani, de ez nem hajlamosított az univerzalista magatartás elfogadására, hisz még annak védekező eljárásának (emberi jogok stb.) sem volt egyértelmű politikai nyomatéka (még a politikai egyenlőség eszméjének sem). Hogy az etnikai kísértés teljesen megszűnjön, marxistává kellett válnom. (…)

Az én esetemben a „megközelíthetetlen eszmény” a szülőföldem, Kolozsvár volt, egy elveszett paradicsom (vagy pokol), egy magyar város, amely mentesült a magyar nemzetállam nyomasztóan szűk nemzeti magyarságától, egyszerűen azért, mert Romániában volt, így az etnikai dimenzió – sokak képzeletében – ki volt szakítva a kor kegyetlen politikai banalitásából. Amikor 1989 után néhányszor visszatértem, a valóság felfoghatatlan volt, és az idő múlásának kizökkentése okozta „fájdalom” érzelgősségét el kellett rejtenem. A terméketlen gyengeség és szomorúság állapota fokozatosan megszűnt, amikor az új városban, amely többé már nem volt magyar, találkoztam a fiatal román baloldallal. Akkor (életemben először) az etnikai különbségeknek már nem volt jelentősége. Így még fiatalkorom elfojtott (román) dimenziója is újjászülethetett, a meg nem értett elnyomás és a mesterséges, korlátozott és szentimentális közösségi szolidaritás tapasztalatai által megvetett szerénység, tartózkodás és bűntudat nélkül. Hálás vagyok nektek, hogy megváltoztattatok.

Tamás Gáspár Miklós: Előszó (részletek). Ford. János Tamás. In Postfascism şi anticomunism [Posztfasizmus és antikommunizmus]. Kolozsvár: Tact, 2014.

Tamás Gáspár Miklóst nem csak a nemzetközi, a magyarországi és erdélyi baloldal tartotta nagyra, román elvtársai is szeretettel emlékeznek rá, a barátra, a mentorra és beszélgetőpartnerre. Az alábbiakban a napokban megjelent emlékező írásokból közlünk rövid válogatást.

*

Számomra a legnagyobb román értelmiségi magyar volt című írásában Costi Rogozanu arról vall, hogy a volt keleti blokkból két „oxigénpalack” csillapította a szellemi légszomját, ezek egyike Slavoj Žižek, másikuk pedig Tamás Gáspár Miklós volt. TGM 2000-ben írt egy levelet az ÉS-be Levél román barátaimhoz címmel, amelyben a román elnökválasztás második fordulójába bekerülő Nagy-Románia párti jelölt apropóján rávilágított a két világháború közötti jobboldali román értelmiségi gondolkodás (Eliade, Cioran, Blaga, Noica) kritikátlan átvételének következményeire.

(Különben ezt a – Ştefan Baghiu román költő szerint „zavarbaejtően aktuális” levelet Baghiu megemlékező fb-posztjában úgy emlegeti, mint „amelyre a román szellemi élet nehézfiúi sorban válaszoltak”, és Florin Poenaru antropológust idézve – amely nélkül „mindannyian Eliadét, Pleşut illetve Deleuze-t olvastunk volna egész további életünkben”)

„Van a jól ismert, izzadtságszagú kérdés: Mire jó egy értelmiségi? Tamás volt rá az eleven válasz: hogy szeresd  közösségedet, népedet, felebarátaidat (ideológiai szempontból avagy sem) anélkül, hogy kollektív bűnösségben legyél cinkos. Légy bátor, hogy magadra haragítsd a közönséged, a családod, kockáztass. Melyik más régiónkbeli entellektüellnek volt ahhoz mersze, hogy két idióta nacionalizmust (etnicizmust – szerk. megj.) is folyamatosan elítéljen, a magyart, de a románt is? (…) A magyarokat az 1848 utáni, katasztrofális következményekkel járó románellenes politikájukra emlékeztette. A románokat pedig nacionalista pillanataikra és a magyar nemzetiségű állampolgáraikkal kötött szerződéseik 1960 utáni elfelejtésére.”

„Egyik kedvenc idézetem tőle Kelet-[Európa] kétezres évek eleji problémáját veti fel: „A keleti neoliberálisok nem többek öngyűlölő rasszistáknál, akik elfogadják a nyugati rasszisták ítéletét saját népük felett. Fejük tetejére állított rasszisták”.

Rogozanu cikkében azt is felemlegeti hogy első találkozásuk egy kolozsvári román nyelvű (a magyar baloldali közeg újjá- és a szem megszületésében is szerepet játszó – szerk. megj.) kör eseményén történt, amelyen TGM figyelemmel és kíváncsian viszonyult ezekhez a fiatal román baloldaliakhoz, nem pedig lenézéssel vagy kioktatással: „Ez az ember – aki a legrangosabb nyugati kiadványokban közöl, ott, ahova a nagy román értelmiségiek még álmukban sem merészkedhettek – eljött meglátogatni szegény bukaresti barátait, akik épp küszködtek egy valamelyest szociálisan érzékeny értelmiségi nyelv kialakításával”.

„Nehezen értettem meg, hogy miért viszonyul hozzánk akkora figyelemmel, tucatnyi, értelmiségi ambícióval rendelkező romániai fiatalhoz, miért támogat, olvas, kritizál vagy dicsér minket hihetetlen figyelemmel és odaadással. (…) Tamás az az idősebb barát volt, aki nem nyúlt le, nem csesztetett, nem próbálta úton-útfélen kimutatni hogy mennyire okos (pedig olyan kultúrszörny volt, amilyet még nem láttam).”

Costi Rogozanu az egyik legjelentősebb baloldali publicista Romániában, irodalmár, kritikus. Jelenleg románt tanít egy Vrancea megyei  iskolában. Angolul olvasható tőle egy cikk a covid-válság ideje alatt Németországba röptetett romániai vendégmunkásokról. A dualizmus-kori erdélyi románság osztályviszonyait bemutató ikonikus Rebreanu-regényről, a Ionról[1] írt, román nyelvű elemzései itt és itt érhetőek el.

Tamás Gáspár Miklós  romániai recepciójának fontos helyszíne volt a tranzit.ro/cluj, amely a kolozsvári román és magyar baloldali csoportok esetleges, bár olykor szervezettebb kapcsolódásának közös terévé vált és ilyen minőségében a szem szerkesztőinek politikai értékvilága és új kapcsolatteremtő lehetőségei alakulásához is hozzájárult.

*

Dana Domsodi, a BBTE oktatója így ír a tranzitos időkről: „A maga nemében egyedülálló, régi vágású, a különböző szellemi hagyományokban folyékonyan mozgó értelmiségi volt, és disszidens. Szövetségese és (kritikus) elvtársa számos baloldali projektnek az elmúlt harminc év Romániájában és külföldön; barátja és kutató elméje sok mindennek, ami a tranzit.ro, a CriticAtac és sok más egyéb felületen történt. Sokan adósak vagyunk neki energiájáért, szenvedélyéért és gondolataiért, amelyeket évtizedeken keresztül oly nagylelkűen ajánlott fel nekünk. Elhunyta egy korszak végét jelenti. Az Orbán-rezsim kérlelhetetlen kritikusa volt, politikai eszmefuttatások éles eszű olvasója, de még inkább, amikor a magyar kontextus került szóba, minden elképzelhető időmennyiségben.

Az a megtiszteltetés ért, hogy személyesen is ismerhettem, mint olyan szerzőt, aki teljesen megváltoztatta az osztály, a politika, a kritika, a kapitalizmus és még sok más fogalomról alkotott képemet. Ha választanom kell, Igazság és osztály[2] című szövege továbbra is szükséges ugródeszka marad mindazok számára, akiket érdekel az osztály fogalmának története.

»Sem az érték, sem a munka nem állandó minősége az emberi létezésnek, amiként az osztály sem az. Az osztály, ellentétben a „renddel”, vagy („kaszttal”) nem a teljes élet vagy Lebenswelt tartós foglalata. Ezért nem módosított a régi vágású munkásosztály eltűnése fikarcnyit sem a kapitalizmus alapvető karakterén. Az osztály, aminthogy főként és mindenekelőtt nem valamely közös érdekekkel és közös erkölcsi és kulturális értékpreferenciákkal (mint mondjuk a szolidaritás és a szembeszegülés) bíró embercsoportokba tartozást jelent, hanem a társadalom strukturális jellegzetességeit, nem cselekvő [actor], hanem – kontra E. P. Thompson –  bizony egy „dolog” [a „thing”].«

Végül pedig egy fotó TGM-ről amint a kolozsvári tranzit.ro körével együtt ünnepli 70. születésnapját. Mivel a kontextusban egyaránt keveredett a posztfasizmus és a kapitalizmus kérdéséről szóló komoly vita az ünnepléssel, a végén megkértem, hogy mondjon egy záróbeszédet az eseményt lezárandó. Dikciója ritmusos volt, türelmes lendületépítése páratlanul felvillanyozó. Miként a gondolatvilága.”

Dana Domsodi, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Szociológia és Szociális Munka Karának adjunktusa. Angol nyelven elérhetőek szövegei a kelet-európaiak migrációját övező brit populista reakciókról, a baudrillard-i jelelmélet politikai gazdaságtan felőli értelmezéséről, illetve a romániai rendszerváltás nemzedékének kapitalista átmenettel kapcsolatos elbeszéléseiről.

Emlékezésének  román nyelvű eredetije elérhető itt.

*

Kollégája, a szintén a szociológia intézetben oktató Sorin Gog így emlékezik:

„Mondta nekem párszor, hogy hívjam Gazsinak, ahogy nevezték őt a barátai, de nekem ő mindig is Tamás Gáspár Miklós (TGM) maradt – egy a leginkább értékes és izgalmas marxista Magyarországról és Erdélyből. Kolozsvári maradt egész életében, bár jópár évtizede Budapesten élt. Akárhányszor szükségem volt segítségére különböző politikai események szervezésében, mindig sívesen segített. Nagyon érdekelte mindaz, ami a romániai baloldalon történik, és igyekezett az itteni közegben megszülető szövegeket és aktivizmust népszerűsíteni odaát is. (…)

Fantasztikus memóriája volt, és szívesen mesélt Erdély és az itteni magyar baloldali értelmiség 20. század eleji történelméről. Sajnos a rendszerváltás utáni Erdély magyarsága túlnyomórészt jobboldalivá lett, és kevéssé érdekelte a munkásmozgalom története, vagy az erdélyi politikai mozgalmak pl. az ausztromarxizmushoz történő hozzájárulása. Tamás keményen dolgozott azon, hogy ezt a hagyományt tovább örökítse, és állandó kapcsolatban állt az itteni magyar és román aktivistákkal. Ő volt az egyik legműveltebb értelmiségi, akivel találkoztam, akivel mindenről lehetett beszélgetni, attól kezdve, hogy a Habsburgok által épített Fellegvár hogyan volt hivatott ágyúival sakkban tartani a völgyben fekvő Kolozsvár lakosságát, Orbán Viktorról és a posztfasizmus kialakulásáról Közép-Kelet Európában, a szocialista eszmék összehasonlító genealógiájáról Rousseaunál és Marxnál.

Nemrég írt, hogy megköszönje az Apáczai Csere Jánosról, a 17. századi, Kolozsváron elhunyt nagy erdélyi tanítóról megemlékező írásomat. Tamás Gáspár Miklós szintén erdélyi tudós volt, és fontos kritikus hang az egész régiónk számára. Halála veszteség mindazoknak, akik a kelet-európai kapitalista átalakulások kiváltotta egyenlőtlenségek, valamint a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdenek.

Sorin Gog a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Szociológia és Szociális Munka Karának adjunktusa. Kutatási területe a vallásszociológiától az erdélyi iparvidékek történetén át a neoliberalizmus közpolitikáinak elemzéséig terjed. Magyarul illetve angolul elérhetőek szövegei a szekularizáció erdélyi kérdésköréről, illetve romániai felsőoktatás, különösen pedig a BBTE neoliberális fordulatáról (itt és itt).

Emlékezésének  román nyelvű eredetije elérhető itt.

*

„Tamás Gáspár Miklós jelentősen hozzájárult a magyarok és románok közti párbeszéd megerősödéséhez, és egy olyan multietnikus értelmiségi közösséget hozott létre maga körül, Kolozsváron, amelynek tagjaival szoros kapcsolatokat ápolt. Egykori munkatársunk, Florin Faje, aki 2020-ban ugyanezen a napon, január 15-én hunyt el sajnálatos módon, szoros együttműködésben állt vele, TGM előadásainak az egyetemi curriculumunkba való beépítése kapcsán.

A Közép-Kelet Európát egyre hangsúlyosabban fenyegető fasiszta eszmék és gyakorlatok fáradhatatlan kritikája során TGM kivívta a tágabb értelemben vett civil társadalom elismerését. Az elsők között volt, akik bírálta a kapitalista átalakulás okozta rombolást, valamint a régióban gyakorlatba ültetett neoliberális politikákat, amelyek a jóléti állam elsorvadását, hatalmas mértékű társadalmi egyenlőtlenségeket, gazdasági prekarizációt és rasszizmust eredményeztek. Mindkét motívum – az antifasizmus, illetve a politikai gazdaságtan kritikai bírálata központi helyet foglal el munkaközösségünk több tagjának szellemi aktivitásában.”

Búcsúzik a BBTE  Szociológia és Szociális Munka Karának közössége (részlet)

*

egy ‘szomorú bohóc’ álarca, ez inkább dicséret, egyfajta Chaplinnek, bár inkább egy, a politika iránt nem igazán érdeklődő alaknak tűnik. a fejemben ő Žižektől eltérően inkább egy igzága bohóc.//
Žižek mondja egy adott ponton, hogy az álarc alatt a mélység.

Mihai Lukács írja:

„TGM tegnap meghalt. Valószínűleg a legértelmiségibb kolozsvári, akit valaha is ismertem. Ő jutott eszembe, amikor megnéztem a Teambuildinget, és elgondolkoztam, milyen lenne csupa értelmiségiekből álló csapatokkal, – a kolozsváriba pedig simán bekerült volna TGM is. Mindezt azért is mondom, mert már eszemben volt egy régebbi asztalfiókprojekt, a Szakadék Nagyszálló, egy kolozsvári előadás szakadt értelmiségiekről, kiindulva Lukács György (aki valahol szintén kolozsvári volt, hiszen ebben a városban doktorált még az első világháború előtt) Adorno irányába kilőtt nyilából: vagyis azokról a gondolkodókról, akik egy szakadék szélén álló luxusszállodában laknak, és az ablakaikból elmélkednek a mélységről. TGM számomra szomorú értelmiségi bohócnak tűnt, színes hózentrágereivel és sodort szivaraival vagy mik voltak azok, hogy olyan rettenetesen bűzlöttek. Az ő szobája közvetlenül a szakadék fölött volt.

Sokat segített egy, a CEU Gender Studies tanszékén tartott kurzusának szöveges melléklete, amelynek megtalálása számomra kisebb meglepetéssel ért fel – szóval ebben egy ponton nagyon hasznos francia feminista elméleti szövegekkel ismertetett meg. Azt hiszem, ez a 90-es években volt, talán a legjobb korszakában, amikor még hiperaktív liberális értelmiségi volt, és még nem volt az a pesszimista, akivé később vált.

Vele véget ér egy korszak, lezárul a »záruló nyitás« (ahogy Alex Cistelecan nevezte meg oly találóan). Tamás Gáspár Miklós egy olyan történelmi folyamatnak volt az építője, amelyet – akárcsak a kétezres évek a költészetben – még nem dolgoztak fel teljesen, és amelynek hatásai máig tartanak. Alex Cistelecan TGM romániai recepciójával reflektál a fentiekre: „a baloldal ekkor vált újra legitimmé azokban az intellektuális terekben, amelyeket megnyitott, de ezzel egyidőben zárta el maga előtt a történelemhez való tényleges kapcsolódás szinte minden útját, legyen itt szó az elmúlt dolgok materialista megértéséről, vagy az eljövendőre vonatkozó szocialista stratégiáról. A független baloldal valójában kizárólagosan értelmiségivé vált.”

A halottak pedig olyanok, mint a gyurma: az ember azt csinál belőlük, amit akar, a legjobb barátaivá is gyúrhatja őket akár, akik őt egész életében őszintén értékelték és szerették, még akkor is, ha az nem pontosan úgy volt, vagy talán csak egyszer volt úgy igazán. Orbán Viktor reakciója annyira nevetséges: „Elment egy öreg szabadságharcos. Isten veled, TGM!”

Mihai Lukács színházi rendező, intermédia-művész és kulturális menedzser, a Centrul Dialectic alkotói kollektíva tagja. Magyar nyelven elérhető a romák színházi reprezentációjának kérdéséről írt szövege. Egyik legújabb és legizgalmasabb projektje az Arhiva de Sunet [Hangok archívuma] podcast, amelyben a zenei anyag lenyomatán keresztül vizsgálja egy hely – pl. az első évadban Temesvár -, vagy a ‘89-es romániai forradalom társadalmi-politikai kontextusát és kulturális emlékezetét.

Emlékezésének román nyelvű eredetije elérhető itt.

*

Ez a cikk a Mérce és az új szem együttműködésében született meg.

[1] Liviu Rebreanu: Ion. Ford. Oláh Tibor. Bukarest: Irodalmi Könyvkiadó, 1967.

[2] Tamás Gáspár Miklós: Igazság és osztály. In: Tamás Gáspár Miklós: Antitézis. Ford. Sipos Balázs. Budapest: Pesti Kalligram, 2021. 113-195.